ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL
(073453-074912)

Lekéstem a randevút. Ahogy ápoltam Rosemundot, belezavarodtam a napok számlálásába, és nem találtam Agnest, és nem tudtam, hol az ugrás helye.

Bizonyára halálra aggódja magát, Mr. Dunworthy. Valószínűleg azt hiszi, hogy gonosztevők és gyilkosok közé keveredtem. Nos, így is történt. És most elkapták Agnest.

Lázas, de nincsenek bubói, és nem is köhög, nem is hány. Csak láza van. Nagyon magas – nem ismer meg engem és folyton hív, hogy jöjjek. Roche meg én megpróbáltuk levinni a lázát úgy, hogy hideg borogatásokkal törölgetjük, de folyton újra fölmegy.

(Szünet)

Lady Imeyne elkapta. Roche atya ma reggel a földön találta a sarokban. Lehetséges, hogy egész éjjel ott feküdt. Az utolsó két éjszaka nem volt hajlandó lefeküdni, térdepelve maradt, Istenhez imádkozva, hogy védje meg őt meg a többi jámbort a dögvésztől.

De nem tette. Az öregasszonynak tüdőpestise van. Vérrel elkevert nyálkát köhög föl, és vért hány.

Nem engedi, hogy Roche vagy én ápoljuk.

– Ő a hibás – mondta Roche-nak rám mutatva. – Nézze meg kegyelmed a haját! Ő nem hajadon. Nézze meg az öltözékét!

Az öltözékem egy fiú zekéje és bőr lábravalója, amit a padláson találtam az egyik ládában. A felsőruhám tönkrement, amikor Lady Imeyne lehányt, az ingemet pedig szét kellett tépnem borogatásnak meg kötszernek.

Roche megpróbált adni neki egy kis fűzfakéregteát, az öregasszony azonban kiköpte. Azt mondta:

– Hazudott, amikor azt állította, megtámadták az erdőben, őt valójában ideküldték.

Véres nyál csörgött le az állán, miközben beszélt, és Roche letörölte.

– A betegségtől hisz ilyesmiket kegyelmed – mondta neki szelíden.

– Azért küldték ide ezt a némbert, hogy megmérgezzen minket – állította Imeyne. – Nézze csak kegyelmed, miként mérgezte meg fiamuram gyermekeit. És miként mérgezne meg engem is, de én nem hagyom, hogy bármit is adjon ennem vagy innom.

– Csitt! – szólt rá szigorúan Roche. – Nem szabad rosszat mondani arra, aki csak segíteni igyekszik!

Az öregasszony a fejét csóválta, s vadul forgolódott egyik oldaláról a másikra.

– Azon igyekezik, hogy mindnyájunkat megöljön. El kell égetnie őt kegyelmednek! Ő a Sátán szolgálója.

Még sosem láttam Roche-t mérgesnek. Most szinte gonosztevőnek látszott megint.

– Nem tudja kegyelmed, mit beszél – mondta. – Isten az, aki segítségül küldte hozzánk.

„Bárcsak igaz lenne, bárcsak valami hasznom vehetnék, de nem. Agnes sikolt utánam, hogy jöjjek, Rosemund pedig fekszik, mint akit elvarázsoltak, az írnok meg egyre feketébb, és nincs semmi, amit tehetnék, hogy bármelyikükön segítsek. Semmi.”

(Szünet)

A sáfár egész családja elkapta. A legkisebb fiú, Lefric az egyetlen, akinek bubója volt, őt áthoztam ide és fölvágtam a duzzanatot. Nincs semmi, amit a többiekért tehetnék. Mindnek tüdőpestise van.

(Szünet)

A sáfár csecsemője meghalt.

(Szünet)

Courcy harangjai szólnak. Kilenc kongatás. Vajon melyikük az? A püspök követe? A kövér barát, aki segített ellopni a lovainkat? Vagy Sir Bloet? Remélem, ő.

(Szünet)

Rettenetes nap. A sáfár felesége meg a fiú, aki elfutott előlem, amikor mentem megkeresni az ugrás helyét, meghaltak ma délután. A sáfár ássa mindkettejük sírját, habár a föld úgy megfagyott, el sem tudom képzelni, hogy képes akár megkarcolni is. Rosemund és Lefric rosszabbul vannak. Rosemund alig tud nyelni, a pulzusa gyengén tapintható és szabálytalan. Agnes nincs olyan rosszul, de nem tudom lejjebb vinni a lázát. Roche ma este itt bent mondta el a vecsernyét.

A kötelező imák után így szólt:

– Jóságos Jézusunk, tudom, hogy elküldted mindazt a segítséget, amit tudtál, de félek, hátha kevésnek bizonyul ezzel a sötét pestissel szemben. Szent szolgálód, Katherine azt mondja, ez a rettenet egy betegség, de miként lehetséges ez? Mert ez nem emberről emberre száll, hanem ott van egyszerre mindenütt.

És tényleg.

(Szünet)

Ulf, az ispán meghalt.

Úgyszintén Sibbe, a sáfár lánya.

Joan, a sáfár lánya.

A szakácsnő (nem tudom a nevét).

Walthef, a sáfár legidősebb fia.

(Szünet)

A falu több mint ötven százaléka elkapta. Könyörgök, ne kapja el Eliwys is! Vagy Roche.