HARMINCADIK FEJEZET

Mary halott volt Dunworthy betegségének szinte egész ideje alatt. Aznap betegedett bele a vírusba, amikor megérkezett az analóg. Csaknem azonnal tüdőgyulladás lépett föl nála, és a második napon leállt a szíve. Január hatodikán. Vízkeresztkor.

– El kellett volna mondanod nekem – hányta a fiú szemére Dunworthy.

– El is mondtam. Nem emlékszel?

Egyáltalán nem emlékezett erre, még az sem volt intő jel számára, hogy Mrs. Gaddsonnak szabad bejárása lett a szobájába, meg hogy Colin azt mondta: „Nem árulnak el neked semmit”. Még azt sem találta furcsának, hogy Mary nem jött be meglátogatni őt.

– Szóltam, amikor megbetegedett – folytatta Colin –, és szóltam akkor is, amikor meghalt, de te túl beteg voltál ahhoz, hogy érdekeljen.

A tanár elképzelte Colint, ahogy a nagy-nagynénje szobája előtt várja a híreket, aztán jön, megáll az ő ágya mellett, és megpróbálja közölni vele.

– Sajnálom, Colin.

– Nem tehettél róla, hogy beteg voltál – jelentette ki Colin. – Nem a te hibád volt.

A tanár előzőleg ugyanezt mondta Ms. Taylornak, s a nő semmivel sem hitte el jobban, mint most ő Colinnak. Úgy vélte, Colin maga sem hiszi ezt el.

– Egyébként minden rendben volt – mesélte Colin. – Mindenki nagyon kedves volt, kivéve a vén nővért. Ő nem hagyta, hogy elmondjam neked, még akkor sem, amikor kezdtél jobban lenni. Mindenki más nagyon rendes volt, kivéve a Galandférget. Ő folyton fölolvasta nekem a Szentírásból, hogyan sújt le Isten az istentelenekre. Mr. Finch telefonált az anyámnak. Nem tudott eljönni, ezért Mr. Finch intézte a temetést. Igazán rendes volt. Az amerikaiak is kedvesek voltak. Folyton édességet adnak nekem.

– Sajnálom – ismételte meg akkor Dunworthy, sőt, azután is, hogy Colin távozott, mert kidobta az agg nővér. – Sajnálom.

A fiú azóta nem jött vissza. Dunworthy nem tudta, vajon a nővér zárta-e ki az Ispotályból, vagy – annak ellenére, amit mondott a fiú – Colin nem bocsátott meg neki.

Végül is Dunworthy cserbenhagyta Colint: elment és ott hagyta kiszolgáltatva Mrs. Gaddson, a vén nővér meg az olyan orvosok kénye-kedvére, akik nem árultak el neki semmit. Odament, ahol nem lehetett elérni, éppúgy elzárkózva minden érintkezési lehetőségtől, mint Basingame, aki Skóciában fog lazacot valami folyóban. És nem számít, mit mond Colin, a fiú igenis hitte, hogy – betegség ide vagy oda – ha Dunworthy igazán akarna, a segítségére lehetne.

– Te is azt hiszed, hogy Kivrin halott, ugye? – kérdezte korábban Colin, miután Montoya távozott. – Ahogy Ms. Montoya hiszi.

– Attól félek.

– De azt mondtad, nem kaphatta el a pestist. Mi van akkor, ha nem halt meg? Mi van akkor, ha most is ott van a randevú helyén és rád vár?

– Kivrint megfertőzte az influenza, Colin.

– Téged is, mégsem haltál meg. Talán ő sem halt meg. Azt hiszem, el kellene menned meglátogatni Badrit, és kideríteni, nincs-e valami ötlete. Talán ő újra be tudná kapcsolni a gépet, vagy valami.

– Nem érted – jelentette ki a tanár. – Ez nem olyan, mint egy zseblámpa. A fixet nem lehet újra bekapcsolni.

– Hát, talán ő tudna egy másikat csinálni. Egy új fixet. Ugyanabba az időbe.

Ugyanabba az időbe. Napokba telik egy ugrás előkészítése, még ismert koordinátákkal is. És Badrinak nincsenek koordinátái. Neki csak az időpontja van meg. Az időpontra alapozva „csinálhatna” új koordinátákat, ha a térbeliek ugyanazok maradnának, ha Badri lázasan nem kutyulta volna azokat is össze, és ha a paradoxonok egyáltalán megengednének egy második ugrást.

Lehetetlen mindezt elmagyarázni Colinnak, nem lehet azt mondani neki, hogy Kivrin nem élhette túl az influenzát egy olyan században, ahol a szokásos kezelés a kivéreztetés.

– Nem fog menni, Colin – mondta, hirtelen túl kimerültén ahhoz, hogy bármit is elmagyarázzon. – Sajnálom.

– Szóval csak úgy ott fogod őt hagyni? Akár halott, akár nem? Még csak nem is fogsz beszélni Badrival?

– Colin...

– Mary nagy-nagynéni mindent megtett érted. Ő nem adta föl!

– Mi folyik itt? – kérdezte a nővér, miután berecsegett-ropogott. – Kérlek, távozz, ha folyton fölizgatod a pácienst!

– Már amúgy is mentem volna – vetette oda Colin és kirontott.

Nem is ment vissza aznap délután, sem egész este, sem másnap délelőtt.

– Jöhetnek hozzám látogatók? – kérdezte Dunworthy William ápolónőjétől, amikor ő állt szolgálatba.

– Igen – felelte a lány a képernyőket nézve. – Most is van itt valaki, aki látni akarja.

Mrs. Gaddson volt az. Már föl is ütötte a Bibliáját.

– Lukács 23. fejezet, 33. vers – mondta, miközben vészhozón meredt a tanárra. – Mivel magát annyira érdekli a keresztrefeszítés. „Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszíték.”

„Ha Isten tudta volna, hol van az Ő Fia, sosem hagyta volna, hogy azt tegyék vele” – gondolta Dunworthy. – Visszahúzta volna onnan, elment volna érte és megmentette volna őt.”

A fekete halál idején a kortársak azt hitték, Isten elhagyta őket. „Miért fordítád el tőlünk orcádat, Urunk?” – írták. „Miért nem veszel tudomást jajveszékelésünkről?” De talán Ő nem hallotta őket. Talán Ő eszméletlen volt, betegen feküdt a mennyben, tehetetlenül, képtelen volt a segítségükre sietni.

– „És sötétség lön az egész tartományban mind kilenc órakorig, és meghomályosodék a nap...” – olvasta Mrs. Gaddson.

A kortársak azt hitték, eljött a világ vége, eljött az Armageddon, végül a Sátán diadalmaskodott. „Diadalmaskodott is – gondolta Dunworthy.

– Bezárta a hálót. Elveszítette a fixet.”

Elgondolkozott Gilchristről. Azon tűnődött, vajon a kollégája rádöbbente, mit tett, mielőtt meghalt, vagy eszméletlenül és öntudatlanul feküdt, mit sem tudva arról, hogy meggyilkolta Kivrint.

– „Kivivé pedig őket Bethániáig, és felemelvén az ő kezeit, megáldá őket. És lön, hogy míg áldá őket, tőlök elszakadván, felviteték a mennybe”

– olvasta Mrs. Gaddson.

„Tőlök elszakadván, felviteték a mennybe. Isten igenis elment érte – gondolta Dunworthy. – De túl későn. Túl későn.”

Az asszony folytatta az olvasást, míg William ápolónője szolgálatba nem állt.

– Alvásidő – mondta kurtán, kitessékelve Mrs. Gaddsont. Aztán odament az ágyhoz, kikapta a tanár feje alól a párnát, és több erőteljes csapást mért rá.

– Nem jött el Colin? – kérdezte a férfi.

– Tegnap óta nem láttam – felelte az ápolónő visszalökve a párnát a tanár feje alá.

– Szeretném, ha most megpróbálna aludni.

– Ms. Montoya nem járt itt?

– Tegnap óta nem. – Az ápolónő átnyújtott neki egy kapszulát meg egy papírpoharat.

– Üzenet sem jött?

– Nem – felelte a lány. Elvette az üres poharat a férfitól. – Próbáljon meg aludni!

Nincs üzenet. „Megpróbálom a templomkertbe temettetni magam”, mondta indulás előtt Kivrin Montoyának, a templomkertekben azonban elfogyott a hely. A pestis áldozatait árkokba, gödrökbe temették. Bedobálták őket a folyóba. A vége felé már egyáltalán nem temették el őket. Összehordták a tetemeket óriási halmokba és meggyújtották őket.

Montoya sosem fogja megtalálni a felvevőt. És ha mégis, mi lehet majd az üzenet? „Odamentem az ugrás helyére, de a háló nem nyílt meg. Mi történt?” Kivrin hangja fölerősödik a rémülettől, a szemrehányástól, azt kiáltja „Elói, elói, miért hagyál el engemet?”

William ápolónője fölültette őt a székre, hogy úgy egye meg az ebédjét. Épp lenyelte a szilvakompót utolját, amikor bejött Finch.

– Már csaknem kifogytunk a gyümölcskonzervekből – mondta Dunworthy tálcájára mutatva. – Meg a vécépapírból. Fogalmam sincs, hogyan várhatják el tőlünk, hogy elkezdjük a trimesztert. – Leült az ágy végére. – Az egyetem huszonötödikére tűzte ki a trimeszterkezdést, de egész egyszerűen lehetetlenség fölkészülni addigra. Még mindig van tizenöt betegünk a Salvinban, a tömeges immunizálás épp csak elkezdődött, és egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy már láttuk az utolsó influenzás eseteket.

– Mi van Colinnal? – tudakolta Dunworthy. – Ő jól van?

– Igen, uram. Egy kissé mélabús volt, miután dr. Ahrens elhunyt, ám jelentős mértékben fölvidult, amióta maga a javulás útjára lépett.

– Szeretném megköszönni magának, hogy segített a fiúnak – mondta Dunworthy. – Colin mesélte, hogy maga intézte a temetést.

– Ó, szívesen segítettem, uram. Tudja, nem volt senki más, aki támogatta volna. Biztos voltam benne, hogy az anyja idejön, most, amikor elmúlt a veszély. Ám ő közölte: túl nehéz lenne megszervezni az utazást ilyen rövid idő alatt. Viszont nagyon szép koszorút küldött. Liliomokat meg lézervirágokat. A Balliol kápolnájában tartottuk a gyászmisét. – Fészkelődött az ágyon. – Ó, ha már a kápolnáról beszélünk, remélem, nem bánja, de engedélyt adtam a Szent Megreformáltaknak, hogy tizenötödikén kéziharangkoncertet tartsanak benne. Az amerikai harangjátékosok az Amikor Megváltóm végül eljövét fogják előadni Rimbaud-tól. A Szent Megreformáltak templomát lefoglalta az egészségügy immunizáló központnak. Nagyon remélem, hogy ez rendben van.

– Igen – válaszolta Dunworthy és Maiyre gondolt. Azon töprengett, mikor tartották a temetést, és vajon megkondították-e a harangot utána.

– Szólhatok nekik, hogy jobban szeretné, ha a Szűz Máriáét használnák – idegeskedett Finch.

– Nem, dehogyis – felelte Dunworthy. – A kápolna tökéletesen jó lesz. Maga nyilvánvalóan remek munkát végzett a távollétemben.

– Hát, próbáltam, uram. Nem volt könnyű, főleg Mrs. Gaddson miatt. – Fölállt. – Nem akarom akadályozni a pihenésben. Hozzak valamit, esetleg tehetek bármit is?

– Nem – válaszolta Dunworthy –, nincs semmi, amit tehetne.

Finch az ajtóhoz ment, aztán megtorpant.

– Remélem, elfogadja őszinte együttérzésemet, Mr. Dunworthy – mondta feszengve. – Tudom, mennyire közel állt magához dr. Ahrens.

„Közel – gondolta a tanár, miután Finch távozott. – Egyáltalán nem voltam hozzá közel.” Megpróbálta fölidézni, ahogy Mary fölé hajol, beadja neki a lázmérőt, aggódva néz a képernyőkre, fölidézni, hogy Colin ott áll az ágya mellett az új dzsekijében meg a sálában és azt mondja: „Mary nagy-nagynéni meghalt. Halott. Hallasz engem?”, de egyáltalán semmilyen emlékképe nem volt ezekről. Semmilyen.

Bejött a nővér, újabb infúziót akasztott az állványra, ami kikapcsolta a tudatát. Amikor fölébredt, hirtelen sokkal jobban érezte magát.

– Most kezdett el hatni az immunerősítése – mondta neki William ápolónője. – Sok esetben láttunk hasonlót. Némelyikük csodával határos módon épült föl.

Az ápolónő rávette, hogy egyedül menjen vécére, és ebéd után sétáljon a folyosón.

– Minél messzebb el tud menni, annál jobb – jelentette ki, miközben letérdelt, hogy föladja a lábára a papucsot.

„Nem megyek sehová – gondolta a tanár. – Gilchrist becsukta a hálót.”

Az ápolónő a vállára tapasztotta az infúziós zacskót, hozzákötötte a hordozható motort, és rásegítette a köntösét.

– Ne aggódjon a depresszió miatt! – mondta, míg segített neki kikászálódni az ágyból. – Mindennapos tünet az influenza után. Amint helyreállt a szervezet kémiai egyensúlya, el fog múlni.

Elkísérte a folyosóig.

– Esetleg meglátogathatja valamelyik barátját – javasolta. – Két betegünk is van a Balliolból a folyosó végi kórteremben. Ms. Piantini a négyes ágyon fekszik. Ráférne egy kis lelki vigasz.

– Mr. Latimer is... – kezdte és elhallgatott. – Mr. Latimer még mindig kórházban van?

– Igen – válaszolta az ápolónő, s a tanár meg tudta állapítani a hangjából, hogy Latimer nem épült föl az agyvérzéséből. – Két ajtóval arrébb.

A tanár végigbotorkált a folyosón Latimer szobájáig. Nem ment el Latimerhez látogatóba, miután a kollégáját szélütés érte, először azért, mert Andrews hívására várt, aztán azért, mert az Ispotály kifogyott a SVR-ekből. Mary akkor azt mondta, teljes nála a bénulás és működészavar.

Belökte az ajtót és belépett Latimer szobájába. Latimer hanyatt feküdt, két karja a két oldalán, a bal kissé behajlítva a bekötött műszerek meg az infúzió miatt. Csövek voltak az orrában, a szájában, és optikai kábelek vezettek a fejétől meg a mellkasától az ágy fölötti képernyőkig. Félig el is takarták az arcát, de nem adta jelét, hogy ez zavarná.

– Latimer? – szólította meg, miközben odament és megállt az ágy mellett.

A kollégája semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta. A szeme nyitva volt, ám meg sem rebbent a hangra, még az arckifejezése sem változott a csövek kuszasága alatt. Tétovának, távolinak tűnt, mintha épp megpróbálná fölidézni Chaucer egyik verssorát.

– Mr. Latimer – szólította meg hangosabban, s fölpillantott a képernyőkre. Azok sem változtak semmit.

„Nincs tudatában semminek” – gondolta Dunworthy. Rátette kezét a szék támlájára.

– Nem tud semmit abból, ami történt, ugye? – kérdezte. – Mary halott. Kivrin 1348-ban van – mesélte, miközben a képernyőket leste –, és maga még csak nem is tud erről. Gilchrist becsukta a hálót.

A képernyők nem változtak. A vonalak folytatták az egyenletes mozgást, közönyösen keresztbe a kijelzőkön.

– Gilchrist meg maga a fekete halálba küldték őt – kiabálta a tanár –, maga pedig csak fekszik itt... – Elhallgatott és leroskadt a székre.

„Próbáltam elmondani neked”, mondta korábban Colin, „hogy Mary nagy-nagynéni meghalt, de te túl beteg voltál.” Colin megpróbálta elmondani neki, ő azonban csak feküdt ott, mint Latimer, eszméletlenül, öntudatlanul.

„Colin nem fog megbocsájtani nekem – gondolta. – Ugyanúgy, ahogy nem fogja megbocsájtani az anyjának, hogy nem jött el a temetésre. Mit is mondott Finch, túl nehéz lett volna megszervezni olyan rövid idő alatt?” A tanár elképzelte Colint egyedül a temetésen, ahogy a liliomokat és lézervirágokat nézi, amiket az anyja küldött; kiszolgáltatva Mrs. Gaddsonnak és a harangjátékosoknak.

,Anyám nem tudott eljönni”, mondta előzőleg Colin, de ő maga sem hitte el. Ha igazán akart volna, naná, hogy el tudott volna jönni.

„Sosem fog nekem megbocsájtani – gondolta Dunworthy. – És Kivrin sem. A lány idősebb Colinnál, el fog képzelni mindenféle mentőkörülményt, talán még az igazit is. De a szíve mélyén (a ki tudja, miféle gonosztevők és tolvajok és dögvészek kénye-kedvére hagyva) nem fogja elhinni, hogy nem tudtam volna elmenni érte. Ha igazán akartam volna.”

Dunworthy nehézkesen fölkecmergett a szék ülésébe és támlájába kapaszkodva – nem nézve többet Latimerre vagy a kijelzőkre – kiment újra a folyosóra. A fal mellett egy üres gurulós hordágy állt, egy pillanatig nekitámaszkodott.

Mrs. Gaddson jött ki a kórteremből.

– Hát itt van, Mr. Dunworthy! – mondta. – Épp most jöttem fölolvasni magának. – Kinyitotta a Bibliáját. – Föl szabad kelnie?

– Igen – válaszolta a tanár.

– Hát, meg kell mondanom, örülök, hogy végre kezd meggyógyulni. A dolgok egész egyszerűen szétestek, míg maga beteg volt.

– Igen – válaszolta a tanár.

– Tudja, muszáj lesz valamit csinálnia Mr. Finch-csel. Ő ugyanis engedi az amerikaiaknak, hogy éjjel-nappal bármikor gyakoroljanak, amikor pedig panaszkodtam neki emiatt, kifejezetten goromba volt velem. És beosztotta az én Willymet az ápolók közé! Ápolni! Amikor Willy mindig is hajlamos volt elkapni a betegségeket! Kész csoda, hogy nem kapta el a vírust korábban!

„Valóban kész csoda” – gondolta Dunworthy, figyelembe véve a valószínűleg nagyon is fertőző fiatal nők számát, akikkel a fiúnak kapcsolata volt a járvány idején. Eltűnődött, miféle esélyt adott volna Williamnek a Valószínűség-számítás arra, hogy ép bőrrel megússza.

– És hogy Mr. Finch képes volt beosztani őt ápolónak! – folytatta a panaszáradatot Mrs. Gaddson. – Persze, nem engedtem. Megmondtam neki: nem hagyom, hogy ilyen felelőtlenül veszélyeztesse Willy egészségét. Megmondtam, hogy nem állhatok tétlenül félre, amikor a gyermekem halálos veszélyben forog.

– Meg kell látogatnom Ms. Piantinit – vetette közbe Dunworthy.

– Inkább vissza kellene feküdnie! Rémesen néz ki. – Az asszony fenyegetően rázta felé a Bibliát. – Botrányos, ahogyan ezt az Ispotályt igazgatják! Engedik a betegeket mindenfelé csavarogni! Majd vissza fog esni és meg fog halni, de akkor senkit sem okolhat érte, csakis saját magát!

– Nem – tiltakozott Dunworthy, majd belökte a kórterembe vivő ajtót és bement.

Arra számított, hogy a kórterem csaknem üres lesz, a betegeket már mind hazaküldték, ám minden ágyon feküdtek. A legtöbb páciens már ült, olvastak vagy hordozható viddereket néztek, az egyikük egy tolószékben üldögélt az ágya mellett, s kifelé bámult az esőre.

Időbe telt, míg Dunworthy fölismerte. Colin ugyan mondta, hogy a technikus visszaesett, erre azonban nem számított. Úgy nézett ki, mint egy öregember, sötétbőrű arca egész fehérre sápadt a szeme alatt, és éles vonások vésődtek be a szája két oldalán lefelé. A haja teljesen megőszült.

– Badri! – szólította meg a tanár.

A technikus megfordult.

– Mr. Dunworthy.

– Nem tudtam, hogy ebben a kórteremben van – mondta Dunworthy.

– Átköltöztettek ide, azután, hogy... – elhallgatott. – Úgy hallottam, jobban van.

– Igen.

„Ezt nem tudom elviselni – gondolta Dunworthy. – Hogy érzi magát? Köszönöm, jobban. És maga? Sokkal jobban. Persze, ott a depresszió, de az csak normális, vírusfertőzés utáni tünet.”

Badri körbefordította a székét, hogy az ablakkal szemben legyen, s Dunworthyben fölmerült, hátha ő sem képes ezt elszenvedni.

– Hibát követtem el a koordinátákban, amikor újra betápláltam őket – jelentette ki Badri, kinézve az esőbe. – Hibás adatokat tápláltam be.

Azt kellene mondania erre: „De hát beteg volt, lázas”. Azt kellene mondani neki, hogy a szellemi zavarodottság az influenza korai tünete. Azt kellene mondania: „Nem a maga hibája”.

– Nem fogtam föl, hogy beteg vagyok – folytatta Badri, ugyanúgy piszkálva a köntösét, ahogy lázálmában kaparászta a lepedőt. – Egész délelőtt fájt a fejem, de betudtam annak, hogy a hálón dolgozom. Rá kellett volna jönnöm, hogy valami baj van, és le kellett volna állítanom az ugrást.

„És nekem vissza kellett volna utasítanom Kivrin instruálását, ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy Gilchrist végeztessen paraméterellenőrzéseket, meg kellett volna nyittatnom vele a hálót, amint maga azt mondta, hogy valami baj van.”

– Meg kellett volna nyitnom a hálót aznap, amikor maga megbetegedett, nem lett volna szabad várni a randevúra – fejtegette Badri, ujjai közt csavargatva az övét. – Meg kellett volna nyitnom azon nyomban.

Dunworthy automatikusan a falra pillantott Badri feje fölött, de nem voltak képernyők az ágy fölött. Badri még csak egy lázmérőtapaszt sem viselt. A tanár azon merengett, lehetséges-e, hogy Badri nem tud arról, miszerint Gilchrist becsukta a hálót. Hátha – aggódva a fölépüléséért – eltitkolták ezt előle, ugyanúgy, ahogy Mary halálhírét elhallgatták őelőle.

– Nem voltak hajlandók elbocsátani a kórházból – mondta Badri.

– Rá kellett volna kényszerítenem őket, hogy engedjenek el.

„Meg kell mondanom neki” – gondolta Dunworthy, mégsem tette. Némán állt, figyelte, ahogy Badri ráncokba gyötri az övét, és végtelen sajnálatot érzett iránta.

– Ms. Montoya megmutatta nekem a Valószínűség-számítás statisztikáit – hozta tudomására Badri. – Gondolja, hogy Kivrin halott?

„Remélem – gondolta a tanár. – Remélem, belehalt a vírusba, mielőtt rájött volna, hol van. Mielőtt rádöbbent, hogy mi otthagytuk.”

– Nem a maga hibája volt – szólalt meg.

– Csak két napot késtem a háló megnyitásával. Biztos voltam benne, hogy ott fog várni! Csak két napot késtem!

– Mi? – esett le Dunworthy álla.

– Megpróbáltam engedélyt szerezni, hogy hatodikán elhagyhassam a kórházat, de nem voltak hajlandók elbocsátani nyolcadikéig. Amint tudtam, a hálóhoz mentem, de Kivrin nem volt ott.

– Miről beszél? – tudakolta Dunworthy. – Hogyan nyithatta meg a hálót? Gilchrist becsukta.

Badri fölnézett rá.

– Az elmentett másolatot használtuk.

– Miféle másolatot?

– A fixet, amit rátettem a mi hálónkra – magyarázta összezavarodva Badri. – Maga annyira aggódott amiatt, ahogy a Középkor az ugrást intézte, hogy elhatároztam: jobb elmenteni egy másolatot arra az esetre, ha valami baj lesz. Elmentem a Balliolba, hogy megkérdezzem erről kedd délután, csak maga nem volt benn. Hagytam is egy üzenetet, hogy beszélni szeretnék magával.

– Egy üzenetet – ismételte meg Dunworthy.

– A laboratórium nyitva volt. Lefuttattam egy redundáns fixet a Balliol hálóján – mesélte Badri. – Mert maga annyira aggódott.

Hirtelen úgy tűnt, minden erő kifut Dunworthy lábából. Lerogyott az ágyra.

– Megpróbáltam elmondani magának – mentegetőzött Badri de túl beteg voltam ahhoz, hogy meg tudjam értetni magamat.

Egész idő alatt volt egy mentett másolat. Napokat vesztegetett el: azzal, hogy megkísérelte rávenni Gilchristet, nyissa ki a laboratóriumot; Basin-game keresésével; várva, hogy Polly Wilson kisüsse, miként juthatnának be az egyetemi számítógépbe. És végig, egész idő alatt ott volt a fix a Balliol hálójában! .Annyira aggódom”, mondta Badri lázálmában. „Nyitva van a labor?” „Biztonság”, azt is mondta. Nyilván a biztonsági mentésre gondolt.

– Meg tudja újra nyitni a hálót?

– Persze, de még ha Kivrin nem is kapta el a pestist...

– Nem kapta el – vágott közbe Dunworthy. – Immunizáltuk.

– ...akkor sem lesz már ott. Nyolc nap telt el a randevú óta. Kizárt, hogy ennyi ideig ott várakozzon.

– Átmehet valaki más is?

– Valaki más? – értetlenkedett Badri.

– Hogy megkeresse őt. Használhatja valaki más is ugyanazt az időugrást?

– Nem tudom.

– Mennyi időbe telne fölállítani magának, hogy kipróbálhassuk?

– Legföljebb két órába. Az idő- és térbeliek már be vannak állítva, de nem tudom, mekkora lesz az időeltolódás.

A kórterem ajtaja kivágódott és Colin jött be.

– Szóval itt vagy! – mondta. – A nővér azt mondta, sétálni mentél, de nem találtalak sehol. Azt hittem, eltévedtél.

– Nem – felelte Dunworthy, Badrira pillantva.

– Azt mondta a nővér, vigyelek vissza – közölte Colin, megfogva Dunworthy karját, felsegítve őt. – Nem szabad túlzásba vinned. – Azzal az ajtó felé terelte.

Dunworthy megállt az ajtónál.

– Melyik hálót használta, amikor megnyitotta nyolcadikán? – kérdezte Badritól.

– A Balliolét – válaszolta a technikus. – Féltem, hogy az állandó memória egy része törlődött, amikor a Brasenose-ét lezárták, és nem volt idő lefuttatni egy veszteségfelmérő rutint.

Colin a hátával lökte ki az ajtót.

– A vén nővér félóra múlva áll szolgálatba. Nem akarhatod, hogy ágyon kívül találjon! – Hagyta az ajtót becsapódni. – Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb, de el kellett vinnem az immunizálási beosztást Godstow-ba.

Dunworthy nekidőlt az ajtónak. Talán túl nagy lesz az időeltolódás, a technikus tolószékben ül, ő pedig nem biztos benne, képes-e elvonszolni magát a folyosó végéig, a szobájáról már nem is beszélve. Annyira aggódom. Azt hitte, Badri azt mondja: „Annyira aggódom amiatt, hogy maga aggódik, inkább újra betáplálom a koordinátákat.” Valójában azonban úgy értette: „Elmentettem egy másolatot”. Egy másolatot.

– Jól vagy? – kérdezte Colin. – Nem esel vissza, vagy ilyesmi, ugye?

– Nem – válaszolta a férfi.

– Megkérdezted Mr. Chaudhurit, tud-e csinálni egy új fixet?

– Nem – felelte a tanár. – Van egy másolat.

– Egy másolat? – kérdezett vissza izgatottan a fiú. – Úgy érted, egy másik fix?

– Igen.

– Ez azt jelenti, hogy meg tudod menteni a lányt?

A tanár megállt és nekitámaszkodott egy hordágynak.

– Nem tudom.

– Segítek neked – ajánlkozott Colin. – Mit szeretnél, mit csináljak? Megteszek bármit, amit mondasz. Tudok megbízásokat intézni, meg elhozni dolgokat. Neked nem kell semmit csinálnod.

– Lehet, hogy nem működik – óvatoskodott Dunworthy. – Az időeltolódás...

– De meg fogod próbáim, igaz? Igaz?!

Mintha pánt szorította volna össze a mellkasát minden lépésnél. Badri már egyszer visszaesett, és még ha sikerülne is nekik, lehet, hogy a háló nem engedi át.

– Igen – válaszolta a tanár. – Meg fogom próbálni.

– Apokaliptikus! – vágta rá Colin.