ELSŐ FEJEZET

Mr. Dunworthy kinyitotta a laboratórium ajtaját, a szemüvege tüstént bepárásodott.

– Lekéstem? – kérdezte, miközben lerántotta a szemüvegét, és Maryre hunyorgott.

– Csukd be az ajtót! – kérte a nő. – Nem hallak azoknak a rémes karácsonyi daloknak a lármájától.

Dunworthy becsukta az ajtót, de az nem zárta ki teljesen a belső udvarról fölszállingózó Ó, jöjjetek, hívek! hangjait.

– Lekéstem? – tudakolta újra.

Mary a fejét rázta.

– Csak Gilchrist beszédéről maradtál le.

Hátradőlt székében, hogy Dunworthy átpréselhesse mellette magát a megfigyelőknek fenntartott szűk területre. Már korábban levette kabátját meg gyapjúkalapját, majd az egyetlen további székre helyezte őket, egy nagy bevásárlószatyorral együtt, amely tele volt csomagokkal, ősz haja ziláltan szétállt, mintha megpróbálta volna fölborzolni, miután levette a kalapját.

– Egy nagyon hosszú beszédről a Középkorosok első időutazásáról – számolt be –, és hogy a Brasenose Kollégium végre elfoglalja az őt megillető helyet, mint egy ékkő a történelem koronáján. Még mindig esik?

– Igen – válaszolta a férfi, a sálával törölgetve a szemüvegét. A drótkeret szárát gondosan eligazította a füle mögé, aztán odament a hártyaüveg válaszfalhoz, hogy megnézze a hálót. A laboratórium közepén volt egy összetört szekér, melyet fölborult utazóládák és fadobozok vettek körbe. Fölöttük lógott a háló védőpajzsa, áttetsző ejtőernyőként omolva le.

Az egyik utazóláda mellett ott állt Kivrin témavezetője, Latimer, aki még a szokásosnál is öregebbnek és betegebbnek tűnt. A farmert és terroristadzsekit viselő Montoya felügyelte a vezérlőpultot, és türelmetlenül nézegette a digitálist a csuklóján. Badri a vezérlőpult előtt ült, épp begépelt valamit, összeráncolt szemöldökkel meredve a képernyőkre.

– Hol van Kivrin? – firtatta Dunworthy.

– Még nem láttam – felelte Mary. – Gyere ide és ülj le! Az ugrás csak délre van időzítve, én pedig erősen kételkedem abban, hogy addigra elindítják a lányt. Akkor biztos nem, ha Gilchrist mond még egy beszédet.

A nő a kabátját a saját széke támlájára tette, a csomagokkal teli bevásárlószatyrot a padlóra, a lába mellé.

– Igen remélem, ez nem tart egész nap. Háromra ott kell lennem a földalatti állomáson Colinért, az unokahúgom fiáért. A gyerek metróval jön ide. – A bevásárlószatyrában kotorászott. – Az unokahúgom, Dierdre elment Kentbe az ünnepekre és megkért, hogy vigyázzak a fiára. Igen remélem, nem fog esni egész idő alatt, amíg Colin itt lesz – tette hozzá, még mindig kotorászva. – Tizenhárom éves, helyes kölyök, nagyon értelmes, bár a beszédmódja rémes. Minden vagy döglött vagy apokaliptikus. És Dierdre túlságosan sok édességet enged meg neki. – Az asszony folytatta a turkálást a bevásárlószatyor zsúfoltságában. – Ezt vettem neki karácsonyra. – Kihúzott egy keskeny vörös és zöld csíkos dobozt.

– Abban reménykedtem, hogy el tudom intézni a bevásárlás többi részét is, mielőtt idejövök, de ömlött az eső, és csak rövid ideig tudom elviselni annak a szörnyű digitális harangjátéknak a lármáját a Fő utcán.

– Kinyitotta a dobozt és széthajtotta a selyempapírt. – Fogalmam sincs, mit hordanak manapság a tizenhárom éves fiúk, de egy sál mindig jól jön, nem gondolod, James? James!

A férfi, aki addig vakon meredt a képernyőkre, odafordult hozzá.

– Tessék?

– Azt mondtam, fiatal fiúknak egy sál mindig megfelelő karácsonyi ajándék, nem gondolod?

A férfi ránézett a sálra, amit Mary fölemelt neki, hogy jobban szemügyre vehesse. Sötétszürke, kockás szövésű gyapjúsál volt. Fiúkorában inkább meghalt volna, minthogy egy ilyet fölvegyen, és az ötven évvel ezelőtt volt.

– De – válaszolta, visszafordulva a hártyaüveghez.

– Mi az, James? Valami baj van?

Latimer fölvett egy kis, rézveretes ládikót, aztán tétován körbenézett, mintha elfelejtette volna, mit akart kezdeni vele. Montoya türelmetlenül pillantott a digitálisára.

– Hol van Gilchrist? – kérdezte Dunworthy.

– Bement oda – felelte Mary, rámutatva egy ajtóra a háló túloldalán. – Szónokolt a Középkorosok helyéről a történelemben, egy darabig csevegett Kivrinnel, a tech elvégzett néhány tesztet, aztán Gilchrist és Kivrin kimentek azon az ajtón. Fölteszem, még mindig odabent van a lánnyal és épp fölkészíti.

– Fölkészíti – motyogta Dunworthy.

– James, gyere ide, ülj le, mondd el, mi a baj – kérte Mary, s visszagyömöszölte a sálat a dobozába, majd betömte a dobozt a bevásárlószatyorba és azt is, hol voltál! Azt vártam, hogy itt leszel, mire megjövök. Elvégre Kivrin a kedvenc diákod.

– Megpróbáltam utolérni a Történettudományi Kar dékánját – tudatta Dunworthy, még mindig a képernyőket szemlélve.

– Basingame-et? Azt hittem, elment valahová a karácsonyi szünidőre.

– El is ment, Gilchrist pedig kimesterkedte, hogy ő helyettesítse Basingame-et a távollétében azért, hogy megnyithassa a középkort az időutazásoknak. Eltörölte az általános tízes besorolást, és önkényesen határozta meg minden egyes évszázadét. Tudod, hogy az 1300-as éveknek mit adott? Hatost. Egy hatost! Ha Basingame itt lett volna, soha nem engedte volna meg! De őt sehogy sem lehet előkeríteni – reménykedve nézett Maryre.

– Nem tudod véletlenül, hol van?

– Nem – felelte a nő. – Azt hiszem, valahol Skóciában.

– Valahol Skóciában – keseregte a férfi. – És közben Gilchrist elküldi Kivrint egy évszázadba, ami nyilvánvalóan tízes, egy olyan évszázadba, amiben volt görvély, pestis és máglyára vetették Jeanne d’Arcot.

Odanézett Badrira, aki most épp a vezérlőpult fülébe beszélt.

– Azt mondtad, Badri elvégzett néhány tesztet. Miféléket? A koordináták ellenőrzését? Az erőtér kivetítését?

– Nem tudom – az asszony bizonytalanul intett a képernyők felé, rajtuk folyton változó mátrixokkal és számoszlopokkal. – Én csak orvos vagyok, nem hálózati tech. Azt hiszem, ismerem a technikust. Ő a Balliolból jött, igaz?

Dunworthy bólintott.

– Ő a Balliol legjobb technikusa – mondta Badrit figyelve, aki megérintette a vezérlőpult billentyűit, egyszerre egyet, a változó kijelzéseket figyelve. – A New College összes technikusa elment a szünidőre. Gilchrist azt tervezte, majd egy elsőéves növendéket vesz igénybe, aki még csak ember nélküli bevetést irányított. Egy elsőéves tanulót egy távolihoz! Rábeszéltem, hogy használja inkább Badrit. Ha már nem tudom leállítani ezt az időugrást, legalább gondoskodtam arról, hogy hozzáértő tech végezze.

Badri homlokráncolva meredt a képernyőre, kihúzott a zsebéből egy mérőműszert és elindult a szekér felé.

– Badri! – kiáltotta Dunworthy.

Badri semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta. A mérőműszert figyelve körbejárta a dobozok és ládák kerületét. Az egyik dobozt kissé elmozdította balra.

– Nem hall téged – jegyezte meg Mary.

– Badri! – kiabálta a férfi. – Beszélnem kell magával!

Mary fölállt.

– Nem hall téged, James – ismételte meg. – A válaszfal hangszigetelt.

Badri mondott valamit Latimernek, aki még mindig a rézveretes ládikót szorongatta. Latimer tanácstalannak tűnt. Badri elvette tőle a ládikót és letette a krétajelre.

Dunworthy egy mikrofont keresve körülnézett. Nem látott sehol.

– Hogyan hallhattad akkor Gilchrist beszédét? – kérdezte Marytől.

– Gilchrist lenyomott egy gombot odabent – mondta az asszony, rámutatva a kapcsolótáblára a háló melletti falon.

Badri megint leült a vezérlőpult elé, és ismét belebeszélt a fülbe. A háló pajzsai elkezdtek leereszkedni a helyükre. Badri mondott valami mást, erre azok újra fölemelkedtek oda, ahol addig voltak.

– Mondtam Badrinak, ellenőrizzen mindent újra, a hálót, a tanuló számításait, mindent – közölte a férfi –, és azonnal állítsa le az ugrást, ha bármilyen hibát talál, bármit is mond Gilchrist.

– De Gilchrist biztos nem veszélyeztetné Kivrin testi épségét! – tiltakozott Mary. – Azt mondta nekem, megtett minden óvintézkedést...

– Minden óvintézkedést! Nem végzett felderítő teszteket vagy paraméterellenőrzést. Mi két évig csináltunk ember nélküli időugrásokat a huszadik századba, mielőtt átküldtünk volna valakit! Ő nem csinált egyet se. Badri mondta neki, hogy el kéne halasztania a bevetést, amíg legalább egyet meg tud csinálni, és ehelyett előre hozta két nappal! Ez az alak teljesen alkalmatlan!

– De megmagyarázta, hogy miért ma kell lennie az ugrásnak – mondta Mary. – A beszédében. Azt mondta, a korabeliek az 1300-as években nem törődtek a dátumokkal, kivéve a vetés és aratás idejét meg az egyház ünnepnapjait. Azt mondta, ünnepnapokból karácsony körül van a legtöbb, ezért döntött úgy a Középkor, hogy most küldik Kivrint. így a lány az advent ünnepei segítségével meg tudja állapítani időbeli helyzetét, és biztos lehet majd benne, hogy visszatér az időugrás helyszínére december huszonnyolcadikán.

– Annak, hogy most küldi a lányt, semmi köze az adventhez vagy az ünnepnapokhoz – jelentette ki a férfi, Badrit fürkészve. A technikus egyesével érintette meg a billentyűket, homlokát ráncolva. – Nyugodtan küldhetné Kivrint jövő héten, és használhatná vízkeresztet a randevúhoz. Hat hónapon át végezhetne ember nélküli ugrásokat, aztán elküldhetné őt időcsúsztatással. Gilchrist azért küldi a lányt most, mert Basingame elment vakációzni, nincs itt, hogy leállítsa.

– Ó, egek! – fakadt ki Mary. – Magam is úgy véltem, kissé sietteti a dolgot. Amikor megmondtam neki, mennyi ideig kell Kivrint az Ispotályban tartanom, megpróbált lebeszélni róla. El kellett magyaráznom neki, hogy időbe telik, míg a védőoltások hatni kezdenek.

– Egy randevú december huszonnyolcadikán – morogta keserűen Dunworthy. – Tudod, az melyik ünnepnap? Az Aprószentek ünnepe.

Ami, annak fényében, ahogyan ezt az időugrást intézik, akár egészen találó is lehet.

– Miért nem tudod megállítani? – kérdezte Mary. – Megtilthatod az időugrást Kivrinnek, nem? Te vagy a tanára.

– Nem – felelte a férfi. – Nem vagyok. Kivrin a Brasenose diákja. Latimer a tanára. – Kezével Latimer irányába intett, aki megint fölemelte a rézveretes ládikót és szórakozottan bámult bele. – Ő csak átjött a Balliolba és megkért rá, hogy nem hivatalosan tanítsam.

Megfordult és vakon meredt a hártyaüvegre.

– Már akkor megmondtam neki, hogy nem mehet.

Kivrin már akkor eljött hozzá, amikor még csak elsőéves hallgató volt.

– El szeretnék menni a középkorba – jelentette ki. A lány nem volt százötven centi magas, szőke haja befonva. Ahhoz se látszott elég idősnek, hogy egyedül átmenjen az úttesten.

– De nem mehet – válaszolta neki a tanár. Ez volt az első hibája. Vissza kellett volna küldenie a Középkorosokhoz, azt mondani neki, beszélje meg a dolgot a témavezetőjével. – A középkor tilalmas. Tízes a besorolása.

– Egy általános tízes – felelte akkor Kivrin –, amire, Mr. Gilchrist azt mondja, nem szolgált rá. Azt mondja, ez a besorolás nem maradna meg egy évről évre történő elemzés után. Ez a korabeliek halálozási arányán alapul, ami főleg a rossz táplálkozásnak és a nem létező orvosi segítségnek tudható be. A besorolás közelről sem lenne ilyen magas egy történész esetében, akit beoltottak a betegségek ellen. Mr. Gilchrist azt tervezi, hogy megkéri a Történettudományi Kart, gondolják újra a besorolást, és nyissák meg a tizennegyedik század egy részét.

– Nem tudom elképzelni sem, hogy a Történettudományi Kar megnyisson egy századot, amiben ott volt nem csupán a fekete halál és a kolera, de a százéves háború is – jelentette ki Dunworthy.

– Mégis megtehetik, és ha megteszik, én szeretnék odamenni.

– Lehetetlen – tiltakozott a férfi. – Még ha meg is nyitnák, a Középkorosok sosem küldenének egy nőt. A tizennegyedik században nem fordulhat elő egy nő kísérő nélkül. Csak a legalacsonyabb társadalmi réteg asszonyai közlekedtek egyedül, ők pedig szabad prédái voltak minden arra járó férfinak vagy vadállatnak. A nemesség, sőt az épp kialakuló középosztály asszonyait állandóan elkísérték: velük ment az apjuk, a féljük vagy a szolgájuk, általában mind a három egyszerre; és még ha maga nem is nő lenne, akkor is csak hallgató. A tizennegyedik század túl veszélyes ahhoz, hogy a Középkorosok akárcsak fontolóra vegyék egy diák odamenesztését. Tapasztalt történészt küldenének.

– Semmivel sem veszélyesebb, mint a huszadik század – állította Kivrin. – Mustárgáz, autókarambolok és precíziós bombázások. Rám legalább senki sem akar majd bombát dobni. És ki lenne az a tapasztalt középkoros történész? Senkinek sincs helyszíni tapasztalata, a maga huszadik százados történészei itt a Balliolban nem tudnak semmit a középkorról. Senki sem tud semmit. Alig vannak följegyzések, eltekintve a plébániák anyakönyveitől meg az adólajstromoktól, és senki sem tudja, milyen lehetett az életük. Ezért akarok odamenni. Meg akarom tudni róluk, hogyan éltek, milyenek voltak. Kérem szépen, nem segítene nekem?

A tanár végül azt mondta:

– Attól tartok, ezt a Középkorosokkal kell megbeszélnie.

De akkor már túl késő volt.

– Már beszéltem velük – közölte a lány. – Ők sem tudnak semmit a középkorról. Úgy értem, semmi gyakorlatiasat. Mr. Latimer középangolra tanít, de az egész csak névmásragozás és magánhangzó eltolódás. Nem tanított meg beszélni. Tudnom kell a nyelvet, a szokásokat – folytatta a lány Dunworthy íróasztala fölé hajolva ismernem kell a pénzt és a helyes viselkedést az asztalnál, meg mindent. Tudta, hogy nem használtak tányért? Lapos cipókat használtak, amiket manchet-nak neveztek, és amikor befejezték a húsevést, ezeket is darabokra törték és megették. Szükségem van valakire, aki megtanítja nekem az ilyesmiket, hogy ne kövessek el hibákat.

– Én huszadik százados történész vagyok, nem középkorász. Nem foglalkozom a középkorral vagy negyven éve.

– Azt viszont tudja, miféle dolgokat kell megtanulnom. Utánanézhetek és megtanulhatom, ha elmondja nekem, hogy mik ezek.

– Mi van Gilchristtel? – kérdezte a férfi, jóllehet Gilchristet beképzelt bolondnak tartotta.

– Az átsoroláson dolgozik és nem ér rá.

„És mi haszna lesz az átsorolásnak, ha nincs történésze, akit odaküldhetne?” – gondolta Dunworthy.

– És Montoya? Ő dolgozik azon a középkori ásatáson Witney mellett, ugye? Ő biztos tud valamit a szokásokról.

– Ms. Montoya nem ér rá, annyira leköti, hogy embereket verbuváljon, akik hajlandók dolgozni a skendgate-i ásatáson. Hát nem érti? Ők mind hasznavehetetlenek. Maga az egyetlen, aki segíthet nekem.

A férfinak azt kellett volna mondania: „Mindazonáltal ők tagjai a Brasenose tantestületének, én meg nem” – ám ehelyett rosszmájú élvezettel hallgatta, hogy a lány azt mondja neki, amit ő mindig is gondolt: Latimer egy totyakos öregember, Montoya egy elégedetlen régész, Gilchrist pedig képtelen történészek képzésére. Égett a vágytól, hogy a lány oktatásával megmutassa a Középkorosoknak, hogyan is kell ezt csinálni.

– Majd korszerűsítjük magát egy tolmáccsal – mondta a tanár. – És azt akarom, hogy Mr. Latimer középangolján túl tanulja meg az egyházi latint, a normannok beszélte franciát és az ónémetet.

A lány azonnal előhúzott egy ceruzát meg a füzetet a zsebéből, és elkezdett összeállítani egy listát.

– Szüksége lesz gyakorlati ismeretekre a gazdálkodásba, hogyan kell megfejni egy tehenet, összegyűjteni a tojásokat, zöldségeket termeszteni – sorolta a tanár, az ujjain számolva a teendőket. – A haja nem elég hosszú. Szednie kell cortixidilt. Meg kell tanulnia fonni, orsóval, nem rokkával. A rokkát még nem találták föl. És meg kell tanulnia lovagolni is.

Megállt, mert végül megjött az esze. – Tudja, mit tanuljon meg?

– kérdezte a lányt figyelve, aki komolyan hajolt a lista fölé, a hajfonatai lelógtak a vállán túl. – Hogyan kell kezelni a nyílt fekélyeket és elfertőződött sebeket, hogyan kell előkészíteni egy gyermek holttestét a temetéshez, hogyan kell sírt ásni. A halálozási ráta még mindig tízest érdemel, még ha Gilchristnek valahogy sikerül is megváltoztatnia a besorolást. A várható élettartam az 1300-as években átlagosan harminc-nyolc év volt. Magának semmi keresnivalója ott.

Kivrin fölnézett, a ceruzája a papír fölött egyensúlyban, várakozón.

– Hová kell mennem, hogy holttestet lássak? – kérdezte komolyan.

– A hullaházba? Vagy Dr. Ahrenst kell megkérnem az Ispotályban?

– Megmondtam neki, hogy nem mehet – motyogta Dunworthy, még mindig vakon az üvegre meredve –, de nem hallgatott rám.

– Tudom – válaszolta Mary. – Rám sem hallgatott.

Dunworthy mereven mozogva leült a nő mellé. Az eső meg az a hajsza Basingame után fokozták az ízületi gyulladását. Még mindig rajta volt a nagykabátja. Kikászálódott belőle, majd letekerte a sálat a nyakáról.

– Kauterizálni akartam Kivrin orrát – mondta Mary. – Mondtam neki, hogy a tizennegyedik század bűzei teljesen kikészíthetik, napjainkban mi egyszerűen nem vagyunk hozzászokva az ürülékhez, romlott húshoz meg bomláshoz. Mondtam neki, hogy a hányinger jelentős mértékben gátolni fogja a működőképességét.

– De nem hallgatott rád – fejezte be Dunworthy.

– Nem.

– Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a középkor veszélyes, Gilchrist nem tesz elegendő óvintézkedést, ám Kivrin azt mondta, semmiségek miatt aggódom.

– Talán tényleg fölöslegesen aggódunk – jegyezte meg Mary. – Elvégre Badri az, aki irányítja az ugrást, nem Gilchrist, és azt mondtad, ő leállítaná, ha bármi gond lenne.

– Igen – felelte a férfi, Badrit lesve az üvegen át. A technikus már megint gépelt: egyszerre egy billentyű, a tekintete a képernyőn. Badri volt a legjobb tech, nem csak a Balliolban, de az egész egyetemen. És már távoli ugrások tucatjait vezényelte le.

– Kivrin jól föl van készítve. Te tanítottad, én pedig azzal töltöttem az utolsó hónapot az Ispotályban, hogy testileg készen álljon rá. Védve van a kolera, a tífusz és minden más ellen, ami csak létezett 1320-ban, mellesleg a pestis, ami miatt úgy aggódsz, nincs ezek között. A fekete halál 1348-ig nem ért el Angliába. Eltávolítottam a vakbelét és megerősítettem az immunrendszerét. Megkapta a vírusölők teljes spektrumát, tartottam neki egy rövid kurzust a középkori orvoslásról. És jó sok munkát elvégzett ő maga. Amíg ott volt az Ispotályban, a gyógynövényekről tanult.

– Tudom – válaszolta Dunworthy. A lány a legutóbbi karácsonyi szünidőt latin misék bemagolásával töltötte, szövés- és hímzéstanulással, ő pedig mindent megtanított neki, ami csak eszébe jutott. De ez elég-e? Megvédi-e a lányt attól, hogy agyontapossa egy ló, vagy megerőszakolja egy részeg lovag, útban hazafelé a keresztes hadjáratokból? Még küldtek máglyára embereket 1320-ban. Nincs védőoltás, ami ettől megóvná, vagy attól, hogy valaki meglátva az érkezését úgy dönt: biztos boszorkány.

Visszanézett a hártyaüvegen keresztül. Latimer harmadszorra is fölvette a ládát és megint letette, vissza a földre. Montoya ismét az órájára pillantott. A tech a billentyűket nyomkodta, a homlokát ráncolva.

– Vissza kellett volna utasítanom Kivrin oktatását – mondta a férfi.

– Csak azért csináltam, hogy olyan hozzá nem értőnek tüntessem föl Gilchristet, amilyen valójában.

– Badarság! – fakadt ki Mary. – Azért csináltad, mert ő Kivrin. Pont olyan, mint te... értelmes, életrevaló, elszánt.

– Én sose voltam olyan meggondolatlan.

– De még mennyire, hogy az voltál! Emlékszem arra az időre, amikor alig vártad, hogy rohanhass a London elleni légitámadásba és a fejedre eshessenek a bombák. És mintha rémlene egy bizonyos eset, amiben szerepelt a vén Bodley-könyvtár...

A tanulószoba ajtaja kinyílt. Kivrin meg Gilchrist bejöttek a terembe, Kivrin fölhúzta a szoknyája földig érő alját, amikor átlépett a szétszórt dobozok fölött. A lány fehér nyúlprémmel bélelt köpenyt viselt és azt az élénkkék, egybeszabott ruhát, amit eljött megmutatni neki tegnap. Kivrin azt mesélte, a köpenyét kézzel szőtték. A köpeny úgy nézett ki, mint egy régi gyapjúpokróc, melyet valaki a lány vállára terített, a ruha ujjai pedig túl hosszúak voltak. Eltakarták Kivrin kézfejét. A lány szőke haját egy pánt fogta össze, fürtjei szabadon omlottak a vállára. Még mindig nem látszott elég idősnek ahhoz, hogy egyedül átmenjen az úttesten.

Dunworthy fölállt, készen arra, hogy újra dörömböljön az üvegen, amint a lány feléje néz, Kivrin azonban megállt félúton a rendetlen összevisszaság felé, az arca még mindig félig elfordítva, lenézett a padlón lévő jelekre, egy kicsit előrébb lépett, s elrendezte maga körül a mozgását akadályozó szoknyát.

Gilchrist odament Badrihoz, mondott neki valamit, majd fölvett egy hordozható kijelzőt, amely addig a vezérlőpult tetején hevert. Elkezdte kipipálni rajta a tételeket, élénken oda-odabökve a fényceruzával.

Kivrin mondott neki valamit, rámutatva a rézveretes ládikóra. Montoya, aki addig Badri válla fölé hajolt, türelmetlenül fölegyenesedett, azután fejét csóválva odament, ahol Kivrin állt. Kivrin megint megszólalt, eltökéltebben, Montoya letérdelt és arrébb húzta a ládát, a szekér mellé.

Gilchrist újabb tételt pipált ki a listáján. Mondott valamit Latimernek, Latimer meg ment és hozott egy lapos fémdobozt, melyet átadott Gilchristnek. Odaszólt Kivrinnek, aki erre összeérintette két tenyerét a mellkasa előtt. Föléjük hajtotta a fejét és beszélni kezdett.

– Gilchrist most az imádkozást gyakoroltatja vele? – kérdezte Dunworthy.

– Az hasznos lesz, mert lehet, hogy csak az Istentől kap majd segítséget a szakmai gyakorlat alatt.

Mary megint kifújta az orrát.

– Az implantját ellenőrzik.

– Miféle implantot?

– Egy különleges chipfelvevő, hogy rögzíthesse a terepmunkáját. A legtöbb korabeli nem tudott írni vagy olvasni, ezért beültettem az egyik csuklójába egy fület meg egy átalakítót, mely analógból digitálist csinál, és egy memóriát a másikba. Azzal aktiválja, ha összeszorítja a két tenyerét. Amikor belebeszél, úgy néz ki, mintha imádkozna. A chip kapacitása két és fél gigabájt, szóval a teljes két és fél hét során képes lesz fölvenni a megfigyeléseit.

– Beültethettél volna egy lokátort is, hogy segítséget tudjon hívni.

Gilchrist a lapos fémdobozzal vacakolt. Megrázta a fejét, és kicsit följebb húzta Kivrin összesimított kezét. A túl hosszú ruhaujj visszacsúszott. A lány keze el volt vágva. A rászáradt vér vékony barna csíkja látszott a vágáson.

– Valami baj van – mondta Dunworthy, Maryhez fordulva. – Kivrin megsérült.

A lány most megint belebeszélt a kezébe. Gilchrist bólintott. Kivrin ránézett, meglátta Dunworthyt, és örömteli mosolyt villantott rá. A lány halántéka is véres volt. A haja a pánt alatt ragadt a vértől. Gilchrist fölnézett, észrevette Dunworthyt, és láthatóan bosszankodva a hártyaüveg válaszfal felé sietett.

– A lány még el sem ment, máris hagyták, hogy megsérüljön! – Dunworthy dörömbölt az üvegen.

Gilchrist odament a falba süllyesztett kapcsolótáblához, megnyomott egy gombot, aztán visszajött és megállt Dunworthy előtt.

– Mr. Dunworthy – mondta. Odabiccentett Marynek. – Dr. Ahrens.

Annyira örülök, hogy úgy döntött, eljön megnézni Kivrint távozását.

– Az utolsó három szót megnyomta, s ezért úgy hangzottak, mint egy fenyegetés.

– Mi történt Kivrinnel? – tudakolta Dunworthy.

– Történt? – ismételte meg meglepődve Gilchrist. – Nem értem, mire gondol.

Kivrin elindult a válaszfal irányába, véres kézzel emelve meg a ruhája szoknyarészét. Az orcáján horzsolás vöröslött.

– Beszélni szeretnék vele!

– Attól tartok, erre nincs idő – válaszolta Gilchrist. – Van egy menetrend, amihez tartanunk kell magunkat.

– Követelem, hogy beszélhessek vele!

Gilchrist az ajkát csücsörítette, és két fehér vonal jelent meg az orra két oldalán.

– Szabadjon emlékeztetnem, Mr. Dunworthy – mondta hűvösen hogy ez az ugrás a Brasenose-é, nem pedig a Balliolé. Természetesen nagyra értékelem a segítséget, amit a technikusa kölcsönadásával nyújtott, és tisztelem sokéves tapasztalatát történészként, de biztosíthatom, hogy mindent jól kézben tartok.

– Akkor miért sebesült meg a történésze, még mielőtt elindult volna?

– Ó, Mr. Dunworthy, annyira örülök, hogy eljött! – mondta Kivrin, megérkezve az üveghez. – Attól féltem, nem tudok elbúcsúzni magától. Hát nem izgalmas?

Izgalmas.

– Maga vérzik! – szólalt meg Dunworthy vádlón. – Mi sikerült félre?

– Semmi – felelte Kivrin, óvatosan megérintve a halántékát, aztán rápillantva az ujjaira. – Ez része az álcázásnak. – Elnézett a férfi mellett Maryre. – Dr. Ahrens, hát maga is eljött! Úgy örülök!

Mary már fölállt, a bevásárlószatyrát szorongatva.

– Látni szeretném a vírus elleni oltást – közölte. – Volt más reakciója is a megdagadáson kívül? Bármiféle viszketés?

– Az teljesen rendben van, dr. Ahrens – hárította el Kivrin. Visszahúzta a ruhaujjat, aztán engedte lehullani, még mielőtt Mary jobban megnézhette volna a karja alsó részét. Kivrin alsókarján volt egy másik vöröses zúzódás, mely körül már kezdett kialakulni a véraláfutás.

– Úgy tűnik, lényegesebb lenne azt kérdezni tőle, miért vérzik – jegyezte meg Dunworthy.

– Ez része az álcázásnak. Mondtam magának, hogy Isabel de Beauvrier vagyok, és elvileg utazás közben megállítottak és kiraboltak az útonállók – magyarázta Kivrin. Megfordult, odamutatott a ládákra meg az összetört szekérre. – A holmimat ellopták, engem pedig, holtnak vélvén, hátrahagytak. Magától kaptam az ötletet, Mr. Dunworthy – mondta a lány szemrehányóan.

– Én egész biztos sosem javasoltam, hogy vérezve és összeverve induljon neki – felelte Dunworthy mérgesen.

– A színpadi vér nem lett volna praktikus – szólalt meg Gilchrist. – A Valószínűség-számítás nem tudott statisztikailag szignifikáns esélyt adni nekünk arra, hogy senki sem fogja ellátni a sérülést.

– És az föl sem merült magában, hogy hamisítson egy valóságosnak látszó sebet? Inkább jól fejbe verte a lányt? – firtatta dühösen Dunworthy.

– Mr. Dunworthy, szabadjon emlékeztetnem...

– Hogy ez a Brasenose projektje, nem a Balliolé? Átkozottul igaza van, nem az. Ha a Huszadik Századé lenne, mi megpróbálnánk megvédeni a történészt a sérüléstói, nem mi magunk okoznánk neki sebeket! Beszélni szeretnék Badrival! Szeretném tudni, ellenőrizte-e a növendék számításait.

Gilchrist fölhúzta az orrát.

– Mr Dunworthy, Mr. Chaudhuri lehet, hogy a maga technikusa, de ez az én időugrásom. Biztosíthatom, hogy mi már minden lehetséges eshetőséget számításba vettünk...

– Ez csak egy karcolás – vágott közbe Kivrin. – Még csak nem is fáj. Tényleg jól vagyok! Kérem, ne izgassa föl magát, Mr. Dunworthy! Az én ötletem volt, hogy legyek sérült. Emlékeztem arra, amit mondott arról, hogy egy nő a középkorban mennyire kiszolgáltatott, és azt gondoltam, jó ötlet, ha még sebezhetőbbnek látszom, mint amilyen vagyok.

„Lehetetlen, hogy maga sebezhetőbbnek látszódjon annál, mint amennyire az” – gondolta Dunworthy.

– Ha eszméletlenséget színlelek, akkor kihallgathatom, amit mondanak rólam, és nem fognak sokat kérdezősködni arról, vajon ki vagyok, mert nyilvánvaló lesz, hogy...

– Ideje fölvennie a szükséges helyzetet – szakította félbe Gilchrist, és fenyegetően elindult a falba süllyesztett kapcsolótábla irányába.

– Jövök – mondta Kivrin, de nem moccant.

– Készen állunk elindítani a hálót.

– Tudom – válaszolta a lány elszántan. – Ott leszek, amint elbúcsúztam Mr. Dunworthytől és dr. Ahrenstől.

Gilchrist kurtán biccentett, majd visszament a roncsok közé. Latimer kérdezett tőle valamit, ő pedig fölfortyanva válaszolt.

– Mivel jár az, ha fölveszi a szükséges helyzetet? – kérdezte Dunworthy. – ő majd fejbe kólintja magát, mert a Valószínűség-számítás szerint megvan a statisztikai esélye annak, hogy valaki nem hiszi el majd, hogy maga tényleg eszméletlen?

– Lefekszem és behunyom a szemem, azzal jár – felelte vigyorogva Kivrin. – Ne aggódjon!

– Nincs semmi ok, amiért ne várhatna holnapig. Legalább időt adna Barinak egy paraméter-ellenőrzés elvégzésére – jegyezte meg Dunworthy.

– Szeretném még egyszer látni azt az oltást – közölte Mary.

– Nem hagynák abba az aggódást, maguk ketten? – kérte Kivrin.

– Az oltásom nem viszket, a vágás nem fáj, Badri egész délelőtt ellenőrzéseket végzett. Tudom, aggódnak értem, de kérem, ne tegyék! Az ugrás az Oxfordból Bathba vezető főútra lesz, nagyjából két mérföldre Skendgate-től. Ha nem jár arra senki, elsétálok a faluba és elmesélem nekik, hogyan támadtak rám rablók. Miután meghatároztam a helyzetemet, hogy újra megtaláljam az ugrás helyszínét. – Kezét az üveghez nyomta.

– Csak meg szeretném köszönni mindkettőjüknek mindazt, amit tettek. Mindennél jobban vágytam arra, hogy elmehessek a középkorba, és most tényleg indulok!

– Valószínűleg fejfájást és fáradságot fog érezni az ugrás után – tudatta Mary. – Azok az ugrás okozta időeltolódás szokásos mellékhatásai.

Gilchrist visszajött megint a hártyaüveghez.

– Ideje, hogy fölvegye a szükséges helyzetet – hangsúlyozta.

– Mennem kell – mondta a lány, és már föl is fogta a súlyos szoknyákat. – Mindkettejüknek nagyon köszönöm! Nem mehetnék, ha maguk ketten nem segítettek volna.

– Viszontlátásra! – búcsúzott Mary.

– Nagyon vigyázzon! – mondta Dunworthy.

– Fogok – ígérte Kivrin, de Gilchrist már megnyomta a fali kapcsolótáblát, így Dunworthy nem hallotta a lányt. Kivrin mosolygott, integetésre emelte a kezét, majd odament a széttört szekérhez.

Mary visszaült. Zsebkendő után kutatott a bevásárlószatyrában. Gilchrist a tételeket olvasta le a hordozható kijelzőről. Kivrin mindegyiknél bólintott, a férfi kipipálta őket a fényceruzával.

– Mi lesz, ha vérmérgezést kap attól a vágástól a halántékán? – kérdezte Dunworthy, még mindig az üvegfalnál állva.

– Nem fog vérmérgezést kapni – szögezte le Mary. – Alaposan megerősítettem az immunrendszerét. – Azzal kifújta az orrát.

Kivrin valamiről vitatkozott Gilchristtel. A fehér vonalak a férfi orra mentén élesen kirajzolódtak. A lány megrázta a fejét, egy pillanattal később a férfi hirtelen, mérges mozdulattal pipálta ki a következő tételt.

Gilchrist és a többi Középkoros lehet alkalmatlan, de Kivrin nem. Ő elsajátította a középkori angolt, az egyházi latint és az óangolt. Memorizálta a latin miséket, magától megtanult hímezni meg tehenet fejni. Előállt egy személyazonossággal és egy ésszerű magyarázattal arról, miért van egyedül az Oxfordból Bathba vezető úton; van neki tolmácsa meg fölturbózott őssejtjei, de nincs vakbele.

– Játszi könnyedséggel fogja megcsinálni – vélte Dunworthy –, ami csak arra lesz jó, hogy meggyőzze Gilchristet: a Középkorosok módszerei nem felületesek és nem veszélyesek.

Gilchrist odaballagott a konzolhoz, átadta a hordozható kijelzőt Badrinak. Kivrin megint összetette a két kezét, ezúttal közelebb az arcához, a szája csaknem megérintette őket, és elkezdett beléjük beszélni.

Mary közelebb jött a zsebkendőjét szorongatva, s megállt Dunworthy mellett.

– Amikor tizenkilenc éves voltam, ami, ó, Uramatyám, negyven évvel ezelőtt volt, pedig nem is tűnik olyan régnek, a nővérem meg én bejártuk egész Egyiptomot – mesélte. – Ez a nagy járvány, a pandémia idején történt. Körülöttünk mindenfelé karantént léptettek érvénybe. Az izraeliek amint meglátták, már lőtték is le az amerikaiakat, de minket ez nem érdekelt. Nem hiszem, hogy egyáltalán fölmerült bennünk, mekkora veszélyben lehetünk, elkaphatjuk, vagy amerikainak nézhetnek. A piramisokat akartuk látni.

Kivrin abbahagyta az imádkozást. Badri otthagyta a konzolját és odament, ahol a lány álldogált. Több percig beszélt hozzá, s egy pillanatra sem hagyott föl a homlokráncolással. A lány letérdelt, aztán lefeküdt az oldalára a szekér mellett, úgy fordulva, hogy a hátán legyen, egyik karja takarja a fejét, a szoknyája a lába köré gyűrődjön. A tech elrendezte a szoknyákat, előhúzta a fénymérőt, körbejárta a lányt, majd visszament a vezérlőpulthoz és belebeszélt a fülbe. Kivrin elég mozdulatlanul feküdt, homlokán a vér csaknem feketének látszott a megvilágítástól.

– Ó, egek, olyan fiatalnak tűnik! – fakadt ki Mary.

Badri belebeszélt a mikrofonba, rámeredt az eredményekre a képernyőn, majd visszament Kivrinhez. Fél lábbal átlépett rajta, s terpeszállásban lehajolt, hogy megigazítsa a lány ruhaujját. Újabb mérés után úgy mozdította el a lány karját, hogy az keresztbe feküdt az arcán, mintha a támadói egyik ütésétől védené magát. Ekkor a tech újra mért.

– És láttad a piramisokat? – tudakolta Dunworthy.

– Tessék? – kérdezte Mary.

– Amikor Egyiptomban voltál. Amikor elmentél összevissza rohangálni a Közel-Keleten, tudomást sem véve a veszélyről. Végül elérted, hogy lásd a piramisokat?

– Nem. Kairót aznap helyezték karantén alá, amikor landoltunk.

– Az asszony ránézett Kivrinre, ahogy ott feküdt a padlón. – De láttuk a Királyok Völgyét.

Badri egy hüvelyk töredékével elmozdította Kivrin karját, egy pillanatig ott állt, szúrósan meredve a lányra, aztán visszament a konzolhoz.

Gilchrist és Latimer követték. Montoya hátralépett, hogy legyen helye mindnyájuknak a képernyő körül. Badri beleszólt a vezérlőpult mikrofonjába. A félig átlátszó pajzsok elkezdtek leereszkedni a helyükre, fátyolként takarva el Kivrint.

– Örültünk, hogy elmentünk – folytatta Mary. – Egyetlen karcolás nélkül jöttünk haza.

A pajzsok leértek a földig, egy kissé meggyűrődtek Kivrin túl hosszú szoknyáján, és megálltak.

– Nagyon vigyázzon! – suttogta Dunworthy. Mary megfogta a kezét.

Latimer és Gilchrist összedugták a fejüket a képernyő előtt, figyelték a számok hirtelen kitörését. Montoya a digitálisára pillantott. Badri előrehajolt, s megnyitotta a hálót. A levegő a pajzsokon belül csillogott a hirtelen kondenzációtól.

– Ne menjen! – kérte Dunworthy.