HETEDIK FEJEZET

– Tudtam! – jelentette ki Mrs. Gaddson, feléjük igyekezve a folyosón.

– A fiam elkapott valami rettenetes betegséget, igaz? Attól a rengeteg evezéstől!

Mary előrelépett.

– Nem jöhet be ide! – mondta. – Ez a fertőző betegek elkülönítője.

Mrs. Gaddson továbbra is közeledett. Az áttetsző poncsóról, melyet a kabátja fölött viselt, nagy, szertefröcskölő esőcseppek hullottak, miközben a nő jött feléjük, s úgy lóbálta az útitáskáját, mint valami fegyvert.

– Ilyesmivel engem nem rázhat le! Én vagyok az anyja! Követelem, hogy láthassam a fiamat!

Mary úgy emelte föl a kezét, ahogy a rendőrök szokták.

– Állj! – parancsolta osztályos nővért utánzó hangon.

Bármilyen meglepő is, Mrs. Gaddson megállt.

– Egy anyának joga van a fiát látni – szögezte le. Az arckifejezése ellágyult. – Nagyon beteg?

– Ha a kérdése a fiára vonatkozott, William egyáltalán nem is beteg – válaszolta Mary –, legalábbis legjobb tudomásom szerint nem az.

– Újra föltartotta a kezét. – Kérem, ne jöjjön közelebb! Miért hiszi azt, hogy William beteg?

– Azonnal tudtam, mihelyt hallottam a karanténról. Éles fájdalom nyilallt végig rajtam, amikor az állomásfőnök bejelentette az ideiglenes karantént. – Az asszony letette az útitáskát, hogy megmutathassa az éles fájdalom helyét. – Ez azért van, mert nem vette be a vitaminjait! Megkértem az egyetemet, hogy minden körülmények közt adják neki a vitaminokat – jelentette ki az asszony, s olyan pillantást vetett Dunworthyre, ami bátran fölvehette volna a versenyt Gilchrist bármelyik vas-villatekintetével –, és azt a választ kaptam, hogy a fiam képes magára vigyázni. Nos, nyilvánvaló, hogy az egyetem tévedett!

– Nem William az oka az ideiglenes karantén meghirdetésének. Az egyik egyetemi technikus esett ágynak egy vírusfertőzéssel – közölte Mary.

Dunworthy hálásan nyugtázta, hogy a barátnője nem azt mondta, a „Balliol technikusa”.

– A technikus az egyetlen eset és semmi jele, hogy lesznek még mások is. Biztosíthatom, hogy a karantén puszta óvintézkedés.

Mrs. Gaddson nem tűnt meggyőzöttnek.

– Az én Willym mindig is beteges volt, és egyszerűen nem hajlandó vigyázni magára! Ráadásul túl sokat tanul abban a huzatos szobájában – állította az asszony, újabb sötét pillantást lövellve Dunworthyre. – Az a meglepő számomra, hogy nem hamarabb esett ágynak egy vírusfertőzéssel!

Mary leengedte a kezét és abba a zsebébe süllyesztette, amelyikben a személyhívót tartotta. „Nagyon remélem, hogy segítséget hív” – gondolta Dunworthy.

– Egyetlen szemesztert töltött el a Balliolban, és az én Willym egészsége máris teljesen tönkrement, és akkor a tanára arra kényszeríti, hogy itt maradjon a karácsonyi szünetben Petrarcát tanulmányozni! – háborgott Mrs. Gaddson. – Ezért jöttem ide! Az a gondolat, hogy a fiam teljesen egyedül van ezen a rémes helyen karácsonykor, s ki tudja, miket eszik és mi mindent csinál, ami az egészségét veszélyezteti, olyasmi, amit ez az anyai szív egyszerűen nem képes elviselni!

Odamutatott arra a helyre, ahol beléhasított a fájdalom az „ideiglenes karantén” kifejezésre.

– És kifejezetten gondviselésszerű, hogy akkor jöttem, amikor! Kifejezetten gondviselésszerű! Csaknem lekéstem a vonatot, mert az útitáskám annyira súlyos volt, és szinte már azt gondoltam, mindegy, jön majd másik, de el akartam jutni az én Willymhez, szóval kiabáltam nekik, hogy tartsák nyitva az ajtókat, és még le sem szálltam a Cornmarketen, amikor az állomásfőnök bemondta, hogy ideiglenes karantén. A vasúti közlekedés ideiglenesen fölfüggesztve. Gondolják csak el, ha lekésem azt a vonatot és a következőre szállók, akkor a karantén megakadályozott volna az idejövetelben!

Csak elgondolni is!

– Biztos vagyok benne, hogy William meg fog lepődni, ha meglátja magát – mondta Dunworthy abban a reményben, hogy az asszony majd elmegy megkeresni a fiát.

– Igen – felelte komoran az asszony. – Ő most valószínűleg ott üldögél és még a sála sincs rajta! Biztosan tudom, hogy el fogja kapni ezt a vírusfertőzést. Ő mindent elkap. Kiskorában gyakran jöttek ki rajta rémes kiütések. Elkerülhetetlenül ágynak fog esni ezzel is. De legalább itt lesz az édesanyja, hogy elejétől végig ápolja.

Az ajtó kivágódott és két, maszkot, védőruhát, kesztyűt és a cipőjükön valamiféle papírborítást viselő ember rontott be rajta. Lelassítottak, amikor látták, hogy nem hever senki összeesve a padlón.

– Szükséges lenne ezt a területet kordonnal lezárni és kitenni az „Elkülönítő” feliratot – mondta Mary. Odafordult Mrs. Gaddsonhoz.

– Sajnálom, de nem kizárható, hogy kitette magát a vírusnak. Még nem állapítottuk meg biztosan, hogyan terjed a fertőzés, de nem zárható ki, hogy a levegőben – közölte, és egy borzalmas pillanatig Dunworthy azt hitte, hogy Mary össze akarja őket zárni Mrs. Gaddsonnal.

– Elkísérné Mrs. Gaddsont egy elkülönítő fülkébe? – kérte a doktornő az egyik maszkos-védőruhást. – Vérvizsgálatokat kell végeznünk, és szükségünk van a listára azokról, akikkel érintkezett. Mr. Dunworthy, legyen szíves velem jönni! – mondta dr. Ahrens, s kivezette a férfit a váróterembe és becsukta az ajtót, mielőtt Mrs. Gaddson tiltakozhatott volna. – Itt tarthatják egy ideig ezt a perszónát, így Willy hozzájuthat a szabadság utolsó óráihoz.

– Ettől a némbertől bárkin rémes kiütések jönnének ki – vélekedett a férfi.

A mentőápolót kivéve mindenki fölkapta a fejét, amikor beléptek.

Latimer türelmesen ücsörgött a tálcánál, az ingujja fölgyűrve. Montoya még mindig telefonált.

– Colin vonatát visszaküldték – mondta neki Mary. – Mostanra már otthon van, biztonságban.

– Ó, nagyszerű! – válaszolta Montoya és letette a telefont. Gilchrist már pattant is érte.

– Mr. Latimer, elnézést kérek, amiért megvárakoztattam! – mentegetőzött Mary. Föltépte egy pár védőkesztyű csomagolását, fölhúzta, és elkezdte összeszerelni az átlyukasztót.

– Itt Gilchrist. A vezetőtanárral szeretnék beszélni – mondta Gilchrist a telefonba. – Igen. Mr. Basingame-et próbálom utolérni. Igen, persze, várok.

„A vezetőtanárnak fogalma sincs arról, hol van Basingame – gondolta Dunworthy –, ahogy a gazdasági igazgatónak se.” Ő már mindkettejükkel beszélt korábban, amikor még az időugrás leállításával próbálkozott. A gazdasági igazgató még csak azt sem tudta, hogy Basingame Skóciában van.

– Örülök, hogy megtalálták a kölköt – jelentette ki Montoya, a digitálisára pillantva. – Mit gondol, mennyi ideig tartanak itt minket? Vissza kell jutnom az ásatásomhoz, mielőtt még mocsárrá változik. Épp Skendgate templomkertjének temetőjét tárjuk föl. A legtöbb sír az 1400-as évekből származik, de van néhány fekete halál korabeli meg pár Hódító Vilmos előtti is. Múlt héten megtaláltuk egy lovag sírboltját. Csodálatos állapotban. Azon tűnődöm, vajon Kivrin ott van-e már?

Dunworthy föltételezte, hogy Montoya a falura gondolt, nem pedig valamelyik sírra.

– Remélem – válaszolta.

– Mondtam neki, hogy azonnal kezdje el rögzíteni a megfigyeléseit Skendgate-ről, a faluról meg a templomról. Különösen a sírboltról. A felirat részint elkopott és némelyik faragás is. De a dátum olvasható. 1318.

– Csakhogy ez vészhelyzet! – jelentette ki Gilchrist. Hosszasan hallgatott, közben azonban végig füstölgött magában. – Tudom, hogy Skóciában horgászik. Azt szeretném tudni, hogy pontosan hol!

Dr. Ahrens tapaszt tett Latimer karjára, és intett Gilchristnek. A férfi a fejét rázta. Mary odament a mentő ápolónőjéhez és fölébresztette. A nő visszament vele a tálcához, s közben álmosan pislogott.

– Olyan sok minden van, amit csak a közvetlen megfigyelés árulhat el nekünk – jegyezte meg Montoya. – Mondtam Kivrinnek, hogy minden részletet jegyezzen föl. Remélem, lesz elég hely a felvevőn. Olyan apró!

– Montoya ismét az órájára pillantott. – Na persze, muszáj, hogy apró legyen. Volt lehetősége arra, hogy szemügyre vegye, mielőtt beültették? Tényleg úgy néz ki, mint egy csontkinövés.

– Csontkinövés? – kérdezte Dunworthy s figyelte, ahogy a mentőápolónő vére a fiolába spriccelt.

– Azért olyan, hogy még akkor se okozhasson anakronizmust, ha fölfedeznék. Teljesen odasimul a sajkacsont tenyéroldali felületéhez.

– Montoya megdörzsölte a hüvelykujj fölötti kéztőcsontot.

Mary intett Dunworthynek, a mentő ápolónője pedig fölállt, visszahajtva fölgyűrt ingujját. Most Dunworthy foglalta el a helyét a széken. Mary lehámozta a védőcsíkot, a monitort rátapasztotta Dunworthy csuklójának belső felére, és odaadott neki egy lázmérőkapszulát, hogy nyelje le.

– Kérje meg a gazdasági igazgatót, hogy hívjon vissza ezen a számon, amint visszamegy az irodájába! – kérte Gilchrist és letette a telefont.

Montoya fölkapta, benyomkodott egy számot és így szólt:

– Szia! Meg tudod mondani nekem, hol a karantén határa? Tudnom kell, vajon beleesik-e Witney? Ott van az ásatás. – Akárkivel beszélt is, az nyilvánvalóan nemet mondott. – Akkor kivel beszéljek, hogy meg lehessen változtatni a határokat? Ez vészhelyzet!

„Mind a vészhelyzeteik miatt aggódnak – gondolta Dunworthy –, és egyikük sem szánt egy fél gondolatot sem arra, hogy Kivrinért aggódjon. És ugyan miért is kellene aggódni? A lány felvevőjét álcázták, úgy néz ki, mint egy csontkinövés, nehogy anakronizmus legyen, amikor a korabeliek úgy határoznak: levágják a kezét, mielőtt máglyán elégetik.”

Mary megmérte a férfi vérnyomását, aztán beledöfte az átlyukasztó!

– Ha a telefon még megszerezhető lesz valaha... – mondta a doktornő, rácsapva a tapaszra és intve a türelmetlennek látszó Gilchristnek, aki Montoya mellett állt – ...esetleg fölhívhatnád William Gaddsont és figyelmeztethetnéd, hogy itt az anyja.

Montoya azt mondta:

– Igen. A Nemzeti Vagyonmegőrző száma. – Azzal letette a telefont és lefirkantott egy telefonszámot az egyik prospektusra.

A telefon rázendített. Gilchrist, már félúton Maryhez, kilőtte magát a telefon felé és fölmarta, mielőtt Montoya odaérhetett volna.

– Nem – mondta és kelletlenül átnyújtotta Dunworthynek.

Finch volt az, a gazdasági igazgató irodájából.

– Megszerezte Badri kortörténetét? – tudakolta Dunworthy.

– Igen, uram. Itt a rendőrség, uram. Olyan helyeket keresnek, ahol elszállásolhatják az itt tartóztatottakat, akik nem Oxfordban laknak.

– És azt akarják, hogy helyezzük el őket a Balliolban – jött rá Dunworthy.

– Igen, uram. Mit mondjak nekik, mennyit tudunk befogadni?

Mary fölállt, kezében a Gilchrist vérét tartalmazó fiolával, és valamit mutogatott Dunworthynek.

– Kérem, váljon egy percig! – mondta a férfi, és a megnyomva az elnémító gombot a beszélőn.

– Azt kérik, hogy szállásold el a föltartóztatottakat? – kérdezte Mary.

– Igen – válaszolta a férfi.

– Ne kötelezd el magad annyira, hogy az összes szobát elfoglalhassák!

– kérte a nő. – Lehetséges, hogy szükség lesz további kórtermekre.

Dunworthy levette a kezét a gombról és így szólt:

– Mondja meg nekik, hogy elhelyezhetik őket a Salvin még üres szobáiban meg a Fisherben. Ha még nem jelölt ki szobákat a harangjátékosoknak, kettesével rakja őket össze! Mondja meg a rendőrségnek, hogy az Ispotály elkérte a Bulkeley-Johnsont szükségkórháznak. Azt mondta, megtalálta Badri kórtörténetét?

– Igen, uram. Pokoli sok időmbe telt megtalálni. A gazdasági igazgató Badri vessző Chaudhuri név alatt iktatta, és az amerikaiak...

– Megtalálta az EAJ-számát is?

– Igen, uram.

– Adom dr. Ahrenst – mondta Dunworthy, mielőtt Finch belevághatott volna a harangozókról szóló történetekbe. Intett Marynek. – így közvetlenül neki adhatja meg az információt.

Mary ráragasztott egy tapaszt Gilchrist karjára és egy lázmérőmonitort a kézfejére.

– El tudtam érni Elyt, uram – jelentette Finch. – Tájékoztattam őket a kéziharangkoncert elmaradásáról, és ők egész rendesek voltak, de az amerikaiak még mindig nagyon boldogtalanok.

Mary befejezte Latimer leolvasott eredményeinek bevitelét, lehúzta a kesztyűt, s odajött, hogy átvegye a telefont Dunworthytől.

– Finch? Itt dr. Ahrens. Olvassa be Badri EAJ-számát!

Dunworthy odaadta a nőnek a Másodlagos ívét meg egy ceruzát, és Mary leírta, aztán kérte a kartotékot Badri oltásairól és rengeteget jegyzetelt, de Dunworthy nem tudta kisilabizálni, mit.

– Bármiféle reakció vagy allergia? – Szünet következett, majd azt mondta a nő: – Rendben, nem. A többit megszerezhetem a számítógépből. Visszahívom, ha további információra lesz szükségem. – Visszaadta a telefont Dunworthynek. – Szeretne még beszélni veled – jegyezte meg, majd távozott s vitte a papírt magával.

– A lehető legboldogtalanabbak attól, hogy itt tartják őket – közölte Finch. – Ms. Taylor azzal fenyeget, hogy perelni fog az akaratlan szerződésszegés miatt.

– Mikor kapta Badri az utolsó vírusölő kúrát?

Finch-nek sok idejébe telt átnézni a papírhalmot.

– Már itt is van, uram. Szeptember tizennegyedikén.

– Megkapta a teljes kúrát?

– Igen, uram. Receptoranalógokat, MPA-erősítőt és szezonálisokat.

– Volt valaha abnormális reakciója vírusölőre?

– Nem, uram. Nem szerepel semmi az allergiáknál a kórtörténetben. Ezt már mondtam dr. Ahrensnek is.

Badri megkapta az összes vírusölőt. A kortörténetében nincs allergiás reakció.

– Átment már a New College-ba? – kérdezte Dunworthy.

– Nem, uram, épp oda tartok. Mit tegyek a készletek ügyében, uram? Elégséges mennyiségű szappanunk van, de nagyon rosszul állunk vécépapírral.

Kinyílt az ajtó, de nem Mary jött be. A mentőápoló volt az, akit elküldték, hogy hozza ide Montoyát. Odament a zsúrkocsihoz és bedugta az elektromos vízforralót.

– Mit gondol, uram, adagolnom kellene a vécépapírt, vagy tegyek ki cédulákat, amiken megkérek mindenkit, hogy spóroljon? – érdeklődött Finch.

– Amit jobbnak ítél – felelte Dunworthy és letette.

Minden bizonnyal még mindig esik. A mentőápoló egyenruhája vizes volt, és amikor a víz fölforrt, kivörösödött kezét a gőz fölé tartotta, mintha melegíteni próbálná.

– Teljesen befejezte a telefon használatát? – kérdezte Gilchrist.

Dunworthy odaadta neki a készüléket. Eltűnődött, vajon milyen az időjárás ott, ahol most Kivrin van, és vajon Gilchrist kiszámíttatta-e a Valószínűség-számítással, hogy mekkora az esélye annak, hogy a lány érkezésekor esni fog. Kivrin köpönyege nem tűnt különösebben vízhatlannak, és az a bizonyos barátságos utazó, akinek 1,6 órán belül arra kell járnia, majd meghúzza magát egy vendégfogadóban vagy szénaboglyábán mindaddig, amíg az utak föl nem száradnak annyira, hogy ismét járhatók legyenek.

Dunworthy megtanította Kivrint a tűzrakásra, de a lány aligha tud tüzet gyújtani ázott gyújtóssal és dermedt kézzel. Az 1300-as években hidegek voltak a telek. Még akár havazhat is. A kis jégkorszak épp csak elkezdődött 1320-ban, s az időjárás végül olyan hidegre fordult, hogy a Temze befagyott. Az alacsonyabb hőmérséklet és a szeszélyes időjárás annyira elpusztította a termést, hogy egyes történészek a fekete halál borzalmait részint a parasztok alultápláltságának tulajdonítják. Az időjárás kétségkívül pocsék volt. 1348 őszén Oxfordshire egyik részén Szent Mihály-naptól karácsonyig minden áldott nap esett az eső. Kivrin valószínűleg ott fekszik a nedves úton, félholtan a kihűléstől.

És csupa kiütés attól, hogy az őt túlzottan tutujgató tanára túl sokat aggódik érte, gondolta a férfi. Maiynek igaza van. Ő most tényleg olyan, mint Mrs. Gaddson. Az lesz a következő, hogy fejest ugrik 1320-ba, rákényszerítve a háló ajtaját, hogy ne csukódjon be, mint Mrs. Gaddson tette a metrón, és Kivrin pont annyira fog örülni neki, mint William az anyja láttán. És pont annyira lesz szüksége segítségre is.

Soha nem volt még Kivrinnél okosabb és életrevalóbb hallgatója. A lánynak egész biztosan van annyi esze, hogy menedéket keressen az eső elől. Éppenséggel még az is lehet, hogy az utolsó szünidejét az eszkimóknál töltötte s megtanult jégkunyhót építeni.

Kivrin mindenre gondolt, egészen a körmeiig. Amikor jött megmutatni neki a ruháját, föltartotta a kezét. A körmei letörtek, és piszoknyomok látszottak a körömre ránövő bőr alatt.

– Tudom, hogy elvileg nemes vagyok, de vidéki nemes, és ők jó sokat dolgoztak a birtokukon a Bayeaux-i Falikárpit hímzése közben, és az East Riding-i hölgyeknek egész az 1600-as évekig nem volt ollója. A vasárnapot Montoya ásatásán töltöttem, a holttestek között ásva, hogy elérjem ezt a hatást. – A körmei szörnyen néztek ki és teljesen hitelesnek tűntek. Nyilvánvalóan nincs rá ok, hogy a tanár olyan apró részlet miatt aggódjon, mint a hó.

De nem tudta megállni. Ha beszélhetne Badrival, megkérdezhetné tőle, mit értett az alatt, amikor azt mondta „Valami baj van”, megbizonyosodhatna, hogy az ugrás rendben zajlott le és hogy nem volt túl nagy időeltolódás, akkor talán abba tudná hagyni a nyugtalankodást. De Mary még csak meg sem tudta szerezni Badri EAJ-számát, míg Finch meg nem telefonálta. Dunworthy azon tűnődött, vajon még mindig eszméletlen-e a technikus. Vagy még rosszabb.

Fölállt, odament a zsúrkocsihoz és készített magának egy csésze teát. Gilchrist már megint telefonált, úgy látszott, hogy a portással beszél. A portás sem tudta, hol van Basingame. Amikor Dunworthy korábban beszélt vele, azt mondta, úgy rémlik neki, mintha Basingame a Loch Balkillant említette volna, egy olyan tavat, amiről később kiderült, hogy nem is létezik.

Dunworthy megitta a teáját. Gilchrist fölhívta a gazdasági igazgatót és az igazgatóhelyettest, de egyikük sem tudta, hová ment Basingame. A nővér, aki korábban az ajtót őrizte, bejött és befejezte a vérvételt. A mentőápoló férfi fölvette az egyik jóra intő brosúrát és olvasni kezdte.

Montoya kitöltötte a kórházi felvételi adatlapját meg a listát, hogy kikkel érintkezett.

– Elvileg mit kell tennem? – kérdezte Dunworthytől. – írjam le azoknak a nevét, akikkel ma találkoztam?

– Az utolsó három napon – válaszolta a férfi.

Folytatták a várakozást. Dunworthy ivott még egy csésze teát. Montoya fölhívta az Egészségügyet és megpróbálta meggyőzni őket, hogy adjanak neki felmentést a karantén alól, hogy visszamehessen az ásatásához. A mentőápolónő ismét elszunyókált.

A nővér begurított egy asztalt, rajta a vacsora.

– „Gazdánk jól fogadott, hellyel kínált Mindenkit, s már hozták a vacsorát”^[2] – idézte Latimer, ez volt az egyetlen megjegyzés, amit egész délután tett.

Amíg ettek, Gilchrist azzal szórakoztatta Latimert, hogy tervei szerint miként fogja majd elküldeni Kivrint a fekete halál utóhatásainak idejébe.

– Az a bevett történészi vélemény, hogy a fekete halál tökéletesen szétzilálta a középkori társadalmat – mondta Latimernek, miközben vágott a rostélyosából –, de a kutatásaim azt mutatják, hogy inkább purgáló hatású volt, mint katasztrofális.

„Kinek a nézőpontjából?” – gondolta Dunworthy, azon merengve, vajon mi tart ilyen soká. Azon is eltűnődött, hogy valóban végeznek-e vérvizsgálatokat, vagy csak arra várnak, míg egyikük – esetleg mindegyikük – összeesik és ráborul a zsúrkocsira. így fixen belőhetnék a lap-pangási időt.

Gilchrist fölhívta a New College-ot és Basingame titkárnőjét kérte.

– Nincs ott – tudatta vele Dunworthy. – Elment karácsonyozni a lányához Devonshire-be.

Gilchrist nem vette tudomásul.

– Igen. Hagynom kell neki egy üzenetet. Mr. Basingame-et próbálom utolérni. Vészhelyzet állt elő. Épp most küldtünk egy történészt az 1300– as évekbe, és a Balliol elmulasztotta annak a technikusnak az alapos J ellenőrzését, aki a hálót működtette. Ennek eredményeképpen a technikus elkapott egy fertőző vírust. – Letette a telefont. – Ha Mr. Chaudhuri | elmulasztotta bármelyik szükséges vírusölőt, személy szerint magát fogom felelősnek tartani, Mr. Dunworthy!

– Megkapta a teljes kúrát szeptemberben – felelte Dunworthy.

– Erre van bizonyítéka? – firtatta Gilchrist.

– A múltból jött? – kérdezte a mentő ápolónője.

Mindnyájan, még Latimer is, meglepetten odafordultak. Amíg a nő meg nem szólalt, úgy tűnt, mélyen alszik, a feje előrebukott a mellére és a keze összekulcsolva tartotta érintkezéseinek a listáját.

– Azt mondta, hogy visszaküldött valakit a középkorba – magyarázta az ápolónő ellenségesen. – Onnan jött?

– Attól tartok, én nem... – kezdte Gilchrist.

– Ez a vírus – mondta a mentő ápolónője. – Átjuthatott az időgépen keresztül?

Gilchrist idegesen pillantott Dunworthyre. – Az nem lehetséges, ugye?

– Nem – felelte Dunworthy. Nyilvánvaló volt, hogy Gilchrist semmit sem tud a kontinuum-paradoxonokról vagy a húrelméletről. A fickónak semmi joga ahhoz, hogy dékánhelyettes legyen! Még csak azt sem tudja, hogyan működik a háló, melyen olyan meggondolatlanul átküldte Kivrint. – A vírus nem jöhetett át a hálón.

– Dr. Ahrens azt mondta, az indiai az egyetlen eset – jegyezte meg a mentőápolónő. – És maga meg azt mondta – mutatott Dunworthyre hogy megkapta a teljes kúrát. Ha ő megkapta a vírusölőit, nem kaphatott el vírust, hacsak az a betegség nem máshonnan való. És a középkor tele volt betegségekkel, nem igaz? Himlővel meg pestissel.

Gilchrist így felelt:

– Biztos vagyok benne, hogy a Középkor tett lépéseket, hogy ettől a lehetőségtől megóvjon...

– Lehetetlenség, hogy egy vírus átjöjjön a hálón – jelentette ki mérgesen Dunworthy. – A téridő kontinuitása nem engedi ennek megtörténtét.

– De maguk embereket küldenek át – a nő nem tágított –, és egy vírus kisebb, mint egy ember.

Dunworthy ezt az érvet nem hallotta a hálók használatának kezdete óta, amikor az elméletet még csak részben értették.

– Biztosíthatom, hogy megtettünk minden óvintézkedést – közölte Gilchrist.

– Semmi nem juthat át a hálón, ami befolyásolhatja a történelem menetét – magyarázta Dunworthy, szúrósan meredve Gilchristre. A fickó csak még jobban belehergeli a mentőápolónőt az óvintézkedéseket és valószínűségeket említő beszédével. – Sugárzás, mérgek, mikrobák, soha egyik sem jutott még át egyetlen hálón sem. Ha bármelyik jelen van, a háló nem fog megnyílni.

Úgy tűnt, a nőt ez nem győzte meg.

– Biztosíthatom... – mondta Gilchrist, ám ekkor bejött Mary.

Különféle színű papírok egész kötegét hozta. Gilchrist azonnal fölpattant.

– Dr. Ahrens, lehetséges az, hogy ez a vírusfertőzés, amit Mr. Chaudhuri elkapott, a hálón keresztül érkezett ide?

– Természetesen nem – válaszolta a nő olyan arccal, mintha maga az ötlet nevetséges lenne. – Először is, betegségek nem juthatnak át a hálón. Az áthágná a paradoxonokat. Másodszor, ha átjuthatna, amire nem képes, Badri kevesebb, mint egy órával azután kapta volna el, hogy átjött, ami azt jelentené, hogy a vírusnak egyórás lappangási ideje van, ami végképp lehetetlenség. De ha ezt tenné, amire persze nem képes, akkor maguk már mind betegek lennének – rápillantott a digitálisára –, mert több mint három órája, hogy ki lettek téve a vírusnak. – Elkezdte összegyűjteni a kapcsolatok listáit.

Gilchrist bosszúsnak látszott.

– A Történettudományi Kar dékánjának helyetteseként olyan kötelezettségeim vannak, amelyeket muszáj ellátnom – jelentette ki. – Menynyi ideig áll szándékában itt tartani minket?

– Mindössze addig, amíg összeszedem a listákat – válaszolta a nő.

– És eligazítást adok maguknak. Talán öt percig.

Elvette Latimertől a listáját. Montoya fölkapta a sajátját az asztal végéről és sietve írni kezdett.

– Öt percig? – kérdezte a mentőápolónő, aki előzőleg azt firtatta, átjöhetett-e a vírus a hálón. – Úgy érti, szabadon elmehetünk?

– Egészségügyi szempontból csak feltételes a szabadlábra helyezés – felelte Mary. A listákat a papírkötege aljához fogta, és kezdte kiosztani a szembántóan rózsaszínű felső lapokat mindenkinek. Úgy tűnt, ezek valamiféle elbocsátási nyomtatványok, melyek mentesítik az Ispotályt bármi, sőt mindennemű felelősség alól.

– Elvégeztük a maguk vérének vizsgálatát – folytatta –, és egyik sem mutatja az ellenanyagszint megnövekedését.

Odaadott Dunworthynek egy kék lapot, ami mentesítette az Egészségügyet a felelősség alól és tanúsította, hogy az aláíró az Egészségügy által nem fedezett bármi-, sőt mindennemű költségeket hiánytalanul és harminc napon belül lelkesen be fogja fizetni.

– Kapcsolatban állunk a NIK-kel. Az ő ajánlásuk az ellenőrzött megfigyelés a testhőmérsékletek folyamatos figyelemmel követésével és tizenkét óránként vérvétellel.

Az ív, melyet most kiosztott, zöld volt, a fejlécén ez állt: „Utasítások a közvetlen kapcsolatok számára”. Az első utasítás így szólt: „Kerülje az érintkezést másokkal!”

Dunworthy Finch-re gondolt és a harangjátékosokra, akik a Balliol kapujában várják, kétségkívül idézetekkel és Szentírásokkal, meg az itt s ott között lévő rengeteg, a karantén miatt itt ragadt emberre, a karácsonyi bevásárlókra.

– Jegyezzék föl a hőmérsékletüket félóránként! – rendelte el Mary, kiosztva egy sárga nyomtatványt. – Azonnal jöjjenek be a kórházba, ha a monitoruk – rákoppintott a sajátjára – határozott emelkedést jelez a testhőmérsékletnél! Valamennyi ingadozás normális. A hőmérséklet általában emelkedik késő délután és este. Bármilyen hőmérséklet 36 és 37,4 között normális. Azonnal jöjjenek ide, ha a hőmérsékletük meghaladja a 37,4 fokot, vagy hirtelen megemelkedik, ha esetleg érezni kezdik bármelyik tünetet... fejfájást, a légzés elszorulását, szellemi zavarodottságot vagy szédülést.

Mindenki a saját monitorára pillantott, és kétségtelenül máris érezni kezdte a kezdődő fejfájást. Dunworthynek egész délután fájt a feje.

– Amennyire csak lehetséges, kerüljék az érintkezést másokkal! – mondta Mary. – Gondosan jegyezzék föl, kivel kerültek kapcsolatba! Még mindig nem tudjuk, mi a továbbadás módja, de a legtöbb rnyxovírus cseppfertőzéssel és közvetlen érintkezéssel terjed. Mossanak gyakran kezet szappannal és vízzel!

Átnyújtott Dunworthynek egy újabb rózsaszín papírt. Kezdett kifogyni a színekből. Ez egy naplószerűség volt, a felirata „Kapcsolatok” és alatta „Név, Cím, Kapcsolat típusa, Idő”.

Igazán kár, hogy Badri vírusának nem kellett megbirkóznia a Járványfelügyeleti Központtal, az Egészségüggyel meg a NIK-kel. Soha be nem jutott volna az ajtón.

– Vissza kell jönniük ide holnap reggel hétre. Időközben, azt javaslom, egyenek egy jót, aztán bújjanak ágyba! A pihenés a legjobb védelem bármiféle vírus ellen. Maguk – folytatta a mentő személyzetére pillantva – szolgálaton kívül vannak az ideiglenes karantén teljes időtartamára. – Számos további szivárványszínű papírt osztott még szét, aztán derűsen megkérdezte: – Van kérdés?

Dunworthy ránézett a mentőápolókra, azt várta, hogy a nő majd megkérdezi Marytől, vajon a hálón jött-e át a himlő, de ő közönyösen meredt a saját papírkötegére.

– Visszamehetek az ásatásomhoz? – tudakolta Montoya.

– Hacsak nincs a karantén területén belül, nem – válaszolta Mary.

– Hát, remek – morgott Montoya és mérgesen begyűrte a papírokat a terroristadzsekije zsebeibe. – Az egész falu el lesz mosva, mert én itt ragadtam. – Azzal eldübörgött.

– Van más kérdés? – érdeklődött Mary anélkül, hogy kijött volna a sodrából. – Nos, akkor jó, találkozunk újra hét órakor!

A mentő személyzete kibattyogott, az, aki a vírus felől tudakozódott, ásítva és nyújtózkodva, mintha újabb szunyókálásra készülne. Latimer még mindig üldögélt és a hőmérséklet-monitorát nézte. Gilchrist mondott neki valami zsémbeset, mire az öreg fölállt, fölvette a kabátját, fogta az esernyőjét meg a papírkötegét.

– Elvárom, hogy minden fejleményről tájékoztatást kapjak – közölte Gilchrist. – Fölveszem a kapcsolatot Basingame-mel, megmondom neki, hogy életbevágóan fontos a visszatérése és az, hogy kézbe vegye ezt az ügyet. – Azzal kisöpört a szobából, de aztán várakoznia kellett az ajtót tartva, míg Latimer fölszedte a közben elejtett két papírt,

– Menj el érte reggel és hozd ide Latimert, jó? – kérte Mary áttekintve az érintkezések listáit. – Biztosan nem fog emlékezni arra, hogy itt kell lennie hétre.

– Szeretném látni Badrit – mondta Dunworthy.

– Laboratórium, Brasenose – olvasta a nő a papírokról. – Dékáni hivatal, Brasenose. Laboratórium, Brasenose. Nem látta senki Badrit a hálón kívül?

– A mentőben idefelé az mondta, „valami baj van”. Az lehetett az időeltolódás. Ha Kivrin több mint egy héttel eltér a kijelölt időtől, fogalma sem lesz, mikor van a találkozó.

A nő nem felelt. Megint az íveket rendezgette, a homlokát ráncolva.

– Muszáj megbizonyosodnom arról, hogy nincs semmi gond a fixszel.

– A férfi nem tágított.

Mary fölnézett.

– Rendben van – mondta. – Ezek a listák az érintkezésekről csüggesztőek. Hatalmas lyukak vannak Badri hollétében az utolsó három napon. Ő az egyetlen, aki megmondhatja nekünk, hol volt, kivel került kapcsolatba. – A nő ment elöl, végig a folyosón. – Hagytam nála egy nővért, aki kérdéseket tett föl neki, de Badri nagyon meg van zavarodva és fél tőle. Talán tőled nem fog annyira tartani.

Mutatta az utat a folyosón a liftig. Beleszólt a lift mikrofonjába.

– A földszintre, legyen szíves! Badri olykor visszanyeri az eszméletét – közölte aztán Dunworthyvel –, de csak néhány pillanatra. Lehet, hogy az éjszaka nagy részét ott kell töltened.

– Az teljesen rendben van – felelte Dunworthy. – Úgysem tudnék pihenni, míg meg nem bizonyosodom, hogy Kivrin biztonságban átjutott.

Fölmentek két emeletet a lifttel, végig egy újabb folyosón, majd át egy ajtón, melyen ez állt: BELÉPNI TILOS! FERTŐZŐ BETEGEK KÓRTERME. Odabent egy szigorú kinézetű ügyeletes nővér ült az asztalnál, és egy monitort figyelt.

– Beviszem Mr. Dunworthyt, hogy meglátogassa Mr. Chaudhurit – mondta Mary. – Szükségünk lesz SVR-re. Hogy van a beteg?

– Már megint fölment a láza. 39,5 – felelte a nővér, s adott nekik SVR-t, ami plasztikba zárt papíröltözéknek bizonyult: hátul záródó köntös, sapka, védőmaszk (melyet föltett sapkával lehetetlen volt fölvenni), cipőre felhúzandó szoros mamuszféleség és védőkesztyű. Dunworthy elkövette azt a hibát, hogy először a kesztyűt húzta föl, így azután óráknak tűnt, míg széthajtogatta a köntöst és fölerősítette a maszkot.

– Nagyon konkrét kérdéseket kell feltenned – mondta Mary. – Kérdezd meg tőle, mit csinált, amikor fölkelt ma reggel, vajon együtt töltötte-e az éjszakát bárkivel, hol evett reggelit, ki volt ott, ilyesmiket! A magas láza azt jelenti, hogy eléggé össze van zavarodva. Lehetséges, hogy a kérdéseidet többször is föl kell majd tenned. – Kinyitotta a szoba ajtaját.

Valójában nem is szoba volt, csak egy ágynak volt hely meg egy keskeny, összecsukható tábori széknek. Az ágy mögött a falat kijelzők és felszerelések borították. A szemközti falon egy elfüggönyözött ablak s még több eszköz volt. Mary épp csak odapillantott Badrira, aztán elkezdte a képernyőket fürkészni.

Dunworthy is a kijelzőket nézte. A hozzá legközelebbi tele volt számokkal meg betűkkel. Ez állt a legalsó sorban: 10 14320691-22-12-54 1803 200/RPT 1800CRS IMJPCLN 200MG/q6h EÜ40– 211-7 M AHRENS. Alighanem az orvos utasításai.

A többi képernyő kicsúcsosodó vonalakat és számoszlopokat mutatott. Egyiknek se volt semmi értelme, kivéve egy számnak a jobbról második kis kijelző közepén. Az állt rajta: Láz: 39,9. Te jó Isten!

Dunworthy Badrira nézett. A technikus úgy feküdt, hogy mindkét karja a takaró fölött hevert, s mindkettőbe infúzió csöpögött, melyek állványon lógtak. Az egyik infúzió fő csövét legalább öt zacskó táplálta. Badri szeme le volt hunyva, az arca soványnak és beesettnek tűnt, mintha fogyott volna ma reggel óta. Sötét bőre furcsa, lilás árnyalatot öltött.

– Badri – szólította meg Mary fölé hajolva. – Hall engem?

A technikus kinyitotta a szemét, de láthatóan nem ismerte föl őket, ami valószínűleg nem annyira a vírusnak volt betudható, mint inkább annak, hogy tetőtől talpig papír fedte őket.

– Itt van Mr. Dunworthy – tájékoztatta Badrit segítőkészen Mary.

– Eljött meglátogatni magát. – A csipogója csipogni kezdett.

– Mr. Dunworthy? – kérdezte rekedten Badri és megpróbált fölülni.

Mary gyöngéden visszanyomta a párnára.

– Mr. Dunworthy föl fog tenni néhány kérdést – mondta és óvatosan megtapogatta a technikus mellkasát, ahogy a hálónál is tette a Brase-noseban. Fölegyenesedés közben a kijelzőket figyelte a férfi mögötti falon. – Feküdjön nyugodtan! Most el kell mennem, de Mr. Dunworthy itt marad magával. Pihenjen, és próbálja megválaszolni Mr. Dunworthy kérdéseit! – Azzal távozott.

– Mr. Dunworthy? – kérdezte ismét Badri, mintha értelmet keresne ezekben a szavakban.

– Igen – felelte Dunworthy. Leült a tábori székre. – Hogy érzi magát?

– Mikorra várják őt vissza? – firtatta a technikus. A hangja erőtlennek és feszültnek hangzott. Ismét megkísérelte a felülést. Dunworthy kinyújtotta a kezét, hogy ebben megakadályozza.

– Meg kell találnom őt – jelentette ki Badri. – Valami baj van.