TIZEDIK FEJEZET

A tűz kialudt. Kivrin még mindig érezte a füstszagot a szobában, de tudta, hogy valahol van egy tűzhely, és az ott égő tűz füstöl. „Nem csoda – vélekedett. – Kémények nem léteztek Angliában egészen a késő tizennegyedik századig, s ez még csak 1320.” Amint kialakult benne ez az elgondolás, jött vele a tudatosság minden egyébről: „1320-ban vagyok és beteg voltam. Lázam volt.”

Egy ideig nem is ébredt benne ennél több gondolat. Olyan békés itt feküdni és pihenni. Kimerültnek érezte magát, mintha valami félelmetes megpróbáltatáson esett volna át, ami kifacsarta minden erejét. „Azt hittem, megpróbálnak máglyán elégetni” – jutott eszébe. Emlékezett, ahogy küzdött velük, fölcsaptak a lángok és a kezét nyaldosták, perzselték a haját.

„Le kellett vágni a hajamat” – ötlött az eszébe, és eltűnődött, vajon ez emlékkép vagy olyasmi, amit álmodott. Túl fáradt volt ahhoz, hogy fölemelje a kezét a hajához, túl fáradt volt még az emlékezéshez is. „Nagybeteg voltam – gondolta. – Föladták nekem az utolsó kenetet.

– Nincs mitől félned! – azt mondta a pap. – Csupán újra hazamész.

– Requiescat in pace.

Azzal elaludt.

Amikor újra fölébredt, sötét volt a szobában, a távolban egy harang kongott. Úgy képzelte, hogy régóta szól a harangszó, ugyanúgy, ahogy a magányos harang zengett, amikor átlépett hétszáz évet. Egy perccel később azonban egy másik is megkondult, aztán egy újabb, olyan közel, hogy úgy tűnt, mintha pont az ablak alatt szólna, elfojtva a többit, amikor rázendítettek. „Reggeli zsolozsma” – föltételezte Kivrin, és úgy rémlett, mintha emlékezne ilyen harangzúgásra korábbról: egy szaggatott, fülsértő harangozásra, ami a szívverésével azonos ritmusban kongott. De ez lehetetlen.

Biztos csak álmodta. Álmodta, hogy máglyára vetették és elégetik. Álmodta, hogy levágták a haját. Álmodta, hogy a korabeliek olyan nyelvet beszélnek, amit ő nem ért.

A legközelebbi harang elnémult. A többiek egy ideig még folytatták, mintha örülnének a lehetőségnek, hogy hallhatók – Kivrin erre is emlékezett. Mióta van itt? Az előbb még éjszaka volt, most reggel van. Úgy tűnt, mintha egyetlen éjjelt töltött volna itt, ám most eszébe jutottak a fölé hajló arcok. Amikor a nő odavitte hozzá a csészét, meg amikor a pap a gonosztevővel együtt bejött, tisztán látta őket, nem pedig a táncoló gyertyafény pislákolásában. És közben emlékezett a sötétre, a faggyúlámpások füstös fényére meg a harangokra, amik kongtak, elhallgattak, majd megint kongtak.

A lányt hirtelen pánik fogta el. Mióta fekszik itt? Mi van akkor, ha hetek óta beteg, és már le is késte a randevút? Nem, az lehetetlen. Az emberek nem töltenek heteket delíriumban, még akkor sem, ha elkapták a tífuszt, ráadásul azt ő nem szedhette össze. Elvégre megkapta a védőoltásokat.

Hideg volt a szobában, mintha a tűz kialudt volna az éjszaka. Az ágytakaró után tapogatózott. A sötétből azonnal kezek bukkantak elő és valami puhát borítottak a vállára.

– Köszönöm – mondta Kivrin és elaludt.

 

 

A hideg ébresztette föl megint, s az volt az érzése, hogy csak néhány pillanatig aludt, bár most alig volt világosság a szobában. A fény egy kőfal bemélyedésében megbújó, keskeny ablakból jött. Az ablaktáblák nyitva álltak, a hideg is onnan érkezett.

Egy nő állt lábujjhegyen az ablak alatti kőülésen, szövettel takarta be a nyílást. Az asszony fekete ruhát, fehér fátylat meg főkötőt viselt, s egy pillanatig Kivrin azt hitte, zárdában van. Aztán eszébe jutott, hogy a nők eltakarták a hajukat, mihelyt férjhez mentek. Csak a hajadon lányok hordták a hajukat kibontva, fedetlenül.

A nő nem látszott elég idősnek sem ahhoz, hogy férjnél legyen, sem ahhoz, hogy apáca lehessen. Megfordult egy másik asszony is a szobában a betegsége idején, de ő sokkal öregebb volt. Amikor Kivrin önkívületében megragadta a kezét, a kéz durva volt és ráncos, s az asszony hangja is érdes volt a kortól – bár talán ez is csak a lázálomhoz tartozott.

A nő kihajolt az ablakból a fénybe. Fehér főkötője már megsárgult, nem is köntöst viselt, hanem ujjatlan ruhát, mint amilyen Kivriné is volt, fölötte meg sötétzöld köpenyt. Az rosszul volt megfestve, és úgy nézett ki, mintha zsákvászonból lenne: a szövése olyan lyukacsos, hogy azt Kivrin még a homályban is könnyen ki tudta venni. Akkor a nő biztos szolgáló, bár a szolgálók nem hordtak vászon fejkendőt, és nem hurcoltak olyan kulcscsomót, mint amilyen az asszony övén lóg. Mindenképpen jelentősebb személynek kell lennie, talán maga a kulcsárnő.

Ez pedig itt jelentős hely. Vélhetően nem kastély, mert a fal, ami mellett az ágy állt, nem kőből van – gyalulatlan fából készült –, de nagyon valószínű, hogy legalább egy rangos nemes udvarháza, báróé, vagy tán még annál is magasabb rangú uraságé. Az ágy, amiben fekszik, valódi ágy, megemelt fakerettel és kárpitokkal, merev vászonlepedőkkel, nem csupán egy matrac, az összes takaró mind szőrme. Az ablak alatti kőülésen hímzett párnák hevernek.

A nő a keskeny ablak mindkét oldalán a kis kőkiszögellésekhez kötözte a szövetet, lelépett az ablakülésről s lehajolt, hogy fölvegyen valamit. Kivrin nem látta, mit, mert az ágy drapériái eltakarták a szeme elől. A szőnyeget idéző, súlyos kárpitok el voltak húzva és megkötve valami kötélszerűséggel.

A nő ismét fölegyenesedett. Egy fatálat tartott, aztán szabad kezével fölkapva a szoknyáját, föllépett az ablakülésre és elkezdett egy sűrű valamit beledörzsölni a szövetbe. „Olajat – vélte Kivrin. – Nem, viaszt.” Üveg helyett viaszolt vásznat használtak az ablakokban. Elvileg az üveg szokványos dolog volt a tizennegyedik századi udvarházakban. Elvileg a nemesség magával hurcolta az üvegablakokat a poggyásszal meg a bútorokkal együtt, amikor egyik házukból a másikba költöztek.

„Ezt muszáj megörökítenem a felvevőn, hogy egyes udvarházaknak nem volt üvegablaka” – gondolta Kivrin, ezért fölemelte a kezét és összeszorította, de olyan nagy erőfeszítésébe került a keze föltartása, hogy hagyta visszaesni az ágytakaróra.

A nő odapillantott az ágy felé, aztán visszafordult az ablakhoz és hosszú, nemtörődöm simításokkal folytatta a szövet bekenését. „Biztos kezdek jobban lenni – gondolta Kivrin. – A nő egész idő alatt itt volt az ágy mellett, amikor beteg voltam.” A lány megint eltűnődött, mennyi ideig tarthatott a betegsége. „Meg kell tudnom – határozta el aztán meg kell találnom az ugrás helyét.”

Nem lehet nagyon távol. Ha ez az a falu, amelyikbe elindult, akkor az ugrás helyszíne nincs messzebb egy mérföldnél. Megpróbálta fölidézni, mennyi időbe telt az eljutás a faluba. Akkor nagyon hosszú időnek tűnt. A gyilkosképű föltette őt egy fehér lóra, aminek a kantárán csengettyűk lógtak. Csakhogy a férfi nem is volt gonosztevő. Nyájas arcú fiatalember volt, a haja vörös.

Kivrin majd megkérdezi a falu nevét, ahová hozták – remélhetőleg Skendgate lesz az. De még ha nem is Skendgate, tudni fogja a névből, hogy hol van az ugrás helyéhez képest. És persze, amint megerősödik kissé, meg tudják majd mutatni neki, hol van.

Mi a neve ennek a falunak, ahová hoztatok? – Tegnap éjjel nem volt képes megtalálni ehhez a kérdéshez a szavakat, de persze az a láz miatt történt.

Most nincs ilyen gondja. Mr. Latimer hónapokat töltött az ő kiejtésével.

Egész biztosan meg fogják érteni az „Itfien fewden wagyak?”-ot, sőt még a „Mi légyen ezen byrtok?”-ot is, és még ha valamennyire el is tér a helyi dialektus, azt a tolmács automatikusan korrigálni fogja.

– Mién hellyre hozótok engümet? – kérdezte Kivrin.

A nő meghökkenve odafordult. Lelépett az ablakülésről, még mindig egyik kezében a tálat tartva, a másikban az ecsetet. Csakhogy nem is ecset, vette észre Kivrin most, hogy a nő az ágyhoz közeledett, hanem egy nagyjából négyszögletes fakanál, melynek majdnem teljesen lapos a feje.

– Gottebae plaise tthar tleve – mondta a nő, tartva maga előtt a tálat meg a kanalat. – Beth naught agast.

A tolmácsnak elvileg azonnal fordítania kellene, amit mondtak. Talán Kivrin kiejtése teljesen rossz, annyira rossz, hogy a nő azt gondolta, valami idegen nyelven beszél, és suta franciasággal vagy németséggel próbált neki válaszolni.

– Mién hellyre hozótok engümet? – ismételte meg lassan, hogy a tolmácsnak legyen ideje lefordítani, amit ő mond.

– Wick londebay yae comen lawdayke awtreen godelae deynorm an-doar sic straunguwlondes. Spekefaw eek waenoot awfthy taloorbrede.

– Lawyes sharess loostee? – tudakolta egy hang.

A nő megfordult, hogy egy ajtóra nézzen, amit Kivrin nem látott. Egy másik nő jött be, sokkal öregebb, az arca a főkötő alatt csupa ránc, a keze pedig az a kéz, amire Kivrin a lázálmából emlékezett, durva és vén. Ez a nő ezüstláncot viselt és egy kis bőrládát hozott. Olyannak tűnt, mint az a ládikó, melyet Kivrin hozott magával, de kisebb volt, és nem réz-, hanem vasveretes. Az asszony letette a ládikót az ablakülésre.

– Auf specheryit darmayt?

A lány a hangra is emlékezett. A hangzása érdes, szinte haragos, és úgy beszélt a nővel Kivrin ágya mellett, mintha az szolgáló lenne. „Hát, talán az is, és ez itt a ház asszonya” – bár a főkötője semmivel sem fehérebb, az öltözéke semmivel sem elegánsabb. De nem lógtak kulcsok az övéről. Kivrinnek ekkor eszébe jutott, hogy nem a kulcsárnő hordta magánál a kulcsokat, hanem a ház úrnője.

Az udvarház úrnője megsárgult vászonban és silányul megfestett zsákvászonban van. Ez azt jelenti, hogy Kivrin ruhája teljesen téves, épp annyira, mint Latimer kiejtése, és épp annyira, mint dr. Ahrens ígérete, miszerint nem fog elkapni semmilyen középkori betegséget.

– Megkaptam a védőoltásokat – mormolta a lány, mire mindkét nő odafordult és ránézett.

– Ellavih swot wardesdoor feenden iss? – kérdezte élesen az idősebbik. Kivrinnek fogalma sem volt, vajon az ifjabbik anyja-e, vagy az anyósa, esetleg a dajkája. Abból, amit mondott, egyetlen szó sem, még egy tulajdonnév vagy megszólítás sem vált külön.

– Maetinkerr woun dahest wexe hoordoumbe – mondta az ifjabb nő. Az öreg így felelt:

– Nor nayte bawcows derouthe.

Semmi. Elvileg a rövidebb mondatokat könnyebb lefordítani, de Kivrin még azt sem tudta megállapítani, egy szót mondott-e a nő, vagy többet.

A fiatalabb nő mérgesen megemelte szoros főkötővel körülölelt állát.

– Certessan, shmérgesen freevadwomn wolde nadae seyvous – mondta csípősen.

Kivrin eltöprengett, vajon azon vitatkoznak-e, hogy mit tegyenek vele. Erőtlen kézzel lökött egyet a takarón, mintha el tudná tolni magát tőlük, erre a fiatal nő letette a tálat meg a kanalat, s tüstént odament az ágy mellé.

– Spaegun yovor tongawn glais? – kérdezte, ami Kivrin felől lehetett „Jó reggelt!” vagy „Jobban érzed magad?” vagy „Csak hajnalban fogunk máglyára vetni”. Hátha a betegsége akadályozza a tolmácsot a munkában. Talán amikor lemegy a láza, meg fog érteni mindent, amit a nők mondanak.

Az öregasszony letérdelt az ágy mellett, összekulcsolt kezében a lánc végén egy kis ezüstdobozkát tartott, és imádkozni kezdett. A fiatal nő előrehajolt, hogy megnézze Kivrin homlokát, aztán körbenyúlt a feje mögé, tett valamit, ami húzta Kivrin haját, s ekkor a lány rájött: biztos bekötözték a sebet a homlokán. Hozzáért a kezével a kelméhez, majd a nyakához nyúlt, hogy kitapintsa összegubancolódott tincseit, de ott nem volt semmi. A haja tépetten ért véget épp csak a füle alatt.

– Vae motten tiyez thynt – jegyezte meg aggódva a fiatal nő. – Far thotyiwort wount sorr.

Valamiféle magyarázatot adott Kivrinnek, jóllehet a lány nem értette, ám valójában igenis fölfogta: nagyon beteg volt, olyan beteg, hogy azt hitte, lángokban áll a haja. Emlékezett, hogy valaki – az öregasszony?

– megpróbálta elkapni a kezét, és hogy ő vadul csapkodta a lángokat. A nőknek nem volt más választása.

Kivrin utálta a kényelmetlen hajtömeget és a végtelen hosszú időt, amit elvitt a hajmosás, aggódott, miként hordták a középkori nők a hajukat, vajon befonták-e vagy sem, és töprengett, hogy a fenébe fogja kibírni a szakmai gyakorlat tizenhat napját hajmosás nélkül. Örülnie kellene, hogy levágták, mégis másra sem tudott gondolni, csak Jeanne d’Arcra, akinek rövid volt a haja, s akit máglyára vetettek.

A fiatal nő visszahúzta kezét a kötéstől, és ijedt arccal Kivrint figyelte. Kivrin rámosolygott, kissé reszketegen, a nő pedig visszamosolygott. Hézag volt a fogai közt ott, ahol a szája jobb oldalán kettő is hiányzott, és mellette a fog barnára színeződött, amikor azonban mosolygott, a nő nem látszott idősebbnek egy elsőéves egyetemistánál.

Befejezte a kötés kibogozását és odafektette a takaróra. Ugyanolyan elsárgult vászon volt, mint a nő főkötője, de kirojtosodott csíkokra tépték és barnás vér szennyezte. Több vér, mint ahogy azt Kivrin előzőleg hitte volna. A Mr. Gilchrist-féle sebe biztos elkezdett újra vérezni.

A nő idegesen megérintette Kivrin halántékát, mintha nem tudná, mit is tegyen.

– Vexeyaw hongroot? – kérdezte. Egyik kezét Kivrin nyaka mögé dugta és segített neki fölemelni a fejét.

A lány feje rettentően könnyűnek érződött. „Ez bizonyára a hajam miatt van” – gondolta Kivrin.

Az öregebbik asszony odaadott az ifjabbnak egy fatálat, s ő azt Kivrin ajkához emelte. Kivrin óvatosan belekortyolt, zavarodottságában azt gondolta ugyanis, hogy ez ugyanaz a tál, mely a viaszt tartalmazta. Nem az volt, és nem is az a folyadék, amivel korábban itatták. Híg, szemcsés zabkása volt, kevésbé keserű, mint az ital az előző éjszaka, ám zsíros az utóíze.

– Thasholde nayive gros vitaille towayte – mondta az idősebb asszony.

„Egész biztosan az anyósa” – gondolta Kivrin.

– Shimote lese hoorfource – feleselt enyhén a fiatal nő.

A zabkása ízlett. Kivrin megpróbálta kiinni, de már néhány korty után kimerültnek érezte magát.

A fiatal nő odaadta a tálat az öregebbiknek, aki szintén odajött az ágy oldalához, és óvatosan leeresztette Kivrin fejét, vissza a párnára. Fölvette a véres kötést, megint megérintette Kivrin halántékát, mintha azt fontolgatná, visszategye-e ismét a kötést. Végül odanyújtotta a másik asszonynak, aki letette a tállal együtt a ládára, mely minden bizonnyal az ágy lábánál lehetett.

– Lo, liggethsteallouw – mondta a fiatal nő és elmosolyodott foghíjas mosolyával. A hangnem eltéveszthetetlen volt, még ha a lány egyáltalán nem is értette a szavakat. A nő azt mondta neki, hogy aludjon el. Kivrin lehunyta a szemét.

– Durmidde shoalansbrekkeynow – szólalt meg az öregebbik asszony, azzal kimentek a szobából, becsukva maguk mögött a súlyos ajtót.

Kivrin lassan megismételte magának a szavakat, megpróbálva kihallani belőle valami ismerős szót. Elvileg a tolmács nem csak középangol szótárt tartalmaz, hanem föl is erősíti a fonémákat elkülönítő és a szószerkezeteket fölismerő képességét, de ennyi erővel szerbhorvátot is hallgathatna.

„Talán azt is teszem – jutott eszébe. – Ki tudja, hová hoztak?

Önkívületben voltam. Talán a gonosztevő hajóra tett és átvitt a Csatornán.” A lány tudta, hogy ez lehetetlenség. Az éjszakai utazás nagyobb részére emlékezett, még akkor is, ha az emlék jobbára összefüggéstelen és álomszerű volt is. „Leestem a lóról – gondolta – és egy vöröshajú férfi emelt föl. Eljöttünk egy templom mellett.”

Összeráncolt homlokkal próbált többet fölidézni arról, merre mentek. Az erdő belseje felé indultak, el a sűrűtől, aztán jött egy út, az út kettéágazott, és ő ott esett le a lóról. Ha meg tudja találni az útelágazást, akkor onnan talán meg tudja találni az ugrás helyét is. Az elágazás pedig nem volt messze a templomtól.

Viszont ha az ugrás helyszíne ennyire közel esik, akkor ő Skendgate-ben van, a nők pedig középangolul beszélnek, de ha középangolul beszélnek, akkor miért nem érti őket?

„Talán bevertem a fejemet, amikor leestem a lóról, és az tett valamit a tolmáccsal” – gondolta, csakhogy nem ütötte meg a fejét. Elengedte magát és csúszott lefelé, aztán már az úton ült. „A láz az – mondta magának. – A láz valamiképpen megakadályozza a tolmácsot a szavak fölismerésében.”

„A latint azonban fölismerte” – gondolta a lány, és a félelem kis csomója kezdett kialakulni a mellében.,,A latint fölismerte, és én nem lehetek beteg. Megkaptam a védőoltásokat.” Hirtelen eszébe ötlött, hogy a pestis elleni védőoltása hogy viszketett, és mennyire megdagadt a karja belső fele. Ám azt dr. Ahrens megnézte pont az időugrás előtt. És dr. Ahrens azt mondta, rendben van. „Én nem kaphattam el a pestist – tiltakozott a lány. – Egyik tünetét sem produkáltam.”

A pestisbetegek karja alatt, valamint a combjuk belső felén óriási duzzanatok jelentek meg. Vért hánytak, bőr alatti véredényeik megrepedtek és megfeketedtek. Ez nem a pestis, de akkor micsoda, és hogyan kaphatta el? Őt beoltották az 1320-ban létező összes komoly betegség ellen, és különben is, nem volt kitéve semmiféle fertőzésnek. Amint átjött az időn, azonnal megjelentek nála a tünetek, még mielőtt bárkivel is találkozott volna. A bacilusok nem lézengenek az ugrás helyszínén arra várva, hogy majd csak arra jön valaki! Érintéssel, tüsszögéssel vagy bolhákkal terjednek. A pestist a bolhák terjesztették.

„Ez nem a pestis! – mondta szigorúan magának. – Azok, akik elkapták a pestist, nem merengenek azon, vajon elkapták-e. Leköti őket a haldoklás.”

Ez nem a pestis. A bolhák, amik terjesztették, patkányokon élősködtek, meg embereken, nem pedig egy erdő közepén. A fekete halál pedig nem ért el Angliába 1348-ig. Ez biztos valami középkori nyavalya, amiről dr. Ahrens nem tudott. Mindenféle különös kórság létezett a középkorban – görvély, vitustánc és el nem nevezett lázak. Ez biztos azok közül az egyik. Az ő följavított immunrendszerének beletelt egy kis időbe, míg kisütötte, mi ez, és elkezdett küzdeni ellene. De most már teszi a dolgát, a hőmérséklete lejjebb ment, és a tolmács is neki lát majd a munkának. Csak az a dolga, hogy pihenjen, váljon és jobban legyen.

Megvigasztalódva ettől a gondolattól, újra lehunyta a szemét és elaludt.

 

 

Valaki megérintette. Kivrin kinyitotta a szemét. Az anyós volt az. Vizsgálgatta Kivrin kezét, ide-oda forgatta a sajátjában, végighúzta a maga repedezett mutatóujját a lány kézhátán, tüzetesen megnézte a körmöket. Amikor látta, hogy Kivrin szeme kinyílt, hirtelen elengedte a kezét, mintha undorodna, és megkérdezte:

– Sheavost ahvheigh parage attelest, baht hoore dér wikkonasshae haswfolletwe?

Semmi. Kivrin remélte, hogy míg alszik, a tolmács erősítői valamiképp szortíroznak és megfejtenek mindent, amit hallott, s arra fog ébredni, hogy a tolmács működik. De a szavak még mindig értelmetlenek. Egy kicsit úgy hangzik, mint a francia, az elhagyott végződésekkel meg az enyhén emelkedő hanghordozással, de Kivrin ismerte a normann franciát – Mr. Dunworthy megtanultatta vele –, és egyetlen szót sem tudott kivenni.

– Hastow naydepesse? – firtatta az öregasszony.

Kérdésként hangzott, de minden francia beszéd kérdésnek hallatszik.

Az öregasszony megragadta Kivrin karját egyik érdes kezével, a másik karjával átölelte, mintha föl akarná segíteni. „Túl beteg vagyok ahhoz, hogy fölkeljek – gondolta Kivrin. – Miért akarja, hogy fölkeljek? Hogy kikérdezzenek? Hogy megégessenek?”

Bejött a szobába a fiatalabb nő, egy talpas kupával a kezében. Azt letette az ablakülésre és odajött, hogy megfogja Kivrin másik karját.

– Hastontee natour yowrese? – kérdezte foghíjas mosollyal mosolyogva Kivrinre. A lány azt gondolta: – „Talán kivisznek a fürdőszobába.” Erőfeszítést tett arra, hogy fölüljön és átlendítse a lábát az ágy peremén.

Tüstént elszédült. Ült, csupasz lába lelógott a magas ágy oldalán, s várta, hogy elmúljon a szédülés. A vászoningét viselte, semmi egyebet. Eltűnődött, vajon hol lehetnek a ruhái. Legalább az inget rajta hagyták. A középkori emberek általában nem viseltek semmit az ágyban.

„A középkori embereknek nem volt csatornázva a háza” – gondolta, és remélte, hogy nem kell kinti árnyékszékre kimennie. A kastélyokban néha előfordultak zárt latrinák, vagy zugok egy akna fölött, amit az alján kellett kitisztítani – de ez nem kastély.

A fiatal nő egy vékony, összehajtogatott pokrócot mint valami nagykendőt borított Kivrin vállára, és mindketten segítettek neki leszállni az ágyról. A deszkapadló jéghideg volt. A lány néhány lépést tett, ám megint teljesen elszédült. „Nem leszek képes megtenni az utat ki a szabadba” – gondolta.

– Wotan shay wootes nawdaor youse derjordane? – kérdezte metszőén az öregasszony. Kivrin azt gondolta, fölismerte a jardin szót, ami franciául kertet jelent, de miért tárgyalnának most a kertről?

– Thanway maunhollp anhour – válaszolta a fiatal nő átkarolva Kivrint, és a lány karját a saját vállára fektette. Az öregasszony mindkét kezével megragadta a lány másik karját. Alig ért föl Kivrin válláig, s a fiatal nő sem úgy nézett ki, mint aki többet nyom kilencven fontnál^[5], mégis maguk között elsétáltatták a lányt az ágy végéig.

Kivrin minden lépéssel egyre jobban szédült. „Nem leszek képes megtenni az utat ki a szabadba” – gondolta, de az ágy végénél megállították. Állt ott egy láda, egy alacsony fadoboz, melynek tetejébe elnagyoltan belefaragtak egy madarat. Vagy esetleg egy angyalt. Azon volt egy famedence tele vízzel, a véres kötés, ami Kivrin homlokát övezte korábban, és egy kis, üres tál. Kivrin, aki arra összpontosított, hogy ne essen össze, nem jött rá, mi az, míg az öregasszony azt nem mondta:

– Swoune nawmaydar oupondre yorresette – és a súlyos szoknyák felemelését és a ráülést mímelve.

„Egy bili – gondolta Kivrin hálásan. – Mr. Dunworthy, 1320-ban az éjjeli edények már léteztek a falusi udvarházakban!” Bólintott, hogy jelezze, megértette, és hagyta, hogy lassan ráeresszék, bár olyannyira szédült, meg kellett markolnia a súlyos ágykárpitot, nehogy elessen. A mellkasa annyira fájt, amikor megpróbált újra fölállni, kétrét görnyedt.

– Maisry! – kiáltotta az ajtó irányába az öregasszony. – Maisry, com undtvae holpoon!

A hanghordozás világossá tette, hív valakit – Marjorie-t? Maryt? –, hogy jöjjön és segítsen, de nem bukkant föl senki, szóval talán ebben is tévedett Kivrin.

A lány kissé fölegyenesedett, fölmérve a kínt, aztán megkísérelte a fölállást. A fájdalom egy kicsit csökkent, de még így is csaknem cipelniük kellett vissza az ágyba, és ő teljesen kimerült, mire ismét visszakerült az ágytakarók alá. Lehunyta a szemét.

– Slaeponpon donu paw daton – mondta a fiatal nő. Biztos olyasmit mondott, hogy „Pihenj!” vagy „Aludj el!”, Kivrin azonban még mindig nem tudta megfejteni. „A tolmács tönkrement” – gondolta, amitől a pánik kis csomója kezdett újra kialakulni benne, s ez még rosszabb volt, mint a fájdalom a mellkasában.

„Nem mehetett tönkre – mondta magának. – Hiszen nem gép.” A tolmács egy kémiai szintaxis és emlékezőképesség-javító. Nem mehetett tönkre. Viszont csak azokkal a szavakkal tud dolgozni, amik a memóriájába kerültek, és Mr. Latimer középangolja nyilvánvalóan hasznavehetetlen. Ha március fagyának erejét április langy esője veri szét. Mr. Latimer kiejtése annyira más, hogy a tolmács nem fogadta el ismertnek azokat a szavakat, amiket hallott, de ez nem jelenti azt, hogy tönkrement. Ez csak annyit jelent: új adatokat gyűjt, s az a néhány mondat, amit eddig hallott, még nem elég.

„Fölismerte a latint” – gondolta a lány, és újra belényilallt a pánik, de ellenszegült neki. Azért volt képes fölismerni a latint, mert a betegek szentségének rítusa kötött szöveg. Már előre tudta, milyen szavaknak kell ott lennie. Azok a szavak, amiket a nők mondtak, nem tartoztak előre megírt szövegbe, mégis megfejthetők. A tulajdonnevek, megszólítások, főnevek, igék és elöljárós szószerkezetek meghatározott helyen fognak fölbukkanni, s ezek újra meg újra ismétlődnek. Sietve el fognak különülni egymástól, így a tolmács majd képes lesz ezeket kulcsként alkalmazni a maradék kibogozásához. Mást se kell tennie, csak adatot gyűjteni, meg kell hallgatnia, amit mondanak neki, anélkül, hogy érteni próbálná, és hagynia kell, hogy a tolmács dolgozzon.

– Thin keowre hoorwoun desmoortale? – kérdezte a fiatal nő.

– Got tallon wottes – mondta az öregasszony.

A távolban rázendített egy harang. Kivrin kinyitotta a szemét. Mindkét asszony megfordult, az ablakra nézett, még ha nem is láthattak keresztül a vásznon.

– Bere wichebay gansanon – jegyezte meg a fiatal nő.

Az öregasszony nem felelt. Bámult az ablakra, mintha a merev vásznon túlra látna, kezét összekulcsolta maga előtt, mintha imádkozna.

– Aydreddit isterfayve riblaun – mondta a fiatal nő és korábbi elhatározásának ellenére Kivrin megpróbálta „Eljött a vecsernye ideje”-nek vagy „Ez a vecsernyére hívó harang”-nak értelmezni, de nem vecsernye volt. A harang folytatta a kongást, és egyetlen másik sem csatlakozott hozzá. A lány elmélázott, vajon ez volt-e a harang, amit korábban is hallott, ami teljesen egyedül harangozott késő délután.

Az öregasszony hirtelen elfordult az ablaktól.

– Nay, Elwiss, itbahn diwolffin. – Fölvette az éjjeli edényt a faládáról. – Gawynha thesspyd...

Váratlanul dulakodás hallatszott az ajtón túlról, a lépcsőn fölszaladó lábak robaja, és egy gyerekhang, mely azt kiabálta:

– Modder! Eysmertemay!

Egy kislány rontott be a szobába, szőke, befont copfjai és a sapkája zsinórjai csakúgy szálldostak, s majdnem összeütközött az öregasszonnyal és a bilivel. A gyerek kerek arca vörös volt és könnymaszatos.

– Wol yadothoos for shame ahnyous! – morrant rá az öregasszony, elérhetetlen magasba emelve a csalóka tálat. – Yowe maun naroonso inhus.

A kislány ügyet sem vetett rá. Egyenesen a fiatal nőhöz szaladt, zokogva:

– Rawzamun hattmay smerte, Modder!

Kivrinnek elállt a lélegzete. Modder. Az biztos, hogy „anya”.

A kislány föltartotta a karját és az anyja, ó, igen, határozottan az anyja, fölkapta. A kislány szorosan átfogta karjával az anyja nyakát és elkezdett bömbölni.

– Shh, ahnyous, shh – csitította az anya. Az a torokhang egy gé, gondolta Kivrin. Egy harákoló német gé. Ssss, Agnes.

Még mindig magához ölelve a gyereket, az anya leült az ablakülésre. Letörölte a könnyeket a fátyla végével. – Spekenaw dothass bifel, Agnes.

Igen, határozottan Agnes lesz az. És a speken a „mondani”. Mondd el nekem, mi történt!

– Shayoss mayswertel – panaszolta Agnes, rámutatva a másik gyereklányra, aki épp most jött be a szobába. A második lány sokkal idősebb volt, legalább kilenc- vagy tízéves. Hosszú, barna haja lelógott a hátára és egy sötétkék kendő tartotta a helyén.

– Itgan naso, ahnyous – közölte. – Tha pighte rennin gawn ders-tayres – és nem lehetett félreérteni a szeretet és a lenézés ilyen elegyét. Nem hasonlított a szőke kislányra, de Kivrin hajlandó lett volna bármiben fogadni, hogy ez a sötéthajú lány a kicsi nővére. – Shay pighte renninge ahndist eyres, modder.

Újra az anya, és a shay az a nőnemű „ő”, és a pighte biztos az „esni”. Franciának hangzott, de a kulcs hozzá a német. A kiejtés, a szerkezetek, mind-mind német. Kivrin szinte érezte, ahogy minden a helyére kattan.

– Na comfitte horr thusselivys – szólalt meg öregasszony. – She ha-thnau woundes. Hoor teres beenfornaught mais gain thypitye.

– Hoor nay ganful bloody – mondta a fiatal nő, de Kivrin nem hallotta Őt. A helyett a tolmács fordítását hallgatta, még mindig nehézkes, több mint egy ütemmel lemaradva, de azért fordítás:

– Ne ajnározd, Eliwys! Nem sérült meg. Könnyűi csak arra szolgálnak, hogy elnyelje az figyelmedet.

És erre az anya, akit Eliwysnek hívnak:

– Vérzik a térde.

– Rossmunt brangund oorwarsted frommecojre – mondta az ágy lábára mutatva, és a tolmács szorosan követte. – Rosemund, hozd ide azt a kelmét a ládáról! – A tízéves azonnal el is indult az ágy lábánál álló utazókoffer felé.

A nagyobbik lány Rosemund, a kicsi Agnes, és a lehetetlenül fiatal anya a főkötőben meg fátyolban Eliwys.

Rosemund odanyújtott egy foszló kelmedarabot, mely biztos ugyanaz, mint amit Eliwys nemrég levett Kivrin homlokáról.

– Hozzá ne nyúlj! Hozzá ne nyúlj! – visította Agnes, és Kivrinnek ehhez nem volt szüksége a tolmácsra. Az még mindig több mint egy ütemmel volt lemaradva.

– Csak rákötözöm, hogy elállítsa a vérzést – mondta Eliwys, elvéve a rongyot Rosemundtól. Agnes megpróbálta eltolni magától. – A kelme nem fog... – ekkor szünet következett, mintha a tolmács nem ismert volna egy szót, aztán: – ...téged, Agnes. – Aszó nyilván „kínozni” vagy „bántani” volt, és Kivrin eltűnődött, vajon hiányzik-e ez a szó a tolmács memóriájából, és hogy miért nem állt elő valami közelítő megoldással a szövegkörnyezet alapján.

– ...willpenaunce – kiáltotta Agnes, és a tolmács visszhangozta:

– De fog... – aztán jött megint a szünet. Az elhallgatás biztos azért van, hogy ő hallhassa magát a szót, így saját maga megtippelhesse a jelentését. Nem rossz ötlet, de a tolmács annyival le volt maradva, hogy Kivrin nem hallotta azt a szót, amit kellett volna. Ha a tolmács minden alkalommal ezt teszi, amikor nem ismer föl egy szót, akkor ő komoly bajban lesz.

– It will penaunce – jajgatta Agnes, ellökve anyja kezét a térdétől. – De fog fájdalom – suttogta a tolmács, és Kivrin megkönnyebbült, hogy sikerült valamivel előrukkolnia, még akkor is, ha a „fájdalom” aligha mondható igének.

– Miként esett, hogy megütéd az térded? – kérdezte Eliwys, hogy elterelje Agnes figyelmét.

– Futa föl az lépcsőn – felelte Rosemund. – Futa hírt adni arról, hogy... megjött.

A tolmács megint szünetet hagyott, de Kivrin ezúttal elkapta a szót. Gawyn, ami valószínűleg tulajdonnév, és a tolmács láthatólag ugyanerre a következtetésre jutott, mert mire Agnes azt visította:

– Én akarám elmondani asszonyanyánknak, hogy Gawyn megjött!

– a tolmács már nem hagyta ki a fordításból.

– Én akarám elmondani – mondta Agnes, most tényleg sírva fakadva, arcát az anyja ölébe temette, aki tüstént megragadta a kedvező lehetőséget és bekötözte a gyerek térdét.

– Elmondhatod nekem most – javasolta.

Agnes megrázta anyja ölébe temetett fejét.

– Túl lazán tévé föl a kötést, menyemasszony – jegyezte meg az öregebb asszony. – Le fog esni.

Kivrin szemében a kötés elég szorosnak tűnt, így nyilvánvaló volt, hogy bármilyen szorosabbra kötési kísérlet megújult sikítozást fog kiváltani. Az öregasszony még mindig két kézzel fogta az éjjeli edényt. Kivrin eltöprengett, miért nem ment még kiüríteni.

– Ssss, ssss – susogta Eliwys, gyöngéden ringatta a kislányt, a hátát veregette. – Örömest meghallgatnám, ahogy elmondod.

– „Aki felmagasztalja magát, megaláztatik”^[6] – idézte a vénasszony, akinek láthatólag eltökélt szándéka volt Agnest újfent sírásra fakasztani.

– A te hibád, hogy elestél. Nem lett volna szabad futnod a csarnokban.

– Fehér kancán lovagolt Gawyn? – kérdezte Eliwys.

Fehér kanca. Kivrin eltűnődött, vajon Gawyn lehet-e az a férfi, aki fölsegítette őt a lovára és elhozta az udvarházba.

– Dehogy! – felelte Agnes olyan hangon, ami jelezte, hogy az anyja valamiféle tréfát űzött. – A saját fekete csődörén, Gringolet-n lovagolt. Odalovagolt hozzám és azt mondta „Lady Agnes, beszédem van kegyelmed asszonyanyjával!”

– Rosemund, a húgod a te gondatlanságod miatt sérüle meg – mondta az öregasszony. Nem sikerült fölzaklatnia Agnest, ezért úgy döntött, másik áldozatot keres. – Miért nem ügyeltél reá?

– Hímeztem – válaszolta Rosemund és támogatást kérve anyjára pillantott. – Maisiynek kellett rá vigyáznia.

– Maisry kiment, hogy Gawynt nézze – jegyezte meg Agnes, fölülve anyja ölében.

– És hogy enyelegjen az istállófiúval – tette hozzá az öregasszony. Odament az ajtóhoz és kiüvöltött: – Maisry!

Maisry. Ez volt az a név, amit az öregasszony korábban is kiáltott, és most a tolmács már a tulajdonneveknél sem tartott szünetet. Kivrin nem tudta, kicsoda Maisry, alighanem szolgáló, de ha a dolgok jelenlegi állása előjelnek tekinthető, akkor Maisry hamarosan jó nagy bajban lesz. Az öregasszony eltökélte, hogy talál magának áldozatot, és erre tökéletesen megfelelőnek tűnt a hiányzó Maisry.

– Maisry! – ordította újra az öregasszony, s a név visszhangzott.

Rosemund megragadta az alkalmat, odament és megállt az anyja mellett.

– Gawyn meghagyá nekünk, mondjuk el kegyelmednek, engedélyért eseng, hogy jöhessen és szólhasson asszonyanyánkkal.

– Odalent várakozik? – tudakolta Eliwys.

– Nem. Előbb a templomba ment, hogy a hölgyről beszéljen Szikla atyával.

Aki felmagasztalja magát, megaláztatik. A tolmács nyilvánvalóan kezd túl magabiztossá válni. Sixtus atya, esetleg, vagy Peter atya. Magától értetődik, hogy nem Szikla atya.

– Mi végett mene Szikla atyával beszélni? – firtatta az öregasszony, visszajőve a szobába.

Kivrin próbálta meghallani a valódi szót a fordítás őrjítő suttogásán túl. Roche. A francia szó sziklát jelent. Roche atya.

– Tán megtuda valamit a hölgyről – mondta Eliwys, Kivrinre pillantva. Ez volt az első jel, amit ő, vagy bárki, adott, miszerint nem felejtették el, hogy Kivrin is a szobában tartózkodik. A lány sietve lehunyta a szemét, hogy azt higgyék, alszik, és ne hagyják abba a beszélgetést róla.

– Gawyn kilovagola ma reggel, hogy fölkutassa az útonállókat – mondta Eliwys. Kivrin résnyire nyitotta a szemét, bár a nő már nem őt nézte. – Tán rájuk is bukkant. – Lehajolt és megkötötte Agnes vászonsapkájának fityegő zsinórjait. – Agnes, menj el a templomba Rosemund-dal és mondd meg Gawynnak, hogy beszélni fogunk vele a csarnokban. A hölgy alszik. Nem szabad megzavarnunk.

Agnes eliramlott az ajtó felé s azt kiáltotta:

– Én leszek, aki megmondja neki, Rosemund.

– Rosemund, hagyd, hogy a húgod mondja el! – kiabált utánuk Eliwys. – Agnes, ne szaladj!

A lányok eltűntek a szobából, le a láthatatlan lépcsőn, nyilvánvalóan futva.

– Rosemund már csaknem felnőtt – jelentette ki az öregasszony.

– Nem illő, hogy férjura emberei után szaladozzék. Baj lesz abból, hogy a lányai felügyelet nélkül vannak. Bölcsen tenné kegyelmed, ha elküldetne Oxenfordba egy dajkáért.

– Nem – válaszolta Eliwys olyan határozottsággal, amit Kivrin nem hitt volna róla. – Maisry tud rájuk vigyázni.

– Maisry arra sem alkalmas, hogy birkákra vigyázzon. Nem lett volna szabad olyan sietősen eljönnünk Bath-ból. Bizonyára kivárhattuk volna, míg... – valami.

A tolmács megint kihagyott. Kivrin nem ismerte föl a kifejezést, de megértette a fontos tényeket. Bath-ból jöttek. Közel vannak Oxfordhoz.

– Hadd menjen el Gawyn egy dajkáért! Meg egy javasasszonyért, hogy gondoskodjon a hölgyről.

– Nem küldünk el senkiért – szögezte le Eliwys.

– El a... – újabb helynév, amivel a tolmács nem tudott megbirkózni.

– Lady Yvolde híresen tud bánni a sérülésekkel. És ő boldogan kölcsönadná egyik komornáját dajkának.

– Nem – felelte Eliwys. – Mi fogunk gondoskodni magunkról. Roche atya...

– Roche atya! – mondta lekicsinylőén az öregasszony. – Ő nem tud semmit az orvoslásról.

„De én értettem mindent, amit mondott” – gondolta Kivrin. Emlékezett a pap halk hangjára, ahogy föladja az utolsó kenetet, gyöngéd érintésére a halántékán, a tenyerén, a talpán. Azt mondta neki, ne féljen, és megkérdezte a nevét. És fogta a kezét.

– Ha a hölgy nemesi származású – mondta az öregasszony –, nem bánja kegyelmed, ha majd azt beszélik, engedte, hogy egy tudatlan falusi pap ápolja? Lady Yvolde...

– Nem fogunk elküldetni senkiért – jelentette ki Eliwys. Most először fogta föl Kivrin, hogy a nő fél. – Férjemuram meghagyta, maradjunk itt, míg meg nem érkezik.

– Inkább jött volna velünk!

– Tudja kegyelmed, hogy nem tehette – válaszolta Eliwys. – Jönni fog, mihelyt lehet. Beszélnem kell Gawynnal – jegyezte meg, miközben elment az öregasszony mellett az ajtó felé. – Gawyn azt mondta, végigkutatja a helyet, ahol elsőként rábukkant a hölgyre, hátha maradt nyoma a támadóknak. Tán talált valamit, ami elárulja nekünk, kicsoda ez a hölgy.

A hely, ahol elsőként rábukkant a hölgyre. Gawyn volt az, aki rátalált, a vörös hajú és kedves arcú férfi, aki fölsegítette őt a lovára és elhozta ide. Legalább ennyit nem álmodott, bár a fehér lovat biztos csak képzelte. A férfi hozta el ide, és az ugrás helyét is ismeri.

– Várj! – szólalt meg Kivrin. Föltolta magát a párnákról. – Válj! Kérlek!

Én is szeretnék beszélni Gawynnal.

A nő megtorpant. Eliwys aggódó arccal odajött az ágy mellé.

– Szeretnék beszélni a Gawyn nevezetű férfiúval – jelentette ki Kivrin tagoltan, kicsit minden szó előtt várva, míg meg nem kapta a fordítást. Végül majd automatikussá válik ez az eljárás, de most kigondolta a szót, aztán várt, míg a tolmács lefordította, és csak akkor mondta ki hangosan. – Muszáj megtalálnom a helyet, ahol ő rám lelt.

Eliwys Kivrin homlokára tette a kezét, de Kivrin türelmetlenül lesöpörte.

– Beszélni szeretnék Gawynnal – ismételte meg.

– Nincs már láza, Imeyne – tudatta Eliwys az öregasszonnyal –, és mégis szólni próbál, holott tudja, hogy nem értjük őt.

– Idegen nyelven beszél – vélte Imeyne olyan hangsúllyal, amitől ez bűnnek tűnt. – Tán francia kém.

– Nem franciául beszélek – tiltakozott Kivrin. – Hanem középangolul!

– Tán latin lesz – találgatott Eliwys. – Roche atya azt mondta, a hölgy latinul beszélt, amikor ő meggyóntatta.

– Roche atya alig képes elmondani a miatyánkot – fanyalgott Lady Imeyne. – El kellene küldetnünk... – Megint az a fölismerhetetlen név. Kersey? Courcy?

– Beszélni szeretnék Gawynnal – szólalt meg latinul Kivrin.

– Nem – utasította vissza Eliwys. – Meg fogjuk várni férjemuramat.

Az öregasszony dühösen elfordult, kilöttyintve az éjjeli edény tartalmát a kezére. Letörölte a szoknyájával és kiment az ajtón, amelyet jól becsapott maga után. Eliwys elindult utána.

Kivrin megragadta a nő kezét.

– Miért nem értetek engem? – firtatta. – Én értelek titeket. Beszélnem kell Gawynnal. El kell mondania nekem, merre van az ugrás helye.

Eliwys kiszabadította magát Kivrin markolásából.

– Jól van, na, ne sírjon kegyelmed! – mondta kedvesen. – Próbáljon meg aludni! Pihennie kell, hogy majd hazatérhessen.