TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Olyan hirtelen következett be Kivrin fölépülése a tüdőgyulladásból, hogy a lány meg volt győződve arról, valaminek történnie kellett, ami végül működésbe hozta az immunrendszerét. Megszűnt a fájás a mellkasában, abbamaradt a köhögés és teljesen eltűnt a vágás a homlokáról.

Imeyne gyanakodva vizsgálgatta hűlt helyét, mintha azzal gyanúsítaná Kivrint, hogy csak mímelte a sérülést, és Kivrin végtelenül örült, hogy végül nem imitálták a sebet.

– Hálát kell adnia a Magasságosnak, mert ezen az Úr napján meggyógyította kegyelmedet – közölte Imeyne rosszallólag és letérdelt az ágy mellett.

Rajta volt az ezüst ereklyetartó, mert a miséről jött. Két tenyere közé fogta – mintha felvevő lenne, gondolta Kivrin – és elmondott egy miatyánkot, majd talpra kecmergett.

– Bárcsak én is kegyelmedékkel mehettem volna a misére – sóhajtotta Kivrin.

Imeyne fintorgott.

– Úgy ítéltem, kegyelmed még túl beteg – jelentette ki sokat sejtető hangsúllyal a „beteg” szón –, és biza gyatra mise vala.

Belevágott Roche atya bűneinek fölsorolásába: a Kyrie előtt olvasta az evangéliumot, az albáját gyertyaviasz szennyezte be, s kifelejtette a Confiteor Deo egy részét. Úgy tűnt, a pap bűneinek előszámlálása javít a hangulatán, s mire végzett, az öregasszony megveregette Kivrin kezét és azt mondta:

– Kegyelmed még nem teljesen egészséges. Maradjon ágyban még egy napot!

Kivrin így is tett, s arra használta az időt, hogy rögzítse megfigyeléseit a felvevőn, leírta az udvarházat, a falut és mindenkit, akivel eddig találkozott. Jött a sáfár, egy sötét hajú, tagbaszakadt férfi, aki feszengeni látszott ünneplő zekéjében s egy túl díszes ezüstövben. Hozott egy csuporral a felesége keserű teájából. Érkezett még egy nagyjából Rosemunddal egyidős fiú, hogy tudassa Eliwysszel, beleállt a „rossz” a kancája mellső lábába. Ám a pap nem jött újra el.

– Elment, hogy meggyóntassa a zsellért – mesélte Agnes Kivrinnek.

Agnes továbbra is kiváló kútfőnek bizonyult, szívesen válaszolt Kivrin összes kérdésére, akár tudta a választ, akár nem, és önként beszámolt mindenféléről a faluval s annak lakóival kapcsolatosan. Rosemund csöndesebb volt, erősen igyekezett, hogy felnőttnek tűnjön.

– Agnes, gyerekes dolog így beszélni. Meg kell tanulnod, hogy ügyelj a nyelvedre! – intette húgát ismételten, de szerencsére ez a megjegyzés semmilyen hatást sem gyakorolt Agnesre. Rosemund is mesélt a fivéreiről meg az apjáról, aki „megígérte, hogy okvetlen eljő hozzánk karácsonyra”. A lány nyilvánvalóan rajongott az apjáért, aki nagyon hiányzott neki.

– Bárcsak fiú lennék! – jegyezte meg, amikor Agnes megmutatta Kivrinnek azt az ezüstpennyt, amit Sir Bloet adott neki. – Akkor apám-urammal maradtam volna Bath-ban.

A két lány közléseiből, az Eliwys és Imeyne beszélgetéseiből elkapott foszlányokból plusz a saját megfigyeléseiből Kivrin már elég sokat össze tudott rakosgatni a faluról. Az kisebb volt, mint amit a Valószínűségszámítás jósolt Skendgate méretéről, még középkori falunak is kicsi. Kivrin úgy saccolta, nincs itt több negyven embernél, beleértve Lord Guillaume családját meg a sáfárét is. Akinek Rosemund szerint öt gyereke van „és egy frissen megkeresztelt csecsszopója”.

Akadt itt két pásztor és több földműves, de ez volt „a legszegényebb Guillaume összes birtoka közül”, mondta Imeyne, újfent panaszolva, hogy ezen a helyen kell tölteniük a karácsonyt. A sáfár felesége volt a helybéli társadalmi törtető, és Maisry meg családja a helyi semmirekellők. Kivrin mindent fölvett, statisztikát és pletykát, imára kulcsolva a kezét, amint adódott erre lehetősége.

A havazás, ami akkor kezdődött, mikor visszahozták az udvarházba, egész éjjel folytatódott, majd a következő délután is. Csaknem egylábnyi hó esett. Az első nap, amikor Kivrin fölkelhetett, esett az eső, s ő remélte, hogy az majd elolvasztja a havat, ám csupán jéggé fagyasztotta a hó kérgét.

A lány attól félt, semmi reménye arra, hogy fölismerje az ugrás helyét, ha nincsenek ott a ládák meg a szekér. Rá kell valahogy vennie Gawynt, mutassa meg neki – de ezt könnyebb mondani, mint elérni. A férfi csak enni jött a csarnokba, vagy kérdezni valamit Eliwystől, s amikor ott tartózkodott, Imeyne is mindig ott volt és figyelt, ezért a lány nem mert közelíteni hozzá.

Kivrin kisebb kiruccanásokba kezdett a kislányokkal – körbe az udvaron, ki a faluba – abban a reményben, hogy esetleg összefut a férfival, ám az nem volt sem a csűrben, sem az istállóban. Gringolet sem állt a helyén. Kivrin azon töprengett, vajon Gawyn a támadók után eredt-e Eliwys parancsa ellenére, Rosemund azonban azt mondta, hogy vadászni ment.

– Szarvast ejt a karácsonyi lakomára – tette hozzá Agnes.

Úgy látszott, senkit sem érdekel, hová viszi a kislányokat, vagy milyen soká vannak távol. Lady Eliwys szórakozottan bólintott, amikor Kivrin megkérdezte, kiengedik-e a lányokat az istállóba. Lady Imeyne még csak rá sem szólt Agnesre, hogy húzza össze a köpenyét, vagy vegyen kesztyűt.

Olybá tűnt, mintha azzal, hogy Kivrin gondjaira bízták a gyerekeket, meg is feledkeztek róluk.

Nagyon lekötötte őket a karácsonyi készülődés. Eliwys összetoborozta az összes hajadont és öregasszonyt a faluból, befogta őket sütni meg főzni. A két disznót levágták, a galamboknak több mint a felét leölték és megkopasztották. Az udvar tele volt tollakkal meg a sülő kenyér illatával.

Az 1300-as években a karácsony kéthetes ünneplés volt, lakomákkal, játékokkal és tánccal. Kivrin meglepődött azon, hogy Eliwys a körülmények ellenére mindezt megteszi. Az asszony minden bizonnyal meg van győződve arról, hogy Lord Guillaume tényleg megérkezik karácsonyra, ahogy ígérte.

Imeyne felügyelte a csarnok takarítását, s egyfolytában panaszkodott a rendes segítség hiánya meg a szegényes körülmények miatt. Ezen a délelőttön odavitte a sáfárt meg még egy férfit, vegyék le a súlyos asztaltáblákat a falakról és tegyék rá őket a kecskelábakra. Majd ellenőrizte, ahogy Maisry és egy nő – akinek nyakán jól kivehetők voltak a görvély fehér, egyenetlen nyomai – lesikálták az asztalt homokkal és durva kefékkel.

– Nincs levendula – szólt oda Eliwysnek. – Sem elegendő friss sás a padlóra.

– Akkor be kell érnünk azzal, amink van – felelte Eliwys.

– Cukrunk sincs a nyalánkságokhoz, sem pedig fahéjunk. Courcyban bőségesen el vannak látva mindennel. És szívesen fogadnának.

Kivrin épp föladta Agnesre a csizmáját, arra készülve, hogy már megint kivigye őt az istállóba, megnézni a póniját. Riadtan tekintett föl.

– Nem több félnapi járásnál – folytatta Imeyne. – Lady Yvolde káplánja fogja a misét mondani és...

Kivrin a többit nem hallotta, mert Agnes megszólalt:

– A pónim neve Szaracén.

– Ümm – mormolta Kivrin, aki próbálta kivenni a beszélgetést. A karácsony az az időszak, amikor a nemesség gyakran ment látogatóba. Erre gondolnia kellett volna korábban is. Magukkal vitték a teljes háztartásukat és hetekig elidőztek, de legalábbis Vízkeresztig. Ha ők most elmennek Courcyba, jóval a találka időpontja utánig is ott maradhatnak.

– Apámuram nevezte el Szaracénnak, mert pogány virtus lakozik benne – közölte Agnes.

– Sir Bloet zokon fogja venni, midőn megtudja, hogy ily közel időztünk egész karácsonykor s meg sem látogattuk – tódította Lady Imeyne.

– Azt fogja hinni, valami hibádzik az eljegyzés körül.

– Nem mehetünk Courcyba karácsonyozni – szólt közbe Rosemund. Eddig a pádon ült Kivrinnel meg Agnesszel szemben, és varrt, de most fölállt. – Apámuram megígérte, hogy karácsonyra okvetlen itt lesz. Meg fog neheztelni, ha eljő s minket nem talál itt.

Imeyne megfordult és szúrósan meredt Rosemundra.

– Meg fog neheztelni, ha a lányait oly elvadultan találja, hogy akkor szólalnak meg, amikor akarnak és beleavatkoznak olyas dolgokba, amik nem tartoznak rájuk. – Visszafordult Eliwyshez, aki aggodalmasnak tűnt. – Fiamuramnak bizonyosan van elég esze ahhoz, hogy Courcyban keressen minket.

– Férjemuram meghagyta nekünk, hogy maradjunk itt és várjunk, míg meg nem jő – válaszolta Eliwys. – Örömmel fogja eltölteni, hogy megtettük, amit parancsolt. – Odament a tűzhelyhez és fölvette Rosemund varrását, világosan véget vetve ezzel a társalgásnak.

„De nem sokáig” – gondolta Kivrin Imeyne-t figyelve. Az öregasszony mérgesen szorította össze az ajkát, és rámutatott egy foltra az asztalon. A görvély nyomát viselő asszony azonnal odament, hogy lesikálja.

Imeyne nem fogja annyiban hagyni. Újra föl fogja hozni a témát, érvet érv után, hogy miért kell elmenniük Sir Bloethoz, akinek van cukra, sása meg fahéja. És egy művelt káplánja, aki elmondja a karácsonyi misét. Lady Imeyne eltökélte, hogy nem fog misét hallgatni Roche atyától. És Eliwys egész idő alatt egyre jobban aggódik. Bármikor úgy dönthet, segítségért megy Courcyba, vagy akár vissza Bath-ba. Kivrinnek meg kell találnia az ugrás helyét.

Megkötötte Agnes sapkájának lelógó zsinórjait, és fölhúzta a köpeny csuklyáját a kislány fejére.

– Minden nap meglovagoltam Szaracént Bath-ban – csacsogta Agnes. – Bárcsak itt is mehetnénk lovagolni! Vinném a kopómat is.

– A kutyák nem ülnek lóhátra – jegyezte meg Rosemund. – Hanem a ló mellett futnak.

Agnes akaratosan csücsörített.

– Kormos még túl kicsi a futáshoz.

– Miért nem mehetsz itt lovagolni? – kérdezte Kivrin, hogy útját állja a veszekedésnek.

– Nincs senki, aki elkísérne – felelte Rosemund. – Bath-ban a dajkánk meg atyánkurunk egyik privéje jött velünk.

Atyánkurunk egyik privéje. Gawyn elkísérhetné őket és akkor Kivrin nem csak megkérdezheti tőle, hol van az ugrás helye, hanem meg is mutattathatja magának. Gawyn már visszajött. Kivrin látta őt aznap reggel az udvaron, ez volt az oka, amiért ki akart menni az istállóba, de az még jobb lenne, ha együtt lovagolnának.

Imeyne odament, ahol Eliwys üldögélt.

– Ha már itt kell maradnunk, akkor muszáj, hogy legyen vadhús a karácsonyi pástétomba.

Lady Eliwys félretette a varrást és fölállt.

– Meghagyom a sáfárnak meg a legidősebb fiának, hogy menjenek vadászni – mondta halkan.

– Akkor nem lesz, aki elmenjen repkényért és magyalért.

– Roche atya épp ma megy, hogy szedjen – felelte Lady Eliwys.

– Ő a templomnak szed – vetette ellen Lady Imeyne. – Hát nem akar kegyelmed repkényt meg magyalt a csarnokban?

– Majd mi szedünk – ajánlotta Kivrin.

Eliwys és Imeyne mindketten megfordultak és ránéztek. „Hibáztam!” – gondolta Kivrin. Annyira lekötötte, hogy módot leljen a Gawyn-nal történő beszélgetésre, hogy megfeledkezett minden másról, és most megszólalt, holott nem szóltak hozzá. „Beleavatkozott olyas dolgokba”, amik nyilvánvalóan nem tartoznak rá. Lady Imeyne most még jobban meg lesz győződve arról, hogy Courcyba kell menniük és rendes dajkát kell keríteniük a lányok mellé.

– Bocsánat, hogy illetlenül közbeszóltam, úrnőm – mondta lehajtva a fejét. – Tudom, sok a tennivaló és kevesen vagyunk elvégezni. Agnes, Rosemund meg én könnyűszerrel ellovagolhatunk az erdőbe, hogy magyalt hozzunk.

– Biza – szólalt meg mohón Agnes. – Lovagolhatnék Szaracén hátán.

Eliwys szólásra nyitotta a száját, de Imeyne megelőzte.

– Kegyelmed tehát nem fél az erdőtől, habár csak nemrégiben épült föl a sérüléseiből?

Hiba hiba hátán. Kivrint elvileg megtámadták és holtnak vélvén otthagyták, erre most önként jelentkezik, hogy elvigyen két kislányt ugyanabba az erdőbe!

– Nem úgy gondoltam, hogy egyedül mennénk – mondta Kivrin abban reménykedve, hátha ezzel nem ront a helyzeten. – Agnes azt mondta, kegyelmed férjeurának egyik fegyveresével lovagolt ki, az őrizte őt.

– Biza – vágta rá Agnes. – Gawyn velünk lovagolhat, és a kopom, Kormos is.

– Gawyn nincs itt – csúszott ki Imeyne száján, s a bekövetkező csöndben gyorsan visszafordult az asztalt súroló nőkhöz.

– Hová ment? – kérdezte Eliwys, elég halkan, de az arcát élénkvörös pír öntötte el.

Imeyne elvette Maisrytől a rongyát és elkezdett súrolni egy foltot az asztaltáblán. – Küldetést teljesít, megbízásomból.

– Kegyelmed elküldte őt Courcyba – jelentette ki Eliwys. Ez állítás volt, nem kérdés.

Imeyne visszafordult, hogy szemtől szembe legyenek.

– Nem illendő részünkről, hogy ily közel legyünk Courcyhoz s ne küldjünk üdvözletét. Sir Bloet azt fogja hinni, hátat fordítottunk neki. Nemigen engedhetjük meg magunknak mostanság, hogy magunkra haragítsunk egy olyan nagyhatalmú férfiút, mint...

– Férjemuram meghagyta, hogy senkivel se tudassuk ittlétünket – vágott közbe Eliwys.

– Fiamuram nem hagyta meg, hogy megsértsük Sir Bloetot és elveszítsük a jóakaratát, most, amikor oly nagy szükségünk lehet rá!

– Mit parancsolt kegyelmed Gawynnak, mit mondjon Sir Bloetnak?

– Meghagytam, mondjon szívélyes üdvözletét – felelte Imeyne, ide-oda csavargatva a kezében tartott rongyot. – Meghagytam, mondja el, hogy örömmel látnánk őket karácsonyra. – Az öregasszony dacosan fölszegte az állát. – Nem tehetünk mást, most, amikor a két családot hamarosan a házasság köteléke egyesíti. Hozni fognak ennivalót a karácsonyi lakomához meg szolgákat is...

– És Lady Yvolde káplánját, aki elmondja a misét? – tudakolta fagyosan Eliwys.

– Idejönnek? – kérdezte Rosemund. Megint fölállt, így amit addig varrt, lecsúszott a térdéről a padlóra.

Eliwys és Imeyne értetlenül néztek rá, mintha elfelejtették volna, hogy van még más is a csarnokban, aztán Eliwys Kivrinhez fordult.

– Lady Katherine – csattant föl –, hát nem viszi kegyelmed a gyerekeket, hogy növényt gyűjtsenek a csarnok számára?

– Nem mehetünk Gawyn nélkül – jelentette ki Agnes.

– Majd Roche atya elkísér – mondta Eliwys.

– Igenis, úrnőm – mondta Kivrin. Megfogta Agnes kezét, hogy kivezesse a teremből.

– Idejönnek? – firtatta újra Rosemund, és az arca csaknem annyira elvörösödött, mint az anyjáé.

– Nem tudom – válaszolta Eliwys. – Eredj a húgoddal és Lady Katherine-nel!

– Én Szaracénon fogok lovagolni – büszkélkedett Agnes, kitépve kezét Kivrinéből, és kiszaladt a csarnokból.

Rosemund úgy látszott, még mondani fog valamit, aztán ment, hogy elhozza a köpenyét a válaszfal mögötti átjáróból.

– Maisry – szólt Eliwys. – Az asztal már elég jól néz ki. Menj föl a padlásra és hozd ide a sótartót meg az ezüsttálcát a ládából!

A görvély nyomait viselő asszony kisurrant a teremből. Még Maisry sem húzta az időt, hanem máris mászott föl a létrán. Kivrin fölvette a köpenyét, sietve megkötötte, attól félve, hogy Lady Imeyne mond még valamit az őt ért támadásról, de egyik nő sem szólalt meg. Csak álltak, Imeyne még mindig a rongyot csavargatta a kezében, s nyilvánvalóan arra vártak, hogy Kivrin és Rosemund távozzon.

– Ide fognak... – kezdett bele Rosemund, aztán elszaladt, ki Agnes után.

Kivrin utánuk sietett. Gawyn ugyan nincs itt, de közlekedési eszközt kapott s hozzá engedélyt, hogy az erdőbe mehessen. Meg a papot, aki elkíséri őket. Rosemund korábban azt mondta, Gawyn útközben találkozott a pappal, amikor őt, Kivrint elhozta az udvarházba. Talán Gawyn elvitte Roche atyát a tisztásra.

Szinte rohant az udvaron át az istállóba, attól tartva, hátha az utolsó pillanatban Eliwys odakiált neki az udvar túloldaláról, hogy meggondolta magát, Kivrin még nincs elég jól, a vadon pedig túlságosan veszélyes.

Szemlátomást a lányokban is fölmerült ez a gondolat. Agnes máris a póniján ült, és Rosemund épp meghúzta a hevedert a kancája nyergén. A póni egyáltalán nem is volt póni, hanem egy izmos pej, alig kisebb Rosemund kancájánál, így Agnes lehetetlenül magasan látszott ülni a magas kápájú nyeregben. Az a fiú tartotta a kantárt, aki beszámolt Eliwysnek a kanca mellső lábáról.

– Ne állj itt a szádat tátva, Cob! – förmedt rá Rosemund. – Nyergeid föl a derest Lady Katherine-nek!

A fiú engedelmesen elengedte a kantárt. Agnes mélyen előrehajolt, hogy megragadja.

– Nem anyámasszony kancáját! – utasította Rosemund. – A hátaslovat.

– A templomhoz fogunk lovagolni, Szaracén – mondta Agnes –, és megmondjuk Roche atyának, hogy vele tartunk, és aztán kilovagolunk. Szaracén szereti, amikor kilovagolunk. – A kislány túlságosan is előrehajolt, hogy megsimogassa a póni nyírt sörényét, Kivrinnek pedig vissza kellett fognia magát, nehogy utánakapjon.

A gyerek nyilvánvalóan tökéletesen tud lovagolni – sem Rosemund, sem a Kivrin lovát fölnyergelő fiú oda sem nézett rá –, de olyan picikének látszott fönt a nyeregben, puhatalpú csizmája bedugva a hozzá igazított kengyelben, és épp annyira nem képes óvatosan lovagolni, mint lassan menni.

Cob fölnyergelte a derest, kivezette, aztán ott állt, várakozón.

– Cob! – kiáltott rá gorombán Rosemund. A fiú lehajolt és lépcsőként tartotta összekulcsolt kezét. Rosemund föllépett rá, onnan lendült a nyeregbe. – Ne álldogálj itt, mint valami eszement bolond! Segíts Lady Katherine-nek!

A fiú esetlenül odaiparkodott, hogy bakot tartson Kivrinnek. A lány tétovázott, azon tűnődve, mi baja Rosemundnak. Egyértelműen az a hír zaklatta föl, hogy Gawyn elment Sir Bloetékhoz. Úgy tűnt, Rosemund nem tud semmit apja peréről, de talán jóval több dolognak volt tudatában, mint Kivrin vagy az anyja és a nagyanyja gondolták.

„Egy oly nagyhatalmú férfiú, mint Sir Bloet”, mondta Imeyne, meg azt:

„a jóakaratára oly nagy szükségünk lehet”. Talán Imeyne meghívása nem is annyira önző, mint amilyennek látszik. Talán azt jelenti, hogy Lord Guillaume még nagyobb bajban van, mint ahogy Eliwys képzeli, és Rosemund, csöndesen elüldögélve a varrása fölött, erre rájött.

– Cob! – ripakodott rá Rosemund, jóllehet világos volt, hogy a fiú Kivrinre vár. – Ne húzd az időt, mert el fogjuk szalasztani Roche atyát!

Kivrin biztatóan Cobra mosolygott és a fiú vállára tette a kezét. Az egyik első dolog, amihez Mr. Dunworthy ragaszkodott, az volt, hogy Kivrin vegyen lovaglóleckéket – egész jól ment neki. A női nyerget az 1390-es évekig nem találták fel, ami nagy szerencse, a középkori nyergeknek elöl-hátul magas kápája volt. Ez a nyereg még magasabban volt a ló hátán, mint amin megtanult lovagolni.

„Valószínűleg én leszek az, aki leesik, nem Agnes” – gondolta a lány a gyerekre nézve, aki magabiztosan ülte meg a póniját. A kislány még csak nem is kapaszkodott, hanem hátrafordult és valamit babrált a háta mögött lévő nyeregtáskában.

– Induljunk már! – türelmetlenkedett Rosemund.

– Sir Bloet azt mondta, kapok tőle egy ezüstzablát Szaracénnak – mondta a gyerek, még mindig a nyeregtáskában kotorászva.

– Agnes! Hagyd abba az időhúzást és gyere! – parancsolta Rosemund.

– Sir Bloet azt mondta, akkor hozza, amikor látogatóba jön húsvétkor.

– Agnes! – kiáltotta Rosemund. – Gyere! Alighanem esni fog.

– Dehogy fog! – felelte Agnes közönyösen. – Sir Bloet...

Rosemund dühösen támadt a húgára.

– Ó, és te most már az időt is el tudod csitítani? Hiszen csak kisbaba vagy! Bőgicsélő kisbaba!

– Rosemund! – szólt rá Kivrin. – Ne beszélj így a húgoddal! – Odalépett Rosemund kancájához és megfogta a lazán hurkolt kantárszárat.

– Mi a baj, Rosemund? Valami bánt téged?

Rosemund hirtelen feszesre húzta a kantárszárat.

– Csak az, hogy vesztegeljük az időt, míg a kisbaba gagyog!

Kivrin homlokát ráncolva elengedte a kantárszárat és hagyta, hogy Cob lépcsőt formáljon összekulcsolt ujjaiból a lába számára, hogy ő lóra tudjon szállni. Még sosem látta így viselkedni Rosemundot.

Kilovagoltak az udvarból, el az immár üres disznóólak mellett, ki a rétre. Ólomszínű volt az ég, alacsony, mindent eltakaró, sűrű felhőréteggel, légmozgás nélkül. Rosemundnak igaza volt, „alighanem esni fog”. A hideg levegő nedvesnek, párásnak érzett. A lány gyorsabb járásra ösztökélte lovát.

Tisztán látszott, hogy a falu karácsonyhoz készülődik. Füst szállt minden kunyhóból, két férfi fát aprított a rét túlsó végén és az apró-fát egy máris hatalmas rakásra hajigálta. Egy hatalmas, megfeketedett húsdarab – a kecske? – sült egy nyárson a sáfár háza mellett. A sáfár felesége ott állt előtte, fejte a vézna tehenet, amelynek Kivrin nekidőlt azon a napon, amikor elindult megkeresni az ugrás helyszínét. Ő és Mr. Dunworthy nagyot veszekedtek azon, vajon meg kell-e tanulnia fejni. A lány azt mondta a tanárnak, hogy egyetlen tehenet sem fejtek télen az 1300-as években, mert a korabeliek hagyták elapadni a tehenek tejét és kecsketejből készítettek sajtot. Még azt is közölte vele, hogy akkoriban nem ették a kecskék húsát.

– Agnes! – kiáltotta dühösen Rosemund.

Kivrin fölpillantott. Agnes valamikor megállította a lovát és megint hátrafordult a nyergében. A kislány engedelmesen megindult újra előre, ám Rosemund kijelentette:

– Nem várok rád tovább, te mulya! – Azzal ügetésbe ugratta a lovát, szerterebbentve a csirkéket, és gyakorlatilag legázolva egy nyaláb rozsét cipelő mezítlábas kislányt.

– Rosemund! – kiáltott utána Kivrin, de a lány már hallótávolságon kívül járt, Kivrin pedig nem akart elmozdulni Agnes mellől, hogy utánaeredjen.

– A nénéd haragszik amiért magyalt kell hoznunk? – kérdezte Kivrin Agnestől, bár tudta, hogy nem erről van szó, de remélte, hátha Agnes majd beszámol valami másról.

– Ő mindig veszekedős – felelte Agnes. – Nagyanyánk meg fog haragudni, amiért olyan gyerekesen lovagol. – Ő bezzeg illedelmesen ügetett a réten keresztül, az érett viselkedés mintaképeként, fejbiccentéssel üdvözölve a falusiakat.

A kislány, akit Rosemund csaknem legázolt, megállt, tátott szájjal bámulva őket. A sáfár felesége fölnézett és rájuk mosolygott, mikor elmentek mellette, aztán folytatta a fejést, a fát vágó férfiak lekapták a sapkájukat s meghajoltak.

Ellovagoltak a kunyhó mellett, ahol Kivrin meghúzta magát azon a napon, amikor elindult megkeresni az ugrás helyszínét, majd a kunyhó mellett, ahol elüldögélt, mialatt Gawyn elhozta a holmiját az udvarházba.

– Agnes – szólalt meg Kivrin Roche atya veletek volt, amikor elmentetek a karácsonyi tuskóért?

– Biza – válaszolta Agnes. – Neki kellett azt megáldania.

– Ó! – mondta Kivrin csalódottan. Azt remélte, talán az atya elment Gawynnal, hogy elhozzák a holmiját, így tudja, hol az ugrás helyszíne.

– Segített valaki Gawynnak, hogy elhozza a javaimat az udvarházba?

– Dehogy! – felelte Agnes. Kivrin nem tudta megállapítani, hogy a kislány valóban tudja-e. – Gawyn nagyon erős. Négy farkast is lekaszabolt a kardjával!

Ez igen valószínűtlenül hangzott, de annak tűnt a bajba jutott hajadon megmentése is az erdőben. Világos, a férfi bármit megtenne, ha úgy vélné, hogy azzal elnyeri Eliwys szerelmét, akár a szekér hazavonszolását is, egyes-egyedül.

– Roche atya is erős – jelentette ki Agnes.

– Roche atya már elment – közölte Rosemund, aki ekkorra leszállt a lováról, kikötötte a temető fedett kapujához, és a templomkertben állt, csípőre tett kézzel.

– Kerested a templomban is? – firtatta Kivrin.

– Dehogy – felelte dacosan Rosemund. – Vegye észbe kegyelmed, mennyire lehűlt az idő! Roche atyának több esze van annál, mintsem hogy addig váljon itt, míg havazni kezd.

– Megnézzük a templomban – határozta el Kivrin, leszállva a lóról és karját nyújtva Agnes felé. – Gyere, Agnes!

– Dehogyis! – ellenkezett Agnes csaknem olyan csökönyösen, mint a nővére. – Majd itt várok Szaracénnal. – Megsimogatta a póni sörényét.

– Szaracén teljesen jól ellesz – vélte Kivrin. Fölnyúlt a kislányért és leemelte a lóról. – Gyere, először a templomban fogjuk keresni! – Megfogta a gyerek kezét és kinyitotta a templomkertbe vezető kaput.

Agnes nem tiltakozott, ám a válla fölött aggodalmasan pislogott hátra a lovakra.

– Szaracén nem szeret egyedül maradni.

Rosemund megtorpant a templomkert közepén, megfordult, még mindig csípőre tett kézzel.

– Mit dugdosol, te elvetemült leány? Almát loptál és elrejtetted a nyeregtáskádba?

– Nem! – kiáltotta riadtan Agnes, Rosemund azonban már a póni felé lépdelt. – Menj onnét! Az nem a te pónid! – kiabálta Agnes. – Az enyém!

„Hát, nem is kell megkeresnünk a papot – gondolta Kivrin. – Ha itt van, elő fog jönni, hogy lássa, mi ez a lárma.”

Rosemund kiszíjazta a nyeregtáskát.

– Nézze kegyelmed! – szólalt meg és tarkójánál fogva föltartotta Agnes kiskutyáját.

– Ó, Agnes! – sóhajtotta Kivrin.

– Te elvetemült lány! – szidta Rosemund. – El kellene vinnem a folyóhoz és bele kellene hajítanom! – Azzal fordult is abba az irányba.

– Ne! – jajgatta Agnes és odarohant a kapuhoz. Rosemund tüstént olyan magasra emelte a kölyköt, hogy Agnes ne érhesse el.

„Már épp elég messzire mentek, sőt...” – gondolta Kivrin. Előrelépett és elvette a kölyökkutyát Rosemundtól.

– Agnes, hagyd abba a bömbölést! A nénéd sose bántaná a kiskutyádat!

A kutyakölyök Kivrin vállát kaparta, próbálta arcon nyalni.

– Agnes, a kopók nem tudnak lovagolni. Kormos nem kap levegőt a nyeregtáskádban.

– Akkor majd fogom – javasolta Agnes, bár nem reménykedett igazán. – Szeretett volna fölülni a pónimra.

– Remek lovaglásban volt része egész a templomig – szögezte le Kivrin. – És remek lovaglásban lesz része vissza az istállóba. Rosemund, vidd vissza Kormost az istállóba! – A kölyök megkísérelt beleharapni a fülébe. Odaadta Rosemundnak, aki a tarkójánál ragadta meg. – Ez még kicsi kölyök, Agnes. Most muszáj visszamennie az anyjához aludni.

– Te is kisbaba vagy, Agnes! – mondta Rosemund olyan bőszen, hogy Kivrinnek kételyei támadtak, lehet-e bízni abban, hogy tényleg visszaviszi a kölyköt. – Lóra tenni egy kopót! És most még több időt vesztegetünk el azzal, hogy a visszaviszem! Alig várom, hogy fölnőjek és többé semmi dolgom se legyen kisbabákkal!

Lóra szállt, még mindig a nyakánál fogta a kiskutyát, de amint elhelyezkedett a nyeregben, csaknem gyöngéden bebugyolálta a köpönyege sarkába és a melléhez szorította. Szabad kezével megragadta a kantárt, s megfordította a lovat.

– Roche atya mostanra már biztos elment! – acsarogta mérgesen, és elvágtatott.

Kivrin attól tartott, valószínűleg igaza van. A lárma, amit csaptak, elég volt a holtak fölébresztésére a fa síremlékek alatt, ám senki sem bukkant elő a templomból. Az atya minden bizonnyal távozott, még mielőtt ők megérkeztek, s mostanra már hűlt helye. Kivrin mégis megfogta Agnes kezét és bevezette a templomba.

– Rosemund elvetemült lány! – jegyezte meg Agnes.

Kivrin hajlott arra, hogy egyetértsen vele, ám aligha mondhatta ezt ki, s mivel nem volt kedve megvédeni Rosemundot, inkább nem szólt semmit.

– Nem is vagyok kisbaba! – tódította Agnes, fölnézve Kivrinre megerősítésért, de erre sem volt mit mondani. Kivrin meglökte a súlyos ajtót, az kitárult. A küszöbön állva benézett a templomba.

Nem volt ott senki. A főhajóban homály ült, csaknem sötétség, a kinti szürke nappalból egyáltalán semennyi fény sem jött be a keskeny, festett üvegablakokon, de a félig nyitott ajtó elég megvilágítást nyújtott ahhoz, hogy lássa, a templom üres.

– Az atya tán a szentélyben van – vetette föl Agnes. Beszuszakolta magát Kivrin mellett a sötét főhajóba, letérdelt, keresztet vetett, aztán türelmetlenül nézett vissza a válla fölött Kivrinre.

A szentélyben sem volt senki. Ki tudta venni innen is, hogy nem égnek gyertyák az oltáron, de Agnes addig nem nyughatik, míg át nem kutatták az egész templomot. Kivrin letérdelt a kislány mellé, ő is keresztet vetett, aztán odasétáltak a csaknem teljes sötétben a szentély rácsához. A gyertyák nemrég aludhattak ki Szent Katalin szobra előtt. Kivrin érezte a faggyú és a füst erős szagát. Eltűnődött, vajon elkoppantotta-e őket Roche atya, mielőtt távozott. A tűz rettentő nagy baj még egy kőtemplomban is, és itt nem voltak fogadalmi üvegek, amelyekben a gyertyák biztonságosan éghettek volna.

Agnes egyenesen a szentélyt elrekesztő rácshoz ment, arcát a fához szorította és bekiabált:

– Roche atya! – Azon nyomban meg is fordult és bejelentette:

– Nincs itt, Lady Kivrin. Netán a házában lehet – mondta és kiszaladt a papnak fönntartott oldalajtón.

Kivrin biztos volt benne, hogy Agnesnek ezt nem lenne szabad, de nem volt mit tenni, követnie kellett, át a templomkerten a legközelebbi házig.

Az minden bizonnyal a paphoz tartozott, mert Agnes már az ajtó előtt állt és „Roche atyá”-t kiáltozott. Persze a pap hajléka mindig a templom mellett állt, Kivrin mégis meglepődött.

A ház pont olyan roskatag volt, mint a kunyhó, ahol korábban megpihent, és nem sokkal nagyobb. A pap elvileg tizedet kap mindenki terméséből és jószágából, mégsem volt más állat a keskeny udvarban, csak néhány csenevész csirke, és még egy nyalábra való sem lehetett a ház előtti farakásban.

Agnes dörömbölni kezdett az ajtón, mely épp olyan gyatra volt, mint a kunyhóé. Kivrin félt, hogy kinyílik a zörgetéstől, a kislány meg egyenesen besétál, de mielőtt odaérhetett volna hozzá, Agnes megfordult és azt mondta:

– Talán a harangtoronyban lesz.

– Nem, nem hiszem – felelte Kivrin megfogva Agnes kezét, hogy ne tudjon megint eliramodni a templomkerten át. Elkezdtek visszaballagni a temetőkapu felé. – Roche atya nem kongatja meg a harangot vecsernyéig.

– Hátha megteszi – reménykedett Agnes félrehajtott fejjel, mint aki a harangszót próbálja meghallani.

Kivrin is fülelt, ám nem hallatszott hang. Hirtelen ráébredt, hogy a délnyugati harang is elhallgatott. Pedig szinte folyamatosan kongott, míg tüdőgyulladása volt, és akkor is hallotta, amikor másodszor ment ki az istállóba Gawynt keresve. Arra azonban nem emlékezett, vajon azóta szólt-e vagy sem.

– Hallotta ezt kegyelmed, Lady Kivrin? – kérdezte Agnes. Kihúzta kezét Kivrin markolásából és elfutott, nem a harangtorony irányába, hanem az északi oldalra, megkerülve a templom végét. – Látja kegyelmed? – ujjongta odamutatva arra, amit talált. – Nem ment el.

A pap fehér szamara volt az, békésen eszegette a hóból kilátszó gyomokat. Volt rajta egy kötélből font kantár, meg a hátán több zsák durva vászonból, szemlátomást üresen, egyértelműen a magyalnak és a repkénynek szánva.

– Hitemre, a harangtoronyban van – közölte Agnes és visszairamodott arra, ahonnan jött.

Kivrin követte a templom körül, be a templomkertbe, s látta Agnest eltűnni a toronyban. Várt, azon tűnődve, hol másutt kellene még keresniük a papot. Talán az egyik kunyhóban ápol egy beteget.

Mozgást pillantott meg a templom ablakán keresztül. Kevéske fényt.

Talán míg ők a szamarat nézegették, a pap visszaérkezett. Belökte a papnak fönntartott ajtót és benézett. Egy gyertya égett Szent Katalin szobra előtt. A lány ki tudta venni pislákoló fényét a szobor lábánál.

– Roche atya? – szólt be halkan. Nem kapott választ. Belépett a templomba, hagyta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, s odament a szoborhoz.

A gyertyát a szobor két tömbszerű lába közé tették. Szent Katalin elnagyolt arcát és haját árnyék takarta, ahogy védelmezően tornyosult a kis felnőtt alak fölé, ami elvileg egy kislányt ábrázolt. Kivrin letérdelt s fölvette a gyertyát. Nemrég gyújtották meg. Még annyi idő sem telt el, hogy megolvadjon a faggyú a kanóc körüli mélyedésben.

Kivrin végignézett a főhajón. A gyertyát tartva nem tudott kivenni semmit. Az megvilágította a padlót és Szent Katalin inkább doboznak látszó fátylát, ám a főhajó többi részét teljes sötétségbe borította.

Kivrin, még mindig a gyertyával kezében, néhány lépést tett előre a főhajóba.

– Roche atya?

Tökéletes volt a némaság a templomban, pont úgy, mint az erdőben, amikor megérkezett a jövőből. Túlságos nagy csönd, mintha valaki ott állna a sír mellett vagy az egyik oszlop mögött, várakozón.

– Roche atya? – szólalt meg érthetően. – Itt van kegyelmed?

Nem jött válasz, csak várakozó, néma csönd honolt. „Az erdőben sem volt senki” – mondta magának a lány, és néhány további lépést tett a homályba. Nem volt senki a sír mellett. Imeyne férje a mellén összekulcsolt kézzel feküdt, kardja az oldalán, békésen, némán. Az ajtónál sem volt senki. Most már ki tudta venni, a gyertya vakító fénye ellenére. Nem volt ott senki.

Érezte, hogy zakatol a szíve, ahogy korábban az erdőben is, olyan hangosan, hogy elnyomja a lépések neszét vagy a lélegzését, vagy azét, aki ott áll lesben. A lány megpördült, a gyertya tüzes csíkot húzott a levegőben.

A férfi ott volt mögötte. A gyertya csaknem kialudt. A lángja meghajolt, pislogott, aztán erőre kapott, alulról világítva meg a gonosztevő arcát, éppúgy, ahogy a lámpás az erdőben.

– Mit akarsz? – kérdezte Kivrin annyira lélegzetvisszafojtva, hogy szinte hang nélkül. – Hogy jutottál be ide?

A gyilkosképű nem felelt. Csak bámult rá, éppúgy, mint a tisztáson tette. .Akkor nem álmodtam őt!” – gondolta ijedten a lány. A férfi tényleg ott volt. És szándékában állt... Mi is? Kivrin kirablása? Megerőszakolása?... Csak Gawyn elijesztette.

A lány hátralépett.

– Azt kérdeztem, mit akarsz? Ki vagy te?

Angolul beszélt. Hallotta, ahogy kérdése tompán visszhangzik a hideg kőből rakott térben. „Ó, ne – gondolta –, nehogy most menjen tönkre a tolmács!”

– Mit keresel itt? – tudakolta s kényszerítette magát, hogy lassabban beszéljen s hallotta a saját hangját így szólni: – Whette wolde thou withe me?

A férfi felé nyújtotta hatalmas, piszkos és kivörösödött kezét, egy gonosztevőjét, mintha meg akarná érinteni a lány rövidre nyírt haját.

– Menj innen! – mondta Kivrin. Megint hátralépett s nekiment a sírnak. A gyertya kialudt. – Nem tudom, ki vagy, mit akarsz, de jobb lesz, ha elmész! – Már megint angolul beszélt, ám ugyan, mit számít, a férfi ki akarja rabolni, meg akarja gyilkolni, hát hol van az a pap? – Roche atya! – kiáltotta kétségbeesetten. – Roche atya!

Valami nesz hallatszott az ajtó felől, egy csattanás, aztán fa karcolta a követ, ahogy Agnes meglökte az ajtót.

– Hát itt van kegyelmed! – örvendezett. – Már mindenhol kerestem!

A gyilkosképű az ajtóra pillantott.

– Agnes! – kiáltotta Kivrin. – Fuss!

A kislány megdermedt, a keze még mindig a nehéz ajtón.

– Menekülj el innen! – kiabálta Kivrin és rémülten döbbent rá, hogy még mindig angolul. Mi is az a szó, ami a „futást” jelenti?

A gonosztevő megint lépett egyet Kivrin felé. A lány hátrasimult a sírhoz.

– Rennel Iszkolj, Agnes! – rikoltotta, aztán az ajtó becsapódott és Kivrin már szaladt, ki az ajtón a kislány nyomában, elejtve a gyertyát futás közben.

Agnes már csaknem a temetőkapunál járt, de megállt, amint Kivrin kiért az ajtón és visszarohant hozzá.

– Ne! – kiabálta Kivrin, és intett, hogy fusson tovább. – Fuss!

– Egy farkas volt az? – kérdezte elkerekedett szemmel Agnes.

Nem volt idő magyarázkodásra vagy arra, hogy megpróbálja rábeszélni a futásra. A fát vágó férfiak nem voltak sehol. Kivrin a karjába kapta Agnest és loholt a lovak felé.

– Egy gonosz ember volt a templomban! – mondta, mikor föltette Agnest a pónijára.

– Gonosz ember? – firtatta Agnes, észre sem véve a kantárt, amelyet Kivrin odahajított neki. – Egyike azoknak, akik megtámadták kegyelmedet az erdőben?

– Igen – vágta rá Kivrin, kikötözve a gyeplőt. – Vágtass az udvarházba olyan gyorsan, ahogy csak tudsz! Meg ne állj!

– Én nem láttam őt – mondta Agnes.

A kislány valószínűleg tényleg nem látta. Kintről jött, nem láthatott semmit a templom sötétjében.

– Ő volt az a férfi, aki ellopta kegyelmed javait meg a felszerelését, és betörte kegyelmed fejét?

– Igen – felelte Kivrin. Már nyúlt a kantárért s kezdte kibogozni.

– A sírban rejtőzött az a gonosz férfi?

– Tessék? – szólt Kivrin. Nem tudta kikötözni a merev bőrt.

Aggodalmasan pillantott vissza a templomajtóra.

– Láttam kegyelmedet meg Roche atyát a sírnál. Nagyapám sírjában rejtőzött a gonosz férfi?