HATODIK FEJEZET

Besötétedett a fák alatt és a domb alján. Kivrin feje elkezdett fájni, még mielőtt elérte volna a fagyott szekérnyomokat – mintha a fejfájásnak köze lenne a tengerszint feletti magasság vagy a fény mikroszkopikus változásaihoz.

Egyáltalán nem tudta kivenni a szekeret, még közvetlenül a ládikó előtt állva sem, és a bozóton túli sötétségbe hunyorgástól csak még rosszabb lett a fejfájása. Ha ez egyike az időeltolódás „minimális tüneteinek”, a lány eltöprengett, hogy milyen lehet egy maximális tünet.

Amikor visszatértem, gondolta, miközben keresztülkínlódta magát a sűrűn, el fogok beszélgetni egy kicsit dr. Ahrensszel erről a témáról. Azt hiszem, alábecsülik, hogy mennyire elgyöngíthetik ezek a „minimális tünetek” a történészeket. A dombról való lesétálás jobban kifullasztotta, mint előzőleg a fölmászás, és a lány rémesen fázott.

A köpenye és aztán a haja beakadt a füzekbe, amikor utat tört magának, át a cserjésen, és szerzett egy hosszú karcolást a karjára, ami szintén azon nyomban elkezdett sajogni. Egyszer megbotlott és majdnem orra bukott, s ez kizökkentette: a fejfájás előbb megszűnt, majd kétszeres erővel tért vissza.

Már csaknem teljesen sötét volt a tisztáson, bár az a kevés, amit még látott, továbbra is kristálytiszta volt, a színek nem annyira elhalványultak, mint inkább feketévé mélyültek – zöldesfeketévé és barnásfeketévé és szürkésfeketévé. A madarak elültek éjszakára. Minden bizonnyal már megszokták az ő jelenlétét. Még csak szünetet sem tartottak elalvás előtti csivitelésükben és nyugovóra térésükben.

Kivrin sietve fölmarta a szétszórt dobozokat meg szilánkokra tört hordókat, és fölhajította őket a megdőlt szekérre. Megragadta a szekér rúdját és elkezdte húzni az út irányába. A szekér csikorgott néhány hüvelyknyit, könnyedén átcsusszant egy levélhalmon, majd elakadt. Kivrin megvetette a lábát és megrántotta. A szekér előrecsikorgott néhány további araszt, aztán még jobban megdőlt. Az egyik láda leesett.

Kivrin visszatette, és körbejárta a szekeret, próbálta megkeresni, hogy miben akadt el. A jobb kerék nekiszorult egy fagyökérnek, de föl- és átlökhető rajta, amennyiben tisztességesen megtudja emelni. Ezen az oldalon ez nem megy – a Középkorosok baltával estek ennek az oldalnak, hogy úgy nézzen ki, mintha szétzúzódott volna, amikor fölborult, és jó munkát végeztek. Csak szilánkok maradtak. „Megmondtam Mr. Gilchristnek: engednie kellene, hogy kesztyűt húzzak” – gondolta a lány.

Átment a másik oldalra, megragadta a kereket és megtaszította. Az nem mozdult. Elhúzta a szoknyáit meg a köpenyét az útból, s letérdelt a kerék mellé, hogy nekivethesse a vállát.

A lábnyom ott volt a kerék előtt, azon a kis helyen, ahonnan elfújta a leveleket a szél, s ami csak annyira volt széles, mint maga a láb. A falevelek mindkét oldalon odasodródtak a tölgyek gyökereihez. A leveleken nem maradt volna meg a nyom, hogy a lány láthassa a szürkülő fényben, de a földbe nyomódva tökéletesen kivehető volt.

„Nem lehet lábnyom” – gondolta Kivrin. A föld meg van fagyva.

Odanyúlt, hogy rátegye a kezét a horpadásra, abban a hitben, hogy az árnyék vagy a halványuló fény valamiféle tréfája lesz. A megfagyott kerékvágás egyáltalán semmilyen nyomot nem őrzött volna meg. De a föld könnyen morzsolódott a keze alatt, a nyom pedig elég mély volt ahhoz, hogy kitapintsa.

Puhatalpú cipő mélyedt itt a földbe, olyan, aminek nem volt sarka, és a láb, mely hátrahagyta, nagy volt, még nagyobb, mint az övé. Egy férfi lába – de a férfiak az 1300-as években kisebbek voltak, alacsonyabbak, a lábuk még akkora sem volt, mint az övé. Ez egy óriás lába.

„Talán ez egy régi lábnyom” – gondolta vadul a lány. Talán egy favágó lábnyoma, vagy egy paraszté, aki elveszett bárányát kereste. Talán ez a király erdeinek egyike, és vadászat során jártak erre. Csakhogy ez nem olyasvalaki lábnyoma volt, aki őzet kergetett. Ez olyasvalaki lábnyoma volt, aki sokáig itt állt, őt figyelve. Hallottam is a pasast, gondolta a lány, és a pánik szívdobogtatóan tolult föl a torkán. Hallottam, amikor itt állt.

Kivrin még mindig térdelt, s egyensúlya megőrzése végett megkapaszkodott a kerékben. Ha a férfi, bárki legyen is – és az biztos, hogy férfi, sőt óriás –, még mindig itt van ezen a tisztáson, s őt figyeli, akkor tudja, hogy megtalálta a lábnyomot. A lány fölállt.

– Halló! – kiáltotta, megint halálra rémítve a madarakat. Azok belerikoltottak a néma csöndbe, hangos csapkodás közepette.

– Van itt valaki?

A lány várt, hallgatózva, s úgy tűnt neki, hogy a csöndben újra hallja azt a lélegzést.

– Szólj! – kérte. – Nagy baj éré engem, s szolgálóim elmenekülének.

„Remek – gondolta, már miközben kimondta. – Mondd csak el neki, hogy támasz nélkül vagy, teljesen egyedül!”

– Hallóó! – kiáltott megint és elkezdett óvatosan körözni a tisztáson, bebámulva a fák közé. Ha még mindig itt van a pasas, akkor is túl sötét van ahhoz, hogy észrevehesse. A lány már semmit nem tudott kivenni a tisztás szélén túl. Még csak azt sem tudta biztosan megmondani, merre fekszik a cserjés meg az út. Ha tovább vár, teljesen sötét lesz, és sosem tudja kihúzni a szekeret az útra.

De meg sem tudta mozdítani a szekeret. Akárki állt korábban a két tölgyfa között, őt figyelve, tudja, hogy a szekér itt van. Talán még a megérkezését is látta, ahogy hirtelen megjelent a csillámló levegőben, mint akit egy alkimista varázsolt elő. És ha ez történt, az illető valószínűleg elfutott, hogy intézkedjen a máglyáról – Dunworthy biztos volt benne: ez a máglya itt mindig készenlétben áll. Ám ha így történt, az illető csak mondott volna valamit, ha mást nem, egy „Hallali!”-t vagy „Mennyei atyám!”-ot, és Kivrin hallotta volna átcsörtetni az aljnövényzeten, amikor elrohant.

De nem rohant el, ami azt jelenti, hogy nem látta a lány érkezését. Később bukkant rá, amikor megmagyarázhatatlanul ott feküdt az erdő közepén, egy összetört szekér mellett, és mit gondolhatott? Hogy az úton támadtak rá, aztán idehurcolták, hogy elrejtsék a bizonyítékokat?

Akkor miért nem próbált meg segíteni rajta a férfi? Miért álldogált itt, némán, mint egy tölgyfa, elég sokáig ahhoz, hogy mély lábnyomot hagyjon, és miért ment el utána? Talán azt hitte, hogy a lány halott. Megijedhetett az ő bűnöktől föl nem oldozott tetemétől. Még olyan későn is, mint a tizenötödik század, az emberek azt hitték, hogy a gonosz lelkek azonnal birtokukba veszik azokat a holttesteket, melyeket nem temettek el megfelelő módon.

Vagy talán a pasas segítségért ment az egyik faluba, talán ezt hallotta Kivrin. Talán épp Skendgate-be, és ebben a pillanatban úton van vissza ide a fél faluval, s mind lámpást hurcolnak.

Ebben az esetben jobb, ha marad, ahol van és megvárja, amíg a férfi visszajön. Sőt, megint le kellene feküdnie. Amikor a lakosok megérkeznek, találgatásokba fognak bocsátkozni felőle, aztán elviszik a faluba, mintát fognak adni neki a nyelvből, pont úgy fog működni a dolog, ahogy eredetileg is tervezte. De mi van akkor, ha férfi egyedül jön vissza, vagy olyan barátokkal, akiknek nem áll szándékában segíteni rajta?

A lány nem tudott gondolkodni. A fejfájása átterjedt a halántékától a szeme mögé is. Amikor megdörzsölte a homlokát, az is lüktetni kezdett. És annyira fázik! Ez a köpeny, a nyúlprémbélés ellenére, egyáltalán nem meleg. Hogyan élték túl az emberek a kis jégkorszakot, ha csak ilyen köpenyeket hordtak? Hogyan élték túl a nyulak?

A hideg ellen legalább tehet valamit. Összegyűjthet némi fát és tüzet gyújthat, aztán, ha a lábnyomos személy gonosz szándékokkal jön vissza, távol tudja majd tartani egy lángoló karddal. Ha pedig a férfi segítségért ment és nem képes visszatalálni a sötétben, a tűz majd visszavezeti hozzá.

A lány újabb kört tett a tisztáson, elhullott fát keresve. Dunworthy ragaszkodott ahhoz, hogy megtanuljon tüzet rakni, tapló és kova nélkül.

– Gilchrist arra számít, hogy maga majd összevissza kószál a középkorban a tél kellős közepén anélkül, hogy tudná, miként kell tüzet gyújtani? – kérdezte fölháborodottan, Kivrin pedig megvédte a tanárát, azt mondta, a Középkor nem számít arra, hogy sok időt kell majd a szabadban töltenie. De tudniuk kellett volna, hogy az idő mennyire le tud hűlni.

A vesszőktől fázott a keze, és minden alkalommal, amikor lehajolt fölszedni egy ágat, nyilallt a feje. Végül teljesen abbahagyta a hajolgatást, egyszerűen csak meggörnyedt és megragadta a letört ágakat, egyenesen tartott fejjel. Így egy kicsit jobb volt, de nem sokkal. Talán azért érzi ilyesformán magát, mert annyira fázik. Talán a fejfájás meg a fáradtság is annak a következménye, hogy annyira fázik. Muszáj tüzet gyújtani!

A fa jéghideg volt és vizes. Soha nem fog meggyulladni. És a levelek is nedvesek lesznek, túl nedvesek ahhoz, hogy gyújtásnak lehessen használni őket. Száraz aprófára lenne szüksége, meg egy hegyes botra ahhoz, hogy tüzet gyújtson. Letette a fát egy kis halomba egy fa gyökereihez, vigyázva, nehogy megmozdítsa a fejét, és visszament a szekérhez.

A szekér beszakított oldalán van több olyan törött fadarab, amit gyújtásnak használhat. Két szálka is a kezébe fúródott, mire sikerült ezeket kiszabadítania, de a fa legalább száraznak érződött, bár ez is hideg volt. Volt egy nagy, hegyes fanyúlvány, pont a kerék fölött. Lehajolt, hogy megragadja, de csaknem elesett, a lélegzete is elakadt a hirtelen jött émelygő szédüléstől.

– Jobb lesz, ha lefekszel – mondta fennhangon.

Óvatosan leült, a szekéroldal rácsaiba kapaszkodva támaszért.

– Dr. Ahrens – szólalt meg egy kissé zihálva –, elő kéne állnia valamivel, ami megakadályozza az időeltolódást! Ez szörnyű!

Ha csak lefekhetne egy kicsit, akkor talán a szédülés elmúlna, és képes lenne tüzet rakni. Azonban azt nem teheti lehajolás nélkül, és már a lehajlás gondolata visszahozta a hányingert.

Fölhúzta a csuklyáját a fejére és behunyta a szemét. Még ez is fájt, úgy tűnt, a mozdulattól élesebb lett a fájdalom a fejében. Valami baj van. Ez nem lehet az időeltolódásra adott reakció. Neki elvileg néhány minimális tünete lehetne, amelyek eltűnnek egy-két órával az érkezése után, nem pedig rosszabbodnak. Egy kis fejfájás, azt mondta dr. Ahrens, némi kimerültség. Nem mondott semmit hányingerről, arról, hogy rázza majd a hideg.

A lány nagyon fázott. Maga köré tekerte a köpenyét, mint valami pokrócot, de úgy tűnt, a mozdulattól még jobban fázni kezd. A foga elkezdett vacogni, ugyanúgy, ahogy odafönt a dombon, és erős, görcsös reszketés rázta a vállát.

„Halálra fogok fagyni. De nincs mit tenni. Nem tudok fölkelni és tüzet gyújtani. Képtelen vagyok rá. Túlságosan fázom. Nagy kár, hogy tévedett a korabeliekkel kapcsolatosan, Mr. Dunworthy – gondolta a lány, és még a gondolat is szédült. – A máglyán elégettetés csodásán hangzik.”

Nem hitte volna, hogy el tud aludni, ott kuporogva a hideg földön. Nem vett észre semmiféle szétterjedő melegséget, és ha észrevette volna, attól félt volna, hogy az a kihűlés elhatalmasodó dermedtsége, így megpróbált volna harcolni ellene. De minden bizonnyal elaludhatott, mert amikor újra kinyitotta a szemét, éjszaka volt a tisztáson, éjnek évadja, fagyos csillagokkal a feje fölötti ágak hálójában, ő pedig a földön fekve tekintett föl rájuk.

Lecsúszott álmában, s így most a feje a keréken nyugodott. Még mindig borzongott a hidegtől, bár a foga már nem vacogott. A feje elkezdett lüktetni, zúgott, mint egy harang, és az egész teste fájt, különösen a mellkasa, ahol a fát magához szorította, miközben gallyakat gyűjtött a tűzrakáshoz.

„Valami baj van” – gondolta, és ezúttal valódi pánik rejlett a gondolatban. Talán valamiféle allergiás reakciója van az időutazásra. Egyáltalán létezik ilyesmi? Dunworthy nem mondott semmit egy allergiás reakcióról, holott ő minden egyébre figyelmeztette Kivrint: az erőszakra, a kolerára, a tífuszra és a pestisre.

Elforgatta a kezét a köpenyen belül és a karja alját tapogatta a helyet keresve, ahol földagadt az a hurka a vírusölő oltástól. A duzzanat még mindig ott volt, bár tapintásra már nem fájt, s a viszketés is abbamaradt. „Talán ez rossz jel – gondolta a lány. – Talán az a tény, hogy abbamaradt a viszketés, azt jelenti, hogy már nem is védelmez.”

Megpróbálta fölemelni a fejét. Azonnal visszatért a szédülés. Visszafektette a fejét és kiszabadította a kezét a köpeny alól, óvatosan, lassan, mert minden mozdulat hányingert váltott ki. Összetette a kezét és az arcához szorította.

– Mr. Dunworthy – mondta. – Azt hiszem, jobb, ha értem jön és hazavisz.

A lány újra elaludt, és amikor fölébredt, ki tudta venni a karácsonyi háttérzene halk, diszharmonikus hangját. „Ó, nagyszerű – gondolta – kinyitották a hálót!” Megpróbálta magát ülő helyzetbe húzni, a keréknek támaszkodva.

– Ó, Mr. Dunworthy, annyira örülök, hogy visszajött! – mondta a lány, émelygéssel küszködve. – Attól féltem, hogy nem kapja meg az üzenetemet.

A diszharmonikus hang fölerősödött, és a lány remegő fényt pillantott meg. Egy kissé följebb húzta magát.

– Maga tüzet gyújtott – mondta. – Igaza volt, kezd lehűlni. – A szekér kereke jéghidegnek érződött a köpenyén át is. A lány foga megint vacogni kezdett. – Dr. Ahrensnak igaza volt. Vámom kellett volna, amíg a duzzanat lelohad. Nem tudtam, hogy a reakció ilyen rossz is lehet!

Azonban ez nem tűz volt. Hanem lámpa. Dunworthy hozta, ahogy közelgett felé.

– Ez nem jelenti azt, hogy elkaptam egy vírust, ugye? Vagy a pestist?

– Gondjai támadtak a szavak kimondásával, mert annyira vacogott a foga.

– Hát nem lenne szörnyű? Ha elkapnám a pestist a középkorban? Persze, legalább jól illene ide.

A lány nevetett, átható, csaknem hisztérikus nevetéssel, ami valószínűleg halálra rémítette volna Mr. Dunworthyt.

– Minden rendben – mondta és alig értette a saját szavát. – Tudom, hogy aggódik, de teljesen jól leszek. Én csak...

A férfi megállt előtte. A lámpás egy imbolygó kört világított meg a földön a lány előtt, aki így ki tudta venni Dunworthy lábát. A férfi alaktalan bőrcipőt viselt, azt a fajtát, ami a lábnyomot hagyta. Kivrin megpróbált mondani valamit a cipőről, megkérdezni a professzortól, vajon Mr. Gilchrist vette-e rá, hogy Autentikus Középkori Viseletet öltsön, csak azért, hogy eljöjjön érte, de a fény mozgásától megint elkezdett szédülni.

A lány behunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, a férfi előtte térdelt. Letette a lámpást, a fény megvilágította a köpenyét s imára kulcsolt kezét.

– Minden rendben – mondta Kivrin. – Tudom, hogy aggódik, de teljesen jól vagyok. Tényleg. Csak kissé betegnek érzem magam.

A férfi fölemelte a fejét.

– Certes, it been derlostuh dayes forgott foreto getest hissahntes im aller – mondta.

Kemény, barázdált arca volt, egy kegyetlen arc, egy gyilkos arca. A férfi korábban megleste őt itt fekve, és aztán elment és várt, hogy besötétedjen, és most visszajött.

Kivrin megpróbálta fölemelni fél kezét, hogy távol tartsa magától, de a keze valahogy belegabalyodott a köpenyébe.

– Menj el! – kérte, de annyira vacogott a foga, hogy nem tudta kimondani a szavakat. – Menj innen!

A férfi mondott valamit, ezúttal emelkedő hanglejtéssel, egy kérdést. A lány nem értette, amit a férfi mondott. „Ez középangol – gondolta. – Három évig tanultam, és Mr. Latimer megtanított nekem mindent, ami tudható a melléknévragozásról. Meg kellene értenem. A láz! Az az oka, hogy nem tudom kivenni, mit mond.”

A férfi megismételte a kérdést vagy föltett egy másikat, a lány még ennyit sem tudott megállapítani.

„Azért, mert beteg vagyok – gondolta. – Nem vagyok képes megérteni őt, mert beteg vagyok.”

– Kedves uram – kezdte, de nem tudott visszaemlékezni a beszéde folytatására. – Segítsen! – kérte a lány és megpróbálta fölidézni, hogyan kell ezt mondani középangolul, de nem tudott visszaemlékezni, csak az egyházi latinra. – Domine, ad adjuvandum mefestina – mondta.

A férfi lehajtotta a fejét a kezébe és olyan halkan kezdett el mormolni, hogy a lány nem hallotta, aztán minden bizonnyal elvesztette az eszméletét, mert a férfi fölkapta őt és cipelte magával. Kivrin még mindig hallotta a harangok diszharmonikus hangját a nyitott hálóból és próbálta kitalálni, melyik irányból érkezik, de a foga olyannyira vacogott, hogy nem hallotta.

– Beteg vagyok – mondta a lány, amikor a férfi föltette őt a fehér lóra. Előrezuhant és megragadta a sörényt, hogy ne essen le a ló hátáról. A férfi a lány oldalához tette a kezét és ott is tartotta. – Nem tudom, hogyan történhetett ez. Megkaptam az összes oltást!

A férfi lassan vezette a szamarat. A csengők a jószág kantárán bádoghangon csilingeltek.