HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Két további ember halt meg huszonnyolcadikén, mindkettő szekunder eset, akik ott voltak a táncestélyen Headingtonban, Latimer pedig szélütést kapott.

– Szívizomgyulladás alakult ki nála, ami tromboembóliát okozott – mondta Mary, amikor telefonált. – Ezen a ponton egyáltalán nem reagál semmire.

Dunworthy itt tartóztatottjainak több mint a fele elkapta az influenzát, és az Ispotályban csak a legsúlyosabb esetek számára volt hely. Dunworthy, Finch meg egy itt tartóztatott, akit William talált és aki egy évet járt ápolónőképzőbe, szünet nélkül osztották a lázmérőkapszulákat és a narancslevet. Dunworthy priccseket állított föl, gyógyszereket adott be.

És aggódott. Amikor elmesélte Marynek, hogy Badri azt mondta „ez nem lehetséges”, meg azt, hogy „a patkányok voltak azok”, a nő azt válaszolta:

– A láz beszélt belőle, James. Nincs semmi köze a valósághoz. Van egy olyan páciensem, aki folyton a királynő elefántjait emlegeti.

Ám a férfi mégsem tudta kiverni a fejéből, hogy Kivrin 1348-ban van.

„Milyen évet írunk?”, kérdezte Badri azon az első éjszakán, majd fölkiáltott, „Ez nem lehetséges!”

A Gilchristtel lezajlott veszekedés után Dunworthy fölhívta Andrewst. Elmondta neki, hogy nem tud hozzáférést szerezni a Brasenose hálójához.

– Nem számít – válaszolta Andrews. – A helyszín koordinátái nem annyira kritikusak, mint az időé. Majd szerzek egy L&L-t az ásatáson a Jesustól. Már beszéltem velük a paraméter-ellenőrzések elvégzéséről. Azt mondták, rendben.

Már megint nem volt vizuális, de a férfi hangja idegesen csengett, mintha attól tartana, Dunworthy majd megint előhozakodik az ő Oxfordba jövetelének témájával.

– Végeztem némi kutatást az időeltolódásról – mondta. – Elméletben nincs korlátja, de a gyakorlatban a minimális csúszás mindig nagyobb nullánál, még a lakatlan területeken is. A maximális időcsúszás még sosem haladta meg az öt évet. Azok mind ember nélküli ugrások voltak. Ember végrehajtotta ugrásnál a legnagyobb eltolódás a Tizenhetedik Század egyik távolijánál fordult elő: kétszázhuszonhat nap.

– Lehetséges valami más is? – tudakolta Dunworthy. – Bármi az időeltolódáson kívül, ami félresikerülhet?

– Ha a koordináták jók, akkor semmi – felelte Andrews. Megígérte, hogy beszámol, amint elvégezte a paraméter-ellenőrzéseket.

Öt év, az 1325. A pestis akkor még Kínában sem kezdődött el, és Bad-ri azt mondta Gilchristnek, hogy minimális volt az időeltolódás. A koordináták nem lehetnek rosszak. Badri ellenőrizte őket, mielőtt megbetegedett. De a félelem mégis ott motoszkált benne, és azt a néhány szabad percet, amit el tudott csalni magának, azzal töltötte, hogy technikusoknak telefonált. Megpróbált találni valakit, aki hajlandó lenne idejönni, leolvasni a fixet, amikor megérkezik a szekvenálás és Gilchrist újra megnyitja a laboratóriumot. Elvileg már tegnap meg kellett volna érkeznie, de amikor Mary az előbb telefonált, még mindig csak várta.

A doktornő késő délután hívta újra.

– Ki tudnál alakítani egy kórtermet? – kérdezte. A vizuális most működött. A nő SVR-je úgy nézett ki, mintha abban aludt volna, a maszkja pedig egyik szalagjánál fogva lógott a nyakában.

– Már ki van alakítva egy kórterem – válaszolta a tanár. – Tele itt tartóztatott emberekkel. Harmincegy betegünk lett ma délutánra.

– Van helyed még egynek? Egyelőre nincs rá szükségem – folytatta a nő fáradtan –, de ha így megy tovább, hamarosan lesz. Mi már csaknem megteltünk, és a személyzetből többen vagy elkapták, vagy nem hajlandóak bejönni.

– És a szekvenálás még nem jött meg? – érdeklődött a férfi.

– Nem. Épp most telefonáltak az Influenza Központból. Az első alkalommal hibás eredményt kaptak, így újra le kell futtatniuk az egészet. Elvileg holnapra itt lesz. Most azt gondolják, egy uruguayi vírus. – A nő halványan elmosolyodott. – Badrinak nem volt kapcsolata senkivel Uruguayból, ugye? Mennyi idő alatt tudod felkészíteni a kórtermedet?

– Ma estére – ígérte Dunworthy, de Finch fölvilágosította: csaknem kifogytak az összecsukható ágyakból, muszáj elmennie az Egészségügybe, hogy kicsikarjon belőlük egy tucatnyit. Nem sikerült kialakítaniuk a kórtermet – a kollégium oktatóinak fenntartott két tanteremből – csak reggelre.

Finch, aki segített a priccsek összerakásában meg az ágyazásban, bejelentette, miszerint csaknem kifogytak a tiszta ágyneműből, az arcmaszkokból és a vécépapírból.

– Nincs elég az itt tartottak számára sem – mondta, behajtogatva egy lepedő szélét a betegekről már nem is beszélve. És egyáltalán nincs kötszerünk.

– Ez nem háború – közölte vele Dunworthy. – Kétlem, hogy lesznek majd sérültek. Sikerült kiderítenie, van-e bármelyik másik kollégiumnak technikusa Oxfordban?

– Igen, uram, mindnek telefonáltam, de egyiküknek sincs. – Az álla alá dugott egy párnát. – Cédulákat tettem ki, amiken megkérek mindenkit, hogy spóroljon a vécépapírral, ám semmi eredmény. Az amerikaiak különösen pazarlóak. – Finch fölcibálta a párnahuzatot a párnára. – Bár eléggé sajnálom őket, ami azt illeti. Tudja, Helen influenzás lett tegnap este, és nincsen helyettese.

– Helen?

– Ms. Piantini. A tenor. 39,7 fokos láza van. Az amerikaiak nem tudják eljátszani a Chicagói meglepetést.

„Ami alighanem áldás” – gondolta Dunworthy.

– Kérdezze meg tőlük, folytatják-e a telefonom melletti őrszolgálatot, még ha nem is gyakorolnak többet! – kérte. – Több fontos hívást is várok. Andrews nem telefonált azóta?

– Nem, uram, még nem. És a vizuálist kikapcsolták. – Finch fölverte a párnát. – Kár a harangjátékért! Persze, játszhatnak Stedmanokat, de hát azok banálisak. Nagy kár, hogy nincs más megoldás.

– Megszerezte a technikusok listáját?

– Igen, uram – válaszolta Finch egy másik ággyal bajlódva. A fejével intett. – Ott van a tábla mellett.

Dunworthy kézbe vette a papírlapokat, és rápillantott a legfölsőre. Tele volt számoszlopokkal, mindegyik egytől hatig terjedő számokból, változatos sorrendben.

– Az nem az – mondta Finch és kikapta a kezéből. – Azok a változtatások a Chicagói meglepetésben. – Átnyújtott Dunworthynek egyetlen papírlapot. – Ez az. Kollégium szerint soroltam föl a technikusokat, címmel és telefonszámmal.

Bejött Colin a vizes dzsekijében, egy tekercs ragasztószalagot meg egy plasztikba göngyölt csomagot hozott.

– A vikárius azt mondta, ezeket tegyem ki minden kórteremben – közölte és elővett egy plakátot, amin ez állt: „Össze van zavarodva? Zagyva? A Mentális Zavarodottság az Influenza Intő Jele lehet!”

Letépett egy kis ragasztószalagot és a táblára tapasztotta a plakátot.

– Épp most tettem ki ezeket az Ispotályban, és mit gondoltok, mit csinált a Galandféreg? – kérdezte, újabb plakátot húzva elő a batyuból, amely így szólt: „Viseld az Arcmaszkodat!” Fölragasztotta a falra a priccs fölé, amelyet Finch épp fölállított. – A Bibliát olvasta a betegeknek.

– Zsebre vágta a tekercset. – Remélem, én nem kapom el!

Bedugta a hóna alá a maradék plakátot, aztán elindult kifelé.

– Viseld az arcmaszkodat! – intette Dunworthy.

Colin vigyorgott.

– Pont ezt mondta a Galandféreg is! Azt is mondta, hogy az Úr le fog sújtani mindenkire, aki nem hallgat az igazak szavára. – Előhúzta a zsebéből a szürke kockás sálat. – Ezt hordom arcmaszk helyett – jelentette be, a sálat útonálló módra a szája meg orra fölé kötözve.

– A gyapjúszövet nem tudja távol tartani a mikroszkopikus vírusokat – világosította föl Dunworthy.

– Tudom. A szín az. A színe ijeszti el őket.

Azzal kirohant.

Dunworthy próbálta fölhívni Maryt, hogy kész a kórterem, de nem érte el, így átment az Ispotályba. Az eső enyhült kicsit. Az emberek – többségük maszkban – újra kijöttek az utcára, visszatérőben voltak a zöldségestől vagy sorban álltak a gyógyszertár előtt. Mégis úgy tűnt, az utcák elhalkultak, szokatlanul csöndesek.

„Valaki kikapcsolta a harangjátékot” – gondolta Dunworthy. Szinte sajnálta.

Mary az irodájában volt, egy képernyőre meredt.

– Megjött a szekvenálás – szólalt meg, még mielőtt a tanár beszámolhatott volna a kórteremről.

– Szóltál Gilchristnek? – kérdezte mohón a férfi.

– Nem – felelte a nő. – Nem az uruguayi vírus. Nem is a dél-karolinai.

– Akkor mi?

– Egy H9N2. Mind a dél-karolinai, mind az uruguayi H3-as volt.

– Akkor honnan jött?

– Az Influenza Központ nem tudja. Ez nem egy ismert vírus. Korábban nem szekvenálták. – Odanyújtott neki egy kinyomtatott lapot.

– Hétpontos mutáció, ami megmagyarázza, hogy miért halnak bele az emberek.

A tanár ránézett a kinyomtatott lapra. Számoszlopok borították, mint Finch változáslistáját, és éppoly érthetetlen volt számára.

– Valahonnan jönnie kellett.

– Nem feltétlenül. Nagyjából tízévenként fordul elő nagyobb szabású ellenanyagképzést kiváltó eltolódás, amiben ott lappang a járvány lehetősége, szóval akár Badrival is kezdődhetett. – Visszavette a papírt a férfitól. – Nem tudod, nincsenek haszonállatok a környékén?

– Haszonállatok? – lepődött meg a tanár. – Headingtonban lakik, egy bérlakásban.

– A mutáns törzseket néha az okozza, hogy egy madárvírus egy emberi törzzsel kereszteződik. Az Influenza Központ azt kéri tőlünk, járjunk utána a madarakkal való lehetséges érintkezésnek, illetve a sugárzáskitettségnek. A vírusmutációt néha röntgensugarak okozzák. – A doktornő úgy tanulmányozta a nyomtatott lapot, mintha annak lenne értelme. – Ez igen szokatlan mutáció. Nincs benne hemagglutinin génrekombináció, csak szerfölött nagyszámú bázispár mutálódott.

Nem csoda, hogy Mary nem szólt Gilchristnek. Ő, ugye, azt mondta, majd kinyitja a laboratóriumot, amint megjött a szekvenálás, de ez a hír csak szítaná nevetséges elméleteit.

– Van rá gyógymód?

– Lesz, amint előállítottak egy analógot. Meg védőoltást. Már el is kezdték a munkát a prototípuson.

– Mennyi idő?

– Három-öt nap egy prototípus előállítása, aztán legalább öt a gyártás, ha nem támadnak nehézségeik a fehérjék másolásával. Tizedikére már el kellene kezdeni az oltások beadását.

Tizedikére. És az csak annak az időpontja, amikor elkezdik az immunizálást. Mennyi időbe telik majd a teljes immunizálás a karantén területén? Egy hét? Kettő? Mielőtt Gilchrist és azok az idióta tüntetők majd biztonságosnak ítélik a laboratórium kinyitását?

– Az túl sok – vélte Dunworthy.

– Tudom – válaszolta Mary, és sóhajtott. – Isten tudja, hány esetünk lesz addigra. Csak ma reggel öt új érkezett.

– Gondolod, hogy tényleg mutáns törzs? – tudakolta Dunworthy.

A nő elgondolkozott ezen.

– Nem. Azt hiszem, sokkal valószínűbb, hogy Badri elkapta valakitől azon a táncestélyen Headingtonban. Lehettek ott újhinduk vagy Földimádók vagy valaki más, aki nem bízik a vírusölőkben vagy a modern orvostudományban. A 2010-es kanadai libainfluenzát, ha még emlékszel, visszanyomozták egész a Keresztény Tudomány felekezet egyik közösségéig. Kell hogy legyen eredete. És mi meg fogjuk találni.

– Közben mi lesz Kivrinnel? Mi lesz akkor, ha nem találod meg az eredetét a randevúig? Kivrinnek elvileg január hatodikán kell visszajönnie. Addigra meglesz az influenza forrása?

– Nem tudom – felelte a nő fáradtan. – A lány talán vissza sem akar jönni egy olyan évszázadba, ami hirtelen tízessé vált. Lehet, hogy ott akar majd maradni 1320-ban.

„Ha egyáltalán 1320-ban van” – gondolta a tanár, és ment meglátogatni Badrit. A technikus karácsony éjszakája óta nem hozta szóba a patkányokat. Már megint visszatért ahhoz a délutánhoz a Balliolban, amikor Dunworthyt ment megkeresni.

– Laboratórium? – mormolta, amikor megpillantotta Dunworthyt.

Erőtlenül megkísérelt átnyújtani neki egy lapot, aztán álomba merült: úgy tűnt, kifáradt az erőfeszítéstől.

A tanár csak pár percig maradt, majd ment megkeresni Gilchristet.

Mire elért a Brasenose-ba, már megint erősen esett. A tüntetők falkája borzongva gubbasztott a molinó alatt.

A portás az íróasztalánál állt a fülkéjében, s épp leszedte a díszeket a pöttöm karácsonyfáról. Fölpillantott Dunworthyre, és hirtelen rémültnek tűnt. Dunworthy elment mellette, be a kapun.

– Nem mehet be oda, Mr. Dunworthy – szólt utána a portás. – A kollégiumba tilos a belépés!

Dunworthy belépett a belső udvarra. Gilchrist lakása a laboratórium mögötti épületben volt. Arrafelé sietett. Valószínűnek tartotta, hogy a portás bármelyik percben utolérheti, s megpróbálja majd megállítani.

A laboratóriumon nagy, sárga figyelmeztetés lógott, ami így szólt: „Engedély nélkül tilos a bemenet”, és egy elektronikus riasztót erősítettek az ajtókeretre.

– Mr. Dunworthy – szólította meg Gilchrist, felé közeledve az esőben. A portás biztos odatelefonált neki. – A laboratóriumba tilos a belépés.

– Magához jöttem – mondta Dunworthy.

Maga után húzva egy aranycsillámfüzért, odaért a portás is.

– Telefonáljak az egyetemi rendőrségnek? – tudakolta.

– Arra semmi szükség. Jöjjön föl a lakásomba! – mondta Gilchrist Dunworthynek. – Van valami, amit meg akarok mutatni magának.

Elvezette Dunworthyt az irodájába, leült telezsúfolt íróasztalához, és föltett egy komplikált maszkot valamiféle szűrővel.

– Most beszéltem az Influenza Központtal – közölte. A hangja tompán kongott, mintha nagy távolságról érkezne. – A vírus egy korábban még nem szekvenált, ismeretlen eredetű vírus.

– Mostanra már szekvenálták – válaszolta Dunworthy –, és az analóg meg a vakcina néhány napon belül megérkezik. Dr. Ahrens elintézte, hogy a Brasenose immunizálása prioritást kapjon, én pedig addigra próbálok találni egy technikust, aki leolvashatja a fixet, amint az megtörtént.

– Attól tartok, ez lehetetlen – válaszolta Gilchrist tompán. – Kutatásokat végeztem az influenza előfordulásáról az 1300-as években. Határozott jelei vannak annak, hogy a tizennegyedik század első felében egy sor influenzajárvány komolyan legyöngítette a népességet, s ezzel csökkentette ellenálló képességüket a fekete halállal szemben.

Fölvett egy ősöreg kinézetű könyvet.

– Hat különböző utalást találtam járványok kitörésére 1318 októbere és 1321 februárja között. – Föltartotta a könyvet és olvasni kezdett belőle. – „Aratás után egész Dorsetre oly heves láz támadt vala, az mi sok holtat hagya hátra. Eme láz az főnek fájásával kezdőde, és minden tagok senyvedésével. Az orvosok eret vágának rajtuk, mégis sokan meg-halának.”

Egy láz. A lázak korában – a tífusz, a kolera és a kanyaró mind „az főnek fájását és minden tagok senyvedését” okozza.

– 1319. A bath-i esküdtszék ülését az előző évben törölték – jelentette ki Gilchrist, fölemelve egy másik könyvet. – „A mellkas egy nyavalyája támadta meg a bíróságot olyképpen, hogy senki, sem bíró, sem esküdt nem maradt, hogy meghallgassa az ügyeket” – mondta Gilchrist. Dunworthy-re pillantott a maszk fölött. – Maga azt állította, hogy az utca emberének félelmei a hálóval kapcsolatosan hisztérikusak és megalapozatlanok. Azonban, úgy tűnik, hogy szilárd történelmi tényeken alapulnak.

Szilárd történelmi tények. Utalások lázra meg nyavalyára, ami akármi is lehet, vérmérgezés, tífusz vagy a több tucat névtelen fertőzés bármelyike. De ez mind mellékes.

– A vírus nem jöhetett át a hálón – válaszolta Dunworthy. – Történtek ugrások a pandémia idejére, az első világháború csatáiba, ahol mustárgázt használtak, Tel Avivba. A Huszadik Század érzékelő műszereket vitt be a Szent Pál területére két nappal a precíziós légibombázás után. Semmi sem jön keresztül.

– Állítja maga. – Gilchrist fölemelt egy kinyomtatott lapot. – A Valószínűség-számítás 0,003 százalékra becsüli annak esélyét, hogy egy mikroorganizmust átereszt a háló és 22,1 százalékra azét, hogy életképes rnyxovírus legyen a kritikus területen, amikor megnyílik a háló.

– Az Isten szerelmére, honnan veszi ezeket a számokat? – kérdezte Dunworthy. – Egy kalapból húzza elő? A Valószínűség-számítás szerint – tette hozzá, komiszul hangsúlyozva a szót – csupán 0,04 százalék esély volt arra, hogy bárki jelen legyen, amikor Kivrin átmegy, s ezt a lehetőséget maga statisztikailag jelentéktelennek tartotta.

– A vírusok kivételesen életerős organizmusok – vélte Gilchrist.

– Ismeretes, hogy hosszú ideig képesek inaktívan maradni, kitéve szélsőséges hőmérsékletnek és páratartalomnak, s mégis megtartják életképességüket. Bizonyos körülmények között kristályokat formálnak, amelyek végtelen hosszú ideig megőrzik a szerkezetüket. Amikor visszateszik őket egy oldatba, újra fertőzővé válnak. Olyan életképes dohánymozaik víruskristályokat találtak, amik eredete a tizenhatodik századig nyúlik vissza.

– Nyilvánvalóan jelentős a veszélye annak, hogy a vírus áthatol, ha megnyitjuk a hálót, és a jelen körülmények között én nem engedhetem meg a háló megnyitását.

– A vírus nem jöhetett át a hálón – ismételte meg Dunworthy.

– Akkor maga miért akarja annyira leolvastatni a fixet?

– Mert... – kezdte Dunworthy, aztán elhallgatott, hogy visszanyerje az önuralmát. – Mert a fix leolvasása elárulja nekünk, vajon az ugrás úgy történte, ahogy terveztük, vagy valami balul ütött ki.

– Ó, tehát akkor elismeri, hogy fennáll a hiba lehetősége? – firtatta Gilchrist. – Akkor olyan hiba miért nem fordulhat elő, ami átengedi a vírust a hálón? Mindaddig, míg ez a lehetőség létezik, a laboratórium zárva marad. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Basingame helyeselni fogja az eljárásomat.

„Basingame – gondolta Dunworthy –, szóval erről van itt szó! Semmi köze a vírushoz vagy a tüntetőkhöz vagy a mellkas nyavalyáihoz 1318-ban. Ez az egész azért van, hogy igazolja magát Basingame előtt.”

Gilchrist lett a dékán helyettese Basingame távollétében. Elhamarkodta az újrabesorolást, elhamarkodott egy időugrást – kétségkívül arra számítva, hogy egy nagyszerű accompli-t tálal majd Basingame elé. De nem jött neki össze. Helyette lett neki egy járványa, egy elveszett történésze, meg a kollégium ellen tüntető emberek hada, és most már semmi mással nem törődik, csak hogy igazolja a tetteit, mentse magát, még akkor is, ha ez Kivrin föláldozását jelenti.

– És mi lesz Kivrinnel? Kivrin is helyeselni fogja majd az eljárását?

– érdeklődött.

– Ms. Engle tökéletesen tisztában volt a kockázatokkal, amikor önként vállalta, hogy elmegy 1320-ba – közölte Gilchrist.

– Tudatában volt annak a lány, hogy maga cserben akarja őt hagyni?

– Ez a beszélgetés véget ért, Mr. Dunworthy – állt föl Gilchrist.

– Majd kinyitom a laboratóriumot, ha megtalálták a vírus eredetét és megnyugtató módon bebizonyították számomra, hogy semmi esetre sem jöhetett át a hálón.

Az ajtóig kísérte Dunworthyt. A portás már ott várta.

– Nem áll szándékomban megengedni magának, hogy cserbenhagyja Kivrint – közölte Dunworthy.

Gilchrist összeszorította a száját a maszk alatt.

– És nekem nem áll szándékomban megengedni magának, hogy veszélyeztesse ennek a közösségnek az egészségét. – Odafordult a portáshoz.

– Kísérje Mr. Dunworthyt a kapuig! Ha megkísérel újra a Brasenose területére lépni, hívja a rendőrséget! – Azzal becsapta az ajtót.

A portás átsétált Dunworthyvel a belső udvaron, közben gyanakodva figyelte őt, mintha hirtelen veszélyessé válhatna.

„Lehetséges is” – gondolta Dunworthy.

– Használni szeretném a telefonját – mondta, amikor odaértek a kapuhoz. – Egyetemi ügyben.

A portás idegesnek tűnt, de odatett egy telefont a pultra és nézte, ahogy Dunworthy bebillentyűzte a Balliol számát. Amikor Finch fölvette, a tanár így szólt:

– Muszáj megtalálnunk Basingame-et. Ez vészhelyzet! Hívja föl a Skóciai Horgászengedélyek Hivatalát, és állítson össze egy listát a szállodákról meg vendégfogadókról! Adja meg nekem Polly Wilson telefonszámát is!

Leírta a számot, letette, majd elkezdett egy újabb számot benyomkodni, ám meggondolta magát, s telefonált Marynek.

– Szeretnék segíteni a vírus eredetének megállapításában! – jelentette ki.

– Gilchrist nem hajlandó megnyitni a hálót – következtette ki a nő.

– Nem bizony – felelte a férfi. – Hogyan segíthetek a forrás megtalálásában?

– Azzal, amit korábban csináltál az elsődleges esetekkel. Nyomozd ki a kapcsolatokat, keresd mindazt, amit már mondtam neked: sugárzásártalmat, a madarak vagy lábasjószágok közelségét, a vírusölőket tiltó vallásokat. Szükséged lesz a kapcsolatok táblázataira.

– Elküldöm értük Colint – válaszolta a férfi.

– Valakivel előkészíttetem őket. Jobb lesz, ha Badri kapcsolatait is visszanyomozod négy, vagy akár hat napra arra az esetre, ha a vírus mégis tőle származik. A bacilusgazdánál a lappangási idő hosszabb lehet, mint az emberről emberre terjedő fertőzés esetében.

– Ráállítom Williamet – mondta a férfi. Visszatolta a telefont a portásnak, aki azonnal kibújt a pult mögül, és kisétált vele együtt a járdára. Dunworthyt meglepte, hogy nem követte őt végig a Balliolba.

Amint odaért, telefonált Polly Wilsonnak.

– Van rá mód, hogy hozzáférjen a háló konzoljához anélkül, hogy a laboratóriumba mehetne? – kérdezte tőle. – Nem léphet be közvetlenül az egyetem számítógépén keresztül?

– Nem tudom – felelte a lány. – Az egyetem számítógépe körbe van sáncolva. Lehet, hogy össze tudok állítani egy faltörő kost, vagy be tudok furakodni a Balliol konzoljáról. Meg kell néznem, hogy milyen védelemmel rendelkezik. Van egy technikusa, hogy leolvassa, ha meg tudom ezt oldani?

– Szerzek egyet – ígérte a tanár, azzal letette.

Jött Colin, csuromvizesen, egy újabb tekercs ragasztószalagért.

– Tudtad, hogy megérkezett a szekvenálás, és a vírus egy mutáns?

– Igen – válaszolta Dunworthy. – Szeretném, ha elmennél az Ispotályba és elhoznád a kapcsolatok táblázatát a nagy-nagynénédtől.

Colin letette plakátrakományát. A legfölül lévő így szólt: „Ne ess vissza!”

– Azt beszélik, valamiféle biológiai fegyver – tájékoztatta Colin. – Azt beszélik, egy laboratóriumból szabadult el.

De nem Gilchristéből, gondolta keserűen a tanár.

– Nem tudod véletlenül, hol van William Gaddson?

– Nem. – Colint elfintorodott. – Alighanem a lépcsőn csókolózik valakivel.

Az éléskamrában volt, az egyik itt tartóztatottat ölelgetve. Dunworthy megkérte, hogy derítse ki Badri hollétét csütörtöktől szombat reggelig, és szerezzen egy másolatot Basingame decemberi bankszámlájáról, majd visszament a lakásába, hogy technikusokat hívogasson.

Az egyikük a Tizenkilencedik Századnak kezelt egy hálót Moszkvában, ketten közülük pedig síelni mentek. A többiek nem voltak otthon, vagy talán Andrews leadta nekik a vészjelet, így csak nem vették föl.

Colin meghozta a kapcsolatok táblázatait. Tragikusak voltak. Még csak kísérlet sem történt, hogy az információt összefüggésbe hozzák, kivéve a lehetséges amerikai érintkezéseket, ráadásul túlságosan sok volt a kapcsolat. Az elsődlegesek fele részt vett a headingtoni táncestélyen, kétharmaduk intézett karácsonyi bevásárlást, és kettő kivételével mind utazott a metrón. Olyan volt az egész, mint tűt keresni a szénakazalban.

A tanár a fél éjszakát a vallási meggyőződések ellenőrzésével meg a különféle listák összehasonlításával töltötte. Negyvenketten anglikánok voltak, kilencen Szent Megreformáltak, tizenheten felekezeten kívüliek. Nyolcán a Shrewsbury Kollégium hallgatói voltak, tizenegyen álltak sorba a Debenham áruházban, hogy lássák a Mikulást, kilencen dolgoztak Montoya ásatásán, harmincan vásároltak a Blackwell’s-ben.

Közülük huszonegyen érintkeztek legalább két másik másodlagos esettel. A Debenham Mikulásának harminckettővel volt kapcsolata (tizenegy kivételével mind a kocsmában a műszakja után), de egyiküket sem lehetett visszanyomozni az elsődlegesekig, Badrit kivéve.

Reggel Mary áthozta a náluk már el nem férő betegeket. Rajta volt az SVR, de maszk nem.

– Készen állnak az ágyak? – tudakolta.

– Igen. Két kórtermünk van, tíz-tíz ággyal.

– Remek. Mindre szükségem lesz.

Besegítették a pácienseket az ideiglenes kórtermekbe és ágyakba, aztán William ápolónőtanoncára hagyták őket.

– A hordágyas esetek is azonnal itt lesznek, amint lesz egy szabad mentőautónk – tájékoztatta Mary, miközben a belső udvaron át visszamentek Dunworthyvel.

Az eső teljesen elállt, az ég világosabbnak látszott, mintha kitisztulna.

– Mikor érkezik az analóg? – firtatta a férfi.

– Legalább két napba telik – válaszolta az asszony.

Odaértek a kapuhoz. Mary nekitámaszkodott a kőből rakott átjáró falának.

– Amikor ennek az egésznek vége, átmegyek a hálón – jelentette ki.

– Valami olyan századba, ahol nincsenek járványok, ahol nincs várakozás, aggódás vagy tehetetlenül ácsorgás.

Az orvosnő végigsimított ősz haján. – Valami olyan országba, ami nem tízes. – Elmosolyodott. – Csak persze ilyen nincs is, igaz?

A tanár a fejét rázta.

– Meséltem neked a Királyok Völgyéről? – kérdezte az asszony.

– Mondtad, hogy a pandémia idején láttad.

A nő bólintott.

– Kairó karantén alatt állt, ezért Addis Abebából kellett repülnünk. Az odavezető úton megvesztegettem a taxisofőrt, hogy vigyen el minket a Királyok Völgyébe, hogy láthassam Tutankhamon sírját – mesélte.

– Meggondolatlan cselekedet volt. A pandémia már elérte Luxort, és mi épp csak megúsztuk a karantént. Kétszer ránk lőttek. – Az asszony a fejét csóválta. – Meg is ölhettek volna. A nővérem nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból, de én lementem a lépcsőn, föl a sír ajtajáig és azt gondoltam, ilyen volt akkor is, amikor Carter megtalálta.

Ránézett Dunworthyre, egyben keresztül is rajta, ahogy fölidézte az emléket.

– Amikor megtalálták az ajtót, az be volt zárva, nekik elvileg várniuk kellett volna az illetékes hatóságokra, hogy kinyissák. Carter lyukat fúrt az ajtóba, odatartott egy gyertyát és bekukucskált. – Az asszony hangja elhalkult. – Carnavon azt kérdezte: „Lát valamit?” Carter így felelt: „Igen. Csodálatos dolgokat”. – Lehunyta a szemét. – Sosem felejtettem el azt, ahogy ott álltam a becsukott ajtónál. Még most is tisztán látom magam előtt. –

Kinyitotta a szemét. – Talán oda fogok elmenni, amikor ennek vége. Tutankhamon fáraó sírjának kinyitásához.

Kihajolt a kapun.

– Ó, te jó ég, már megint elkezdett esni! Vissza kell mennem. Átküldőm a hordágyon fekvő betegeket, amint lesz mentő. – Szúrósan tekintett a tanárra. – Miért nem viseled a maszkodat?

– Mert bepárásítja a szemüvegemet. Te miért nem viselsz a maszkot?

– Mert kifogyóban van. Túlestél már az immunerősítésen, ugye?

A tanár a fejét rázta.

– Nem volt rá időm.

– Legyen rá időd! – utasította a barátja. – És viseld a maszkodat! Nem tudsz Kivrinen segíteni, ha megbetegszel!

„Most sem tudok Kivrinen segíteni” – gondolta a férfi, miközben indult, hogy visszaballagjon a lakásába. Nem mehetek a laboratóriumba. Nem tudok rávenni egy technikust, hogy jöjjön Oxfordba. Nem találom Basingame-et. Azon törte a fejét, ki mással vehetné föl a kapcsolatot. Már ellenőrzött minden jegypénztárost, horgászkalauzt és csónakkölcsönzőt Skóciában. A dékánnak nyoma sem volt. Talán Montoyának igaza van: nincs is Skóciában, hanem elhúzott valahová a trópusokra valami nővel.

Montoya. Teljesen megfeledkezett róla. Nem látta a Szentestén tartott istentisztelet óta. Akkor ő is Basingame-et kereste, hogy aláírja számára a fölhatalmazást, amivel kimehet az ásatásra. Aztán a nő telefonált karácsony napján, megkérdezte, vajon Basingame pisztrángos vagy lazacos. Majd visszahívta azzal az üzenettel, hogy „Nem számít!”. Ami akár azt is jelentheti, talán Montoya nem csak arra jött rá, vajon a dékán pisztrángos vagy lazacos, de arra is, hogy hol van ő maga.

Fölment a lépcsőn a lakásba. Ha Montoya megtalálta Basingame-et és megszerezte a fölhatalmazást, akkor egyenesen visszament az ásatásra. Nem várt volna, hogy ezt elmondja valakinek. A tanár még abban sem volt biztos, a nő tudta-e róla, hogy ő is keresi Basingame-et.

Basingame egész bizonyosan azonnal visszajött volna, amint Montoya beszámolt neki a karanténról, hacsak a rossz idő vagy a járhatatlan utak meg nem akadályozták ebben. Vagy Montoya esetleg nem is szólt neki a karanténról. Amilyen megszállott az ásatással kapcsolatosan, talán csak annyit mondott neki, hogy szüksége van az aláírására.

Ms. Taylor meg az ő négy, még egészséges harangjátékosa, valamint Finch tartózkodtak a nappalijában, behajlított térddel álltak körben. Finch fél kezében egy papírlapot tartott, és magában számolt.

– Épp most akartam átmenni a kórterembe, hogy ápolókat jelöljek ki – makogta zavartan. – Itt van William jelentése. – Átnyújtotta Dunworthynek, majd kisurrant.

Ms. Taylor és a négyese összeszedték a kéziharangtokokat.

– Egy bizonyos Mr. Wilson telefonált – számolt be Ms. Taylor. – Kérte, mondjuk meg magának: a faltörő kos nem válik be, csak a Brasenose konzolján keresztül lehet bejutni.

– Köszönöm – mondta Dunworthy.

A nő kiment, a négy harangozója sorban mögötte.

A tanár fölhívta az ásatást. Semmi válasz. Telefonált Montoya lakásába, az irodájába a Brasenose-ban, megint az ásatásra. Egyik helyen sem vették föl. Újra fölhívta a nő lakását. Hagyta kicsöngeni, míg átnézte William jelentését. Badri az egész szombatot meg a vasárnap délelőttöt az ásatáson töltötte, munkával. William bizonyára kapcsolatba lépett Montoyával, hogy ezt kiderítse.

A férfi hirtelen eltöprengett magán az ásatáson. Az kint volt vidéken, Witney közelében, a Nemzeti Vagyonmegőrző egyik gazdaságának területén. Talán ott akadnak kacsák, csirkék vagy malacok, esetleg mindhárom. Badri teljes másfél napot töltött el ott, dolgozott, a sárban ásott, tökéletes alkalom arra, hogy kapcsolatba kerüljön egy bacilusgazdával.

Jött Colin, bőrig ázva.

– Kifogytak a plakátokból – jelentette be az útitáskájában kotorászva. – London holnap küld majd újakat. – Előbányászta az óriáscukrát, bedobta a szájába, szöszökkel meg mindennel együtt. – Tudod, ki áll a lépcsődön? – kérdezte. Végignyúlt a kanapén és kinyitotta a középkorral foglalkozó könyvét. – William meg valami lány. Csókolóznak meg szivikémnek szólongatják egymást. Alig fértem el mellettük.

Dunworthy kinyitotta az ajtót. William vonakodva leválasztotta magát egy apró, Burbeny márkájú esőkabátot viselő, barna hajú lányról, aztán bejött.

– Nem tudja, hol van Ms. Montoya? – tudakolta Dunworthy.

– Nem. Az Egészségügy azt mondta, kint van az ásatáson, de nem veszi föl a telefont. Valószínűleg kint jár a templomkertben vagy valahol a farmon, és nem hallja meg. Gondoltam, hogy egy vijjogóhoz folyamodom, de eszembe jutott ez a lány, aki őstörténetet tanul és... – Odabólintott az apró, barna lány felé. – És ő elmondta nekem, hogy látta kint az ásatáson a listát a beosztásokról. Badri beírta magát szombatra meg vasárnapra.

– Vijjogó? Az mi?

– Az ember rákapcsolja a vonalra, az pedig fölerősíti a csöngetést a másik oldalon. Arra az esetre, ha az illető kint van a kertben vagy zuhanyozik, vagy ilyesmi.

– Rá tudna kapcsolni egyet erre a telefonra?

– Nekem ezek egy kissé túl bonyolultak, de ismerek egy hallgatót, aki talán meg tudja csinálni. Megvan a száma a szobámban. – Azzal kézen fogva a barna lányt, távozott.

– Tudod, ha Ms. Montoya az ásatáson van, át tudlak juttatni a karantén határán – jelentette ki Colin. Kivette az óriáscukrot és megvizsgálta.

– Könnyen menne. Van egy csomó hely, amit nem őriznek. Az őrök nem szeretnek kint állni az esőben.

– Eszem ágában sincs megszegni a karantént – mondta a tanár. – Megállítani próbáljuk a járványt, nem terjeszteni!

– Pont így terjedt a fertőzés a fekete halál idején – mesélte Colin, kiszedte az óriáscukrot és alaposan szemügyre vette. Fakósárga volt. – Ők folyton megpróbáltak elmenekülni előle, de mindig vitték magukkal.

William bedugta a fejét az ajtón.

– Azt mondja a barátnőm, hogy két napba telik a rákapcsolása, de van egy az ő telefonján, ha használni szeretné.

Colin fölmarta a dzsekijét.

– Én is mehetek?

– Nem – felelte Dunworthy. – És vedd le azokat a vizes ruhákat! Nem szeretném, ha elkapnád az influenzát! – S már ment is le a lépcsőn Williammel.

– A barátnőm a Shrewsbury hallgatója – említette William, előremenve az esőben.

Colin a belső udvar felénél érte őket utol.

– Nem kaphatom el. Már túl vagyok az immunerősítésen – világosította föl a férfit. – És nekik nem voltak karanténjaik, szóval a pestis mindenhová eljutott. – Kihúzta a sálját a dzsekije zsebéből. – A Botley Road például jó hely ahhoz, hogy átcsusszanjunk a karantén határán. Van a sarkon egy kocsma, a blokád szélén, és az őr időnként beugrik oda valamiért, ami belülről megmelengeti.

– Csukd össze magadon a dzsekidet! – javasolta Dunworthy.

Kiderült, hogy a lány Polly Wilson. aki elmondta Dunworthynek, hogy egy optikai kémprogramon dolgozik, ami be tud törni a háló számítógépébe, csak még nem sikerült összehoznia. Dunworthy telefonált az ásatásra, de nem kapott választ.

– Hagyja csörögni! – javasolta Polly. – Talán jó sokat kell gyalogolnia, hogy fölvegye. A vijjogó hatótávolsága fél kilométer.

A tanár tíz percig hagyta csörögni. Letette a kagylót, várt öt percet, újra próbálkozott. Negyedóráig hagyta csöngeni, mielőtt beismerte a vereséget. Polly vágyakozva nézegette Williamet, Colin pedig borzongott nedves dzsekijében. Dunworthy hazavitte a fiút és ágyba dugta.

– Vagy akár kiosonhatok én is a karanténból, szólhatok neki, hogy hívjon föl – jegyezte meg Colin, miközben visszatette óriáscukrát az útitáskába. – Ha amiatt aggódnál, hogy túl öreg vagy már magad menni. Én nagyon ügyes vagyok a határokon áljutásban.

Dunworthy várt, míg William vissza nem tért másnap reggel, aztán elment Shrewsbuiybe és újra próbálkozott, ám hiába.

– Beállítom, hogy félóránként csörögjön oda – mondta Polly, míg kikísérte őt a kapuhoz. – Maga nem tud arról, hogy Williamnek lennének más barátnői is, ugye?

– Nem – felelte Dunworthy.

Hirtelen harangok hangja zendült föl a Christ Church felől, hangosan kongott az esőben.

– Valaki bekapcsolta újra azt a rémes harangjátékot? – kérdezte Polly, s kihajolt, hogy jobban hallja.

– Nem – válaszolta a férfi. – Ezek az amerikaiak. – A hang irányába hajtotta a fejét, próbálta kivenni, vajon Ms. Taylor beletörődött-e a Stedmanokba. Csak hat harangot hallott, az Osney ősrégi harangjait: Douce, Gábriel, Marié, egyik a másik után, Clement, Hautclerc és Taylor. – Meg Finch.

Szerfölött szépen szólt, egyáltalán nem úgy, mint a digitális harangjáték, egyáltalán nem úgy, mint az Ó, Krisztus, te Világ Interfésze. A harangok tisztán és derűsen zengtek, Dunworthy szinte látta is a harangjátékosokat körben állva a harangtoronyban, behajlított térddel és fölemelt karral – Finch folyton beleles a számok listájába.

„Minden ember megszakítás nélkül tartson ki a harangja mellett”, mondta korábban Ms. Taylor. Neki szinte csakis megszakítások jutottak, mégis különös módon vidámnak érezte magát ettől a muzsikától. A nő nem tudta elvinni a harangjátékosait Norwich-ba Szenteste, de kitartott a harangjai mellett, és azok fülsüketítően, mámorosán zengtek a feje fölött, mint egy ünneplés, egy győzelem. Mint karácsony reggelén. Meg fogja találni Montoyát, Basingame-et is. És egy technikust, aki nem fél a karanténtól. Meg fogja találni Kivrint.

A telefon csörgött, amikor visszaért a Balliolba. Fölvágtatott a lépcsőn, azt remélve, hogy Polly az. Montoya volt.

– Dunworthy? – kérdezte a nő. – Helló! Lupe Montoya vagyok. Mi folyik itt?

– Hol van? – kívánta tudni a tanár.

– Az ásatáson – válaszolta a nő, de addigra már nyilvánvaló is lett. Ott állt a félig kiásott középkori templomkertben a templom romos főhajója előtt. A férfi már látta, hogy Montoya miért akart annyira visszajutni az ásatásra. Egyes helyeken legalább egy láb magasan állt a víz. A nő vízhatlan ponyvák és plasztiklepedők zavaros elegyét terítette szét az ásatáson, de az eső egy tucat helyen csöpögött be, és ott, ahol a megereszkedett burkolóelemek találkoztak, a széleken valóságos vízesésként ömlött le. Mindent sár borított, a sírköveket, a ponyvákra csíptetett elemlámpákat, a fal mellett fölhalmozott lapátokat.

Montoyát is sár borította. A terroristadzsekijét viselte meg combközépig érő horgász gumicsizmát – amilyet e pillanatban Basingame is viselhet, akárhol is legyen –, amely egyébként vizes volt meg piszkos. A kezére, amiben a telefont tartotta, vastagon rászáradt a sár.

– Napok óta próbálom elérni telefonon – hányta a szemére Dunworthy.

– Nem hallom a telefont a szivattyútól. – A nő intett valamerre a képen kívül, föltehetőleg a szivattyú felé, bár a férfi nem hallott mást, csak az eső kopogását a ponyvákon. – Épp most szakadt el egy gépszíj, és nincs másik. Hallottam a harangokat. Azt jelentik, hogy vége a karanténnak?

– Aligha – felelte a férfi. – Egy totális járvány kellős közepén vagyunk. Hétszáznyolcvan beteg és tizenhat haláleset. Hát nem látta az újságokat?

– Nem láttam senkit és semmit, amióta kijöttem ide. Az utolsó hat napot azzal töltöttem, hogy megpróbáltam megakadályozni ennek a nyavalyás ásatásnak az elárasztását, de nem tudok mindent elvégezni egymagam. Pláne szivattyú nélkül. – Piszkos kezével hátralökte súlyos, fekete haját az arcából. – Akkor minek kongatták a harangokat, ha a karanténnak nincs vége?

– Elharangozták a Chicagói meglepetés mollt.

A nő bosszúsnak látszott.

– Ha a karantén annyira pocsék, mint mondta, miért nem csinálnak valami hasznosat?

„De hát azt teszik – gondolta a tanár. – Miattuk telefonál nekem.”

– Én egész biztosan munkára tudnám őket fogni idekint. – Montoya megint hátralökte a haját. Csaknem olyan fáradtnak tűnt, mint Mary. – Tényleg azt reméltem, hogy föloldották a karantént, és rávehetek néhány embert, hogy jöjjenek ide segíteni. Mit gondol, mennyi ideig tart még?

„Túl soká” – gondolta a férfi és figyelte, ahogy az eső zuhatagot formált a ponyvák találkozásánál. Kizárt, hogy időben megkapja a segítséget, amire szüksége van.

– Szükségem lenne néhány adatra Basingame-ről és Badri Chaudhuriról – mondta. – A vírus eredetét próbáljuk kideríteni. Tudnunk kell, kivel érintkezett Badri. Badri az ásatáson dolgozott tizennyolcadikán és tizenkilencedikén délelőtt. Ki volt még ott rajta kívül?

– Én.

– Ki más?

– Senki. Egész decemberben szenvedtem azzal, hogy segítséget kapjak. Minden egyes őstörténész hallgató lelépett, amint elkezdődött a vakáció. Ott kellett önkénteseket beszereznem, ahol csak tudtam.

– Biztos benne, hogy csak maguk ketten voltak ott?

– Igen. Emlékszem, mert szombaton nyitottuk föl a lovag sírját, és nagy nehézségek árán tudtuk csak megemelni a fedelét. Gillian Ledbet-ter is föliratkozott a szombati munkára, de az utolsó pillanatban telefonált, közölte, hogy randevúja van.

„Williammel” – gondolta Dunworthy.

– Volt valaki más is Badrival vasárnap?

– Csak délelőtt dolgozott itt, akkor nem volt itt senki más. El kellett mennie Londonba. Nézze, most mennem kell! Ha nem kapok hamarosan segítséget, vissza kell térnem a munkához. – S azzal már vette volna el a kagylót a fülétől.

– Várjon! – kiabálta Dunworthy. – Ne tegye le!

A nő türelmetlen arccal, de visszatette a kagylót a füléhez.

– Föl kell tennem néhány további kérdést is magának. Nagyon fontos. Minél hamarabb tudjuk megállapítani a vírus forrását, annál hamarabb lesz vége a karanténnak, és kaphat segítséget az ásatáshoz.

A nő kétkedőnek tűnt, mégis beütött egy kódot, lefektette a telefonkagylót a villára, és azt kérdezte:

– Nem bánja, ha dolgozom, míg beszélünk?

– Nem – felelte Dunworthy megkönnyebbülten. – Csak dolgozzon nyugodtan!

A nő hirtelen kimozdult a képből, visszajött, aztán bebillentyűzött valami mást.

– Sajnálom. Nem ér el odáig – mondta. A képernyő elhomályosodott, míg ő föltehetőleg elvitte a telefont tevékenysége új helyszínére. Amikor újra lett kép, Montoya egy kősír mellett kuporgott egy pocsolyában. Dunworthy gyanította, hogy ez az a sír, aminek a fedelét a nő meg Badri majdnem elejtették.

A fedélen egy lovag faragott képmása volt. Teljes fegyverzetben ábrázolták, karja keresztben mellvértes mellkasán úgy, hogy súlyos páncélkesztyűbe bújtatott keze a vállán nyugodott. Kardja a lábánál, ferdén állt a sír oldalának támasztva, takarva a választékos, vésett betűket. „Requisc...” csak ennyit látott. Requiescat inpace. Nyugodjék békében! Olyan áldás, ami a lovag esetében nyilvánvalóan nem teljesült. A lovag alvó arca a faragott sisak alatt rosszallónak látszott.

Montoya egy vékony plasztiklepedőt borított a sír nyitott tetejére. Víz gyöngyözött rajta. Dunworthy eltöprengett, vajon a sír másik oldalán van-e olyan hátborzongató faragás a benne fekvő szörnyűségről, mint amilyen illusztrációk szerepelnek Colin könyvében, s vajon a dombormű van-e olyan rémes, mint a valóság. A víz állhatatosan folyt a sír elejére, súlyával lenyomta a műanyagot.

Montoya fölegyenesedett, s vele együtt emelkedett egy sárral teli, lapos doboz.

– Nos? – szólt oda, lefektetve a dobozt a sír sarkára. – Nem azt mondta, hogy vannak további kérdései?

– De – válaszolta a tanár. – Azt mondta, nem volt ott senki más, amikor Badri ott dolgozott.

– Nem is volt – erősítette meg a nő, letörölve a verejtéket a homlokáról. – Hú, itt nagyon fülledt a levegő. – Levette a terroristadzsekijét és ráterítette a sír fedelére.

– És a helyiek? Olyan emberek, akik nem állnak kapcsolatban az ásatással?

– Ha lett volna egy is, besoroztam volna őket! – A nő válogatni kezdett a dobozban lévő sárban, több barna követ húzva elő. – A fedél egy tonnát nyomott, s amint leemeltük, azonnal elkezdett esni. Bárkit befogtam volna, aki épp erre jár, de az ásatás túl messze van ahhoz, hogy valaki csak úgy fölbukkanjon itt.

– És mi van a Nemzeti Vagyonmegőrző személyzetével?

A nő víz alá tartotta a köveket, hogy megtisztítsa őket.

– Ők csak nyáron vannak itt.

A tanár eddig abban reménykedett, hátha kisül: valaki az ásatásról volt a vírus forrása, Badri egy helybélivel került kapcsolatba, a Nemzeti Vagyonmegőrző egyik alkalmazottjával vagy egy arra bóklászó vadkacsavadásszal. A rnyxovírusoknak azonban nincsenek kórokozó-hordozói. A titokzatos helybélinek szintén meg kellett volna kapnia a betegséget, Mary azonban Anglia minden kórházával és orvosi rendelőjével tartotta a kapcsolatot. A karantén határán túl nem fordultak elő megbetegedések.

Montoya egyesével föltartotta a köveket az egyik alátámasztó póznára erősített elemlámpához, megforgatta őket a fényben, még mindig sáros szélüket vizsgálgatta.

– És mi van a madarakkal?

– Madarakkal? – kérdezett vissza a nő, és a férfi ráébredt, hogy úgy hangzott, mintha azt javasolná, Montoya fogja be az átutazó verebeket segítségnek a sírfedél fölemeléséhez.

– A vírust esetleg madarak terjeszthették el. Kacsák, libák, csirkék – mondta, jóllehet nem volt biztos abban, hogy a csirkék is lehetnek bacilusgazdák. – Van belőlük az ásatáson?

– Csirkékből? – firtatta a nő, félig fölemelve az egyik követ a fénybe.

– A vírusos járványokat néha az állati és emberi vírusok kereszteződése okozza – magyarázta a férfi. – A szárnyasok a leggyakoribb bacilusgazdák, de néha halak okolhatók érte. Vagy malacok. Vannak malacok az ásatáson?

A nő még mindig úgy nézett rá, mintha hülyének tartaná.

– Az ásatás a Nemzeti Vagyonmegőrző egyik gazdaságának területén van, nem?

– Igen, de maga a farm három kilométerre van innen. Mi egy árpaföld közepén vagyunk. Itt nincsenek malacok, madarak vagy halak. – Azzal a nő visszatért a kövek vizsgálatához.

Nincsenek madarak. Nincsenek malacok. Nincsenek helyiek. Tehát a vírus forrása sincs ott az ásatáson. Lehetséges, hogy nincs is sehol, és Badri influenzája spontán mutálódott, ahogy – Mary ezt mondta – ez néha megesik: előbukkant a semmiből és lecsapott Oxfordra. Pont úgy, ahogy a pestis csapott le ennek a templomkertnek a lakóira a tudtukon kívül.

Montoya megint a világosba tartotta a köveket, esetenként a körmével kaparva le egy sárdarabkát, aztán megdörzsölte a felületét. A tanár hirtelen rádöbbent, hogy amiket a nő fürkészik, azok csontok. Csigolyák, talán, vagy a lovag lábujjai. Requiescat in pace.

A nő megtalálta azt, amit nyilvánvalóan keresett, egy dió nagyságú, szabálytalan csontot, aminek ívelt volt az oldala. A többit visszaöntötte a tálcára, kotorászott az inge zsebében egy rövid nyelű fogkefe után, majd homlokráncolva elkezdte lesúrolni a homorú széleket.

Gilchrist soha nem fogja elfogadni a spontán mutációt eredetnek. Túlságosan szerelmes abba az elméletbe, hogy valami tizennegyedik századi vírus jött át a hálón. És túlságosan szerelmes a hatalmába a Történettudományi Kar dékánjának helyetteseként ahhoz, hogy meghátráljon. Még akkor sem tenné, ha Dunworthy a sírkert tócsáin úszkáló kacsákat talált volna.

– Muszáj valahogy elérnem Mr. Basingame-et – jelentette ki. – Hol van?

– Basingame? – kérdezte a nő, még mindig a homlokát ráncolva a csontra.

– Fogalmam sincs róla.

– De... Azt hittem, megtalálta! Amikor karácsonykor telefonált, azt mondta, meg kell találnia őt, hogy engedélyezze a maga felmentését az Egészségügy előírásai alól.

– Tudom. Két teljes napot töltöttem minden egyes pisztráng- és lazackalauz hívogatásával Skóciában, mielőtt úgy döntöttem, hogy nem tudok tovább várni. Ha engem kérdez, Basingame még csak Skócia közelében sincs. – A nő elővett a farmerja zsebéből egy zsebkést, azzal kezdte kapargatni a csont durva peremét. – Ha már az Egészségügyről beszélünk, megtenne nekem valamit? Folyton hívom őket, de a telefonjuk mindig foglalt. Átmenne hozzájuk és szólna nekik, hogy több segítségre lenne szükségem? Mondja meg nekik: az ásatás pótolhatatlan történeti érték, és helyrehozhatatlanul károsodni fog, ha nem küldenek nekem legalább öt embert! Meg egy szivattyút. – A kés megakadt. A nő összevonta a szemöldökét és vájt tovább.

– Hogyan szerezte meg Basingame jóváhagyását, ha nem tudja, hol van? Azt hittem, azt mondta, a nyomtatványra kellett az aláírása.

– Kellett is – válaszolta a nő. Egy csontszilánk hirtelen elpattant, és a plasztik szemfedélen landolt. A nő megvizsgálta a csontot, aztán visszapottyantotta a dobozba, immár homlokráncolás nélkül. – Én hamisítottam rá.

Megint a sír mellett guggolt, további csontokat kutatott. Ugyanolyan elmélyültnek tűnt, mint Colin, amikor az óriáscukrát tanulmányozta. A tanár eltöprengett, vajon a nő emlékszik-e, hogy Kivrin a múltban van, vagy teljesen megfeledkezett róla, mint ahogy megfeledkezni látszott a járványról.

Letette a telefont. Kíváncsi volt, vajon Montoya egyáltalán észrevette-e ezt. Visszaballagott az Ispotályba, elmondani Marynek, amit kinyomozott, s hogy a vírus forrását keresve elkezdje újra kikérdezni a másodlagos eseteket.

Az eső erősen zuhogott, kiáradt az ereszekből, elmosva a pótolhatatlan történeti értékkel bíró dolgokat.

A harangjátékosok meg Finch már megint rákezdtek, egymás után, meghatározott sorrendben kongatták el a változásokat, behajlítva a térdüket, eltökélt arccal, mint Montoya, kitartva a harangjuk mellett. A hang hangosan, tompán zúgott föl az esőn keresztül, mint egy riadó, mint egy segélykiáltás.