KILENCEDIK FEJEZET

– Micsoda, Badri? Mi a baj? – kérdezte Dunworthy.

– Fázom – mondta Badri. Dunworthy áthajolt fölötte, fölhúzta a lepedőt és rajta a takarót Badri válláig. A takaró szánalmasan hasznavehetetlen volt, éppoly vékony, mint a papírköntös, melyet Badri viselt. Nem csoda, hogy fázik.

– Köszönöm – mormolta Badri. Kihúzta a kezét az ágynemű alól és megfogta Dunworthyét. Behunyta a szemét.

Dunworthy aggódva pillantott a kijelzőkre, de azok ugyanolyan megfejthetetlenek maradtak, mint eddig. A lázmérő még mindig 39,7-et mutatott. Badri keze nagyon forró volt, még a védőkesztyűn át is, s a körmei nagyon furcsán néztek ki, csaknem sötétkéknek látszottak. A bőre is sötétebbnek tűnt, az arca pedig még annál is soványabbnak, mint amilyen akkor volt, amikor behozták a kórházba.

Az ügyeletes nővér, akinek papírköntös burkolta alakja aggasztóan hasonlított Mrs. Gaddsonéra, bejött és mogorván közölte:

– A közvetlen kapcsolatok listája ott van a táblázatban.

Nem csoda, hogy Badri tart tőle.

– Fi – mondta a nővér, odamutatva a billentyűzetre, balra az első kijelző alatt.

Egy órákra fölosztott táblázat jelent meg a képernyőn. A saját neve,

Maryé és az ügyeletes nővéré szerepeltek a táblázat tetején, utánuk zárójelben az SVR betűk, valószínűleg azt tüntetve föl, hogy védőruházatot viseltek, amikor kapcsolatba kerültek a beteggel.

– Gördülj lejjebb! – mondta Dunworthy és a táblázat följebb mozdult a képernyőn föl a megérkezésen a kórházba, a mentőautó ápolóin, a hálón, az utóbbi két napon át. Badri Londonban járt hétfő reggel, megszervezett egy helyszínit a Jesus College-nek. Délben jött vissza Oxford-ba a metróval.

Dunworthyhez fél háromkor ment és négyig ott tartózkodott. Dunworthy beírta ezeket az időpontokat a táblázatba. Badri azt mondta neki, hogy vasárnap ment Londonba, bár arra nem emlékezett, mikor. A tanár beírta: „London – telefonálni Jesusnak az érkezés időpontjáért”.

– Elég sokat elkalandozik az eszmélete – mondta a nővér rosszallóan. – A láz miatt. – Ellenőrizte az infúziókat, rántott egyet az ágyneműn, és kiment.

Úgy tűnt, az ajtó csukódása fölébresztette Badrit. Hunyorogva kinyílt a szeme.

– Föl kell tennem néhány kérdést, Badri – mondta a tanár. – Meg kell tudnunk, kikkel találkozott, kikkel beszélt. Nem szeretnénk, ha ők is elkapnák ezt, és magának kell elmondania nekünk, hogy kik ők.

– Kivrin – válaszolta a technikus. A hangja halk volt, csaknem suttogás, de a keze szorosan fogta Dunworthyét. – A laboratóriumban.

– Ma délelőtt? – tudakolta Dunworthy. – Találkozott Kivrinnel a ma délelőttöt megelőzően? Találkozott vele tegnap?

– Nem.

– Mit csinált tegnap?

– Ellenőriztem a hálót – felelte a férfi elhalóan, miközben a keze Dunworthyét szorongatta.

– Egész nap ott volt?

A technikus megrázta a fejét, az erőfeszítés egész sor pityegést és emelkedést idézett elő a kijelzőkön.

– Elmentem magához.

Dunworthy bólintott.

– Hagyott egy üzenetet. Azután mit tett? Találkozott Kivrinnel?

– Kivrin – mondta a technikus. – Ellenőriztem Puhalski koordinátáit.

– Rendben voltak?

Badri összehúzta a szemöldökét.

– Igen.

– Biztos ebben?

– Igen. Kétszer is átvizsgáltam mindet. – Levegő után kapkodva elhallgatott. – Lefuttattam egy belső átvizsgálást meg egy összevetést.

Dunworthyt elöntötte a megkönnyebbülés. A koordinátákban nem volt hiba.

– És mi van az időeltolódással? Mekkora volt a csúszás?

– Fejfájás – mormolta a technikus. – Ma délelőtt. Biztos túl sokat ittam a táncmulatságban.

– Miféle táncmulatság?

– Fáradtság – mormolta a férfi.

– Miféle táncmulatságba ment? – Dunworthy nem tágított, noha ettől az inkvizíció kínvallatójának érezte magát. – Mikor történt? Hétfőn?

– Kedden – válaszolta Badri. – Túl sokat ittam. – Elfordította párnán nyugvó fejét.

– Most pihenjen! – javasolta Dunworthy. Gyöngéden kiszabadította a kezét Badriéból. – Próbáljon meg aludni egy keveset!

– Örülök, hogy itt van – mondta Badri, és újra a keze után nyúlt.

Dunworthy megfogta a kezét és fölváltva nézte Badrit meg a kijelzőket, míg a technikus aludt. Esett. Hallotta a csöppek kopogását a zárt függöny mögül.

Korábban nem fogta föl, igazából mennyire beteg Badri. Túlságosan aggódott Kivrinért ahhoz, hogy akárcsak gondoljon a férfira. Talán nem lenne szabad olyan dühösnek lennie Montoyára meg a többiekre. Nekik is megvannak a maguk gondjai, és egyikük sem állt meg, hogy elgondolkozzon azon, mit is jelent Badri betegsége – eltekintve az okozott nehézségektől meg kellemetlenségektől. Még Mary sem értette meg velük Badri betegségének valóságát, s hogy mit jelent, amikor arról beszélt, hogy szükség lehet a Bulkeley-Johnsonra szükségkórházként, meg egy járvány lehetőségét emlegette. Badri megkapta a vírusölőket és mégis itt fekszik 39,7 fokos lázzal.

Telt-múlt az este. Dunworthy hallgatta az esőt, meg azt, ahogy elütötte a negyedeket a St. Hilda, meg távolabbról a Christ Church. Az ügyeletes nővér komoran tájékoztatta Dunworthyt, hogy vége a szolgálatának, majd egy sokkal kisebb és jóval vidámabb, a tanulók kitűzőjét viselő, szőke ápolónő jött be ellenőrizni az infúziókat és megnézni a kijelzőket.

Badri olyan keservesen küzdött az eszméletéért, valahányszor elvesztette, hogy azt Dunworthy alighanem a „elkalandozás” szóval írta volna le. Egyre fáradtabbnak tűnt minden alkalommal, amikor újra öntudatra vergődött, s egyre kevésbé volt képes megválaszolni Dunworthy kérdéseit.

Dunworthy könyörtelenül kitartott. A karácsonyi táncmulatságot Headingtonban tartották. Badri utána elment még egy kocsmába, aminek nem emlékezett a nevére. Hétfő este egyedül dolgozott a laboratóriumban, Puhalski koordinátáit ellenőrizte. Délben jött vissza Londonból. Metróval. Képtelenség! A metrón utazók, a táncestélyre járók és mindenki, akivel csak érintkezett Londonban! Soha nem lesznek képesek kinyomozni mindegyiküket és megvizsgálni őket, még akkor sem, ha Badri tudná, pontosan kik is ők.

– Hogyan ment ma reggel a Brasenose-ba? – kérdezte Dunworthy, amikor legközelebb Badri eszmélete éberségig „kalandozott”.

– Reggel? – kérdezte Badri, az elfüggönyözött ablakra tekintve, mintha azt hinné, már reggel van. – Mennyi ideig aludtam?

Dunworthy nem tudta, mit válaszoljon erre. A technikus egész este hol aludt, hol nem.

– Tíz óra – felelte a digitálisára pillantva. – Fél kettőkor hoztuk be ide a kórházba. Ma délelőtt maga működtette a hálót. Maga küldte át Kivrint. Emlékszik arra, hogy mikor kezdte betegnek érezni magát?

– Mi a dátum? – tudakolta Badri váratlanul.

– December huszonkettedike. Csak a nap egy részét töltötte itt.

– Az év – aggódott Badri, s megpróbált fölülni. – Melyik év?

Dunworthy nyugtalanul nézett a kijelzőkre. A technikus láza csaknem 40 fok volt.

– Az év 2054 – felelte fölé hajolva, hogy megnyugtassa. – December huszonkettedike.

– Segítsen – mondta Badri.

Dunworthy fölegyenesedett és ellépett az ágytól.

– Segítsen – ismételte meg a technikus. Még jobban föllökte magát és körbenézett a szobában. – Hol van Mr. Dunworthy? Beszélnem kell vele.

– Épp itt vagyok, Badri. – Dunworthy lépett egyet előre, aztán megtorpant, attól tartva, hogy fölizgatja a másikat. – Mit akart elmesélni nekem?

– Azt esetleg tudja, hogy mikor lesz benn? – érdeklődött Badri. – Átadná neki ezt az üzenetet?

Odanyújtott neki egy képzeletbeli papírlapot és Dunworthy ráébredt, hogy a technikus minden bizonnyal újra átéli a kedd délutánt, amikor elment a Balliolba.

– Vissza kell mennem a hálóhoz. – Badri ránézett egy képzeletbeli digitálisra. – Nyitva van a labor?

– Miről akart Mr. Dunworthyvel beszélni? – kérdezte Dunworthy.

– Az időcsúszásról?

– Nem. Vissza! Le fogod ejteni. A fedőt! – Egyenesen Dunworthyre nézett, a szeme csillogott a láztól. – Mire vársz? Menj és hozd őt ide!

Az ápolónőtanonc bejött.

– Félrebeszél – tudatta vele Dunworthy.

A nő futó pillantást vetett Badrira, aztán fölnézett a kijelzőkre. Azok baljósnak tűntek Dunworthy szemében, ahogy vadul továbbították a számokat a képernyőkön át, három dimenzióban cikázva, de nem úgy tűnt, mintha az ápolónőjelölt különösebben aggódna. Sorban megnézte az Összes kijelzőt, majd nyugodtan elkezdte állítgatni az infúziók áramlását.

– Feküdjön le szépen, jó? – kérte, még mindig oda sem pillantva Badrira, a férfi pedig, bármily hihetetlen, szót fogadott.

– Azt hittem, elmentél – mondta Badri az ápolónőnek, miután viszszahanyatlott a párnára. – Hála az égnek, hogy itt vagy! – mondta és úgy tűnt, megint teljesen összecsuklik, bár ezúttal nem volt hová esnie.

Az ápolónőjelölt észre sem vette. Még mindig az infúziókat igazgatta.

– Elájult – közölte Dunworthy.

A nő bólintott aztán elkezdett adatokat előhívni a kijelzőre. Még csak oda sem pillantott Badrira, aki sötét bőre ellenére halálsápadtnak tűnt.

– Nem gondolja, hogy orvost kellene hívni? – firtatta Dunworthy, éppen amikor kinyílt az ajtó és bejött egy magas asszony SVR-ben.

Ő sem nézett Badrira. Egyesével leolvasta a monitorokat, aztán megérdeklődte:

– Mellkasi indikáció?

– Cianózis és hidegrázás – válaszolta az ápolónő.

– Mit kap rá?

– Rnyxabravine-t – felelte a tanuló.

Az orvos levett egy sztetoszkópot a falról, kibogozva a mellkasi hallgatófejet a zsinórból.

– Vérköpés a tüdőből?

A nővérke a fejét rázta.

– Fázom – mondta Badri az ágyon. Egyikük sem figyelt rá. A legkevésbé sem. Badri elkezdett borzongani. – Ne ejtsd le! Porcelán, nem?

– Ötven milliliter penicillint kérek és szalicilátot infúzióban – rendelte a doktor. Fölültette Badrit az ágyon, akit jobban rázott a hideg, mint eddig bármikor, és szétrántotta a kórházi papírköntös tépőzárait. Az, ahogy Badri hátára tapasztotta a sztetoszkóp hallgatófejét, kegyetlen és embertelen büntetésnek tűnt Dunworthy szemében.

– Vegyen egy nagy levegőt! – parancsolta az orvos, s tekintete a kijelzőre tapadt. Badri vacogó foggal megtette.

– Kisebb pleurális folyadékgyülem bal oldalt alul – jelentette ki az orvos rejtélyesen, aztán egy centiméterrel arrébb mozdította a hallgatófejet. – Újabb. – Még több alkalommal arrébb mozdította a hallgatófejet, aztán megkérdezte: – Megtörtént már az azonosítás?

– Rnyxovirus – válaszolta a nővérke, megtöltve egy fecskendőt. – A típusú.

– Szekvenálás?

– Még nincs. – Az ápolónő beillesztette a fecskendőt a kanülbe és lenyomta a dugattyút. Valahol odakint megcsörrent egy telefon.

Az orvos összepréselte Badri hálóingének tetején a tépőzárat, újra visszafektette a férfit az ágyra, aztán hanyagul betakarta a lábát a lepedővel.

– Kérek egy Gram-módszeres baktériumazonosítást! – mondta és távozott. A telefon még mindig csörgött.

Dunworthy szerette volna rendesen betakarni a pokróccal Badrit, de az ápolónőjelölt most egy újabb infúziót aggatott föl az állványra. Kivárta, míg a nő végez az infúzióval és kimegy, aztán megigazította a lepedőt, gondosan fölhúzta a takarót Badri válláig, majd bedugta a szélét a matrac alá, az ágy felé eső oldalán.

– Így jobb? – kérdezte, de Badri már abba is hagyta a vacogást és álomba merült. Dunworthy ránézett a kijelzőkre. Badri láza máris lement 39,2-re, s a többi képernyőn a korábban őrjöngő vonalak egyenletesek és határozottak lettek.

– Mr. Dunworthy – szólalt meg az ápolónőjelölt hangja valahonnan a falból telefonon keresik. Egy bizonyos Mr. Finch.

Dunworthy kinyitotta az ajtót. A nővérke, már kibújva az SVR-ből, intett neki, hogy vegye le a védőruhát. A férfi berakta az öltözéket abba a nagy, fedeles ruháskosárba, amire az ápolónő mutatott.

– A szemüvegét, legyen szíves! – kérte a nő. A férfi odaadta neki, a nővérke pedig fertőtlenítőszert fröcskölt a szemüvegre. Dunworthy fölvette a telefont és ráhunyorgott a képernyőre.

– Mr. Dunworthy, már mindenütt kerestem! – állította Finch. – Bekövetkezett a lehető legnagyobb szörnyűség!

– Mi az? – tudakolta Dunworthy. Ránézett a digitálisára. Tíz óra volt. Túl korai ahhoz, valakit ledöntsön a lábáról a vírus, ha a lappangási idő tizenkét óra. – Megbetegedett valaki?

– Nem, uram. Annál sokkal rosszabb! Mrs. Gaddson az. Itt van Oxford-ban. Valahogy átjutott a karantént övező kordonon.

– Tudom. Az utolsó vonattal. Rákényszerítette őket, hogy ne csukják be az ajtókat.

– Igen, nos, telefonált a kórházból. Ragaszkodik ahhoz, hogy a Balliolban szálljon meg, és azzal vádol engem, hogy nem viselem rendesen gondját Williamnek, mert én gépeltem le a konzulensek beosztását, és úgy látszik, hogy a konzultáló tanára itt marasztalta a fiút a vakációra, hogy Petrarcát tanuljon.

– Mondja meg neki, hogy nincs helyünk. Mondja meg neki, hogy a hálótermeket épp most fertőtlenítik.

– Mondtam, uram, de Mrs. Gaddson közölte, hogy ebben az esetben majd beköltözik William szobájába. Nem szívesen tennék ilyet a fiúval, uram.

– Nem – felelte Dunworthy. – Vannak dolgok, amiket senkinek sem szabad elszenvedni, még járvány idején sem. Szólt Williamnek, hogy jön az édesanyja?

– Nem, uram. Próbáltam, de nincs a kollégiumban. Tóm Gailey azt mondta, hogy Mr. Gaddson egy ifjú hölgyet keresett föl Shrewsburyben, szóval fölhívtam a lányt, de nem vette föl senki.

– Bizonyára elmentek valahová Petrarcát tanulni – mondta Dunworthy, eltöprengve, mi fog történni, ha Mrs. Gaddson összetalálkozik az óvatlan ifjú párral, útban a Balliolba.

– Nem értem, miért kellene ilyesmit tennie, uram – felelte Finch aggódó hangon. – Vagy hogy a konzulense egyáltalán miért jelölte ki neki Petrarcát.

A fiú az első szigorlatára készül.

– Igen, nos, amikor Mrs. Gaddson megérkezik, helyezze el a Warrenban! – A nővérke fölkapta a fejét a tanár szemüvegének tisztogatása közben. – Az legalább a belső udvar túlsó felén van. Adjon neki egy olyan szobát, ami nem néz semmire! És ellenőrizze a készleteket kiütésekre való kenőcsből!

– Igen, uram – felelte Finch. – Beszéltem a gazdasági igazgatónővel a New College-ban. Azt mondta, Mr. Basingame közölte vele, mielőtt távozott, hogy „mentesülni óhajt mindentől, ami eltereli a figyelmét”, de ő föltételezte, hogy Basingame valakinek csak elmondta, hová megy, és hogy megpróbálja fölhívni Basingame feleségét, amint normalizálódik a helyzet a telefonvonalakkal.

– Érdeklődött a technikusaik felől?

– Igen, uram – felelte Finch. – Mindegyik hazament a szünidőre.

– A technikusaink közül ki lakik a legközelebb Oxfordhoz?

Finch egy pillanatig elgondolkozott.

– Andrews lesz az. Readingben. Kéri a számát?

– Igen, és írjon nekem egy listát a többiek számával és címével!

Finch eldarálta Andrews számát.

– Lépéseket tettem a vécépapírhelyzet orvoslására. Feliratokat tettem ki a következő szövegel: Aki Prédái, Majd Megszorul.

– Csodás – felelte Dunworthy. Letette és megpróbálkozott Andrews számával. Az foglalt volt.

Az ápolónőjelölt visszaadta neki a szemüvegét és egy újabb csomag SVR-t, amit ő felöltött, ezúttal ügyelve, hogy előbb tegye föl a maszkot, mint a sapkát, és a kesztyűt hagyja utoljára. Még így is rengeteg időbe telt hogy fölöltözzön. Remélte, az ápolónő jóval gyorsabb lesz, ha Badri segítségért csönget.

Visszament a szobába. Badri még mindig ide-oda forgolódva aludt. A tanár rápillantott a kijelzőre. A lázmérő 39,2-t mutatott.

Dunworthynek fájt a feje. Levette a szemüvegét és megdörzsölte az orrnyergét. Aztán leült a tábori székre, s nézte a kapcsolatok listáját – már amit eddig össze tudott állítani. Szinte nem is mondható táblázatnak, annyi benne a lyuk. A kocsma neve, ahová Badri a tánc után ment. Ahol hétfőn este járt Badri. Meg a hétfő délután. Délben jött vissza Londonból, és Dunworthy fél háromkor telefonált neki, hogy megkérje, kezelje ő a hálót. Hol tartózkodott ez alatt a két és fél óra alatt?

És hová ment kedd délután, miután eljött a Balliolba és üzenetet hagyott, hogy lefuttat egy rendszerellenőrzést a hálón? Vissza a laborba? Vagy egy másik kocsmába? A tanár azt fontolgatta, vajon beszélhetett-e valaki a Balliolban Badrival, amíg ott tartózkodott. Amikor majd Finch visszahívja, hogy beszámoljon az amerikai harangjátékosok és a vécépapírhelyzet legújabb fejleményeiről, majd szól neki, hogy kérdezzen meg mindenkit, aki ott van a kollégiumban, látták-e Badrit.

Kinyílt az ajtó és bejött az SVR-be burkolt ápolónőtanonc. Dunworthy gépiesen a kijelzőkre pillantott, de nem vett észre semmilyen drámai változást. Badri még mindig aludt. A nővérke beírt néhány számot a kijelzőre, ellenőrizte az infúziót, és megcibálta az ágynemű sarkát. Elhúzta a függönyt, aztán ott állt, a függönyzsinórt csavargatva.

– Óhatatlanul végighallgattam a telefonbeszélgetését – mondta a lány. – Megemlített egy bizonyos Mrs. Gaddsont. Tudom, hogy szörnyen udvariatlan részemről rákérdezni, de elképzelhető, hogy William Gaddson anyjáról beszélt?

– Igen – válaszolta a férfi meglepetten. – William az egyik diákom a Balliolban. Ismeri?

– A barátom – felelte a nővérke és olyan élénkvörösre pirult, hogy a tanár ezt még a védőmaszkon át is észlelte.

– Á! – mondta s elmerengett azon, vajon mikor van ideje Williamnek Petrarcát tanulmányozni. – William anyja itt van a kórházban – mondta, mert úgy érezte, figyelmeztetnie kellene az ápolónőt, de az nem volt világos, kivel kapcsolatban kéne óva inteni. – Úgy néz ki, eljött meglátogatni a fiát karácsonyra.

– Itt az anyja? – kérdezett vissza a nővérke, még jobban elvörösödve.

– Azt hittem, karantén alatt vagyunk!

– Az övé volt az utolsó vonat Londonból – jegyezte meg Dunworthy szomorkásán.

– William tudja már?

– A titkárom megpróbálja értesíteni – felelte a tanár, elhallgatva a dolgot a diáklányról Shrewbuiyben.

– A Bodley-könyvtárban van – tudatta az ápolónő –, ahol Petrarcát tanul. – Letekerte a kezéről a függönyzsinórt és kiment, kétségtelenül azért, hogy telefonáljon a Bodley-könyvtárba.

Badri megmoccant és motyogott valamit, amit Dunworthy nem tudott kivenni. A technikus kipirult a láztól és úgy tűnt, nehezebben lélegzik.

– Badri! – szólította meg a tanár.

Badri kinyitotta a szemét.

– Hol vagyok? – tudakolta.

Dunworthy a monitorokra pillantott. Badri láza fél fokkal lejjebb ment, most éberebbnek tűnt, mint előzőleg.

– Az Ispotályban – válaszolta. – Összeesett a Brasenose laborjában, miközben a hálóval dolgozott. Emlékszik?

– Arra emlékszem, hogy furán éreztem magam – felelte Badri. – Fáztam. Odamentem a kocsmába, hogy megmondjam magának, megvan a fix... – Különös, ijedt kifejezés ült ki az arcára.

– Azt mondta nekem, hogy valami baj van – mesélte Dunworthy.

– Mi volt az? Az időeltolódás?

– Valami baj – ismételte meg Badri. Megpróbált fölkönyökölni. – Mi a bajom?

– Megbetegedett – tájékoztatta Dunworthy. – Elkapta az influenzát.

– Megbetegedtem? Még sosem voltam beteg! – A technikus erőlködött, hogy fölüljön. – Ők meghaltak, nem igaz?

– Ki halt meg?

– Megölt mindenkit!

– Badri, találkozott valakivel? Ez fontos. Más is elkapta a vírust?

– Vírus? – kérdezett vissza a technikus. A hangjában határozott megkönnyebbülés hallatszott. – Vírusom van?

– Igen. Valamiféle influenza. Nem halálos. Már adtak magának mikrobaölőket, és úton van az analóg. Pillanatok alatt föl fog épülni. Tudja, hogy ki fertőzte meg? Más is elkapta a vírust?

– Nem. – Badri visszaereszkedett a párnára. – Azt hittem... Ó! – Rémülten nézett föl Dunworthyre. – Valami baj van – közölte kétségbeesetten.

– Mi az? – A tanár már nyúlt is a csöngőért. – Mi a baj?

Badri szeme kitágult félelmében.

– Fáj!

Dunworthy megnyomta a csengőt. Azonnal bejött az ápolónő egy rezidenssel, és végigcsinálták megint a szokásos rutint, jéghideg sztetoszkóppal böködve a beteget.

– Panaszkodott arra, hogy fázik – tudatta velük Dunworthy. – És hogy valami fáj.

– Hol fáj? – kérdezte a rezidens, ránézve a kijelzőre.

– Itt – válaszolta Badri. A mellkasa jobb felére szorította a kezét. Újra borzongani kezdett.

– Jobb alsó pleuritis – jelentette ki a rezidens.

– Fáj, ha levegőt veszek – mondta Badri vacogó foggal. – Valami baj van.

Valami baj. A technikus nem a fixre értette. Úgy értette, hogy vele van valami baj. Mennyi idős lehet? Annyi, mint Kivrin? Csaknem húsz évvel ezelőtt kezdték el beadni a rendszeres vírusölőket megfázás ellen. Lehetséges, hogy amikor Badri azt mondta, még sosem volt beteg, úgy értette, hogy soha még csak megfázása sem volt.

– Oxigént? – kérdezte az ápolónő.

– Még ne – felelte a rezidens már kifelé menet. – Kezdjünk nála kétszáz egység klóramfenikollal!

A nővérke visszafektette Badrit, újabb kartársat adott az infúziónak, egy percig nézte, hogy csökken Badri láza, majd kiment.

Dunworthy kinézett az ablakon az esős éjszakába. „Arra emlékszem, hogy furán éreztem magam”, mondta az előbb Badri. Nem betegnek. Furán. Olyasvalaki, aki még sosem volt megfázva, nem tudhatja, mit jelent a láz vagy a hidegrázás. Csupán annyit tudhat, hogy valami baj van, otthagyja a hálót és elsiet a kocsmába, elmondani valakinek. El kell mondania Dunworthynek. Valami baj van.

Dunworthy levette a szemüvegét és megdörzsölte a szemét. Csípte a fertőtlenítő. Kimerültnek érezte magát. Korábban azt mondta, nem tud majd pihenni addig, míg meg nem bizonyosodik, hogy Kivrin jól van. Badri aludt, lélegzésének reszelősségét eltüntette az orvosok személytelen varázslata. És Kivrin is alszik egy bolháktól nyüzsgő ágyban, hétszáz évnyire innen. Vagy teljesen éber s lenyűgözi a korabelieket illemtudó viselkedésével az asztalnál meg a piszkos körmeivel, vagy térdepel egy koszos kőpadlón, mesélve a kalandjait, bele a tenyerébe.

A tanár alkalmasint elbóbiskolt. Álmában telefoncsörgést hallott. Finch volt az. Elmondta, hogy az amerikaiak perrel fenyegetőznek a szűkös vécépapírkészlet miatt és hogy az esperes megtelefonálta a Szentírást.

– Máté 2:11 – mondta Finch. – Aki prédái, majd megszorul!

És ezen a ponton a nővérke kinyitotta az ajtót és közölte, hogy Mary találkozni szeretne vele a Sürgősségin.

Dunworthy ránézett a digitálisára. Húsz perccel múlt négy. Badri még mindig aludt, csaknem nyugodtnak tűnt. Az ápolónő odakint várta a fertőtlenítős palackkal és megkérte, hogy menjen lifttel.

A szemüvegéről szállingózó fertőtlenítőszag segített Dunworthynek fölébredni. Mire leért a földszintre, már csaknem teljesen éber volt. Maiy ott várta őt, maszkban meg teljes védőruházatban.

– Újabb esetünk van – mondta és odanyújtott neki egy SVR csomagot. – Az egyik karantén miatt itt ragadt. Lehetséges, hogy a bevásárlók tömegéből való. Szeretném, ha megpróbálnád azonosítani.

A férfi ugyanolyan ügyetlenül vette föl az öltözéket, mint az első alkalommal, csaknem eltépve a ruhát igyekezetében, hogy a tépőzárat széthúzza.

– Tucatszám voltak vásárlók a Fő utcán – jegyezte meg, miközben fölhúzta a kesztyűt. – És én Badrit figyeltem. Kétlem, hogy az utcáról bárkit is azonosítani tudnék.

– Tudom – válaszolta Mary. Mutatta az utat a folyosón, aztán bement előre a Sürgősségi ajtaján. A férfinak úgy tűnt, mintha évek teltek volna el, amióta utoljára ott járt.

Előttük egy embercsoport, mindegyikük fölismerhetetlen a papírruhában, épp betolt egy hordágyat. A rezidens, szintén papírburkolatban, információt gyűjtött be egy sovány, ijedtnek látszó nőtől, aki vizes esőkabátot és hozzá illő vízhatlan kalapot viselt.

– A neve Beverly Breen – mondta épp a rezidensnek elhaló hangon.

– Surbiton, Plover Street 226. Tudtam, hogy valami baj van. Folyton azt mondogatta, hogy el kell mennünk a metróval Northamptonba.

A nőnél volt egy esernyő meg egy nagy ridikül, s amikor a rezidens a páciens EAJ-számát kérdezte, a nő a betegfelvétel pultjához támasztotta az esernyőt, kinyitotta a táskát, és keresgélt benne.

– A beteget most hozták be a metróállomásról. Fejfájásra és hidegrázásra panaszkodott – közölte Mary. – Azért állt sorban, hogy szálláshelyet jelöljenek ki neki.

Mary intett a mentőápolóknak, hogy álljanak meg a hordággyal. Visszahúzta a takarót a nő nyakáról és melléről, hogy Dunworthy jobban megnézhesse, bár erre nem volt szükség.

A vizes esőkabátos asszony megtalálta az EAJ-kártyát. Odaadta a rezidensnek, fölvette az esernyőt, a ridikült meg egy köteg különféle színű papírt, majd mindezeket magával hurcolva odajött a hordágyhoz. Az esernyő óriási volt. Levendulaszín ibolyák borították.

– Útközben, vissza a hálóhoz, Badri beleütközött ebbe az asszonyba – jelentette ki a tanár.

– Teljesen biztos vagy ebben? – kérdezte Mary.

A férfi rámutatott a beteg asszony barátnőjére, aki most leült és elkezdte kitölteni a nyomtatványokat.

– Fölismerem az esernyőt.

– Ez mikor történt? – tudakolta Mary.

– Nem tudom biztosan. Fél kettőkor?

– Miféle érintkezés volt? Megérintette Badri a nőt?

– Egyenesen beleütközött – válaszolta Dunworthy, megkísérelve fölidézni a jelenetet. – Nekiment az esernyőnek, aztán elnézést kért az asszonytól, aki egy darabig kiabált vele. Badri fölvette az esernyőt és odaadta a nőnek.

– Ráköhögött vagy rátüsszentett?

– Nem emlékszem.

A nőt begurították a Sürgősségire. Mary fölállt.

– Azt akarom, hogy legyen elkülönítve – jelentette ki és elindult utánuk.

A beteg barátnője fölállt, elejtette az egyik nyomtatványt, a többit ügyetlenül a melléhez szorította.

– Elkülönítés? – kérdezte ijedten. – Mi a baja?

– Kérem, jöjjön velem! – szólította föl Mary és elvezette őt valahová, hogy vért vegyenek tőle, a barátnője esernyőjére pedig fertőtlenítőt spricceljenek, még mielőtt Dunworthy megkérdezhette volna Marytől, hogy szeretné-e, ha megvárná. A tanár elindult, hogy föltegye a kérdést a recepciósnak, aztán fáradtan leült az egyik fal menti székre. A mellette lévő széken egy buzdító brosúra feküdt. Az volt a címe: Fontos, hogy jól kialudja magát!

A nyaka fájt a kényelmetlen alvástól a tábori széken, a szemét újfent csípte a fertőtlenítő. Föltételezte, hogy vissza kell mennie Badri szobájába, csak nem tudta biztosan, van-e elég energiája egy újabb SVR-t felvenni. Úgy vélte, most nem tudná elviselni, hogy fölébressze Badrit és faggassa, ki mást fognak hamarosan begördíteni a Sürgősségire 39,7 fokos lázzal.

De legalább Kivrin nem lesz köztük. Most hajnali fél öt van. Badri fél kettőkor ütközött össze a levendulaszín esernyős asszonnyal. Ez tizenöt órás lappangási időt jelent, és tizenöt órával ezelőttre Kivrin már teljes védettséget szerzett.

Mary visszajött, nem volt rajta sapka, a maszkja a nyakában lógott. A haja összevissza állt, és ugyanolyan holtfáradtnak látszott, mint amilyennek Dunworthy érezte magát.

– Elbocsátom Mrs. Gaddsont – mondta a recepciósnak. – Hétre kell visszajönnie vérvizsgálatra. – Odajött, ahol Dunworthy üldögélt. – Teljesen megfeledkeztem róla – mesélte mosolyogva. – Mrs. Gaddsont meglehetősen fölzaklatta a dolog. Megfenyegetett, hogy beperel, amiért törvénytelenül távoltartottam Williamtől.

– Jól ki fog jönni a harangjátékosaimmal. Ők azzal fenyegetőznek, bíróság elé citálnak akaratlan szerződésszegés miatt.

Mary beletúrt rendetlen hajába.

– Megkaptuk az influenzavírus azonosítását az Influenza Világközponttól.

– Fölpattant, mintha hirtelen energiainfúziót kapott volna.

– De meginnék egy csésze teát! – jelentette ki. – Gyere velem!

Dunworthy a betegfelvételisre pillantott, aki figyelmesen nézte őket, s nagy nehezen talpra állt.

– A sebészek várószobájában leszek – szólt oda Mary a recepciósnak.

– Igen, doktornő – mondta a recepciós. – Óhatatlanul végighallgattam a beszélgetését... – kezdte tétován.

Mary megmerevedett.

– Azt mondta nekem, elbocsájtja Mrs. Gaddsont, aztán hallottam, amint megemlíti a William nevet, és fölmerült bennem, vajon Mrs. Gaddson történetesen nem William Gaddson édesanyja-e.

– De az – válaszolta Mary, láthatólag furcsállva a dolgot.

– Maga William barátnője? – kérdezte Dunworthy azon merengve, vajon a recepciós is úgy el fog-e pirulni, mint a szőke nővérke.

Elpirult bizony.

– Eléggé összeismerkedtünk a mostani szünidőben. William itt maradt, hogy Petrarcát tanulmányozza.

– Többek közt – jegyezte meg Dunworthy, s míg a lányt lekötötte a pirulás, elvezette Maryt a „BELÉPNI TILOS! FERTŐZŐ BETEGEK KÓRTERME” felirat mellett a folyosó végébe.

– Mi az ördög volt ez az egész? – tudakolta a nő.

– Folyton Beteg William még annál is sokkal önállóbb, mint eleinte föltételeztük – felelte a tanár, miközben kinyitotta a várószoba ajtaját.

Mary fölkapcsolta a villanyt és odament a zsúrkocsihoz. Megemelte az elektromos vízforralót, majd eltűnt vele a vécében. A férfi leült. Valaki elvitte a vérvételhez szükséges eszközöket tartalmazó tálcát, s visszatette a másik asztalt a megszokott helyére, de Mary bevásárlószatyra még mindig a padló közepén hevert. Dunworthy előrehajolt és odahúzta a székek mellé.

Maiy újra megjelent a vízforralóval, lehajolt, bedugta a konnektorba.

– Milyen szerencsével jártál Badri kapcsolatainak földerítésében?

– érdeklődött.

– Mondhatni, semmilyennel. Tegnap este elment egy karácsonyi táncmulatságba Headingtonban. Oda-vissza metróval. Mennyire rossz a helyzet?

Mary kinyitott két teafiltert és belógatta őket a csészékbe.

– Sajnos, csak tejpor van. Tudsz arról, hogy mostanában lett volna bárkivel is kapcsolata az Államokból?

– Nem. Miért?

– Kérsz cukrot?

– Mennyire rossz a helyzet?

A nő tejport öntött a csészékbe.

– A rossz hír az, hogy Badri nagyon beteg. – Cukrot kanalazott a csészékbe. – Az Egyetemen keresztül kapta meg a szezonálisait, és az Egyetem szélesebb körű védelmet ír elő, mint az Egészségügy. Neki elvileg teljesen védettnek kellene lennie egy ötpontos mutációval szemben, és részlegesen védett tízpontos esetén. De teljes mértékben influenzatüneteket produkál, ami komolyabb mutációt jelez.

A vízforraló sivított.

– Ami epidémiát jelent.

– Igen.

– Pandémiát?

– Lehetséges. Ha az IVK nem tudja gyorsan szekvenálni a vírust, vagy ha a személyzet elinal. Vagy ha a karantén nem zár jól.

A nő kihúzta a vízforralót és forró vizet töltött a csészékbe.

– A jó hír az, hogy az IVK azt hiszi, ez az az influenza, ami Dél-Karolinából származik. – Mary odavitt egy csészét Dunworthynek. – Ebben az esetben már megtörtént a szekvenálása, egy analóg, valamint a védőoltás gyártása, a vírus jól reagál a mikrobaölőkre és a tüneti kezelésre, továbbá nem halálos.

– Milyen hosszú a lappangási idő?

– Tizenkét órától negyvennyolcig terjed. – A nő megállt a zsúrkocsival szemben és belekortyolt a teájába. – Az Influenza Központ vérmintákat küld összehasonlításra a Járványfelügyeleti Központnak Atlantába, és ők postázzák az általuk javasolt gyógykezelési eljárást.

– Hétfőn mikor jelentkezett be Kivrin az Ispotályba a vírusölőkért?

– Háromkor – felelte Mary. – Itt volt egész másnap reggel kilencig. Itt tartottam éjszakára, hogy biztos legyek abban, kialudta magát.

– Badri azt mondja, nem találkozott vele tegnap – mondta Dunworthy –, de érintkezhetett a lánnyal hétfőn, mielőtt bejött az Ispotályba.

– Ahhoz, hogy veszélyeztetve legyen, Kivrinnek a vírusölő oltásai előtt kellett volna kitennie magát a fertőzésnek, és a vírusnak ellenőrizetlenül kellett volna replikálódnia – magyarázta Mary. – Még ha találkozott is Badrival hétfőn vagy kedden, az ő esetében kisebb a veszélye a tünetek kialakulásának, mint a tiédben. – A nő komolyan nézett rá a teáscsésze fölött.

– Még mindig aggódsz a fix miatt, igaz?

A férfi félig-meddig tagadóan rázta meg a fejét.

– Badri azt mondja, ellenőrizte a tanuló koordinátáit és azok rendben voltak, s ő már elmondta Gilchristnek, hogy a csúszás minimális – válaszolta, azt kívánva, bárcsak Badri felelt volna, amikor az időeltolódásról kérdezte.

– Mi más van még, ami félresikerülhetett? – kérdezte Mary.

– Nem tudom. Semmi. Eltekintve attól, hogy a lány egyedül van a középkorban.

Mary letette a teáscsészéjét a zsúrkocsira.

– Lehetséges, hogy ott nagyobb biztonságban van, mint itt lenne. Hamarosan jó sok beteg páciensünk lesz. Az influenza futótűzként terjed és a karanténtól csak még rosszabb lesz. Mindig az egészségügyi személyzet van elsőként kitéve a fertőzésnek. Ha ők elkapják, vagy kifogy a mikrobaölőkészlet, lehetséges, hogy ez az évszázad érdemel majd tízes besorolást.

Fáradtan beletúrt borzas hajába.

– Ne haragudj, most a kimerültség beszél belőlem! Elvégre ez nem a középkor! Még csak nem is a huszadik század. Vannak emésztésserkentőink és immunerősítőink, s ha ez a dél-karolinai vírus, van analógunk meg védőoltásunk. De mégis örülök, hogy Colin meg Kivrin kint vannak ebből, biztonságban.

– Biztonságban a középkorban – fanyalgott Dunworthy.

Mary rámosolygott.

– A gyilkosokkal.

Az ajtó kivágódott. Egy magas, szökés hajú, óriási lábú fiú jött be egy útitáskával, vizet csöpögtetve a padlóra.

– Colin! – kiáltott föl Mary.

– Szóval itt vagy – jegyezte meg Colin. – Már mindenhol kerestelek!