HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Kivrin csaknem hajnalig nem tudta ágyba fektetni Agnest. A kislány a „három királyok” érkezésétől – ahogy továbbra is nevezte őket – teljesen fölébredt, és elutasította a lefekvésnek még a fontolóra vételét is attól való féltében, hogy elmulaszt valamit, jóllehet egyértelműen ki volt merülve.

Szorosan Kivrin nyomában járt, amikor ő segíteni próbált Eliwysnek az étkek behordásában, s nyafogott, hogy éhes. Aztán, amikor az asztalokat végre megterítették, nem volt hajlandó semmit sem enni.

Kivrinnek nem volt ideje vele vitatkozni. Fogást fogás után kellett behordani az udvar túloldaláról, a konyhából: fatálakon a vadhúst, a sült malacot meg egy hatalmas pástétomot, aminél Kivrin félig-meddig arra számított, hogy amikor átvágják a héját, feketerigók röppennek elő belőle.^[11] A Szent Megreformáltak papja szerint böjtöt tartottak az éjféli mise és a karácsony reggeli nagymise között, de itt mindenki – beleértve a püspök követét is – jóízűen evett a sült fácánból meg libából meg a sáfrányos lében párolt nyúlhúsból. És poharazgattak is. A „három királyok” állandóan még több borért kiáltottak.

Pedig már így is többet italoztak a kelleténél. A szerzetes kihívóan fodrozta Maisryt, az írnok pedig, aki már érkezéskor részeg volt, csaknem az asztal alá itta magát. A püspök követe mindkettőnél többet vedelt, s folyton odaintett Rosemundnak, hogy vigye oda hozzá a serleget. Gesztusai minden kupa után egyre szélesebbek, és egyre kevésbé érthetők lettek.

„Helyes” – gondolta Kivrin. Talán annyira leissza magát, hogy elfelejti, mit ígért Lady Imeyne-nek, s elfelejti elvinni őt a godstow-i zárdába.

Odavitte a fedeles kupát Gawynnak, remélve, hogy alkalma nyílik megkérdezni tőle, hol van az ugrás helyszíne, de a férfi Sir Bloet néhány emberével nevetgélt, akik sört kértek lüvrintől, s még több húst. Mire a lány visszajutott Agneshez, a gyerek mélyen aludt, a feje szinte a levesescipójában. Kivrin óvatosan fölemelte, és fölvitte a lépcsőn Rosemund lányszobájába.

Fölöttük kinyílt az ajtó.

– Lady Katherine – szólalt meg Eliwys, akinek a karja tele volt ágyneművel. – De jó, hogy itt van kegyelmed! Szükségem van a segítségére.

Agnes megmoccant.

– Hozza le kegyelmed a lenvászon lepedőket a padlásról! – kérte Eliwys. – Az egyház emberei alszanak majd ebben az ágyban, és Sir Bloet nővére meg a hölgyei a padláson.

– Én hol fogok aludni? – kérdezte Agnes és kifickándozta magát Kivrin öleléséből.

– Mi majd a csűrben alszunk – válaszolta Eliwys. – De Agnes, muszáj addig várnod, míg meg nem vetjük az ágyakat. Menj játszani!

Agnest nem kellett bátorítani. Leugrándozott a lépcsőn, a karját lóbálva, hogy csilingeljen a csengője.

Eliwys odaadta az ágyneműt Kivrinnek.

– Vigye ezeket kegyelmed a padlásra, és hozza le a hermelinprém ágytakarót férjemuram faragott ládájáról!

– Mit gondol kegyelmed, hány napig időzik itt a püspök követe az embereivel? – kérdezte Kivrin.

– Nem tudom – felelte az aggódónak látszó Eliwys. – Imádkozom, hogy két hétnél ne tovább, máskülönben nem lesz elegendő a hús. Meg ne feledkezzék kegyelmed a jó párnaaljakról!

Két hét az több is, mint elég, bőven túl a randevú idején, és az biztos, hogy nem úgy néznek ki, mint akik máris indulnának. Amikor Kivrin lemászott a padlásról a lepedőkkel, a püspök követe már hangosan horkolva aludt a díszhelyen, az írnok pedig föltette a lábát az asztalra. A szerzetes Sir Bloet egyik szobalányát szorította sarokba, s a nő mellkendőjével játszadozott. Gawyn nem volt látható sehol.

Kivrin odavitte a lepedőket meg az ágytakarót Eliwyshez, aztán fölajánlotta, hogy kiviszi az ágyneműt a csűrbe.

– Agnes nagyon fáradt – jegyezte meg. – Szívesen fektetném ágyba, amint lehet.

Eliwys szórakozottan bólintott, az egyik nehéz párnaaljat ütögetve, és Kivrin leszaladt a lépcsőn, ki az udvarra. Gawyn nem volt sem az istállóban, sem a sörfőzdében. A lány elidőzött az árnyékszék közelében, míg ki nem bukkant onnan két vöröshajú fiatalember, akik furcsán tekintettek rá, aztán ment tovább a csűrbe. Talán Gawyn megint elvonult Maisryvel, vagy csatlakozott a falusiak ünnepléséhez a réten. A lány nevetést hallott, miközben a padlás csupasz fapadlóján szalmát terített szét.

Rátette a prémeket meg ágytakarókat a szalmára, lement, ki a kapuátjárón, hogy lássa, nem látja-e valahol a férfit. Máglyát raktak a templomkert elé, többen körötte álltak, kezüket melengették és nagy ivókürtökből kortyolgattak. Kivrin látta Maisry apjának meg az ispánnak kivörösödött képét a tűz fényében, de Gawynét nem.

A férfi nem volt az udvaron sem. Rosemund, köpenyébe burkolózva, ott állt a kapu mellett.

– Mit csinálsz idekint a hidegben? – kérdezte Kivrin.

– Apámuramat várom – válaszolta Rosemund. – Gawyn azt mondta, napkelte előttre várja.

– Láttad Gawynt?

– Igen. Az istállóban van.

Kivrin aggodalmasan tekintett az istálló felé.

– Ahhoz túl hideg van, hogy itt kint várakozz. Be kell menned a házba. Megmondom Gawynnak, szóljon neked, mihelyst apádurad megérkezik.

– Nem, majd itt várok – tiltakozott Rosemund. – Megígérte, hogy karácsonyra megjő. – A hangja kicsit reszketett.

Kivrin fölemelte a lámpást. Rosemund nem sírt, de lángolt az orcája. Kivrin eltűnődött, vajon most mit csinált Sir Bloet, hogy Rosemund így rejtőzik előle. Vagy talán a szerzetes volt az, aki ráijesztett, esetleg az ittas írnok.

Kivrin megfogta a kislány karját.

– A konyhában is várakozhatsz, és ott legalább meleg van – javasolta.

Rosemund bólintott.

– Apámuram megígérte, hogy okvetlen eljő.

„És mit tesz?” – tűnődött Kivrin. – Kidobja az egyházi férfiúkat?

Fölbontja Rosemund eljegyzését Sir Bloettal? „Apámuram sosem hagyná, hogy bajom essék”, mondta a kislány Kivrinnek, de az apja aligha lehet abban a helyzetben, hogy lemondja az eljegyzést, amikor már aláírták a házassági szerződést. Nem idegenítheti el Sir Bloetot, akinek „sok nagyhatalmú barátja van”.

Kivrin a konyhába vitte Rosemundot, meghagyta Maisrynek, hogy melegítsen meg neki egy kupa bort.

– Megyek és szólok Gawynnek, jöjjön érted, amint megérkezik apádurad – jelentette ki és átment az istállóba, Gawyn azonban nem volt ott, ahogy a sörfőzdében sem.

Kivrin bement a házba, azon töprengve, vajon nem küldte-e el Imeyne a férfit egy újabb megbízással. De az öregasszony ott ült a szemlátomást akarata ellenére fölébresztett követ mellett, és eltökélten beszélt hozzá. Gawyn ott volt a tűz mellett, Sir Bloet embereivel körülvéve, köztük volt az a kettő is, akik kijöttek az árnyékszékből. Sir Bloet a tűzhely közelebbi oldalán ült a sógornőjével és Eliwysszel.

Kivrin leereszkedett a koldusok lócájára a válaszfal mellett. Semmi esélye, hogy a férfi közelébe kerülhessen, az ugrás helyének tisztázásáról már nem is beszélve.

– Add oda nekem! – jajgatta Agnes. Ő meg a többi gyerek a lányszobába vezető lépcsőnél sereglettek össze, a kisfiúk Kormost adogatták körbe, megcirógatva a kölyköt és játszadozva a fülével. Agnes minden bizonnyal akkor ment ki az istállóba a kiskutyáért, míg Kivrin a csűrben járt.

– Ő az én kopom! – jelentette ki Agnes és utána kapott. A kisfiú elrántotta tőle a kutyakölyköt. – Add oda nekem!

Kivrin fölállt.

– Midőn az erdőben lovagoltam, egy hajadonra bukkantam – kezdett bele fennhangon Gawyn. – Rablók támadtak reá, súlyosan megsérült, a fején hatalmas vágás volt, mely erősen vérzett.

Kivrin tétovázott, odapillantott Agnesre, aki a kisfiú karját csépelte, aztán újra leült.

– Szépséges hajadon, kérdezém, ki követte el ezt a borzalmat? Ám ő a sérülései miatt nem tudott beszélni.

Agnes visszaszerezte a kölyköt és szorosan magához ölelte. Kivrinnek oda kellene mennie, megmenteni a szegény jószágot – mégis maradt, ahol volt, csak kissé arrébb mozdult, hogy ellásson a sógornő főkötője mellett. „Mondd el nekik, hol találtál – próbálta akaratával rávenni Gawynt. – Mondd el, pontosan hol az erdőben!”

– Kegyelmed hűbérese vagyok, és meg fogom találni ezeket a gonosz gazembereket, mondám én, de félek itt hagyni kegyelmedet ily siralmas állapotban – folytatta a férfi Eliwys felé tekintgetve. – Ám a hajadon összeszedte magát és esedezett, hogy menjek és keressem meg azokat, kik bántalmazták.

Eliwys fölállt, az ajtóhoz ment. Egy pillanatig ott állt, aggódó arccal, aztán visszajött és leült újra.

– Ne! – visította Agnes. Most Sir Bloet egyik vöröshajú unokaöccse szerezte meg Kormost és fél kézzel tartotta a feje fölött. Ha Kivrin nem menti meg azonnal, halálra szorongatják szegény kis kutyát, és semmi értelme tovább hallgatni a Hajadon megmentését az Erdőben, mely nyilvánvalóan nem azt mesélte el, ami történt, hanem imponálni szándékozott Eliwysnek. Odament a gyerekekhez.

– A rablók csak nemrég távoztak, könnyűszerrel rábukkantam a nyomaikra és követtem őket, sarkantyúmmal nógatva a hátasomat utánuk.

Sir Bloet unokaöccse a mellső lábainál fogva lógatta Kormost. A kölyök szánalmasan vinnyogott.

– Kivrin! – kiáltotta Agnes, mikor megpillantotta, és Kivrin lábának vetette magát. Sir Bloet unokaöccse azonnal odaadta a kutyát Kivrinnek, majd elhátrált. A többi gyerek is elszéledt.

– Kegyelmed megmentette Kormost – mondta Agnes a kiskutyáért nyúlva.

Kivrin a fejét rázta.

– Ideje lefeküdni – közölte.

– Nem vagyok fáradt! – nyafogta Agnes, igen kevéssé meggyőző módon. Meg is dörzsölte a szemét.

– De Kormos fáradt – mondta Kivrin leguggolva Agnes mellett viszont nem akar lefeküdni, csak akkor, ha te is lefekszel vele.

Úgy tűnt, ez az érv megfogta a kislányt, így – még mielőtt kivetnivalót talált volna benne – Kivrin visszaadta neki Kormost, úgy helyezve a karjába a kis kutyát, mint egy csecsemőt, majd mindkettőjüket fölkapta és magához ölelte.

– Kormos majd azt akarja, hogy mondj neki mesét – jegyezte meg Kivrin, elindulva az ajtó felé.

– Hamarosan oly helyen találtam magam, mit nem ismerek – mondta Gawyn –, egy sötét erdőben.

Kivrin kicipelte a gondjaira bízottakat, majd át az udvaron.

– Kormos szereti a cicákról szóló meséket – jelentette ki Agnes, gyöngéden ringatva karjában a kölyköt.

– Akkor olyan mesét kell mondanod neki, ami cicáról szól – vélte Kivrin. Ő fogta a kutyakölyköt, míg Agnes fölmászott a létrán a padlásra. Az állat már mélyen aludt, megviselte az addigi bánásmód. Kivrin lefektette a szalmába a matrac mellé.

– Egy rosszcsont cicáról – mondta Agnes, és újra fölmarta a kutyát.

– Én nem fogok aludni! Csak lefekszem Kormossal, ezért aztán nem is kell levennem a ruhámat.

– Nem, nem kell – értett egyet Kivrin, betakarva Agnest, Kormossal együtt a súlyos prémmel. Túlságosan hideg volt a csűrben a levetkőzéshez.

– Kormos viselni szeretné a csengőmet – állította a gyerek, és megpróbálta áthúzni a pántlikát a kutyus fején.

– Nem, nem szeretné – válaszolta Kivrin. Elkobozta a csengőt, s újabb prémet terített rájuk. Kivrin maga is bemászott a kislány mellé. Agnes odapréselte apró testét Kivrinhez.

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rosszcsont cica – mondta ásítva Agnes. – Apjaura mondta néki, ne menjen az erdőbe, de ő nem fogadott szót.

– Hősiesen küzdött az elalvás ellen, a szemét dörzsölte, kalandokat talált ki a rosszcsont cicának, ám végül a sötétség és a súlyos prémek melege legyűrték ellenállását.

Kivrin ott maradt mellette, megvárta, míg a gyerek légzése könnyed és egyenletes lett, aztán gyöngéden kiszabadította Kormost Agnes markolásából, majd lefektette a szalmába.

Agnes a homlokát ráncolta álmában, érte nyúlt, mire Kivrin mindkét karjával átölelte. Föl kellene kelnie, előkeríteni Gawynt. A randevúig már egy hét sincs hátra.

Agnes megmoccant, még közelebb fészkelődött, haja Kivrin arcát csiklandozta.

„Hogyan foglak itt hagyni téged? – gondolta Kivrin. – És Rosemun-dot?

És Roche atyát?” – Azzal elaludt.

Amikor fölébredt, már csaknem világos volt. Időközben Rosemund is bemászott Agnes mellé. Kivrin hagyta őket aludni, leosont a padlásról, keresztül az udvaron. Félt, hogy elmulasztotta a misére szólító harangozást, de Gawyn még mindig a tűz mellett szónokolt, s a püspök követe még mindig az urasági helyen üldögélt, Lady Imeyne-t hallgatva.

A szerzetes a sarokban ült, átkarolva Maisiyt, ám az írnok nem volt látható sehol sem. Minden bizonnyal elvesztette az eszméletét és ágyba fektették.

A gyerekeket is biztos ágyba dugták, szemlátomást egyik-másik nő is fölment a padlásra pihenni. Kivrin nem látta sem Sir Bloet nővérét, sem a dorseti sógornőt.

– Megállj, gazember, kiáltottam – mesélte Gawyn –, mert tisztes párviadalban fogok megküzdeni véled. – Kivrin azon merengett, ez még mindig a Megmentés, vagy ez már Sir Lancelot egyik kalandja. Lehetetlenség volt megállapítani, és ha mese Eliwyst szándékozta lenyűgözni, akkor hiába. A nő nem volt a csarnokban. Ami még megmaradt Gawyn közönségéből, szintén nem tűnt lenyűgözöttnek. Ketten közülük kockáztak a pádon, Sir Bloet pedig aludt, álla terjedelmes mellkasára bukott.

Azzal, hogy elaludt, Kivrin nyilvánvalóan nem mulasztotta el a lehetőséget arra, hogy Gawynnal beszéljen. Ahogy a dolgok kinéztek, egy ideig nem is lesz erre módja. Akár ott is maradhatott volna a padláson Agnesszel. Kénytelen lesz megteremteni az alkalmat – fel kell tartóztatnia Gawynt az árnyékszékre menet, vagy utol kell majd érnie amikor misére megy, hogy odasúgja neki: „Találkozzunk utána az istállóban!”.

Az egyházi emberek nem úgy néztek ki, mint akik hamarosan távoznak, hacsak el nem fogy a bor, de kockázatos lenne túl soká halasztgatni a beszélgetést. A férfiak a fejükbe vehetik, hogy vadászni mennek holnap, esetleg megváltozhat az időjárás. Függetlenül attól, hogy a püspök követe meg a lakájai távoznak-e vagy sem, már csak öt nap van a randevúig. Nem, csak négy. Hiszen már karácsony van.

– A gaz ádáz ütéssel célzott meg – mondta Gawyn, fölállt, szemléltem az elmondottakat –, és ha olyan komolyan lecsapott volna, mint ahogy színlelte, a fejemet biza ketté hasította volna.

– Lady Katherine! – szólította meg Imeyne. Az öregasszony fölállt és intett Kivrinnek. A püspök követe érdeklődve nézte őt. A lány szíve kalapálni kezdett, azon tűnődött, vajon most meg miféle komiszságot főztek ki ezek maguk között. Mielőtt azonban Kivrin átszelhette volna a csarnokot, Imeyne otthagyta a követet és odajött hozzá, egy vászonba bugyolált csomagot hozva.

– Úgy kívánom, vigye el ezeket Roche atyának a miséhez – mondta, visszahajtva a vásznat, hogy Kivrin láthassa a betakart viaszgyertyákat.

– Hagyja meg neki kegyelmed, hogy az oltárra tegye őket, és ne csippentse el a gyertyák lángját, mert attól eltörik a kanóc! Készítse elő a templomot, hogy a püspök úr követe misét mondhasson benne. Szeretném, ha a templom úgy nézne ki, mint az Úr lakhelye, s nem mint egy disznóól. És hagyja meg neki, hogy vegyen tiszta miseruhát!

„Szóval végül is megkapja a vénasszony az óhajtott rendes misét – gondolta Kivrin, átsietve az udvaron, majd végig a kapuátjárón. – És tőlem is megszabadul. Már csak Roche-tól kellene megszabadulnia, meg kell győznie a püspök követét, hogy fokozza le vagy vigye el a bicesteri apátságba.”

Nem volt senki a réten. A kialvó máglya fakón izzott a szürke fényben, és a hó, ami megolvadt körülötte, jeges pocsolyákban fagyott meg újra. A falusiak minden bizonnyal lefeküdtek. A lány eltöprengett, vajon Roche atya is ezt tette-e, de a pap házából nem szállt föl füst és nem kapott választ, amikor bekopogott. Kivrin végigsétált az ösvényen a templom oldalában lévő ajtóhoz. Odabent még mindig sötét volt, még hidegebb, mint éjfélkor.

– Roche atya! – szólította halkan Kivrin, eltapogatózva Szent Katalin szobráig.

A pap nem válaszolt, de hallotta mormoló hangját. A férfi a szentélyt elrekesztő rács mögött, az oltár előtt térdepelt.

– Vezesd azokat, kik ezen az éjen utaztak, épen és sértetlenül haza, óvd meg őket az úton minden vésztől és bajtól! – imádkozta a férfi. Halk hangja a lányt arra a bizonyos éjszakára emlékeztette a betegszobában, amikor annyira beteg volt: a lángokon keresztül is kitartó, vigasztaló hangra. És Mr. Dunworthyre. Nem szólongatta újra, hanem maradt, ahol volt, nekidőlve a jéghideg szobornak, hallgatta a pap hangját a sötétben.

– Sir Bloet és a családja eljöttek Courcyból a misére, mindösszes szolgájukkal – mondta a férfi valamint a szabad Theodulf Henefeldéből. A havazás elállt tegnap este, az ég pedig kitisztult Krisztus szent születésének éjszakájára – folytatta azon a tárgyilagos hangon, ami pont úgy hangzott, mint a lányé, amikor a felvevőjébe imádkozott. Beszámoló a misén megjelentekről, és időjárás-jelentés.

Most már kezdett fény beszűrődni az ablakokon, a lány ki tudta venni a papot a szentélyt elválasztó rácson keresztül: a reverendája viseltes, piszkos a szegélye, az arca durva, kegyetlennek látszó – összehasonlítva az arisztokratikus követtel, a keskeny képű írnokkal.

– Ezen az áldott éjjelen, ahogy véget ért a mise, egy küldött érkezett a püspöktől, vele két pap, mindhárman nagytudásúak és jámborak – imádkozta Roche.

„Ne hagyd magad elbolondítani az aranytól meg a cifra öltözékektől – gondolta Kivrin. – Te tíz ilyennel is fölérsz. Azt közölte Imeyne, a püspök követe fogja elmondani a karácsonyi misét. Úgy tűnt, egy csöppet sem izgatja az a tény, hogy a követ nem böjtölt, nem vette a fáradságot, hogy elmenjen a templomba s maga készítse elő a szertartást. Te ötven ilyennel is fölérsz! – gondolta Kivrin. – Százzal.”

– Híre jött, hogy nyavalya dúl Oxenfordban. Tabord, a földműves jobban van, jóllehet meghagytam neki, ne jöjjön el még a misére. Uctreda is túl gyönge ahhoz, hogy misére jöjjön. Vittem neki levest, de nem ette meg. Walthef okádva esett össze a tánc után a túl sok sörtől. Gytha megégette a kezét a máglyánál, amikor kivett belőle egy izzó ágat. Nem félek, jöjjenek bár a végső napok, a Harag meg az Utolsó ítélet napjai, mert Te, Uram oly sok segedelmet küldték Sok segedelmet. A papnak semmiféle segítsége nem lesz, ha még sokáig itt áll és hallgatózik. A nap már fölkelt, az ablakok rózsa- és aranyszín fényében látta a lány a gyertyatartók oldalán lefolyt viaszt, az aljukon az elszíneződéseket, az oltárterítőn egy nagy viaszpecsétet. A Harag és az Utolsó ítélet napja pont a megfelelő kifejezés arra, mi történni fog, ha a templom így néz ki, amikor Imeyne majd bemasírozik ide a misére.

– Roche atya! – szólította meg a férfit.

Roche tüstént megfordult. Megpróbált fölállni, jóllehet a lába nyilvánvalóan elmerevedett a hidegtől. Meglepettnek, sőt ijedtnek tűnt, így Kivrin gyorsan hozzátette:

– Én vagyok, Katherine – és előrelépett az egyik ablakból áradó fénybe, hogy a férfi láthassa.

A pap, még mindig riadtan, keresztet vetett, a lány pedig azon tűnődött, vajon Roche nem aludt-e félig imádkozás közben. Talán még nem ébredt föl teljesen.

– Lady Imeyne küldött a gyertyákkal – közölte, és megkerülve a rácsot, odament hozzá. – Meghagyta nekem, mondjam meg, hogy kegyelmed tegye őket az ezüst gyertyatartókba az oltár két oldalán. Meghagyta nekem, mondjam meg... – Elhallgatott, mert szégyellte átadni Imeyne rendeleteit. – Azért jöttem, hogy segítsek előkészíteni a templomot a miséhez. Mit szeretne, mit tegyek? Tisztítsam meg a gyertyatartókat?

– Odatartotta a férfinak a gyertyákat.

A pap nem vette el azokat, sőt egy szót sem szólt A lány a homlokát ráncolta. Azon töprengett, vajon igyekezetében, hogy megóvja őt Imeyne haragjától, nem hágott-e át valami szabályt. A nőknek tilos volt megérinteniük a mise kellékeit és edényeit. Talán a gyertyatartókhoz sem szabad hozzányúlniuk.

– Nem szabad segítenem? – kérdezte. – Nem lett volna szabad bejönnöm a szentélybe?

Roche hirtelen magához térni látszott.

– Nincs olyan hely, ahová ne mehetnének Isten szolgálói – jelentette ki. Elvette a gyertyákat a lánytól és letette őket az oltárra. – De olyasvalakinek, mint kegyelmed, nem lenne szabad ilyen alantas munkát végeznie.

– Istennek tetsző munka – vágta rá fürgén a lány. Kivette a félig leégett gyertyákat a súlyos karos gyertyatartóból. Viasz csöpögött végig minden oldalán. – Szükségünk lesz egy kis homokra – közölte Kivrin – meg egy késre, hogy levakarjuk a viaszt.

A pap azonnal ment értük, s távollétében a lány sietve leszedte a gyertyákat a szentélyt rekesztő rácsról és faggyúgyertyákat tett a helyükre.

A férfi visszajött a homokkal, egy marék piszkos ronggyal meg egy késnek látszó vacakkal. A viaszt mégis el tudta vágni. Kivrin az oltárte-rítővel kezdte, levakarta a viaszpecsétet, s aggódott, hogy tán nincs elég idejük. A püspök követe nem úgy nézett ki, mint aki majd sietve fölpattan a díszhelyről és készül a misére, de ki tudja, mennyi ideig képes kitartani Imeyne ellenében.

„Nekem sincs időm” – gondolta, mikor nekilátott a gyertyatartóknak. Korábban azzal áltatta magát, hogy bőven van idő, de az egész éjszakát Gawyn hajkurászásával töltötte, és még csak a közelébe sem jutott. Holnap pedig a férfi úgy dönthet, elmegy vadászni vagy Szépséges Hajadonokat megmenteni, vagy a püspök követe a lakájaival megissza az összes bort, és mennek keresni még többet, őt meg magukkal hurcolják.

„Nincs olyan hely, ahová ne mehetnének Isten szolgálói”, jelentette ki az előbb Roche. „Kivéve az ugrást – gondolta a lány. – Kivéve a hazamenetelt.”

Hevesen súrolta a nedves homokkal a gyertyatartó peremébe lerakodott viaszt, így egy darabka letört és nekivágódott annak a gyertyának, amit Roche kapart.

– Elnézést – mondta a lány. – Lady Imeyne... – aztán elhallgatott.

Semmi értelme elmondani a papnak, hogy őt elküldik innen. Ha a férfi megpróbálna közbenjárni az érdekében Lady Imeyne-nél, azzal csak rontana a helyzeten. A lány nem akarta, hogy a papot elvigyék Osney-ba vagy egy még rosszabb helyre, csak azért, mert megkísérelt segíteni rajta.

A férfi közben arra várt, hogy ő befejezze a mondatot.

– Lady Imeyne meghagyta, hogy mondjam meg: a püspök követe fogja mondani a karácsonyi misét.

– Áldás lesz ilyen szentséget hallani Jézus Krisztus születése napján – mondta a férfi, letéve a fényesre pucolt kelyhet.

Jézus Krisztus születése napja. A lány megpróbálta fölidézni a Szűz Mária-templom képét, ahogy az ma reggel kinézhet, a muzsikát és a meleget; a lézergyertyák csillognak a rozsdamentes acél gyertyatartókban – de ez olyasmi volt, amit csak elképzelt, homályos és valószerűtlen.

Elhelyezte a gyertyatartókat az oltár két oldalán. Tompán ragyogtak az ablakok tarkabarka fényében. Azokba állított Imeyne gyertyáiból hármat, aztán a baloldalit elmozdította, kicsit közelebb az oltárhoz, hogy szimmetrikusak legyenek.

Nem tehetett semmit Roche miseruhájával, amiről Imeyne pontosan tudta, az egyetlen, amivel a pap rendelkezik. Nedves homok került a reverenda ujjára, a lány a kezével törölte le.

– Mennem kell, hogy fölébresszem Agnest és Rosemundot a misére – mondta, lesöpörve a miseruha elejét, aztán akaratlanul hozzátette:

– Lady Imeyne megkérte a püspök követét, vigyen engem magával a godstow-i zárdába.

– Isten ide küldte kegyelmedet, hogy segítsen nekünk – jelentette ki a pap. – Ő nem fogja megengedni, hogy elvigyék innen.

„Bárcsak hinni tudnék neked” – gondolta Kivrin, míg visszament a réten át. Még mindig nem volt életnek semmi jele, bár egy pár tetőről füst gomolygott, a tehenet is kihajtották. A füvet rágcsálta a máglya mellett, ahol a hó elolvadt. „Talán még mind alszanak, én pedig fölkelthetem Gawynt és megkérdezhetem, merre van az ugrás helye” – gondolta. Ekkor meglátta Rosemundot és Agnest, amint felé közelednek. Mindketten erősen megviseltnek néztek ki. Rosemund levélzöld bársonyruháját szalmaszálak meg szénatörek borította, Agnesnek a haja volt tele vele. A kislány, amint meglátta őt, kiszakította kezét Rosemundéból és Kivrinhez szaladt.

– Neked most aludnod kellene – mondta Kivrin, lesöpörve a szalmát a gyerek vörös felsőruhájáról.

– Néhány férfi jött – mesélte Agnes. – Ők ébresztettek föl minket.

Kivrin kérdőn nézett Rosemundra.

– Megjött apádurad?

– Nem – felelte. – Nem tudom, hogy kik ők. Azt hiszem, a püspök követének szolgái lehetnek.

Azok voltak. Négyen, mind szerzetes – de nem olyan előkelők, mint a ciszterci barát – meg két megrakott szamár. Nyilvánvalóan csak most érték utol a gazdájukat. Miközben Kivrin és a lányok figyelték őket, lerámoltak két óriási ládát, több daróczsákot s egy hatalmas boroshordót.

– Biztos úgy tervezik, hogy hosszasan elidőznek – vélte Agnes.

– Igen – felelte Kivrin. Isten ide küldte kegyelmedet. Ő nem fogja megengedni, hogy elvigyék innen. – Menjünk! – javasolta vidáman.

– Megfésülöm a hajadat.

Bevitte Agnest és megtisztogatta. A rövid szunyókálástól mit sem javult Agnes kedélyállapota, és nem volt hajlandó nyugton állni, míg Kivrin kifésülte a haját. Egészen a miséig eltartott, míg az összes szalmát és a legtöbb gubancot kibontotta. Agnes folytatta a nyafogást egész úton a templomba.

Szemlátomást miseruha is akadt a követ poggyászában, nemcsak bor. A püspök követe fekete bársonystólát viselt vakítóan fehér karinge fölött, a baráton több rőfnyi arannyal átszőtt brokátselyem ragyogott. Az írnok sehol sem volt látható, miként Roche atya sem, valószínűleg száműzték a miseruhája miatt. Kivrin a templom hátsó része felé pillantott, remélve, hátha Roche-nak megengedték, hogy legalább szemtanúja legyen mindezen szentségnek, de nem látta sehol a falusiak között.

Akik szintén eléggé megviseltnek látszottak, némelyikük egyértelműen másnapos volt. Ahogy a püspök követe is, aki lélektelenül hadarta el a mise szavait, olyan akcentussal, amit Kivrin alig értett. Egyáltalán nem hasonlított Roche atya latinjához. Ahhoz sem, amit Latimer és a Szent Megreformáltak papja tanított neki. A magánhangzók mind mások voltak, a „c”pedig az excelsisben csaknem „z”-nek hangzott. A lány Latimerre gondolt, aki belésulykolta a hosszú magánhangzókat, meg a Szent Megreformáltak papjára, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a „valódi latinban” a „c olyan, mint a megsóz közepe”.

„Ez a valódi latin, gondolta a lány. – Nem hagylak el, mondta a pap azon az éjen. És azt is: Ne félj! És én tökéletesen értettem őt.”

Ahogy haladt előre a mise, a követ egyre gyorsabban kántált, mintha alig várná, hogy befejezhesse. Lady Imeyne szemlátomást észre sem vette ezt. Önelégülten derűsnek tűnt abban a tudatban, hogy helyesen cselekedett, így helyeslően bólogatott a prédikáció alatt, ami úgy tűnt, a világi dolgok elvetéséről szólt.

Amikor kitódultak, az öregasszony megállt a templom ajtajában, a harangtorony felé pillantott, száját rosszallóan húzta el. „Most meg mi van? – gondolta Kivrin. – Van egy porszem a harangon?”

– Lady Yvolde, látta kegyelmed, hogyan nézett ki a templom? – kérdezte haragosan Imeyne Sir Bloet nővérétől a harangozás alatt. – Nem tett gyertyákat a szentély ablakaiba, csak fáklyákat, amiket a parasztok használnak. – Megállt. – Hátul kell maradnom, hogy beszéljek erről vele. Szégyent hozott a családunkra a püspök színe előtt.

Azzal elmasírozott a harangtorony irányába, az arcára kiült a jogos harag. „Ha a pap tett volna gyertyákat az ablakokba – gondolta Kivrin –, akkor azok nem lettek volna megfelelőek, vagy nem a megfelelő helyen álltak volna. Vagy rosszul tette volna ki őket.” – Azt kívánta, bárcsak lenne módja, hogy figyelmeztesse Roche-t, de Imeyne máris megtette a fél utat a toronyig, Agnes pedig kitartóan rángatta Kivrin kezét.

– Fáradt vagyok – panaszolta. – Le akarok feküdni.

Kivrin a falusiakat kerülgetve, akik a mulatozás második fordulójába kezdtek, elvitte Agnest a csűrbe. Újra tettek fát a máglyára, és több fiatal nő megfogta egymás kezét s körbetáncolta a tüzet. Agnes készségesen lefeküdt a padláson, de már föl is kelt, még mielőtt Kivrin elért volna a házba. Utánasietett, át az udvaron.

– Agnes – szólt rá szigorúan, csípőre tett kézzel Kivrin. – Mit keresel itt? Azt mondtad, fáradt vagy.

– Kormos beteg.

– Beteg? – lepődött meg Kivrin. – Mi a baja?

– Beteg – ismételte meg Agnes. Megfogta Kivrin kezét és visszavezette a csűrbe, föl a padlásra. Kormos a szalmában feküdt, élettelen batyuként. – Készít neki borogatást kegyelmed?

Kivrin fölvette a kölyköt, aztán óvatosan visszafektette. Már beállt a hullamerevség.

– Ó, Agnes, attól tartok, meghalt.

Agnes leguggolt, érdeklődve vette szemügyre a tetemet.

– Nagyanyám káplánja is meghalt – mesélte. – Kormosnak is láza volt?

„Kormost túl sokat fogdosták – gondolta Kivrin. – Kézről kézre adogatták, szorongatták, ráléptek, félig megfojtották. Szeretetből ölték meg. Karácsonykor.” Agnes azonban nem tűnt különösebben földúltnak.

– Lesz temetés? – kérdezte a gyerek, s puhatolózón dugta az ujját Kormos füléhez.

„Nem” – gondolta Kivrin. A középkorban nem volt cipősdobozos temetés. A korabeliek a döglött állatoktól úgy szabadultak meg, hogy a bokrok közé hajították őket, vagy bele egy patakba.

– Majd eltemetjük az erdőben – ígérte, bár fogalma sem volt, hogyan fogják ezt megoldani, hiszen a föld fagyott. – Egy fa alá.

Most először látszott Agnes boldogtalannak.

– Roche atyának a templomkertben kell eltemetnie Kormost – követelte.

Roche atya szinte bármit megtenne Agnesért, de Kivrin nem tudta elképzelni, hogy beleegyezzen egy állat keresztény temetésébe. Az ötlet, hogy a kedvenc háziállatok lélekkel bíró lények, egészen a tizenkilencedik századig nem terjedt el, és még a viktoriánusok sem követelték meg a keresztény temetést a kutyáiknak és macskáiknak.

– Én majd elmondom a halottak imáját – ajánlotta Kivrin.

– Roche atyának a templomkertben kell eltemetnie őt – ismételte meg Agnes, sírásra húzódott a szájjal. – És aztán muszáj harangoznia is!

– Nem temethetjük el, csak karácsony után – sietett Kivrin elterelni a könnyeket. – Majd karácsony után megkérdezem Roche atyát, mit tegyünk.

Azon tűnődött, most mit kellene tennie a hullával. Nem hagyhatja itt feküdni, ahol a lányok alszanak.

– Gyere, levisszük Kormost a földre! – mondta. Fölvette a kölyköt, megpróbált nem fintorogni. Levitte a létrán.

Körbenézett, egy dobozt vagy zacskót keresve, amibe Kormost tehetné, de nem talált semmit. Végül az egyik sarokba fektette, a kasza mögé, és kérte Agnest, hozzon marokszám szalmát, hogy letakarják.

Agnes szalmát dobott a tetemre.

– Ha Roche atya nem húzza meg a harangot Kormosért, akkor nem jut a Mennyországba – mondta, és zokogni kezdett.

Kivrinnek félórájába telt, míg lecsillapította. A karjában ringatta, törölgette könnymaszatos arcát, susogó hangon csitította.

Zajt hallott az udvarról. Eltöprengett, vajon a karácsonyi mulatozás költözött-e be az udvarra. Vagy a férfiak mennek-e vadászni. Hallotta ugyanis a lovak nyihogását.

– Gyere, menjünk és nézzük meg, mi történik az udvaron! – ajánlotta. – Talán itt van apádurad.

Agnes orrát törülve fölült.

– Elmondom neki Kormost – mondta és fölállt Kivrin öléből.

Kimentek az épületből. Az udvar tele volt emberekkel meg lovakkal.

– Mit csinálnak? – firtatta Agnes.

– Nem tudom – válaszolta Kivrin, noha teljesen világos volt, hogy mit csinálnak. Cob kivezette a követ fehér csődörét az istállóból, a szolgák kihurcolták a zsákokat és ládákat, amiket aznap kora reggel hurcoltak be. Lady Eliwys az ajtóban állt, aggódva fürkészte az udvart.

– Elmennek? – tudakolta Agnes.

– Nem – válaszolta Kivrin. „Nem. Az nem lehet, hogy elmennek. Hiszen nem tudom, hol az ugrás helye!”

Kijött a barát, a fehér csuhájában meg a köpenyében. Cob bement az istállóba és kijött újra, azt a kancát vezetve, amin Kivrin lovagolt, amikor elmentek magyalért, és hozott egy nyerget is.

– Biza elmennek – állapította meg Agnes.

– Tudom – értett egyet Kivrin. – Látom én is, hogy mennek.