TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Szentestéig végig esett, kitartó, zimankós eső, ami bejött a tető füstnyílásán, amitől a tűz sistergett és füstölgött.

Kivrin bort öntött Agnes térdére minden alkalommal, amikor csak lehetett, és huszonharmadika délutánjára a sérülés egy kicsivel jobban nézett ki. Még mindig föl volt dagadva, de a vörös csík eltűnt. A köpenyét a fejére borítva Kivrin átrohant a templomba, hogy elmondja Roche atyának, de a pap nem volt ott.

Sem Imeyne, sem Eliwys nem vették észre, hogy Agnes térde megsérült. Mindketten bőszen készülődtek Sir Bloet családjának érkezésére – föltéve, hogy jönnek. Kitakarították a padlásszobát, hogy a nők ott alhassanak, rózsaszirmokat hintettek a sásra a csarnokban, manchet-k, felfújtak és piték elképesztő választékát sütötték, köztük egy meglehetősen groteszket is: a jászolban fekvő gyermek Jézus formájút, a pólya fonott tésztából készült.

Délután átjött Roche atya az udvarházba, teljesen átázva és vacogva. Ugyanis kiment az erdőbe a fagyos esőben, hogy repkényt szedjen a csarnok díszítéséhez. Imeyne nem volt ott – a konyhában készítette a gyermek Jézust –, Kivrin pedig rávette Roche-t, hogy jöjjön be és szárítsa meg a ruháját a tűz mellett.

Hívta Maisryt, de amikor a leányzó nem jött, kiment az udvaron keresztül át a konyhába, és vitt a papnak egy kupa forró sört. Amikor visszaérkezett vele, Maisry ott ült a pádon Roche atya mellett, fél kézzel elhúzva összegubancolódott, koszos haját. Roche libazsírral kente be a lány fülét. Amint megpillantotta Kivrint, a szolgáló rácsapta kezét a fülére – alighanem tönkretéve mindazt a jót, amit Roche kezelése jelentett és kimenekült.

– Agnes térde jobban van – mondta Kivrin a papnak. – A dagadás lelohadt, kezd kialakulni egy új var.

A férfi nem tűnt meglepettnek. A lány azon töprengett, nem tévedett-e, lehet, hogy egyáltalán nem is vérmérgezés volt.

Éjszaka az esőből havazás lett.

– Nem fognak eljőni – vélte a következő reggel Lady Eliwys megkönnyebbülten.

Kivrin egyet kellett értsen vele. Az éjszaka folyamán csaknem harminc centi hó esett, s még mindig kitartóan havazott. Még Imeyne is beletörődőnek tűnt, hogy nem fognak jönni vendégek, habár folytatta a készülődést, lehozta az óntálakat a padlásról, és egyfolytában kiabált Maisryvel.

Dél körül váratlanul elállt a havazás, kettőre kezdett kitisztulni az ég. Eliwys megparancsolta, hogy mindenki öltsön ünneplőt. Kivrin fölöltöztette a lányokat; meglepte a selyemingeikben megnyilvánuló luxus. Agnes sötétvörös bársony felsőruhát viselt az inge fölött, meg az ezüstcsatját, míg Rosemund levélzöld felsőruhájának hosszú, hasított ujja volt, az ingváll mélyen kivágott, hogy látszódjon a hímzés a sárga ingén. Semmit nem mondtak Kivrinnek arról, vajon mit kellene viselnie, de miután kibontotta a lányok hajfonatait és megfésülte a hajukat, Agnes így szólt:

– Kegyelmednek a kék ruháját kell fölvennie – Elő is vette az ágy lábánál lévő ládából. A lányok pompája mellett már kevésbé tűnt oda nem illőnek, de még mindig túl finom szövésű volt, a színe pedig túl kék.

Kivrin nem tudta, mit tegyen a hajával. Ünnepi alkalmakkor a hajadonok kibontva viselték a hajukat, amit csak egy pánt vagy szalag tartott a helyén, de az övé ehhez túl rövid volt, és csak a férjes asszonyok takarták el a hajukat. Ám ő mégsem hagyhatja fedetlenül – a kurtára nyiszált haj rémesen nézett ki.

Láthatólag Eliwys is így gondolta. Amikor Kivrin visszavitte a lányokat a földszintre, ajkába harapott és fölküldte Maisryt a padlásszobába, hogy hozzon egy vékony, csaknem átlátszó fátylat. Ezt Kivrin hajpántjához erősítette, nagyjából a feje közepén, s így elöl látszott a haja, de az egyenetlenül levágott végeket eltakarta.

Úgy tűnt, a javuló időjárással Eliwys idegessége visszatért. Összerezzent, amikor Maisry bejött kintről, aztán lekent neki egy nyaklevest, amiért összesározta a padlót. Hirtelen tucatnyi dolog jutott eszébe, amik nem voltak készen, és mindenkiben hibát talált. Amikor Lady Imeyne vagy tizedszerre mondta, „Ha Courcyba mentünk volna...”, Eliwys csaknem leharapta a fejét.

Kivrin úgy vélte, igen rossz ötlet Agnest fölöltöztetni az utolsó előtti pillanatnál korábban. A délután közepére a kislány hímzett ruhaujjai be is piszkolódtak, és liszt ömlött a bársonyszoknyára, végig az egyik oldalán.

Késő délutánra Gawyn még mindig nem érkezett vissza, mindenki idegei pattanásig feszültek, és Maisry füle vöröslött. Amikor Lady Ymeyne megkérte Kivrint, vigyen hat viaszgyertyát Roche atyának, a lány megörült annak, hogy kiviheti a gyerekeket a házból.

– Mondja meg néki kegyelmed, hogy ezeknek ki kell tartaniuk mindkét misén! – jelentette ki Imeyne ingerülten –, Bizony hitvány misék lesznek azok a Miurunk születésének napján! El kellett volna mennünk Courcyba.

Kivrin ráadta Agnesre a köpenyét, hívta Rosemundot, és elsétáltak a templomba. Roche nem volt ott. Egy nagy, sárgás gyertya állt az oltár közepén, meggyújtatlanul, rajta bejelölt sávok. A pap majd meggyújtja naplementekor, és ezt használja az órák mérésére, egészen éjfélig. Térdepelve a jéghideg templomban.

Az atya a házában sem volt. Kivrin az asztalra tette a gyertyákat. Visszafelé a réten keresztül megpillantották Roche szamarát, amint a temetőkapu mellett a havat nyalta.

– Elfelejtettük megetetni az állatokat – szólalt meg Agnes.

– Megetetni az állatokat? – kérdezett vissza óvatosan Kivrin, a ruhájukra gondolva.

– Szenteste van – magyarázta Agnes. – Kegyelmed nem eteti meg az állatokat odahaza?

– Nem emlékezik semmire – vetette ellen Rosemund. – Szenteste meg szoktuk etetni az állatokat a Miurunk tiszteletére, aki egy istállóban született.

– Akkor hát kegyelmed semmire sem emlékezik a karácsonyból?

– firtatta Agnes.

– Csak kevésre – válaszolta Kivrin, és Oxfordra gondolt, az ottani Szentestére, a Carfaxon lévő boltokra, amiket műanyag örökzöld meg lézerfény díszit és dugig vannak az utolsó percben is vásárlókkal, a High Street tele biciklistákkal, a Magdalen-torony pedig csak homályosan látszik a havazásban.

– Először megkongatják a harangokat, aztán lehet enni, aztán jön a mise, aztán a karácsonyi fatuskó – sorolta Agnes.

– Megfordítottad az egészet – szólt rá Rosemund. – Először meggyújtjuk a karácsonyi tuskót, aztán megyünk misére.

– Először a harangok – ismételte meg Agnes, szúrósan meredve Rosemundra –, aztán a mise.

Elmentek a csűrbe egy zsák zabért meg némi szénáért, majd átvitték az istállóba, hogy megetessék a lovakat. Gringolet nem volt köztük, ami azt jelentette, hogy Gawyn még mindig nem jött vissza. Kivrinnek muszáj lesz beszélnie vele, amint visszatért. A randevúig már kevesebb mint egy hét van hátra, és még mindig nem ismeri az ugrás helyét. Lord Guillaume megérkeztével pedig minden megváltozhat.

Eliwys csak elhalasztotta a férje érkezéséig, hogy bármit is tegyen miatta, és ma reggel megint azt mondta a lányainak, mára várja Lord Guillaume-ot. A nagyúr akár úgy is dönthet, hogy elviszi Kivrint Oxfordba vagy Londonba, megkeresni a családját, esetleg Sir Bloet is fölajánlhatja, hogy velük tarthat Courcyba. Minél hamarabb beszélnie kell Gawynnal. Ha itt majd vendégek nyüzsögnek, könnyebb lesz elkapni őt négyszemközt, és a karácsony sürgés-forgásában még akár arra is rá tudja majd venni, hogy mutassa meg neki a helyet.

Kivrin ameddig csak lehetett, húzta az időt a lovaknál, remélve, hátha visszaérkezik Gawyn, de Agnes elunta magát és menni akart, hogy gabonát szóljon a csirkéknek. Kivrin azt javasolta, etessék meg a sáfár tehenét.

– Az nem a mi tehenünk – csattant föl Rosemund.

– Az a jószág segített rajtam, amikor beteg voltam – mondta a lány arra gondolva, hogyan támaszkodott a tehén csontos hátára aznap, amikor megpróbálta megkeresni az ugrás helyét. – Megköszönném neki a hozzám való jóságát.

Elmentek az ól mellett, ahol nemrégiben még a disznók laktak, és Agnes megszólalt:

– Szegény malackák! Adtam volna nekik egy almát.

– Északra az égbolt már megint elsötétült – jegyezte meg Rosemund.

– Úgy vélem, nem jönnek el.

– De igenis eljönnek – mondott ellen Agnes. – Sir Bloet ígért nekem valami csecsebecsét.

A sáfár tehene csaknem ugyanazon a helyen állt, ahol korábban Kivrin rátalált az utolsótól számított második kunyhó mögött, s ette, ami még megmaradt ugyanabból az elfeketedett borsószárból.

– Boldog karácsonyt, Tehén úrnő! – köszöntötte Agnes, és jó egyméternyire tartott egy marék szénát a tehén szájától.

– Csak éjfélkor szólalnak meg – világosította föl Rosemund.

– Szeretném meglátogatni őket éjfélkor, Lady Kivrin – kérte Agnes. A tehén előrébb nyújtózott, Agnes hátrébb oldalgott.

– Nem teheted, te együgyű! – förmedt rá Rosemund. – A misén leszel.

A tehén kinyújtotta a nyakát, és nagy patájával tett egy lépést előre.

Agnes elhátrált. Kivrin adott egy marék szénát a tehénnek.

Agnes irigykedve nézte.

– Ha mindenki misén van, honnan tudják, hogy az állatok beszélnek? – kérdezte.

„Jó kérdés” – gondolta Kivrin.

– Roche atya mondta, hogy úgy van – felelte Rosemund.

Agnes előjött Kivrin szoknyája mögül, és fölvett egy újabb marék szénát.

– Mit mondanak? – Nagyjából a tehén irányába mutatott a szénával.

– Azt mondják, te nem tudod, miként etesd meg őket – válaszolta Rosemund.

– Nem is! – tiltakozott Agnes és előredugta a kezét. A tehén előrelendült a szénáért, nyitott szájjal, vicsorgó fogakkal. Agnes odahajította neki a marék szénát, aztán futva bújt Kivrin háta mögé. – A mi áldott Urunkat dicsérik. Roche atya mondta.

Lovak lármája hallatszott. Agnes a kunyhók közé szaladt.

– Megjöttek! – kiabálta visszafutva. – Itt van Sir Bloet! Láttam őket! Most lovagolnak be a kapun.

Kivrin sietve szórta a maradék szénát a tehén elé. Rosemund kimarkolt némi zabot a zsákból, és megetette a tehenet, hagyta, hogy kinyalogassa a zabot széttárt ujjú kezéből.

– Gyere, Rosemund! – kiáltotta Agnes. – Itt van Sir Bloet!

Rosemund ledörzsölte kezéről az ott maradt zabot.

– Megetetem Roche atya szamarát – közölte és elindult a templom felé, még csak oda sem pillantva az udvarház irányába.

– De hát megérkeztek, Rosemund! – kiabálta Agnes utánaszaladva.

– Hát nem akarod látni, mit hoztak?

Nyilvánvalóan nem. Rosemund odaért a szamárhoz, amely talált egy hóból kilátszó ecsetpázsitcsomót a temetőkapu mellett. A kislány lehajolt és odadugott egy marék zabot az orra elé, ami az állatot csöppet sem érdekelte, aztán csak állt, kezét a szamár hátán nyugtatva; hosszú, sötét haja elrejtette az arcát.

– Rosemund! – sipította Agnes, a csalódottságtól vöröslő arccal. – Nem hallottál? Megjöttek!

A szamár ellökte a zabot az útból, és sárgálló fogával ráharapott egy nagy fűnyalábra. Rosemund továbbra is odatartotta neki a zabot.

– Rosemund – szólalt meg Kivrin –, majd én megetetem a szamarat. Neked muszáj odamenni és üdvözölni a vendégeiteket.

– Sir Bloet azt mondta, hozni fog nekem valami csecsebecsét – ismételte el Agnes.

Rosemund széttárta az ujjait és hagyta a zabot földre hullani.

– Ha annyira kedveled, miért nem kéred meg apánkurunkat, hogy te mehess hozzá feleségül? – kérdezte, majd nekivágott az udvarház felé.

– Én túl kicsi vagyok – válaszolta Agnes.

„Mint ahogy Rosemund is az” – gondolta Kivrin, megragadva Agnes kezét s elindult a nagyobbik lány után. Rosemund sietve lépdelt előttük, fölszegett állal, nem fáradt a földön vonszolódó szoknyái megemelésével. Figyelmen kívül hagyta Agnes ismétlődő kérését, hogy „Várj, Rosemund!”.

A társaság addigra megérkezett a ház elé. Rosemund már a disznóólnál tartott. Kivrin gyorsított, futva húzta maga mellett Agnest, s mind egyszerre értek az udvarra. Kivrin meglepődve torpant meg.

Szertartásos találkozóra számított (a család az ajtóban, merev beszédekkel és udvarias mosolyokkal), ám ez olyan volt, mint a tanév első napja – mindenki ládákat és zsákokat hurcolt, fölkiáltásokkal meg ölelésekkel üdvözölték egymást, egyszerre beszélt mindenki, nagyokat kacagva. Rosemund hiányát még csak észre sem vették. Egy nagydarab nő, aki hatalmas keményített főkötőt viselt, fölmarta Agnest, megpuszilta, majd három fiatal lány gyűlt visítva Rosemund köré.

Szolgák, nyilvánvalóan ünneplő öltözékben, cipeltek letakart kosarakat meg egy hatalmas libát a konyhába, vezették be a lovakat az istállóba.

Gawyn, még Gringolet hátán, lehajolt, hogy Imeyne-nel beszéljen. Kivrin hallotta, amint ezt mondja:

– Nem, a püspök Wiveliscombe-ban van. – Imeyne azonban nem látszott boldogtalannak, szóval a férfi biztos átadta az üzenetet a főesperesnek.

Megfordult, hogy segítsen egy fiatal nőnek – aki élénk kék köpenyt viselt, még élénkebb színűt, mint Kivriné – leszállni a lóról, aztán mosolyogva odavezette Eliwyshez. Eliwys is mosolygott.

Kivrin megpróbált rájönni, melyikük Sir Bloet, de legalább fél tucat férfi ült még a hátasán, s mindnek trébelt ezüstből volt a zablája és prémmel szegett köpenyt hordott. Egyikük sem tűnt roskatag aggastyánnak, hála az égnek, sőt egyik-másik egész tűrhetően nézett ki. Odafordult Agneshez, hogy megkérdezze, melyikük az, de a kislányt még mindig a keményített főkötős ölelte, meg-megveregetve a fejét, és azt mondogatta:

– Úgy megnőttél, alig ismerek rád. – Kivrin elnyomott egy mosolyt. Bizonyos dolgok tényleg nem változnak soha.

Az újonnan érkezettek közt többnek vörös haja volt, köztük egy nőnek is, aki csaknem annyi idős lehetett, mint Imeyne, s aki mégis leengedve viselte fakórózsaszín haját, mint egy ifjú hajadon. Beesett, elkeseredett kinézetű szája volt, és egyértelműen elégedetlen volt azzal, ahogy a szolgák lerámolták a csomagokat. Az egyik szolga kezéből, aki küszködött vele, kikapott egy túltömött kosarat és odalökte egy zöld bársony felsőruhát viselő, kövér férfinak.

Annak is vörös volt a haja, mint ahogy a fiatal férfiak közül a leginkább jóképűnek is. Az a húszas évei végén járhatott, de kerek, nyílt, szeplős képe volt, kellemes arckifejezéssel.

– Sir Bloet! – kiáltotta Agnes, és elrohanva Kivrin mellett, a kövér férfi térdének vetette magát.

„Jaj, ne” – gondolta Kivrin. Eddig azt tételezte föl, hogy a hájas a rózsaszín hajzatú hárpia vagy a keményített főkötős férje. Ez az ember legalább ötvenéves, jóval meghaladja a két mázsát^[9], s amikor Agnesre mosolygott, látszott, hogy nagy fogai mind feketére szuvasodtak.

– Hát nincs csecsebecséd a számomra? – kérdezte Agnes, a férfi felsőruhájának szegélyét rángatva.

– Dehogyis nincs – felelte a férfi odalesve, ahol Rosemund még mindig a többi lánnyal álldogált –, számodra is, meg a nénédnek is.

– Majd én idehozom! – jelentette ki Agnes. Odairamodott Rosemund-hoz, mielőtt Kivrin megállíthatta volna. Bloet utána cammogott. A lányok kuncogtak és szétrebbentek a férfi közeledtére, Rosemund pedig gyilkos pillantást vetett Agnes felé, aztán elmosolyodott és odanyújtotta a kezét a férfinak.

– Szép jó napot, és Isten hozta, uram! – üdvözölte.

Az állát olyan magasra emelte, amennyire csak tudta, sápadt orcáján lázas-vörös rózsa lángolt, de Bloet szemlátomást ezt a szemérmességnek és az izgatottságnak tudta be. A lány apró ujjait a saját kövér mancsába fogta, majd így szólt:

– Bizonnyal nem fogja kegyelmed ily szertartásosan üdvözölni férje-urát, ha eljön a tavasz.

A rózsák még jobban vöröslöttek.

– Ám még mindig tél van, uram.

– Nemsoká eljő a tavasz – mondta a férfi és úgy nevetett, hogy kilátszottak szuvas fogcsonkjai.

– Hol a csecsebecsém? – kérdezte Agnes.

– Agnes, ne légy olyan mohó! – intette Eliwys, aki megérkezve a két lánya közé állt. – Miféle szíveslátás az, ajándékot követelni egy vendégtől! – Rámosolygott a férfira, és ha félte ezt a házasságot, hát ennek semmi jelét sem mutatta. Sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint amilyennek Kivrin eddig látta.

– Csecsebecsét ígértem a sógornőmnek – felelte Sir Bloet, benyúlva túlságosan szoros övébe, előhúzva egy kis szövetzacskót – és a jegyesemnek jegyajándékot. – Kotorászott a kis zacskóban, s előhúzott egy drágakövekkel kirakott melltűt. – Kötelékünk jeléül a menyasszonyomnak – jelentette be, kinyitva a melltű kapcsát. – Mindig rám gondoljon kegyelmed, amikor ezt viseli!

Előrébb lépett, zihálva, hogy rátűzze a lány köpenyére. „Remélem, megüti a guta” – gondolta Kivrin. Rosemund állt, mint a cövek, orcáján a vörös folttal, míg a férfi hájas keze a nyakánál matatott.

– Rubintok – vette észre örvendve Eliwys. – Hát nem köszönöd meg jegyesednek ezt a busás ajándékot, Rosemund?

– Köszönöm kegyelmednek a melltűt – mondta Rosemund lélektelenül.

– Hol van az én csecsebecsém? – firtatta Agnes egyik lábáról a másikra táncolva, míg a férfi megint benyúlt a kis zacskóba és előhúzott valamit az öklébe szorítva. Lehajolt Agneshez, erősen fújtatva, majd kinyitotta a kezét.

– Egy csengettyű! – kiáltotta nagy örömmel Agnes, föltartva és megrázva. Rézből készült, kerek volt, mint egy ló száncsengője, a tetején fémkarika.

Agnes ragaszkodott ahhoz, hogy Kivrin menjen föl vele a lányszobába egy szalagért, amit átfűzhet a karikán, hogy a csuklójára kötve, karkötőként viselhesse.

– Apámuram hozta nékem ezt a pántlikát a vásárból – mesélte Agnes, amikor elővette a ládából, melyben Kivrin ruháit is tartották. A szalagot egyenetlenül festették meg, és annyira merev volt, hogy Kivrin csak üggyel-bajjal tudta átfűzni a karikán. Még a Woolworth’sban kapható legolcsóbb szalagok, vagy a karácsonyi ajándékok csomagolásánál használatos papírkötözők is jobb minőségűek, mint ez a nyilvánvalóan kincsként őrzött pántlika.

Kivrin fölkötötte a csengettyűt Agnes csuklójára, aztán visszamentek a földszintre. A sürgés-forgás és kirámolás immáron beköltözött, a szolgák ládákat, ágyneműt meg az útitáska korai elődjének tűnő holmikat cipeltek be a csarnokba. Nem kellett volna amiatt aggódnia, hogy Sir Bloet és tsai majd magukkal viszik. Inkább úgy nézett ki, itt fogják tölteni legalábbis a tél hátralévő részét.

Azért sem kellett volna aggódnia, hogy majd megtárgyalják a sorsát. Egyikük sem vetett rá még csak egy pillantást sem, még akkor sem, amikor Agnes ragaszkodott hozzá, hogy menjenek, mutassák meg a karkötőjét az anyjának. Eliwys mélyen elmerült a beszélgetésbe Bloettal, Gawynnal és a jóképű fiatalemberrel, aki vagy fiúörökös vagy unokaöcs lehetett. Eliwys már megint a kezét tördelte. Bath-ból minden bizonnyal rossz hírek érkeztek.

Lady Imeyne a csarnok végében csevegett a megtermett asszonysággal meg egy sápadtnak tűnő, egyházi öltözéket viselő férfiúval. Az arckifejezése elárulta, hogy Roche atyára panaszkodik.

Kivrin kihasználta a zajos zűrzavart, elhúzta Rosemundot a többi lánytól és megkérdezte tőle, ki kicsoda. A sápadt férfiú Sir Bloet káplánja volt – amire többé-kevésbé magától is rájött. Az élénkkék köpenyes hölgy Sir Bloet mostohalánya. A nagydarab nő a keményített főkötőben Sir Bloet fivérének a felesége, aki Dorsetből jött el hozzá látogatóba. A két vöröshajú fiatalember meg a vihogó lányok mind az ő gyerekei. Sir Bloetnak nincs gyermeke.

Ami persze megmagyarázza, miért vesz nőül egyet, méghozzá – szemlátomást – mindenki helyeslésével. A vérvonal továbbélése mindennél fontosabb szempont volt 1320-ban. Minél fiatalabb a nő, annál nagyobb az esélye annak, hogy elegendő örököst fog produkálni, hogy legalább egy közülük megéri a felnőttkort, még ha az anyja nem is.

A fakóvörös hajú nő nem más – rémségek rémsége –, mint Lady Yvolde, a férfi hajadon nővére. Ott lakik Courcyban nála, és Kivrin mikor őt figyelte, hogyan kiabál szegény Maisiyvel egy kosár elejtése miatt, észrevette, hogy az övén ott a kulcscsomó. Ez azt jelenti: ő vezeti a háztartást, legalábbis húsvétig. Szegény Rosemundnak semmi esélye vele szemben.

– Kik a többiek? – kérdezte Kivrin abban a reményben, hátha akad közöttük legalább egy szövetséges Rosemund számára.

– Szolgák – felelte Rosemund úgy, mintha ez magától értetődő lenne, és visszaszaladt a lányokhoz.

Legalább húsz volt belőlük, nem számítva a lovászokat, akik a lovakat szállásolták el, és úgy tűnt, senkit sem lepett meg a számuk, még az ideges Eliwyst sem. Kivrin olvasta korábban, hogy a nemesi háztartásokban tucatszám akadtak szolgák, de azt gondolta, ez tévedés. Eliwysnek és Imeyne-nek alig volt szolgája. Gyakorlatilag az egész falut be kellett fogniuk a karácsonyi készülődéshez, és bár ezt részint annak tulajdonította, hogy bajban vannak, azért azt hitte, minden bizonnyal eltúlozták a személyzet számát a vidéki udvarházak esetében. Nyilvánvalóan mégsem.

A szolgák az ételt fölszolgálva nyüzsögtek szerte a csarnokban. Kivrin korábban nem tudta, egyáltalán fognak-e vacsorázni, mivel a Szenteste elvileg böjttel jár. Ám amint a sápadt káplán befejezte a vecsernye fölolvasását, a szolgák hada – nyilvánvalóan Lady Imeyne parancsára – betódult a vacsorával. Az kenyérből, vízzel hígított borból és – szárított, majd hamulúgoldatba áztatott, végül pedig megsütött – tőkehalból állt.

Agnes annyira izgatott volt, hogy egy falatot sem evett. Miután leszedték a vacsorát, nem volt hajlandó csöndesen üldögélni a tűz mellett, hanem körbe-körbe rohangászott a csarnokban, a csengettyűjét rázva és a kutyákat abajgatva.

Sir Bloet szolgái meg a sáfár behozták a karácsonyi tuskót és a tűzre vetették, amitől szikrák szálltak szerteszét. Az asszonyok nevetve léptek hátra, a gyermekek visítoztak örömükben. Mint a ház legidősebb gyermeke, Rosemund gyújtotta meg az előző évi karácsonyi tuskóból eltett gyújtóssal, óvatosan hozzáérintve azt az egyik girbegurba gyökér végéhez. Amikor meggyulladt, mindenki kacagott és tapsolt, Agnes vadul rázta a karját, hogy a csengettyűje csilingeljen.

Rosemund említette korábban: megengedik a gyerekeknek, hogy fönnmaradjanak az éjféli miséig. Kivrin azonban remélte, hátha hízelgéssel legalább Agnest ráveheti majd, feküdjön le mellé a padra és szenderegjen kicsit. Ehelyett, ahogy telt az est, Agnes egyre vadabb és vadabb lett, visítozott, a csengőjét rázta, míg végül Kivrin kénytelen volt elvenni tőle.

Az asszonyok a tűzhely mellett ültek és csöndesen beszélgettek. A férfiak kis csoportokban álldogáltak, karjuk összefonva a mellük előtt, és – a káplánt kivéve – többször kimentek az udvarra. Amikor visszatértek, dobogva verték le a havat a lábukról és harsányan nevettek. Nyilvánvaló volt vöröslő arcuk meg Imeyne helytelenítő pillantása láttán, hogy a sörfőzdében jártak, a söröshordónál, imigyen megszegve a böjtöt.

Mikor harmadszorra jöttek vissza, Bloet leült a tűzhely másik oldalán, kinyújtotta a lábát a tűz felé és a lányokat figyelte. A három vihogó meg Rosemund szembekötősdit játszottak. Rosemund, bekötött szemmel, közel jött a padokhoz, ekkor Bloet kinyúlt érte és odahúzta az ölébe. Mindenki nevetett.

Imeyne a káplán mellett ülve töltötte el a hosszú estét, s elsorolta neki Roche atyával kapcsolatos panaszait. A pap tudatlan, a pap ügyetlen, múlt vasárnap a mise közben a Confiteort az Adjutorum előtt mondta el. „A pap pedig most odakint van a jéghideg templomban térdepelve – gondolta Kivrin –, míg a káplán a tűznél melengeti a kezét és rosszallóan csóválja a fejét.”

A tűz izzó zsarátnokká csitult. Rosemund kicsusszant Bloet öléből és visszafutott játszani. Gawyn, egész idő alatt Eliwyst lesve, elmesélte, miként ölt meg hat farkast. A káplán egy haldokló asszonyról szóló történettel állt elő, aki nem gyónta meg minden bűnét. Amikor a káplán megérintette a homlokát a megszentelt olajjal, a nő bőre füstölögni kezdett s a szeme láttára megfeketedett.

A káplán elbeszélésének közepén Gawyn fölállt, összedörzsölte a kezét a tűz fölött, majd odament a koldusok lócájához. Leült és lehúzta a csizmáját.

Egy perccel később Eliwys odament hozzá. Kivrin nem értette, a nő mit mondott a férfinak, de az, a csizmával még mindig a kezében, fölállt.

– A pert még egyszer elhalasztották – Kivrin hallotta, hogy Gawyn ezt válaszolja. – A bíró, akinek tárgyalnia kellett volna, megbetegedett.

Ismét túl halkan válaszolt Eliwys, Gawyn azonban bólintott s így szólt:

– Ez jó hír. Az új bíró Swindone-ból való és kevésbé kedvez Edward királynak. – Ám egyikük arcán sem tükröződött, hogy ez tényleg jó hír.

Eliwys csaknem olyan sápadt volt, mint akkor, amikor Imeyne közölte vele: Courcyba küldte Gawynt.

Idegesen forgatta súlyos gyűrűjét. Gawyn újra leült, lesöpörte a sást a harisnyája aljáról, majd fölhúzta a csizmáját, aztán ismét fölnézett és mondott valamit. Eliwys elfordította a fejét. Kivrin az árnyékok miatt nem látta az arckifejezését, de Gawynét igen.

„Mindenki más is láthatja a csarnokban” – gondolta Kivrin, és sietve körülnézett, hogy lássa, megfigyelte-e még valaki a párt. Imeyne elmerült a káplánnak való panaszkodásban, ám Sir Bloet nővére bizony őket nézte, a száját helytelenítően elhúzta. Hasonlóképp figyelte őket Sir Bloet meg a többi férfi is.

Kivrin korábban azt remélte, lesz alkalma Gawynnal beszélni aznap este, de nyilván nem teheti ezzel a rengeteg szemfüles emberrel körülvéve. Megkondult egy harang, Eliwys megrezzent és az ajtó felé pillantott.

– Megkondították a lélekharangot az ördögért – jegyezte meg halkan a káplán. Még a gyerekek is abbahagyták a játékot, hogy hallgassák.

Egyes falvakban a korabeliek meghúzták a harangot, a Krisztus születése óta eltelt minden esztendőért egyszer. A legtöbben csak az éjfél előtti órát harangozták végig. Kivrin kétségbe vonta, hogy Roche vagy akár a káplán el tudna számolni olyan sokáig, hogy elkongassa az éveket, de azért mégis elkezdte számolni, s arra gondolt, Gilchrist azt mondta neki, ellenőrizze, hol van az időben, amint lehet.

Bejött három szolga, fatuskókat és gyújtóst cipeltek, majd tettek a tűzre. Az fényesen föllángolt s óriási, torz árnyékokat vetett a falakra. Agnes fölugrott, mutogatott, Sir Bloet egyik unokaöccse pedig nyulat formált a kezével.

Mr. Latimer azt mondta Kivrinnek, hogy a korabeliek a jövőt olvasták ki a karácsonyi tuskó árnyékaiból. A lány elmerengett azon, vajon mit tartogat számukra a jövő, hisz Lord Guillaume bajban van s így mindőjüket veszély fenyegeti.

Az elítélt bűnözők földjeit és egyéb birtokait a király elkobozta. Esetleg majd arra kényszerülnek, hogy Franciaországban éljenek, vagy elfogadják Sir Bloet jótékonyságát és elviseljék a fitymálást a sáfár feleségétől.

Esetleg ma este Lord Guillaume haza is érkezhet jó hírekkel, hozhat egy vadászsólymot Agnesnek, ők pedig mind boldogan élnek, míg meg nem halnak. Kivéve Eliwyst. Meg Rosemundot. Mi fog történni vele?

„De hiszen már megtörtént” – gondolta Kivrin elámulva. – Az ítélet már megszületett, Lord Guillaume hazaérkezett és rajtakapta Gawynt Eliwysszel. Rosemundot már nekiadták Sir Bloetnak. Agnes pedig fölnőtt és férjhez ment, aztán belehalt a szülésbe, a vérmérgezésbe, a kolerába vagy egy tüdőgyulladásba.

„Ők mind meghaltak már – gondolta a lány, de nem tudta elhinni. – Ők mind meghaltak már, több mint hétszáz éve.”

– Nézd! – visította Agnes. – Rosemundnak nincs feje! – Odamutatott a torz árnyékokra, amiket a föl-föllángoló tűz vetett a falakra. Rosemundé, furcsán megnyúlva, véget ért a vállánál.

Az egyik vöröshajú fiú odaszaladt Agneshez.

– Nekem sincs fejem! – mondta és lábujjhegyre emelkedett, hogy megváltoztassa az árnyéka alakját.

– Nincs fejed, Rosemund! – kiabálta boldogan Agnes. – Meg fogsz halni, mielőtt véget ér az esztendő!

– Ne mondj ilyet! – szólt rá Eliwys és elindult felé. Mindenki fölnézett.

– Kivrinnek van feje – mondta Agnes. – Nekem is van fejem, de szegény Rosemundnak nincs.

Eliwys megragadta Agnest mindkét karjánál fogva.

– Ezek csak ostoba játékok – jelentette ki. – Ne mondj ilyeneket!

– Az árnyék... – szólalt meg Agnes, és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát.

– Ülj le Lady Kivrin mellé és maradj nyugton! – parancsolta Eliwys. Odavitte a kislányt Kivrinhez, csaknem lelökte a padra. – Túlságosan nekivadultál.

Agnes Kivrin mellett kuporgott. Próbálta eldönteni, hogy sírjon vagy ne. Kivrin nem tudta, hol tartott a számolásban, de onnan folytatta, ahol abbahagyta. Negyvenhat, negyvenhét.

– A csengőmet akarom! – mondta Agnes, lemászva a pádról.

– Nem lehet, csöndben kell ülnünk – felelte Kivrin. Az ölébe vette Agnest.

– Meséljen kegyelmed a karácsonyról!

– Nem tudok, Agnes. Nem emlékszem.

– Nem emlékszik kegyelmed semmire, amit elmesélhetne nekem?

„Mindenre emlékszem – gondolta Kivrin. – A boltok tele vannak szalagokkal, szatén, plasztik meg bársony, vörös, arany meg kék, élénkebb színűek, mint az én csüllenggel festett köpenyem, és mindenhol fények vannak és muzsika. Öreg Tóm meg a Magdalén harangjai, karácsonyi énekek.”

Eszébe jutott a Carfax harangjátéka, amint megpróbálja eljátszani az Ó, gyönyörűszép, titokzatos éjt – meg a lestrapált, avítt, háttérzenéül szolgáló karácsonyi dalok a boltokban a Fő utcán. „Azokat az énekeket még meg sem írták” – gondolta Kivrin és hirtelen elöntötte a honvágy.

– Csengetni szeretnék a csengőmmel – mondta Agnes. Erőlködött, hogy kimásszon Kivrin öléből. – Adja ide kegyelmed! – S már tartotta is a csuklóját.

– Fölkötözöm, ha egy kicsit lefekszel mellém a padra – ígérte Kivrin.

A kislány kezdte megint elbiggyeszteni a száját.

– Muszáj aludnom?

– Nem. Elmesélek egy történetet – mondta Kivrin s levette a csengőt a saját csuklójáról, ahová a biztos megőrzés végett kötötte. – Egyszer... – kezdte, majd elhallgatott, azon tűnődve, vajon az „egyszer volt, hol nem volt” létezett-e olyan régen, 1320-ban. Vajon miféle meséket meséltek a gyerekeknek a kor szülöttei? Meséket farkasokról meg boszorkányokról, akiknek a bőre megfeketedett, mikor föladták nekik az utolsó kenetet.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajadon – mesélte, miközben odakötötte a csengőt Agnes dundi csuklójára. A vörös szalag széle máris foszladozni kezdett. Nem fog kibírni túl sok további be- és kikötözést. Odahajolt fölé. – Egy hajadon, aki...

– Ez lenne a hajadon? – kérdezte egy női hang.

Kivrin fölpillantott. Bloet nővére volt az, Yvolde, mögötte Imeyne. A nő Kivrint bámulta, a szája helytelenítőleg összeszorítva, aztán megrázta a fejét.

– Nem, ez nem Uluric lánya – jelentette ki. – Az a leányzó alacsony volt és sötét hajú.

– Nem is de Ferrer gyámleánya? – érdeklődött Imeyne.

– Az meghalt – válaszolta Yvolde. – Semmire sem emlékezik kegyelmed arról, hogy kicsoda? – tudakolta Kivrintől.

– Semmire, kegyes hölgy – felelte Kivrin, és túl későn jutott eszébe, hogy neki elvileg szemérmesen le kellene sütnie a szemét.

– Fejbe ütötték. – Agnes, ahogy szokta, önként adott információt.

– Mégis, kegyelmed emlékezik a nevére meg hogy miként kell beszélni. Kegyelmed jó családból származik?

– Nem emlékszem a családomra, kegyes hölgy – közölte Kivrin, s megpróbálta szerénnyé tenni a hangját.

Yvolde az orrát húzta.

– A beszéde nyugatias. Elküldetett kegyelmed hírekért Bath-ba?

– Nem – felelte Imeyne. – Fiamuram hitvese várni akar Guillaume megérkezéséig. Nem hallott kegyelmed semmit Oxenfordból?

– Nem, de arrafelé sokan betegek – válaszolta Yvolde.

Rosemund jött oda.

– Ismeri kegyelmed Lady Katherine családját, Lady Yvolde? – kérdezte.

Yvolde a kislány felé fordította savanyú ábrázatát.

– Nem. Hol van a melltű, amit a fivérem adott kegyelemednek?

– Én... ott van a köpenyemen – dadogta Rosemund.

– Hát nem becsüli annyira kegyelmed az ő ajándékát, hogy viselje?

– Menj és hozd ide! – parancsolta Lady Imeyne. – Meg szeretném nézni azt a melltűt.

Rosemund fölszegte az állát, de odament a külső falhoz, ahol a köpenyek lógtak.

– Éppoly kevés lelkesedést tanúsít a fivérem ajándékai, mint a jelenléte iránt – jelentette ki Yvolde. – Egyetlen egyszer sem szólt hozzá a vacsoránál.

Rosemund visszajött, hozta zöld köpenyét a ráerősített melltűvel együtt. Szó nélkül mutatta meg Imeyne-nek.

– Én is meg szeretném nézni – mondta Agnes. Rosemund lehajolt, hogy megmutassa neki.

A melltű egy kerek aranyabroncs volt, rajta vörös ékkövek foglalatban, a közepén a tű. A tűnek nem volt csapszege, hanem föl kellett húzni és átdöfni az öltözéken. A karika külsején betűk sorakoztak körben: Jo suiicen lui dami amo ".

– Mit mond? – kérdezte Agnes az aranypántot övező betűkre mutatva.

– Nem tudom – felelte Rosemund olyan hangon, ami egyértelműen azt jelentette: és nem is érdekel.

Yvolde álla megfeszült, mire Kivrin sietve megszólalt:

– Azt mondja, Agnes, hogy .Ahelyett vagy itt, akit szeretek”. – Aztán fölkavarodott a gyomra, amikor rájött, mit tett. Fölnézett Imeyne-re, de úgy tűnt, Imeyne semmit sem vett észre.

– Az ilyen szavaknak inkább kegyelmed keblén kellene lenniük, nem pedig szegre akasztva – nehezményezte Yvolde. Elvette a melltűt és rátűzte Rosemund felsőruhájának elejére.

– És a fivérem oldalán kéne lennie kegyelmednek, miként az jegyesek közt illendő – folytatta Yvolde –, ahelyett, hogy gyerekes játékokat játszik. – A tűzhely irányába nyújtotta a kezét, ahol Bloet üldögélt, csaknem alva. Szemlátomást nem tettek jót neki azok az odakinti kiruccanások. Rosemund esengve nézett Kivrinre.

– Menj és köszönd meg Sir Bloetnak ezt a nagylelkű ajándékot! – utasította Imeyne hidegen.

Rosemund odaadta Kivrinnek a köpenyét és elindult a tűzhely felé.

– Gyere, Agnes! – hívta Kivrin. – Pihenned kell!

– Fönn akarok maradni az ördög lélekharangja alatt – jelentette ki Agnes.

– Lady Katherine – szólalt meg Yvolde és különös hangsúlyt fektetett a „lady” szóra –, kegyelmed azt mondta minékünk, hogy semmire sem emlékezik. Mégis könnyedén elolvasta Lady Rosemund melltűjét. Akkor hát tud olvasni?

„Tudok olvasni – gondolta Kivrin –, de a korabeliek egyharmada sem tudott, a nők közül még annyi sem.”

Imeyne-re pillantott, aki úgy nézte, mint az első reggelen, mikor megérkezett, a ruhája anyagát tapogatva és a lány kezét vizsgálgatva.

– Nem – felelte Kivrin, belenézve Yvolde szemébe –, attól félek, még a Miatyánkot sem tudom elolvasni. Kegyelmed fivére mondta, hogy mit jelentenek a szavak, amikor Rosemundnak adta a melltűt.

– Dehogy, nem is – ellenkezett Agnes.

– Te a csengődet nézegetted – mondta Kivrin, s azt gondolta: „Lady Yvolde ezt nem fogja elhinni, megy és megkérdezi a fivérét, aki majd közli, hogy sosem beszélt még velem.”

Ám Yvolde elégedettnek tűnt.

– Nem hittem volna, hogy olyasvalaki, mint ő, tudjon olvasni – szólt oda Imeyne-nek. Karon fogta és együtt odaballagtak Sir Bloethoz.

Kivrin visszasüppedt a padra.

– A csengőmet akarom – követelőzött Agnes.

– Nem kötöm rád, csak ha lefekszel.

Agnes odamászott a lány ölébe.

– Először el kell mondania kegyelmed a mesét! Egyszer volt, hol nem volt egy hajadon.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajadon – ismételte meg Kivrin. Odanézett Imeyne-re és Yvolde-ra, akik leültek Sir Bloet mellé és Rosemunddal társalogtak. A kislány fölszegett állal, lángoló orcával mondott valamit. Sir Bloet nevetett, a keze rácsukódott a melltűre, majd lecsúszott Rosemund mellére.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajadon... – ragaszkodott a meséjéhez Agnes.

– ...aki egy nagy erdő szélén lakott – mondta Kivrin. – „Ne menj egyedül az erdőbe!”, intette őt apjaura...

– Ám ő nem engedelmeskedett neki – folytatta Agnes ásítva.

– Nem bizony, a hajadon nem engedelmeskedett neki. Apjaura szerette őt, csakis az ő biztonságát óhajtotta, de a leány nem hallgatott rá.

– Mi volt az erdőben? – kérdezte Agnes és elfészkelte magát Kivrin ölében.

Kivrin betakarta Rosemund köpenyével. „Gonosztevők meg rablók – gondolta. – És kéjvágyó vénemberek, az ő házsártos nővéreikkel. És házasságtörő szeretők. És féljek. És bírák.”

– Mindenféle veszélyek.

– Farkasok – mondta álmosan Agnes.

– Igen, farkasok. – A lány megint odanézett Imeyne-re s Yvolde-ra, Már eltávolodtak Sir Bloettól, őt figyelték. Sugdolóztak.

– Mi történt a hajadonnal? – kérdezte álomittasan Agnes, a szeme már csukódóban.

Kivrin szorosan magához ölelte.

– Nem tudom – mormolta. – Nem tudom.