MÁSODIK FEJEZET

– Hát – mondta Mary hosszan elnyúló lélegzettel most jólesne egy ital.

– Azt hittem, el kell menned az unokahúgod fiáért – jegyezte meg Dunworthy, még mindig azt a helyet nézve, ahol korábban Kivrin feküdt. A pajzsok fátylán belül a levegő csillogott a jégszemcséktől. A padlóhoz közel dér lepte el a hártyaüveg belsejét.

A Középkorosok szentségtelen hármasa még mindig a képernyőkre meredt, jóllehet azok nem mutattak mást, csak a megérkezés lapos vonalát.

– Háromig nem kell Colinért mennem – válaszolta Mary. – Úgy nézel ki, mint akire szintén ráférne egy kis szíverősítő, és a Bárány és Kereszt csak pár lépésre van innen.

– Meg akarom várni, míg meglesz a fix – közölte Dunworthy, a technikust figyelve.

Még mindig nem jelentek meg adatok a képernyőkön. Badri a homlokát ráncolta. Montoya ránézett a digitálisára és odaszólt valamit Gilchristnek. Gilchrist bólintott, a nő fölkapta a táskáját, amely addig félig a vezérlőpult alatt hevert, búcsút intett Latimernek, és kiment az oldalajtón.

– Montoyától eltérően, aki szemlátomást alig várta, hogy visszatérhessen az ásatásához, szeretnék maradni, amíg meg nem bizonyosodom, hogy Kivrin baj nélkül átjutott – mondta Dunworthy.

– Nem azt javasoltam, menj vissza a Balliolba – felelte Mary, beleküszködve magát a kabátjába –, de a fix legalább egy órába telik, ha nem kettőbe, és az, hogy addig itt állsz, semmivel sem fogja meggyorsítani. Attól, hogy nézed, nem fog gyorsabban fölforrni a víz a fazékban! Az a kocsma ott van az út túloldalán. Nagyon kicsi, elég klassz, az a fajta hely, ami nem tesz ki karácsonyi díszeket, nem bömböltet művi harangjátékot. – Odatartotta a férfinak a kabátját. – Iszunk egyet és eszünk valamit, aztán visszajöhetsz, lyukasra koptathatod a padlót a járkálásoddal, míg meg nem jön a fix.

– Itt szeretnék várni – jelentette ki a férfi, még mindig az üres hálót nézve.

– Miért nem ültettetett be Basingame egy lokátort a csuklójába? A Történettudományi Kar dékánjának nincs joga elmenni a szünidőre, telefonszámot sem hagyva, ahol el lehetne érni!

Gilchrist fölegyenesedett a még mindig változatlan képernyőtől, és vállon veregette Badrit. Latimer pislogott, mintha nem lenne biztos benne, hol is van. Gilchrist szélesen mosolyogva kezet rázott vele. Aztán önelégült arckifejezéssel elindult a fali kapcsolótábla irányába.

– Menjünk! – javasolta Dunworthy, elmarva a kabátját a nőtől és kinyitva az ajtót. Szinte robbanásként ütötte meg őket a Csordapásztorok harsogása. Maiy úgy szökkent ki az ajtón, mintha menekülne, Dunworthy pedig becsukta maguk mögött és követte Maiyt, át a négyszögletes udvaron, ki a Brasenose kapuján.

Metszően hideg volt, de nem esett. Viszont úgy nézett ki, bármelyik percben eleredhet. A Brasenose előtti járdán tolongó vásárlók számára szemmel láthatólag úgy tűnt, esni is fog. Az arra járóknak legalább a fele már ki is nyitotta az esernyőjét. Egy óriási vörös esernyős nő, akinek mindkét keze tele volt csomagokkal, beleütközött Dunworthybe.

– Miért nem néz az orra elé? – morrant oda a nő, majd tovasietett.

– Íme, a karácsonyi hangulat – jegyezte meg Mary, fél kézzel a kabátját gombolva, a másikkal a bevásárlószatyrát szorongatva. – A kocsma arra van, túl a patikán – tudatta, fejével biccentve az utca túloldala felé. – Azt hiszem, ezek a rémes harangok teszik. Elrontják mindenki kedvét.

A nő elindult az esernyők útvesztőjében a járdán. Dunworthy fontolgatta, fölvegye-e a kabátját, aztán úgy határozott, nem éri meg a vesződést ilyen rövid távolságra. A barátnője után vetette magát, próbálta kikerülni a halálos esernyőket és eldönteni, most éppen melyik karácsonyi éneket nyuvasztják. Úgy hangzott, mintha fegyverbe hívás és gyászhimnusz keresztezése lenne, de alighanem a Kiskarácsony, nagy-karácsony lehetett.

Mary a patikával szemben állt a járdaszegélyen, és megint a szatyrában kotorászott.

– Mi lehet ez a rémes lárma? – kérdezte, miközben előhúzott egy összecsukható esernyőt. – Az Ó, Betlehemnek városa?

– A Kiskarácsony, nagykarácsony – válaszolta Dunworthy, és lelépett az úttestre.

– James! – kiáltotta Mary, megragadva a férfi zakójának ujját.

A bicikli első kereke csak centiméterekkel ment el Dunworthy mellett, a közelebbi pedál megütötte a lábát. A biciklis kitért és rákiabált:

– Azt sem tudja, hogy kell átmenni egy nyavalyás úttesten?!

Dunworthy visszalépett, ekkor nekiütközött egy hatéves kölyöknek, aki egy plüss Mikulást szorongatott. A gyerek anyja szúrósan rámeredt.

– Légy szíves, legyél óvatos, James! – kérte Mary.

Átvágtak az úttesten, Mary ment elöl. Félúton rákezdett az eső. Mary bevetődött a patika kiugró eresze alá, s megpróbálta kinyitni az esernyőjét. A patika kirakatát zöldbe és aranycsillámba burkolták, a parfümök között egy kiírást helyeztek el, melyen ez állt: „Mentse meg a marstoni parókia templomának harangjait! Adakozzon a Restaurálási Alapba!”

A harangjáték befejezte a Kiskarácsony, nagykarácsony vagy az Ó, Betlehemnek városa tönkresilányítását, és immár a Háromkirályokkal folytatta. Dunworthy fölismerte a moll hangnemet.

Maiynek még mindig nem sikerült szétnyitnia az ernyőt. Visszalökte a szatyrába, s újra elindult a járdán. Dunworthy követte – próbálva elkerülni az összeütközéseket –, túl egy papírkereskedésen meg egy dohánybolton, ahol pislogó vörös és zöld lámpák lógtak, át az ajtón, melyet Mary nyitva tartott neki.

A szemüvege tüstént bepárásodott. Levette, hogy beletörölje a télikabátja gallérjába. Mary becsukta az ajtót, valami barna elmosódottságba, áldott csöndbe vezette a férfit.

– Ó, egek! – fakadt ki Mary. – Azt mondtam neked, ők olyanok, akik nem aggatnak ki díszeket.

Dunworthy újra föltette a szemüvegét. A pult mögötti polcokra pislákoló fényeket akasztottak, halványzöldet, rózsaszínt és fakókéket. A pult sarkán, egy forgó állványon posztolt egy nagy, üvegszálas karácsonyfa.

Nem volt senki más a keskeny kocsmában, csak egy nagydarabnak tűnő pasas a pult mögött. Mary átpréselte magát két üres asztal között a sarokba.

– Itt benn legalább nem halljuk azokat a szörnyű harangokat – jegyezte meg, letéve a szatyrát az ülésre. – Nem, majd én elmegyek az italokért. Te csak ülj le! Az a biciklis csaknem kikészített téged.

A nő előbányászott néhány fontnyi bankót a szatyrából, majd odament a bárpulthoz.

– Két pint keserű sört – rendelt a csapostól. – Szeretnél valamit enni?

– kérdezte Dunworthytől. – Van szendvics meg sajtos zsömle.

– Láttad, hogyan bámulta Gilchrist a vezérlőpultot, miközben vigyorgott, mint a vadalma? Még csak meg sem nézte, vajon Kivrin elment-e már, vagy még mindig ott fekszik, félholtan!

– Legyen inkább két pint meg egy jó erős whisky – helyesbített Mary.

Dunworthy leült. Az asztalon volt egy hiánytalan betlehem, apró, műanyag bárányokkal és egy félmeztelen csecsemővel a jászolban.

– Gilchristnek az ásatás helyéről kellett volna elküldeni Kivrint – mondta a férfi. – Egy távoli időugrás számításai exponenciálisan bonyolultabbak, mint egy helyszínié. Gondolom, hálásnak kellene lennem, amiért ráadásul nem időcsúsztatással küldte el. Az elsőéves növendék nem volt képes elvégezni a számításokat. Attól féltem, amikor kölcsönadtam Badrit, hogy Gilchrist az időcsúsztatásos ugrás mellett dönt, a valós idejű helyett.

Elmozdította az egyik műanyag bárányt, közelebb a pásztorhoz.

– Már ha tudja, hogy van köztük különbség – morogta. – Tudod, mit mondott, amikor azt mondtam neki, hogy legalább egy ugrást ember nélkül kellene csinálniuk? Azt mondta: „Ha valami szerencsétlenség mégis megtörténne, vissza tudunk menni az időben, kihozhatjuk Ms. Engle-t, mielőtt megtörténne, nem igaz?” A fickónak fogalma sincs arról, hogyan működik a háló, fogalma sincs az időparadoxonokról, fogalma sincs, hogy Kivrin ott van, ami történik vele, az valóságos és megmásíthatatlan.

Mary átügyeskedte magát az asztalok között, egyik kezében a whiskyt hurcolva, a másikban, ügyetlenül, a két pint sört. Letette a whiskyt a férfi elé.

– Ez a szokásos rendelvényem biciklisek áldozatai és túlzottan oltalmazó apák számára. Megütötte a lábadat?

– Nem – felelte Dunworthy.

– Múlt héten nekem is volt egy biciklis balesetem. Az egyik a Huszadik Századosok közül. Épp visszatért egy első világháborús ugrásból. Két hétig egy haja szála sem görbült a belleau-i erdőben zajló csatában, aztán nekiment egy velocipédnak a Fő utcán.

A nő visszament a pulthoz, hogy elhozza a sajtos zsömléjét is.

– Utálom a példázatokat – morogta Dunworthy. Fölvette a műanyag Szüzet. Mária kék ruhát viselt, fehér köpennyel. – Ha Gilchrist időcsúsztatással küldte volna Kivrint, akkor legalább nem fenyegetné a halálra fagyás veszélye! A nyúlszőrbélésnél valami melegebbet kellett volna viselnie, de az föl sem merült Gilchristben, hogy 1320 volt a kis jégkorszak kezdete!

– Most már tudom, kire emlékeztetsz – közölte Mary, letéve a tányérját és szalvétáját. – William Gaddson anyjára.

Ez igazán méltatlan megjegyzés volt. William Gaddson Dunworthy egyik elsőéves hallgatója volt, akit az anyja már hatszor látogatott meg ebben a félévben, első alkalommal azért, hogy hozzon Williamnek egy fülvédőt.

– A fiam megfázik, ha nincs rajta fülvédő – magyarázta akkor a nő Dunworthynek. – Willy mindig is hajlamos volt a megfázásra, és most olyan messze van otthonról, meg minden. A tanára nem viseli rendesen gondját, annak ellenére, hogy már többször is beszéltem vele.

Willy akkora volt, mint egy tölgyfa, és nagyjából annyira is látszott hajlamosnak a megfázásra.

– Biztos vagyok benne, hogy a fia tud magára vigyázni – mondta Dunworthy Mrs. Gaddsonnak, ami hibának bizonyult. Az asszony azonnal hozzáadta Dunworthyt is azoknak a listájához, akik megtagadták, hogy rendesen gondját viseljék Willynek, de ez nem tántorította el attól, meg ne jelenjen kéthetente s vitaminokat ne nyomjon Dunworthy kezébe. Ragaszkodott ahhoz, hogy Willyt vegyék ki az evezős csapatból, mert túlhajtja magát.

– Aligha helyezhető Kivrinért való aggódásom ugyanabba a kategóriába, mint Mrs. Gaddson túlféltése – jegyezte meg Dunworthy. – Az 1300-as évek tele voltak gyilkosokkal és tolvajokkal. Meg még rosszabbal.

– Ezt mondta Mrs. Gaddson is Oxfordról – felelte higgadtan Mary, belekortyolva kesernyés sörébe. – Mondtam neki, hogy nem tudja Willyt megóvni az élettől. És te sem tudod megoltalmazni Kivrint. Nem úgy lettél történész, hogy otthon maradtál, a biztonságban. Hagynod kell, hogy a lány elmenjen, akkor is, ha veszélyes. Minden évszázad tízes, James.

– Ebben az évszázadban nincs fekete halál.

– De volt helyette a pandémia, ami harmincötmillió embert ölt meg. És a fekete halál nem volt jelen Angliában 1320-ban – helyesbített a nő. – Nem ért el oda, egészen 1348-ig. – Letette a korsóját az asztalra, ekkor Mária alakja eldőlt. – De még ha ott is lenne, Kivrin nem kaphatja el. Immunizáltam a bubópestissel szemben. – Gyászosan Dunworthyre vigyorgott. – Engem is elkap néha a Mrs. Gaddsonitis. Különben is, sosem fogja elkapni a pestist, mert mind a ketten emiatt aggódunk. Azok a dolgok, amik miatt nyugtalankodunk, sosem történnek meg, mert mindig olyanok szoktak, amik eszébe se jutnak az embernek.

– Roppant vigasztaló!

A férfi odatette a kék-fehér Máriát József alakja mellé. Az feldőlt. Dunworthy gondosan fölállította újra.

– Vigasztaló lehetne, James – vágta rá fürgén a nő. – Mert nyilvánvaló, hogy te már minden lehetséges borzalomra gondoltál, ami megeshet Kivrinnel. Ez azt jelenti, ő teljesen jól van. Valószínűleg már egy kastélyban üldögél és pávapástétomot eszik ebédre, bár gondolom, ott nem ugyanez a napszak van.

A férfi a fejét csóválta.

– Lesz majd csúszás... Isten tudja, mekkora, mivel Gilchrist nem végeztetett paraméter-ellenőrzéseket. Badri úgy vélte, több nap is lehet.

„Vagy akár több hét – gondolta. – És ha az ugrás eltolódott január közepére, akkor nem lesz majd egyetlen ünnepnap sem, amiből Kivrin meg tudná állapítani a dátumot. Még néhány órás eltérés is az éjszaka közepén helyezi el a lányt az Oxfordból Bathba vezető országúton.”

– Élénken remélem, hogy a csúszás nem jelenti azt, hogy Kivrin elmulasztja a karácsonyt – mondta Mary. – Rettentően szeretett volna megfigyelni egy középkori karácsonyi misét.

– Ott még két hét van karácsonyig – válaszolta a férfi. – Ők még mindig a Caesar-féle naptárt használják. A Gergely-naptárt 1752-ig nem vették át.

– Tudom. Mr. Gilchrist szónokolt a Julián-naptárról is a beszédében. Hosszasan fejtegette a naptárreform történetét és a Caesar-féle meg a Gergely-naptár dátumai közötti eltérést. Egy ponton már azt hittem, ábrát is fog rajzolni. Ma milyen nap van ott?

– December tizenharmadika.

– Talán még jó is, hogy nem tudjuk a pontos időt. Dierdre és Colin egy évig az Államokban éltek, és én halálra aggódtam magam miattuk, de nem szinkronizáltan. Mindig olyankor képzeltem el, hogy Colint elütik iskolába menet, amikor valójában az éjszaka közepe volt náluk. Az aggodalom nem működik rendesen csak akkor, ha az ember el tudja képzelni a szerencsétlenséget minden egyes részletével, beleértve az időjárást és a napszakot is. Egy ideig aggódtam azon, hogy nem tudom, min aggódjak, aztán egyáltalán nem aggódtam. Talán ugyanez lesz Kivrinnel.

Ez igaz volt. A férfi úgy idézte maga elé Kivrint, ahogy utoljára látta, fekve a romhalmaz közepén, a halántéka véres, ám ez valószínűleg mind téves. A lány már csaknem egy órája átjutott. Még ha nem is jött arra utazó, az út hideg, és Dunworthy nem tudta elképzelni, hogy Kivrin majd ott fekszik engedelmesen, lehunyt szemmel a középkorban.

Az első alkalommal, amikor ő maga elment a múltba, oda-vissza utakat tett meg, míg a többiek belőtték a helyet. A tér közepére küldték át éjnek évadján, neki ott kellett volna állnia, míg a többiek elvégzik a számításokat a fixhez és újra fölszedik. Ő azonban ott volt Oxford belvárosában, 1956-ban, és az ellenőrzés feltétlen igénybe vesz legalább tíz percet. Elfutott négy utcasaroknyit a Fő utcán, hogy megnézze a régi Bodley-könyvtárat, és ezzel csaknem infarktust okozott a technikusnak, amikor a nő megnyitotta a hálót és sehol sem találta őt.

Kivrin nem fog túl sokáig ott feküdni lehunyt szemmel, nem bizony, amikor ott terül el előtte az egész középkori világ. A férfi hirtelen látta maga előtt a lányt, amint ott áll abban a nevetséges fehér köpenyben, az Oxford és Bath közötti főutat fürkészve óvatlan utazók után, készen arra, hogy egy másodperc alatt a földre vesse magát, ezalatt magába szívja az egészet, implantot rejtő két keze összekulcsolva a türelmetlenség és öröm imájához – és ettől váratlanul megnyugodott.

Kivrin tökéletesen jól lesz. Két hét múlva visszajön a hálón keresztül (a fehér köpeny minden képzeletet felülmúlóan mocskos lesz), tele történetekkel szívtépő kalandokról és hajszálon múló megmenekülésekről; vérfagyasztó történekkel, semmi kétség, olyan dolgokról, amiktől majd hetekig rémálmai lesznek, miután a lány elmeséli neki.

– Tudod, ő tökéletesen jól lesz, James – mondta Mary, szúrósan a barátjára meredve.

– Tudom – válaszolta a férfi. Ment és hozott mindkettejüknek még egy fél pint sört. – Mit mondtál, mikor fog érkezni az unokahúgod fia?

– Háromkor. Colin itt marad egy hétig, és fogalmam sincs, mihez kezdjek vele. Az aggódáson kívül, na persze. Gondolom, elvihetem őt az Ashmoleanba. A gyerekek mindig szívesen mennek múzeumba, nem igaz? Pocahontas ruhája meg minden.

Dunworthy úgy emlékezett Pocahontas ruhájára, mint egy teljesen érdektelen, merev, szürkés anyagdarabra, ami nagyon hasonló a Colinnak szánt sálhoz.

– Inkább a Természettudományi Múzeumot javaslom.

Aranycsillám zizzent, hallatszott egy kevés a Gloria, hosanna in excelsisből, mire Dunworthy nyugtalanul pillantott az ajtó felé. A titkára állt a küszöbön, szemét hunyorgatva, vakon meredt a kocsma belsejébe.

– Talán föl kellene küldenem Colint a Carfax-toronyba, hogy rongálja meg a harangjátékot – jegyezte meg Mary.

– Ez Finch – mondta Dunworthy, és fölemelte a karját, hogy a titkár észrevegye őket, ő azonban addigra el is indult az asztaluk felé.

– Már mindenütt kerestem, uram – mondta Finch. – Valami hiba történt.

– A fixszel?

A titkára értetlenül nézett.

– A fixszel? Nem, uram. Az amerikaiakkal. Korábban érkeztek.

– Miféle amerikaiak?

– A harangjátékosok. Coloradóból. A Nyugati Államok Harangjátékváltozatok és Kéziharang-játékosainak Női Céhe.

– Csak nem akarod komolyan azt állítani, hogy még több karácsonyi harangszót importáltál? – esett le Mary álla.

– Azt hittem, nekik elvileg huszonkettedikén kéne érkezniük – mondta Dunworthy Finch-nek.

– Ma van huszonkettedike – válaszolta Finch. – Úgy volt, hogy ma délután érkeznek, de az exeteri hangversenyüket törölték, ezért előbbre vannak a programban. Fölhívtam a Középkort, és Mr. Gilchrist azt mondta, szerinte ünnepelni ment, Mr. Dunworthy.

A titkár lepillantott Dunworthy már üres korsójára.

– Nem ünnepelek – tiltakozott Dunworthy. – Az egyik diákom fixére várakozom. – Ránézett az órájára. – Még legalább egy órába beletelik.

– Megígérte, uram, hogy körbeviszi őket és megmutatja nekik a helyi harangokat.

– Tényleg nincs különösebb ok, amiért itt kellene lenned – szólalt meg Mary. – Föl tudlak hívni a Balliolban, amint megvan a fix.

– Majd jövök, ha meglesz a fix – mondta Dunworthy, szúrósan meredve Maryre. – Vezesse körbe őket a kollégiumban, és adjon nekik ebédet! Az nagyjából egy óra.

Finch boldogtalannak tűnt.

– Csak négy óráig lesznek itt. Ma este lesz egy kéziharangkoncertjük Elyben, és módfölött szeretnék látni a Christ Church harangjait.

– Akkor vigyél el őket a Christ Church-be! Mutassa meg nekik Öreg Tomot! Vigye föl őket a Szent Márton-toronyba! Vagy kalauzolja át őket a New College-ba! Amint tudok, megyek én is.

Úgy nézett ki, Finch kérdezni fog valami mást is, aztán nyilván meggondolta magát.

– Megmondom nekik, hogy egy órán belül csatlakozni fog hozzájuk, uram – közölte, majd elindult az ajtó felé. Félúton megtorpant és visszajött. – Majdnem elfelejtettem, uram. Telefonált a vikárius, érdeklődött, hajlandó lenne-e fölolvasni a Szentírást karácsony este az egyházközi istentiszteleten. Ebben az évben a Szűz Mária-templomban lesz.

– Mondjon igent neki – kérte Dunworthy, hálásan, hogy a titkár föladta a harangjátékosok ügyét. – És mondja meg neki, ma délután föl szeretnénk menni a harangtoronyba, hogy megmutathassam ezeknek az amerikaiaknak a harangokat!

– Igen, uram – felelte a titkár. – És mit szól Iffley-hez? Gondolja, hogy el kell vinnem őket Iffley-be? Van nekik egy nagyon szép harangjuk a tizenegyedik századból.

– De még mennyire! – válaszolta Dunworthy. – Vigye el őket Iffley-be! Amint tudok, megyek vissza én is.

Finch már szóra nyitotta a száját, de becsukta újra.

– Igen, uram – felelte. A magyal és a repkénytői kísérve távozott.

– Egy kicsit keményszívű voltál vele, nem gondolod? – kérdezte Mary.

– Elvégre az amerikaiak tudnak félelmetesek lenni.

– Öt percen belül újra itt lesz, hogy megkérdezze, vajon nem kéne-e először a Christ Church-be vinni őket – állította Dunworthy. – Ennek a fiúnak egyáltalán nincs kezdeményező képessége.

– Azt hittem, te azt szereted a fiatalokban – jegyezte meg fanyarul Mary.

– Mindenesetre, ő legalább nem fog elrohanni a középkorba.

Kinyílt az ajtó és A magyal és a repkény újra fölcsendült.

– Ez ő lesz, mert meg szeretné kérdezni, mit adjon nekik ebédre.

– Főtt marhahúst és szétfőtt zöldségeket – válaszolta Maiy. – Az amerikaiak szeretnek történeteket mesélni a mi rettenetes konyhánkról. Ó, egek!

Dunworthy az ajtó felé pillantott. Gilchrist és Latimer álltak ott, a kintről érkező szürke fény gyűrűjében. Gilchrist szélesen mosolygott és a harangok ellenére mondott valamit. Latimer egy nagy, fekete esernyő összecsukásával küszködött.

– Gondolom, udvariasnak kell lennünk és ide kell hívnunk őket, hogy csatlakozzanak hozzánk – vélte Maiy.

Dunworthy a kabátjáért nyúlt.

– Legyél udvarias, ha tetszik! Nekem nem áll szándékomban hallgatni, ahogy ez a kettő gratulál egymásnak ahhoz, hogy veszélybe küldtek egy tapasztalatlan fiatal lányt!

– Már megint úgy hangzol, mint a tudodki – jegyezte meg Mary.

– Nem lennének itt, ha rosszul sikerült volna bármi is. Talán Badri végzett a fixszel.

– Ahhoz még túl korán van – mondta a férfi, mégis visszaült. – Valószínűbb, hogy kidobta őket, úgy zavartalanul megcsinálhassa.

Gilchrist nyilvánvalóan észrevette őt, amikor fölállt. Félig elfordult, mintha ki akarna menni, de Latimer már csaknem odaért az asztalukhoz. Gilchrist követte, immár mosolytalanul.

– Kész a fix? – tudakolta Dunworthy.

– A fix? – kérdezett vissza tétován Gilchrist.

– A fix – ismételte meg Dunworthy. – Annak meghatározása, milyen időpontban és hol van most Kivrin, mivel ez lehetővé teszi, hogy vissza lehessen hozni.

– A maga technikusa azt mondta, legalább egy órába telik a koordináták meghatározása – felelte Gilchrist morcosán. – Mindig ennyi idő ez neki? Azt mondta, majd jön, amikor elkészült, de hogy az előzetes leolvasás azt mutatja, az ugrás tökéletesen sikerült és csak minimális időeltolódás történt.

– Jó hír! – mondta Mary megkönnyebbülve. – Jöjjenek, üljenek le! Mi is a fixre várunk, közben iszunk egyet. Iszik valamit? – kérdezte Latimertől, aki végre összecsukta az esernyőt s épp a pántot tekerte köré.

– Nos, azt hiszem, igen – felelte Latimer. – Ez végül is nagy nap. Egy csepp brandyt, azt hiszem. „Bora tüzes volt, inni jólesett’’.^[1] – Ügyetlenkedett a pánttal, belegabalyította az esernyő bordái közé. – Végre lesz esélyünk első kézből hírt kapni a névszói ragozás eltűnéséről meg az alanyesetté átalakulásról egyes számban.

„Nagy nap” – gondolta Dunworthy, ám akarata ellenére ő is megkönnyebbült. Az időeltolódás aggasztotta a legjobban. Az volt az ugrás legkiszámíthatatlanabb része, még a paraméter-ellenőrzésekkel együtt is.

Úgy szólt az elmélet, hogy ez a háló saját biztonsági és blokkoló mechanizmusa, az Idő módszere arra, hogy megvédje magát a kontinuum-paradoxonoktól. Az elmozdulás előre az időben elvileg arra szolgál, hogy megakadályozza az összeütközéseket vagy olyan találkozásokat, cselekedeteket, amelyek befolyásolnák a történelmet, ügyesen eltávolítja a történészt a kritikus pillanat közeléből, amikor lelőhetné Hitlert vagy megmenthetné a fuldokló gyereket.

A hálóelmélet azonban nem volt képes megállapítani, melyek ezek a kritikus pillanatok, vagy mekkora időeltolódást fog egy adott ugrás produkálni. A paraméter-ellenőrzések adtak valamennyi támpontot, ám Gilchrist egyet sem végeztetett el. Kivrin ugrása akár két héttel vagy egy hónappal is elcsúszhat. Gilchrist miatt a lány akár áprilisban is érkezhetett a prémbélésű köpenyében és téli ruhájában.

Badri viszont minimális időeltolódást mondott. Ami azt jelenti: Kivrin néhány napnál többel nem tért el, bőven lesz ideje megtudni a dátumot és odaérni a randevúra.

– Mr. Gilchrist? – szólította meg Mary. – Hozhatok magának is egy brandyt?

– Köszönöm, nem – válaszolta a férfi.

Mary újabb gyűrött bankjegy után kotorászott és odament a pulthoz.

– Úgy néz ki, a maga technikusa tűrhető munkát végzett – jelentette ki Gilchrist Dunworthyhez fordulva. – A Középkor szeretné elintézni, hogy kölcsönkérhessük a következő ugráshoz. 1355-be fogjuk küldeni Ms. Engle-t, hogy megfigyelje a fekete halál következményeit. A kortárs beszámolók teljesen megbízhatatlanok, különösen a halálozási arányok tekintetében. Az általánosan elfogadott ötvenmilliós szám nyilvánvalóan téves, és a becslések, hogy Európa egyharmadát, felét pusztította el, magától értetődően túloznak. Alig várom, hogy Ms. Engle szakképzett megfigyeléseket végezzen.

– Nem sieti el kissé a dolgot? – firtatta Dunworthy. – Talán meg kellene várnia, míg látja, hogy Kivrinnek sikerült túlélnie ezt az ugrást, de legalábbis biztonságosan átjutott 1320-ba.

Gilchrist arca felöltötte szokásos, megnyúlt kinézetét.

– Nekem némiképp igazságtalannak tűnik, hogy maga állandóan azt föltételezi, a Középkor képtelen egy sikeres szakmai gyakorlat végrehajtására – mondta. – Biztosíthatom, hogy minden vonatkozását gondosan végiggondoltuk. Kivrin érkezésének módját minden részletében kidolgoztuk. A Valószínűség-számítás az utazók előfordulását az Oxford és Bath közötti úton egyre teszi 1,6 óránként, és 92 százalékosra becsüli annak esélyét, hogy az ilyen támadások rendszerességének köszönhetően a lány meséjét a támadásról el fogják hinni. Oxfordshire-ben egy utazónak 42,5 százalék esélye volt arra, hogy télen kirabolják, nyáron pedig 58,6 százalék. Ez persze csak az átlag. Az esélyek jelentősek megnőnek Otmoor egyes részein, a Wychwoodban és az alsóbbrendű utakon.

Dunworthy eltűnődött, hogy a fenébe állapította meg a Valószínűségszámítás ezeket a számokat. Az ítéletnapi Könyv nem sorolja föl a tolvajokat, a király adóösszeíróinak esetleges kivételével, akik néha többet vettek el az adónál, és a korszak gyilkosai biztosan nem vezettek följegyzéseket arról, kit raboltak ki és öltek meg, takarosan bejelölve a helyszínt a térképen. A bizonyíték az otthontól távol bekövetkezett halálra teljességgel de facto volt: az illető elmulasztott visszajönni. És vajon hány holttest feküdt az erdőkben, fölfedezetlenül és azonosítatlanul?

– Biztosíthatom, hogy minden lehetséges óvintézkedést megtettünk, hogy megóvjuk Kivrint – jelentette ki Gilchrist.

– Mint a paraméter-ellenőrzést? – érdeklődött Dunworthy. – És az ember nélküli ugrásokat meg szimmetriateszteket?

Mary visszajött.

– Tessék, Mr. Latimer – mondta, és letett elé egy pohár brandyt. Fölakasztotta Latimer nedves esernyőjét a szék háttámlájára, majd leült a férfi mellé.

– Épp most nyugtattam meg Mr. Dunworthyt, hogy kimerítő kutatást végeztünk ennek az ugrásnak minden vonatkozásáról – közölte Gilchrist. Fölvette az aranyozott ládát cipelő bölcs műanyag figuráját.

– A rézveretes ládikó a lány felszerelésében az Ashmolean Múzeumban lévő ékszeres doboz pontos másolata. – Letette a napkeleti bölcset. – Még a nevét is lelkiismeretes kutatás előzte meg. Isabel a leggyakrabban előforduló női név az esküdtbírósági lajstromokban és a Regista Regum-ban 1295 és 1320 között.

– Valójában Elizabeth elromlott formában – magyarázta Latimer, mintha az egyik előadásán lenne. – Úgy vélik, gyakori használata Angliában a tizenkettedik századtól visszavezethető Isavel d’Angouléme-re, János király feleségére.

– Kivrin azt mondta, ő valódi személyazonosságot kapott, hogy Isabel de Beauvrier egy yorkshire-i nemes egyik lánya – mondta Dunworthy.

– Igen, az – erősítette meg Gilchrist. – Gilbert de Beauvrier-nak négy lánya is a megfelelő korcsoportba tartozott, de a keresztnevük nem szerepel a lajstromokban. Ez mindennapos gyakorlat volt akkoriban. A nőket gyakran csak a vezetéknevük és rokonságuk szerint vették jegyzékbe, még a plébániai anyakönyvekben meg a sírköveken is.

Mary rátette a kezét Dunworthy karjára, hogy féken tartsa.

– Miért választották Yorkshire-t? – kérdezte sietve. – Nem lesz úgy nagyon távol az otthonától?

„A lány hétszáz évre van az otthonától – gondolta Dunworthy –, egy olyan évszázadban, ami annyira sem becsülte a nőket, hogy följegyezze a nevüket, amikor meghaltak.”

– Maga Ms. Engle javasolta – válaszolta Gilchrist. – Úgy érezte, egy ennyire távoli birtok biztossá teszi, hogy meg sem próbálnak majd kapcsolatba lépni a családdal.

Esetleg visszafuvarozzák hozzájuk, az ugrás helyszínétől mérföldekre. Kivrin javasolta. Valószínűleg az egész az ő ötlete volt, miután végigkutatta a kincstári lajstromokat és egyházi anyakönyveket egy család után, amelynek megfelelő korú lánya van, de nincsenek kapcsolatai az udvarral; egy család után, ami elég messze lakik, valahol fönt East Ridingban, így a hó és a járhatatlan utak elejét veszik, hogy egy hírnök odalovagoljon és értesítse a családot: megkerült az elveszett leány.

– A Középkor ugyanilyen gondos figyelmet szentelt ezen ugrás minden részletének – mondta Gilchrist beleértve az utazásra szolgáló ürügyet, a fivére betegségét. Elővigyázatosan megbizonyosodtunk, hogy 1319-ben Gloucestershire-nek azon a részén igenis volt egy influenza-járvány, annak ellenére, hogy bőven akadt betegség a középkorban, és a fivér épp olyan könnyen kaphatott volna kolerát vagy vérmérgezést.

– James! – szólt rá figyelmeztetőleg Mary.

– Ms. Engle öltözékét kézzel varrták. A kék szövetet a ruhájához kézzel festették egy középkori recept alapján, csüllenget használva. Ms. Montoya pedig kimerítő kutatásokat végzett Skendgate falujáról, ahol Kivrin majd eltölti ezt a két hetet.

– Ha eljut oda – kételkedett Dunworthy.

– James! – mordult rá Maiy.

– Miféle óvintézkedéseket tettek annak biztosítására, hogy a jóakaratú utazó, aki minden 1,6 órában arra jár, nem dönt úgy, hogy elhurcolja a lányt Godstow zárdájába vagy egy londoni bordélyba? És arra az esetre, ha meglátja az érkezését s úgy határoz, boszorkány? Miféle óvintézkedéseket tettek annak biztosítására, hogy a jóakaratú utazó ténylegesen jóakaratú, nem pedig a gyilkosok egyike, akik az összes arra járó 42,5 százalékát meglesik és megtámadják?

– A Valószínűség-számítás szerint nem több mint 0,04 százalék az esélye annak, hogy valaki az ugrás időpontjában a helyszínen tartózkodik.

– Ó, nézzék, már itt is van Badri! – mondta Mary fölállva és odalépve Dunworthy meg Gilchrist közé. – Ez gyors munka volt, Badri. Rendben megállapította a fixet?

Badri a kabátja nélkül jött el. Laboratóriumi köpenye nedves volt, az arca meggyötört a hidegtől.

– Úgy néz ki, mint aki félig megfagyott – jelentette ki Mary. – Jöjjön és üljön le! – Odamutatott az üres helyre Latimer mellett. – Hozok magának egy brandyt!

– Megállapította a fixet? – tudakolta Dunworthy.

Badri nem csupán megázott, hanem csuromvíz volt.

– Igen – válaszolta, és vacogni kezdett a foga.

– Derék ember – mondta Gilchrist, fölállt és vállon veregette a technikust.

– Azt hittem, azt mondta, beletelik egy órába. Erre inni kell! Tart pezsgőt? – kiáltott oda a csaposnak, majd megint Badri vállára csapott, s odament a pulthoz.

Badri csak állt, nézett utána, a karját dörzsölte és borzongott. Figyelmetlennek tűnt, csaknem elkábultnak.

– Egész biztosan megállapította a fixet? – kérdezte Dunworthy.

– Igen – felelte a tech még mindig Gilchrist után nézve.

Mary, a brandyt hozva, visszajött az asztalhoz.

– Ettől fel fog melegedni egy kicsit – mondta, odanyújtva az italt.

– Tessék! Igya ki! Orvosi utasítás.

A technikus összehúzott szemöldökkel meredt az italra, mintha nem tudná, mi az. A foga még mindig vacogott.

– Mi az? – tudakolta Dunworthy. – Kivrin rendben van, ugye?

– Kivrin – mondta Badri, még mindig a poharat bámulva, aztán hirtelen úgy tűnt, magához tér. Letette a poharat. – Velem kell jönnie – mondta és tolakodni kezdett az asztalok közt, vissza az ajtó felé.

– Mi történt? – firtatta Dunworthy, fölállva. A betlehem alakjai eldőltek, az egyik bárány végiggurult az asztalon és leesett.

Badri rányitotta az ajtót az Örvendezzetek, keresztények lármás csörömpölésére.

– Badri, várjon, ennek kijár a pohárköszöntő! – mondta Gilchrist, visszatérve az asztalhoz egy palackkal meg egy nyaláb pohárral.

Dunworthy a kabátjáért nyúlt.

– Mi az? – kérdezte Mary, a bevásárlószatyra után kapva. – Nem állapította meg a fixet?

Dunworthy nem felelt. Fölmarta a télikabátját és eliramodott Badri után.

A tech már félúton járt az utcán, úgy tülekedve keresztül a karácsonyi vásárlók között, mintha azok ott sem lennének. Szakadt az eső, de úgy tűnt, Badri azt sem észleli. Dunworthy többé-kevésbé magára húzta a télikabátját és befurakodott a tömegbe.

Valami történt. Mégiscsak volt időeltolódás, vagy az elsőéves növendék elkövetett egy hibát a számításaiban. Talán maga a háló hibásodott meg. De hát vannak védelemek, vannak rétegek meg blokkolások benne. Ha bármi is elromlott volna a hálón, Kivrin egyszerűen nem juthatott volna át. És Badri azt mondta, megvan a fix.

Akkor az időeltolódásnak kell lennie. Az az egyetlen, ami félresikerülhet úgy, hogy az ugrás mégis megtörténik.

Badri átment az úttesten előtte, épp csak elkerülve egy biciklit.

Dunworthy betolakodott két nő meg egy pórázon vezetett fehér terrier közé (a nők még Maryénél is nagyobb bevásárlószatyrokat cipeltek), és újra megpillantotta a technikust két házzal előrébb.

– Badri! – kiabálta. A tech félig megfordult. Tüstént beleütközött egy középkorú asszonyba, aki egy óriási, virágmintás esernyőt szorongatott.

Az asszony előrehajolva ment az eső miatt, maga előtt tartva az esernyőt, így nyilvánvalóan ő sem látta Badrit. Úgy tűnt, az esernyő, amit levendulaszín ibolyák borítottak, kifelé robban, aztán, tetejével lefelé, leesett a járdára. Badri, aki még mindig vakon rontott előre, csaknem átesett rajta.

– Nézzen már az orra elé, maga szerencsétlen! – förmedt rá dühösen az asszony, megragadva az esernyő szélét. – Ez igazán nem száguldozásra való hely, ugyebár?!

Badri ugyanazzal a kába pillantással nézett rá, aztán az ernyőre, mint a kocsmában.

– Elnézést! – Dunworthy ki tudta venni, hogy a férfi ezt mondja és lehajol, hogy fölvegye az ernyőt. Úgy tűnt egy pillanatig, mintha ők ketten birkóznának az ibolyák tengere fölött, mielőtt Badri megszerezte a nyelet és megfordította az ernyőt. Átnyújtotta az asszonynak, akinek durva arca vöröslött a méregtől vagy a hideg esőtől, esetleg mindkettőtől.

– Elnézést?! – mondta az asszony a feje fölé emelve a nyelet, mintha meg akarná ütni vele a férfit. – Ez az összes mondanivalója?

A technikus bizonytalanul a homlokához emelte a kezét, ahogy a kocsmában is tette, úgy tűnt, eszébe jut, hol is van, és újra nekiindult, gyakorlatilag futva. Befordult a Brasenose kapuján. Dunworthy követte, át a négyszögletes udvaron, be egy oldalajtón a laboratóriumba, végig egy folyosón, be a háló területére. Badri már a vezérlőpultnál állt, fölé-hajolt és homlokát ráncolva nézte a képernyőt.

Dunworthy korábban attól félt, a monitort majd elárasztják az értelmetlen adatok, vagy ami még rosszabb, üres lesz, de egy fix rendezett számsorait és mátrixait mutatta.

– Megvan a fix? – firtatta lihegve Dunworthy.

– Igen – felelte Badri. Megfordult és Dunworthyre nézett. Abbahagyta a homlokráncolást, az arcára azonban fura, figyelmetlen kifejezés ült ki, mintha nehéznek találná az összpontosítást.

– Mikor volt... – kérdezte, és dideregni kezdett. A hangja elhalt, mintha elfelejtette volna, mit is akart megtudni.

A hártyaüveg ajtó kivágódott és Gilchrist meg Mary érkeztek, Latimerrel a sarkukban, aki az esernyőjével piszmogott.

– Mi az? Mi történt? – kérdezte Mary.

– Mi mikor volt, Badri? – akarta tudni Dunworthy.

– Megvan a fix – szögezte le Badri. Megfordult és a képernyőre nézett.

– Ez az? – tudakolta Gilchrist, áthajolva a férfi válla fölött. – Mit jelent ez a rengeteg szimbólum? Le kell fordítania nekünk, laikusoknak.

– Mi mikor volt? – ismételte meg Dunworthy.

Badri a homlokához kapta a kezét.

– Valami baj van – közölte.

– Mi? – kiabálta Dunworthy. – Időcsúszás? Volt időeltolódás?

– Időcsúszás? – értetlenkedett a technikus, annyira reszketve, hogy alig tudta kimondani a szót.

– Badri! – szólalt meg Mary. – Jól van?

Badri arcára megint kiült a fura, figyelmetlen kifejezés, mintha a választ fontolgatná.

– Nem – válaszolta, és előrebukott a konzolra.