TIZENHATODIK FEJEZET

Roche atya.

A merev kantár hirtelen kilazult Kivrin kezében.

– Roche atya?

– Elmentem a harangtoronyba, de az atya nem ott volt, hanem a templomban – mesélte Agnes. – Miért bujkált a gonosz ember nagyatyám sírjánál, Lady Kivrin?

Roche atya. Az nem lehet! Roche atya adta föl neki az utolsó kenetet. Megkente a halántékát meg a tenyerét is.

– Bántani fogja a gonosz ember Roche atyát? – firtatta Agnes.

Az a férfi nem lehetett Roche atya. Roche atya fogta a kezét, mikor beteg volt. Biztatta, hogy ne féljen. A lány megpróbálta maga elé idézni a pap ábrázatát. Az atya fölé hajolt és kérdezte a nevét, az arcát azonban nem látta attól a rengeteg füsttől.

Miközben föladta neki az utolsó kenetet, Kivrin a gyilkosképűt látta és félt, mert beengedték a gonosztevőt a szobába. Megpróbált elmenekülni előle. Csakhogy az egyáltalán nem is volt gonosztevő. Mindvégig Roche atya volt az.

– Ide fog jönni a gonosz ember? – kérdezte Agnes aggodalmasan pislogva a templom ajtaja felé.

Így már mindennek van értelme. Hogy a gyilkosképű föléhajolt a tisztáson, hogy föltette őt a lóra. Kivrin azt hitte, csupán hagymázas képzelődés volt, de nem. Roche atya volt az, aki jött és segített Gawynnak elvinni őt az udvarházba.

– A gonosz ember nem fog idejönni – jelentette ki Kivrin. – Nincs is itt semmiféle gonosz ember.

– Még mindig a templomban rejtőzik?

– Nem. Tévedtem. Nincs ott semmilyen gonosz ember.

Úgy tűnt, ez nem győzte meg Agnest.

– De kegyelmed fölsikoltott! – jegyezte meg.

Kivrin már hallani vélte, ahogy a kislány elmondja a nagyanyjának: .Amikor Lady Kivrin együtt volt a templomban Roche atyával, fölsikoltott”. Lady Imeyne boldogan fogja hozzáadni ezt is Roche atya bűneinek litániájához. S egyben Kivrin gyanús viselkedéseinek listájához.

– Tudom, hogy fölsikoltottam – válaszolta Kivrin. – Sötét volt a templomban. Roche atya váratlanul bukkant föl mögöttem és én megijedtem.

– De hát az Roche atya volt! – csodálkozott Agnes, mintha el sem tudná képzelni, hogy valakit megijeszthet a pap.

– Amikor te meg Rosemund bújócskáztok és ő hirtelen előugrik mögötted egy fa mögül, te is sikítasz – mondta kétségbeesetten Kivrin.

– Egyszer Rosemund elbújt a padláson, amikor a kópémat kerestem, és onnan ugrott le. Úgy megrémültem, hogy fölsikítottam így – mondta a kislány és vérfagyasztó sikolyt hallatott. – Máskor meg sötét volt a csarnokban és Gawyn előugrott a válaszfal mögül és azt kiáltotta: „Juj!”, én meg fölsikoltottam és...

– Bizony – erősítette meg Kivrin. – A templomban is sötét volt.

– Roche atya is kegyelmed elé ugrott azt kiabálva, hogy „Juj!”?

„Igen – gondolta Kivrin. – Fölém hajolt és azt hittem, gonosztevő.”

– Nem – felelte. – Nem csinált semmit.

– Még mindig úgy van, hogy magyalért megyünk Roche atyával?

„Ha nem rettentettem el – gondolta Kivrin. – Ha nem vágott neki, míg mi itt állunk és beszélgetünk.”

Leemelte Agnest a lóról.

– Gyere! Meg kell keresni őt!

Nem tudta, mit fog tenni, ha az atya már elindult. Nem viheti vissza Agnest az udvarházba, hogy a kislány elmesélje Lady Imeyne-nek, ő hogyan sikoltozott. És nem mehet vissza addig, amíg magyarázatot nem ad Roche atyának. Mit mondjon? Hogy azt hitte róla, rabló és erőszaktevő? Vagy azt hitte, lidérces álmot lát a korábbi hagymázas önkívületből?

– Muszáj megint bemennünk a templomba? – kérdezte húzódozva Agnes.

– Nem lesz semmi baj! Nincs ott senki, csak Roche atya.

Kivrin bizonygatása ellenére Agnesnek nem akaródzott visszamenni a templomba. Bedugta a fejét Kivrin szoknyái mögé, s a lábába kapaszkodott, amikor Kivrin kinyitotta az ajtót.

– Nem lesz semmi baj! – ismételte meg Kivrin a főhajót fürkészve. A pap már nem állt a sír mellett. Az ajtó becsukódott a lány mögött. Ott állt s várta, hogy a szeme alkalmazkodjon a sötétséghez, miközben Agnes szorosan hozzásimult. – Nincs mitől félni.

„Az atya nem gonosztevő. Nincs mitől félni. Ő adta föl neked az utolsó kenetet. Ő fogta a kezedet.” – Ám a szíve mégiscsak zakatolt.

– Itt van a gonosz ember? – suttogta Agnes, a fejét Kivrin térdéhez préselve.

– Nincs itt semmiféle gonosz ember – felelte a lány s akkor megpillantotta a férfit, aki Szent Katalin szobra előtt állt. Kezében tartotta a gyertyát, amelyet Kivrin előzőleg elejtett, lehajolt, a szobor elé tette, majd ismét fölegyenesedett.

A lány korábban azt gondolta, hátha csak a sötétség meg a gyertyafény valami csínye volt, ahogy alulról világította meg az arcát, és nem is a gyilkosképű az. De persze az volt. Azon az éjjelen csuklyát viselt a fején, ezért a lány nem láthatta tonzúráját, de most épp úgy hajolt a szobor fölé, ahogy akkor föléje hajolt. Kivrin szíve megint zakatolni kezdett.

– Hol van Roche atya? – kérdezte Agnes fölemelve a fejét. – Ott van, látom – mondta és már szaladt is felé.

– Ne... – szólalt meg Kivrin, megindulva utána. – Ne...

– Roche atya! – kiabálta Agnes. – Roche atya! Téged kerestünk mindenütt! – A kislány nyilvánvalóan megfeledkezett a gonosz emberről. – Kerestünk a templomban, meg kerestünk a házban, de nem voltál sehol!

Teljes sebességgel futott neki a papnak, aki megfordult, lehajolt és karjába kapta Agnest, mindezt egyetlen, folyamatos mozdulattal.

– Kerestelek a harangtoronyban, de nem voltál ott – mesélte Agnes a félelem leghalványabb jele nélkül. – Rosemund azt mondta, már elmentél.

Kivrin megtorpant az utolsó oszlopnál s megkísérelte lassítani a szívverését.

– Bújócskáztál? – érdeklődött Agnes. Egyik karjával bizalmasan átölelte a pap nyakát. – Egyszer Rosemund elbújt a csűrben és rám ugrott. Akkor nagyon hangosat sikoltottam.

– Miért kerestél, Agnes? – kérdezte a férfi. – Megbetegedett valaki?

Agnus”-nak mondta az Agnest, csaknem ugyanolyan volt a kiejtése, mint a skorbutos fiúnak. A tolmács kivárt egy ütemet, mielőtt lefordította, amit a pap mondott, Kivrin pedig egy pillanatig meglepődött azon, hogy nem érti a férfit. A betegszobában minden szavát értette.

„Bizonyára latinul beszélt hozzám” – gondolta a lány, mert a hangját össze sem lehetne téveszteni máséval. Ez volt a hang, amelyik elmondta az utolsó kenet áldását, a hang, ami biztatta, hogy ne féljen. És ő nem is félt. Amint fölhangzott ez a hang, a szíve abbahagyta a zakatolást.

– Dehogy, senki sem beteg – felelte Agnes. – Veled akarunk menni magyalt és repkényt szedni a csarnok földíszítéséhez. Lady Kivrin, Rosemund, Szaracén meg én.

A „Lady Kivrin” szavakra Roche megfordult és megpillantotta az oszlop mellett álldogáló lányt. Letette Agnest.

Kivrin fél kezével az oszlophoz nyúlt, támaszért.

– Bocsánatát esedezem, szent atyám – mondta. – Annyira sajnálom, hogy sikoltoztam és elfutottam kegyelmed elől. Sötét volt és nem ismertem föl...

A tolmács, még mindig fél ütemmel lemaradva, ezt így fordította le: „Nem esmerém kegyelmedet”.

– Ő nem ismer semmit – szakította félbe Agnes. – A gonosz ember megütötte a fejét és semmire sem emlékezik, csakis a saját nevére.

– Igen, már hallottam – felelte a pap, még mindig Kivrint bámulva.

– Igaz, hogy kegyelmed nem emlékezik, miért jött közibénk?

Kivrin ugyanazt a késztetést érezte, hogy elmondja neki az igazat, mint amikor korábban a nevét firtatta. Azt szerette volna mondani: Történész vagyok. Idejöttem, hogy megfigyeljelek titeket, de megbetegedtem, és nem tudom, hogy hol az ugrás helye.

– Semmire sem emlékezik arról, hogy kicsoda – mesélte Agnes. – Még arra sem emlékezett, hogyan kell beszélni. Nekem kellett megtanítanom.

– Semmire sem emlékezik kegyelmed arról, hogy kicsoda? – tudakolta a pap.

– Semmire.

– És semmire arról, hogyan jött? – faggatta.

Ezt legalább az igazsághoz híven válaszolhatta meg Kivrin.

– Semmire – felelte. – Csak arra, hogy kegyelmed meg Gawyn elvittek az udvarházba.

Agnest szemlátomást untatta ez a beszélgetés.

– Akkor elmehetünk most veled magyalt szedni?

A pap úgy viselkedett, mint aki meg sem hallotta. Kinyújtotta a kezét, mintha megáldani készülne Kivrint, ám ehelyett megérintette a halántékát, a lány pedig rájött, hogy az előbb, a sír mellett is ezt akarta tenni.

– Kegyelmednek nincs sebe – mondta.

– Meggyógyult – válaszolta a lány.

– Most akarunk menni! – jelentette ki Agnes, Roche karját rángatva.

A pap fölemelte a kezét, mintha újra meg szeretné érinteni Kivrin halántékát, aztán visszahúzta.

– Nem szabad félnie kegyelmednek – közölte. – Isten bizonyára jószándékú rendeltetéssel küldte közibénk.

„Nem, nem is ő – gondolta Kivrin. – Egyáltalán nem Ő küldött ide. Hanem a Középkor.”

Mégis úgy érezte, lelket öntöttek belé.

– Köszönöm – mondta.

– Most akarok menni! – duzzogta Agnes, Kivrin karját cibálva. – Menj és hozd a szamaradat! – szólt oda Roche atyának. – Mi hozzuk Rosemundot!

Agnes nekivágott a főhajónak. Kivrinnek nem volt választása, vele kellett mennie, hogy ne engedje futkosni. Az ajtó csapódva nyílt, pont mielőtt odaértek volna, és Rosemund nézett be pislogva.

– Esik az eső. Megtalálták kegyelmedék Roche atyát? – kérdezte.

– Elvitted Kormost az istállóba? – érdeklődött Agnes.

– Igen. Akkor hát túl késő immár és Roche atya elment?

– Nem. Itt van és vele fogunk menni. A templomban volt és Lady Kivrin...

– Elment a szamaráért – vágott közbe Kivrin, hogy Agnes ne foghasson bele annak elmesélésébe, ami történt.

– Nagyon megrémültem akkor, amikor leugrottál a padlásról, Rosemund – közölte Agnes, de addigra Rosemund már elcsörtetett a lovához.

Az eső nem esett, a levegő mégis szörnyen párás volt. Kivrin fölsegítette Agnest a nyeregbe, majd – a temetőkaput használva bakként – maga is fölült a deresre. Roche atya kivezette hozzájuk a szamarat, aztán nekivágtak az ösvénynek, el a templom mellett, fölfelé, át a gyér facsoporton a templom mögött, egy keskeny hóborította mező mentén, be az erdőbe.

– Farkasok is vannak az erdőben – csacsogta Agnes. – Gawyn meg is ölt egyet.

Kivrin alig figyelt rá. Roche atyát nézte, aki a szamara mellett baktatott, s megpróbált visszaemlékezni az éjszakára, amikor a férfi elvitte őt az udvarházba. Rosemund azt mondta, hogy Gawyn az úton találkozott össze a pappal, aki aztán segített Gawynnak az út további részén az udvarházig, de ez nem lehet igaz.

A férfi fölé hajolt, amikor ő a szekér kerekének támaszkodva ült. Ki tudta venni az arcát a tűz pislákoló fényénél. Mondott neki valamit, amit ő nem értett és azt felelte: „Szóljon Mr. Dunworthynek, hogy jöjjön értem és vigyen haza!”

– Rosemund hajadonhoz nem illő módon lovagol – jegyezte meg Agnes affektálva.

A nővére előrelovagolt, jócskán megelőzve a szamarat, s csaknem eltűnt szem elől az útkanyarban, ahol türelmetlenül várta őket, hogy végre utolérjék.

– Rosemund! – kiáltotta Kivrin. Rosemund visszanyargalt, és csak akkor fékezte le a kancáját nagy hirtelen, amikor már majdnem összeütközött a szamárral.

– Nem mehetnénk ennél gyorsabban? – firtatta, megfordította a lovát s megint előrelovagolt. – Nem fogunk végezni, mielőtt esni kezd.

Most már a sűrű erdőben léptettek egy lovaglóútnál nem szélesebb ösvényen. Kivrin jól megnézte a fákat, s próbált emlékezni, vajon látta-e már őket. Elhaladtak egy fűzfaberek mellett, de az túl messzire volt az úttól és jég szegélyezte erecske csörgedezett mellette.

Az ösvény másik oldalán óriási juharfa tornyosult. Egy apró tisztás közepén állt, fagyöngy lepte el. Mögötte vadberkenyefák sora, olyan egyenlő távolságra egymástól, mintha ültették volna őket. A lány nem emlékezett, hogy ezek közül bármelyiket is látta volna korábban.

Pedig ezen az úton hozták, és remélte, hogy valami majd megmozgatja az emlékezetét, de egyáltalán semmi sem tűnt ismerősnek. Túlságosan sötét volt akkor, ő meg túlságosan beteg volt.

Nem emlékezett semmire az ugrás helyén kívül, bár annak is éppolyan ködös, valótlan jellege volt, mint az útnak az udvarházba. Egy tisztás, egy tölgy meg egy fűzfaliget. És Roche atya arca hajolt fölé, amikor a szekér kerekének támaszkodva ült.

Biztos együtt érkezett Gawynnal, amikor a privé rátalált, esetleg Gawyn odahívta őt az ugrás helyszínére. Tisztán ki tudta venni a pap arcát a tűz fényében. Aztán leesett a lóról az elágazásnál.

Eddig még nem mentek el semmilyen elágazás mellett. Másik ösvényt sem látott, bár tudta, hogy ösvényeknek lenniük kell, átvágnak az erdőn egyik faluból a másikba, kivisznek a földekre és a beteg földműves kunyhójához, akit Eliwys elment meglátogatni.

Megmásztak egy alacsony dombot, ennek a tetején Roche atya visszanézett, hogy lássa, követik-e. „A pap tudja, hol az ugrás helye” – gondolta Kivrin. Előzőleg is remélte, hogy az atyának lesz fogalma róla, hogy hol van, talán Gawyn leírta neki vagy megemlítette, melyik út mentén található. Nincs rá szükség. Roche atya tudja anélkül is, hol az ugrás helye. Már járt ott.

Agnes és Kivrin föléltek a domb tetejére, de a lány nem látott mást, csak fákat, s odalent, alattuk még több fát. Minden bizonnyal a Wychwood-erdőben vannak. Márpedig ha tényleg ott vannak, akkor az ugrás helye bárhol lehet a több mint száz négyzetkilométernyi vadonban. Soha nem fogja megtalálni egyedül. Alig tízméternyire lát el az aljnövényzetben.

A lányt elképesztette az erdő sűrűsége, amikor lementek a dombról a vadon közepébe. Itt aztán nyilvánvalóan nincsenek ösvények a fák között. Egyáltalán alig van hely a fák között, és ami akadt, azt is megtöltötték a lehullott ágak és összegubancolódott cserjések, no meg a hó.

Abban tévedett, hogy semmit sem ismer föl – elvégre igenis ismerte ezt az erdőt. Ez volt az a rengeteg, amiben Hófehérke eltévedt, meg Jancsi és Juliska, meg az összes királyfi. Ebben a vadonban vannak farkasok és medvék, talán még boszorkánykunyhók is... Minden mese innen ered, a középkorból, nem igaz? És nem csoda. Bárki eltévedne itt.

Roche megtorpanva állt a szamara mellett, míg Rosemund visszagaloppozott hozzá, és ők is fölzárkóztak. Kivrin fancsali képpel azon tűnődött, vajon nem tévesztett-e utat a pap. De amint odaértek hozzá, a férfi nekivágott a sűrűn keresztül, rátért egy még keskenyebb csapásra, ami nem is látszott az útról.

Rosemund nem tudott elmenni Roche atya meg a szamara mellett anélkül, hogy félre ne lökje őket, de szorosan a nyomukban járt, csaknem rátaposva a szamár hátsó patáira, s Kivrin megint eltöprengett, mi emészti a lányt. „Sir Bloetnak számos nagyhatalmú barátja van”, említette korábban Lady Imeyne. Szövetségesüknek is nevezte, Kivrin viszont azon töprengett, vajon tényleg az-e, vagy tán Rosemund apja esetleg mondott valamit a lánynak a vőlegényéről s emiatt zaklatta föl a férfi Ashencote-ba jövetelének híre.

Egy keveset az ösvényen mentek, túl egy fűzfaligeten, mely hasonlított arra, ami az ugrás helye mellett állt, aztán letértek, átpréselték magukat egy fenyvesen, s kibukkantak egy magyalfa tövében.

Kivrin olyan magyalbokrokra számított, amilyenek a Brasenose négyszögletes belső udvarán tenyésznek, ám ez fa volt. Föléjük tornyosult, szétterült a lucfenyők mezsgyéje fölött, vörös bogyói fénylettek a csillogó levelek tömkelegében.

Roche atya elkezdte levenni a zsákokat a szamár hátáról s Agnes megpróbált segíteni neki. Rosemund előhúzott egy rövid és lapos pengéjű kést az övéből, majd nekiállt levagdosni a szúrós levelű alsó ágakat.

Kivrin átgázolt a havon a fa másik oldalára. Megpillantott valami fehéret, amiről azt hitte, talán nyírfaliget lehet, de csak egy ág volt, félig leesve két fa közé, ág, amit hó takart.

Megjelent Agnes, mögötte jött Roche egy baljós kinézetű tőrrel. Kivrin azt remélte, most, hogy tudja, kicsoda a férfi, majd bekövetkezik valamiféle átalakulás, de még mindig gonosztevőnek látszott, ahogy ott állt Agnes fölé magasodva.

A pap odaadta a kislánynak az egyik durva zsákot.

– Nyitva kell tartanod, így – mondta s lehajolt, hogy megmutassa a gyereknek, miként kell visszahajtogatni a zsák száját –, én majd beleteszem az ágakat.

Azzal már vágta is, egyáltalán nem ügyelve a tüskés levelekre. Kivrin elvette tőle a gallyakat, óvatosan betette őket a zsákba úgy, hogy a merev levelek ne törjenek meg.

– Roche atya – szólalt meg –, szerettem volna köszönetét mondani, amiért segített nekem, amikor beteg voltam, és mert elvitt az udvarházba, amikor...

– Amikor kegyelmed a földre zuhant – mondta a pap egy makacs ágat csapkodva.

A lány azt akarta mondani „amikor rablók támadtak reám”. A pap felelete meglepte. Emlékezett rá, hogy leesett a lóról és eltűnődött rajta, vajon akkor vitt-e arra a pap útja. De ha úgy történt, addigra ők már messze jártak az ugrás helyszínétől, így a férfi nem tudhatja, hol az a hely. Ám Kivrin emlékezett a papra ott, az ugrás helyén.

Semmi értelme találgatni.

– Ismeri kegyelmed azt a helyet, ahol Gawyn rám talált? – kérdezte visszafojtott lélegzettel.

– Igen – válaszolta az atya, egy vastag ágat fűrészelve.

A lány émelygett a hirtelen megkönnyebbüléstől. A pap ismeri az ugrás helyét.

– Messze van innen?

– Nem – felelte a férfi. Leszakította az ágat.

– Elvinne oda kegyelmed? – kérdezte Kivrin.

– Miért akarsz odamenni? – firtatta Agnes szélesre tárva karját, hogy a zsák szája nyitva maradjon. – Mi van akkor, ha a gonosz emberek még ott vannak?

Rocheatya úgy nézett rá, mintha ő is ugyanezen tűnődne.

– Azt gondoltam, ha látnám a helyet, tán eszembe jutna, hogy ki vagyok, s hová valósi – jelentette ki a lány.

A férfi odanyújtotta neki az ágat s úgy tartotta, hogy el lehessen venni anélkül, hogy megszúrná.

– Elviszem oda kegyelmedet – közölte.

– Köszönöm – mondta Kivrin. – Köszönöm!

Becsúsztatta a gallyat a többi mellé, majd Roche atya bekötözte a zsák száját és a vállára vetette a zsákot.

Megjelent Rosemund, maga mögött húzva a hóban a saját zsákját.

– Kegyelmedék még nem végeztek? – érdeklődött.

Roche elvette az ő zsákját is, és fölkötötte őket a szamár hátára. Kivrin föltette Agnest a pónijára, segített Rosemundnak nyeregbe szállni, majd Roche atya letérdelt s összekulcsolta hatalmas kezét, hogy Kivrin föl tudjon lépni a kengyelbe.

Akkor is visszasegítette őt a fehér lóra, amikor leesett annak hátáról. Amikor a földre zuhant. Emlékezett a hatalmas kezekre, melyek megtámasztották. Addigra már jó messzire jutottak az ugrás helyétől, márpedig miért vitte volna Gawyn Roche atyát vissza egész az ugrás helyszínéig? Nem emlékezett arra, hogy visszamentek, de minden olyan homályos és zavaros volt. Lázálmában minden bizonnyal nagyobbnak tűnt a távolság, mint amekkora valójában.

Roche atya átvezette a szamarat a lucfenyők között, rá az ösvényre. Arra mentek vissza is, amerről jöttek. Rosemund hagyta, hogy előremenjen, aztán megszólalt, pont olyan hangon, mint Imeyne szokott:

– Most meg hová megy? A repkény nem is arra van.

– Elmegyünk megnézni azt a helyet, ahol Lady Katherine-t megtámadták – világosította föl Agnes.

Rosemund gyanakvóan tekintett Kivrinre.

– Miért akar kegyelmed odamenni? – érdeklődött. – Kegyelmed javait és holmiját már mind elvitték az udvarházba.

– Úgy véli, ha meglátja a helyet, emlékezni fog valamelyest – magyarázta Agnes. – Lady Kivrin, ha kegyelmed visszaemlékszik arra, kicsoda, muszáj lesz hazatérnie?

– Biza, muszáj – válaszolta Rosemund. – Muszáj lesz a családjához visszamennie. Nem maradhat örökké velünk. – Ezt csak azért mondta, hogy provokálja Agnest. Sikerült.

– De maradhat! – kiáltotta Agnes. – Ő lesz a dadánk.

– Ugyan, miért is kívánkozna egy bőgicsélő kisbaba mellett maradni?

– csúfolódott Rosemund, s vágtára ösztökélte a lovát.

– Nem vagyok kisbaba! – kiabálta utána Agnes. – Te vagy kisbaba! – Visszalovagolt Kivrinhez. – Nem akarom, hogy kegyelmed elhagyjon engem!

– Nem foglak elhagyni – ígérte a lány. – Gyere, Roche atya minket vár!

A pap már elérte az utat. Mihelyt ők is odalovagoltak, nekivágott.

Rosemund már jóval előttük galoppozott, száguldásával hópermetet verve a magasba a havas úton.

Átkeltek egy kicsiny patakon. Egy elágazáshoz érkeztek, az az út, amin jöttek, elkanyarodott jobbra, a másik folytatódott egyenesen előre vagy száz méteren át, aztán élesen elfordult balra. Rosemund a ketté-ágazásnál várakozott s hagyta, hogy lova dobogva és sörényét rázva fejezze ki türelmetlenségét.

„Egy útelágazásnál estem le a fehér lóról” – gondolta Kivrin. Megpróbálta fölidézni a fákat, az utat, a kis patakot, bármit. Tucatszámra akadtak elágazások a Wychwood-erdőt keresztező ösvényeken, és semmi oka azt hinni, hogy ez volt az, ám nyilván ez volt az. Roche atya jobbra fordult az elágazásnál, haladt pár métert, majd – a szamarat kötőféken vezetve – bevette magát az erdőbe.

Nem voltak fűzfák ott, ahol elhagyta az utat, sem pedig domb. Bizonyára azon az úton megy vissza, amin Gawyn elhozta őt. A lány úgy emlékezett, jó sokáig mentek az erdőben, mielőtt az elágazáshoz értek.

Követték a papot a fák közé, Rosemund leghátul. Szinte azonnal le kellett szállniuk és vezetniük kellett a lovakat. Amennyire Kivrin ki tudta venni, Roche atya nem ösvényen járt, hanem átvágott a havon, mélyre hajolva az alacsony ágak alatt, melyek havat záporoztak a nyakába, megkerülve egy tüskés kökénycsalitot.

Kivrin megpróbálta emlékezetébe vésni a látványt, hogy majd visszataláljon ide, ám a megkülönböztető jegyek hiánya teljes kudarccal fenyegetett. Mindaddig, míg hó van, követheti a láb- és patanyomokat.

Vissza kell jönnie ide egyedül, mielőtt olvadni kezd, és meg kell jelölnie a csapást bevágásokkal vagy textildarabkákkal, vagy valamivel. Esetleg kenyérmorzsával, mint Jancsi és Juliska.

Könnyen meg lehetett érteni, miként tévedtek el az erdőben ők meg Hófehérke meg a királyfiak. Alig pár száz métert mentek, de visszanézve Kivrin már egyáltalán nem volt biztos abban – még a lábnyomokkal együtt sem merre húzódik az út. Jancsi és Juliska hónapokig bóklászhatnak, mégsem fognak hazatalálni, vagy, ami azt illeti, rábukkanni a boszorkány kunyhójára.

Roche atya szamara megállt.

– Mi az? – kérdezte Kivrin.

Roche atya elvezette a szamarat egyik oldalra és kikötötte egy égerfához.

– Ez az a hely.

Ez nem az ugrás helyszíne. Még tisztásnak is alig mondható, csupán egy kis tér, ahol egy tölgyfa széttárta ágait, meggátolva ezzel a többi fa növekedését. A fa csaknem sátrat alkotott, így alatta a földet alig lepte hó.

– Nem rakhatnánk tüzet? – tudakolta Agnes, besétálva az ágak alá, egy tábortűz maradványaihoz. Egy kidőlt fatuskót vonszoltak a tűzrakó-hely mellé. Agnes arra ült le.

– Fázom – panaszolta, s lábával bökdöste az elfeketedett köveket.

A tűz nem éghetett sokáig. Épp csak a gallyak széle szenesedett el. Valaki földet rugdalt rá, hogy eloltsa. Pedig korábban Roche atya ott guggolt előtte, a tűz fénye villózva világította meg az arcát.

– Nos? – türelmetlenkedett Rosemund. – Emlékszik valamire kegyelmed?

Ő tehát itt volt akkor. A tűzre emlékezett is. Akkor azt hitte, hogy máglyának szánták. De az nem lehet. Roche atya ott volt az ugrás helyszínén. Emlékezett rá, a férfi fölé hajolt, amikor ő a szekér kerekének támaszkodva ült.

– Biztos benne kegyelmed, hogy ez az a hely, ahol Gawyn rám talált?

– Biza – felelte a pap homlokráncolva.

– Ha jön a gonosz ember, a tőrömmel fogok harcolni ellene – közölte Agnes s kihúzva egy félig elszenesedett ágat a tűzből fenyegetően hadonászott vele. Az elfeketedett vég letört. Agnes leguggolt a tűz mellé, kihúzott egy másik vesszőt, aztán leült a földre, hátát a tuskónak vetette, és összeütögette a két gallyat. Elszenesedett fadarabok hullottak le róluk.

Kivrin Agnesre nézett. Ő anno a tűzrakás ideje alatt a fatörzsnek dőlve ült, Gawyn fölé hajolt, a haja vöröslött a tűz fényében, és mondott neki valamit, amit ő akkor nem értett. Aztán a férfi eloltotta a tüzet, szétrugdalta a csizmájával, szállt a füst, és elvakította Kivrint.

– Emlékezik kegyelmed, ki maga? – firtatta Agnes, visszadobva a gallyakat a kövek közé.

Roche atya még mindig homlokráncolva nézett rá.

– Rosszul van kegyelmed, Lady Katherine? – érdeklődött.

– Nem – felelte a lány, s megpróbált mosolyogni. – Csak annyi... Azt reméltem, hogy ha látom a helyet, ahol megtámadtak, tán emlékezni fogok.

A pap egy pillanatig ünnepélyesen meredt rá, úgy, ahogy a templomban is, aztán megfordult és odament a szamarához.

– Menjünk! – javasolta.

– Emlékezik kegyelmed? – faggatta újra Agnes, s tapsolt egyet ujjatlan kesztyűjével, melyet korom borított.

– Agnes! – kiáltotta Rosemund. – Nézd csak, mennyire összepiszkítottad a kesztyűdet! – Durván talpra cibálta Agnest. – És tönkretetted a köpenyedet azzal, hogy a hideg hóban ültél! Te elvetemült leány!

Kivrin szétválasztotta a két gyereket.

– Rosemund, oldozd el Agnes póniját! – utasította. – Ideje, hogy menjünk repkényt szedni! – Lesöpörte a havat Agnes köpenyéről, ám a fehér prémet hiába törölte le.

Roche atya a szamara mellett állt s várt rájuk, arcán még mindig az a különös, komoly kifejezés honolt.

– Majd megtisztítjuk a kesztyűdet, amikor hazaértünk – mondta sietve Kivrin. – Gyere, mennünk kell Roche atyával!

Kivrin megfogta a kanca kantárát és követte a lányokat meg Roche atyát pár méteren át vissza az úton, ahol jöttek, aztán egy másik irányba, ahonnan szinte azonnal kijutottak egy útra. Nem látta az elágazást, így eltöprengett, vajon továbbmentek-e az úton, vagy ez egy teljesen másik ösvény. Ugyanannak látszott – füzek, kis tisztások meg tölgyfák.

Immár világos, mi történt. Gawyn megpróbálta elvinni az udvarházba, ő azonban túl beteg volt ehhez. Leesett a férfi lováról, mire Gawyn elvitte őt az erdőbe, tüzet rakott, és otthagyta a lányt, nekitámasztva a kidőlt tuskónak, míg segítségért ment.

Esetleg tüzet akart gyújtani és ott maradni vele reggelig, de Roche atya észrevette a tábortüzet, segítségükre sietett, így aztán kettesben már el tudták vinni őt az udvarházba. Roche atyának fogalma sincs, hol az ugrás helye. A pap azt hitte, Gawyn itt találta meg őt, a tölgyfa alatt.

Az emlékkép, ahogy Roche fölé hajol, miközben ő a szekér kerekének támaszkodik, a hagymázas képzelődés része. Azt csak álmodta, amikor betegen feküdt a szobában – ugyanúgy, ahogy a harangokat, a máglyát meg a fehér lovat is csak álmodta.

– Most meg hová megy? – kérdezte Rosemund durcásan, és Kivrin legszívesebben fölpofozta volna. – Van repkény közelebb is. Ráadásul most már esik az eső!

Rosemundnak igaza volt. A párából szemerkélés lett.

– Már rég végeztünk volna és otthon lehetnénk, ha ez a kisbaba Agnes nem hozza el a kutyakölykét! – Megint előrevágtatott és Kivrin még csak meg sem próbálta megállítani.

– Rosemund házsártos! – jegyezte meg Agnes.

– Igen – felelte Kivrin. – Az. Tudod, hogy mi a baja?

– Sir Bloet miatt ilyen – válaszolta Agnes. – Hozzá fog menni feleségül.

– Tessék? – lepődött meg Kivrin. Imeyne mondott valamit esküvőről, de ő föltételezte, hogy Sir Bloet egyik lánya fog hozzámenni Lord Guillaume egyik fiához. – Miként vehetné el Sir Bloet Rosemundot? Hát nincs összeházasodva Lady Yvolde-dal?

– Dehogy! – vágta rá Agnes elképedten. – Lady Yvolde Sir Bloet nővére.

– Rosemund még nem elég idős ehhez – jelentette ki Kivrin, holott tudta, hogy dehogynem. Az ezerháromszázas években a lányokat gyakran eljegyezték, mielőtt fölnőttek volna, néha már születésükkor. A középkorban a házasság üzleti megállapodás volt, útja-módja a földbirtokok egyesítésének és előkelőbb társadalmi rang elérésének. Rosemundot kétségtelenül már annyi idős korától kezdve, mint amennyi most Agnes, fölkészítették, hogy hozzámenjen valami Sir Bloethoz hasonló férfihoz. Hirtelen Kivrin eszébe jutott minden középkori történet olyan szűzlányokról, akiket fogatlan, züllött vénemberekhez adtak feleségül.

– Kedveli Rosemund Sir Bloetot? – kérdezte Kivrin. Nyilván nem kedveli. Utálatos, rosszkedvű, csaknem hisztérikus, amióta csak meghallotta, hogy a férfi idejön.

– Én kedvelem – mondta Agnes. – Adni fog nekem egy ezüstzablát, amikor házasságot kötnek.

Kivrin előrenézett Rosemundra, aki jó messze várta őket az úton. Lehetséges, hogy Sir Bloet egyáltalán nem is vén meg züllött. Ez csak föltevés, ahogy azt is föltételezte, hogy Lady Yvolde a felesége. Lehetséges, hogy fiatal, és Rosemund rosszkedve csupán idegesség. Vagy esetleg megváltozik a véleménye a férfiról az esküvő előtt. A lányok általában nem mentek férjhez tizennégy vagy tizenöt éves koruk előtt, egész biztosan nem a kifejlettség jeleinek megmutatkozása előtt.

– Mikor fognak összeházasodni? – tudakolta Kivrin Agnestől.

– Húsvét ünnepén – válaszolta Agnes.

Egy újabb elágazáshoz értek. Ez sokkal keskenyebb volt, a két út csaknem párhuzamosan haladt vagy száz méteren keresztül, mielőtt az, amelyiket Rosemund választotta, elindult föl egy alacsony dombra.

Tizenkét éves, és három hónap múlva férjhez megy. Lady Eliwys nem akarta, hogy Sir Bloet tudjon az ittlétükről. Nem csoda. Talán nem helyesli, hogy Rosemund ilyen fiatalon férjhez megy, és az eljegyzést csak azért kötötték, hátha az apa kikerülhet abból a bajból, amiben van.

Rosemund föllovagolt a dombtetőre, aztán visszanyargalt Roche atyához.

– Hová vezet minket kegyelmed? – firtatta. – Hamarosan nyílt terepre érünk.

– Már csaknem ott vagyunk – felelte szelíden Roche atya.

A lány megfordította a kancát s elvágtatott szem elől a dombon túlra, majd újra fölbukkant, visszagaloppozott csaknem Kivrinig és Agnesig, szinte egy helyben visszafordította a lovát, aztán megint előrelovagolt. „Mint egy csapdába esett patkány – gondolta Kivrin –, amelyik őrjöngve keresi a kiutat.”

A szitálásból lassan ónos eső lett. Roche atya fölhúzta a csuklyáját tonzúrás fejére és fölvezette a szamarat az alacsony dombra. Az kitartóan baktatott föl a meredeken egész a tetőig, aztán megállt. Roche atya meghúzta a kantárt, a szamár azonban visszahúzta az ellenkező irányba.

Kivrin és Agnes utolérték a férfit.

– Mi a baj? – kérdezte Kivrin.

– Gyere, Bálám! – mondta Roche atya és mindkét óriási kezével megmarkolta a kantárszárat, ám a szamár nem moccant. Erőlködött a pap ellenében, megvetette a hátsó lábát és úgy hátrahajolt, hogy már csaknem ült.

– Tán nem állhatja az esőt – vetette föl Agnes.

– Tudunk segíteni? – tudakolta Kivrin.

– Nem – válaszolta a pap s intett, hogy menjenek csak tovább. – Lovagoljanak csak előre kegyelmedék! Jobban el fogok boldogulni vele, ha nem lesznek itt a lovak.

Keze köré tekerte a kantárszárat, és megkerülte a szamarat, mintha hátulról akarná lökni. Kivrin átlovagolt Agnesszel a dombtetőn s visszapillantott, hogy megbizonyosodjon, a szamár nem rúgta hirtelen fejbe a papot. Aztán a másik oldalon elindultak lefelé.

Az alanti erdőt fátyolba vonta az eső, ami máris leolvasztotta a havat az útról és a domb aljából sáros ingoványt csinált. Mindkét oldalon sűrű, hólepte bokrok sorjáztak. Rosemund a következő domb tetején várt. Annak az oldalait csak félig nőtték be fák, s fölöttük mindent hó takart. „Azon túl pedig – gondolta Kivrin – ott a nyílt síkság, onnan az országút látszik meg Oxford.”

– Hová megy kegyelmed, Lady Kivrin? Várjon! – kiáltotta Agnes, de Kivrin már leért a dombról. Leszállt a deresről, a havat lerázta a bokrokról, hogy megállapíthassa, vajon füzek-e. Azok voltak. Rajtuk túl ki tudta venni egy hatalmas tölgy koronáját. Odadobta a deres kantárát a vöröses fűzfaágakra, és becsörtetett a sűrűbe. A hó egybefagyasztotta a fűzfaágakat. Rájuk csapott, hó ömlött le rá. Pánikba esett madarak rebbentek a levegőbe, rikoltozva. A lány átküzdötte magát a behavazott ágak között és keresztülnyomakodott a tisztásig, melynek ott kellett lennie. Ott is volt.

És ott volt a tölgy is, azon túl pedig, távol az úttól a fehér törzsű nyírfák ligete, mely úgy nézett ki, mintha ott kevésbé lenne sűrű az erdő. Ez lehet az ugrás helye.

Mégsem tűnt annak. Az a tisztás kisebb volt ennél, nem? A tölgyön több volt a levél, több volt a fészek. Itt a tisztás egyik oldalán van egy kökénybokor, bíborkékes-feketés hajtásai előbújnak a gonosz tövisek közül.

A lány nem emlékezett arra, hogy ott is lett volna. Ilyesmire biztos emlékezne, nemde?

,A hótól van – gondolta attól látszik minden nagyobbnak a tisztáson.” A hó itt csaknem fél méter mély volt, sima, érintetlen. Nem úgy nézett ki, hogy bárki is járt erre.

– Ez az a hely, ahol Roche atya repkényt szedetne velünk? – kérdezte Rosemund utat törve magának a sűrűn át. Csípőre tett kézzel nézett körül a tisztáson. – Itt nincs is repkény!

Ott meg volt repkény, nem igaz, körben a tölgy alja körül, no meg gombák is! „A hó az oka – gondolta a lány. – A hó eltakarta az összes megkülönböztető jelet. Meg a nyomokat, ahol Gawyn elvonszolta a szekeret és a ládákat.”

A ládikó – Gawyn nem vitte el a ládikót az udvarházba! A férfi nem vette észre, mert ő előzőleg elrejtette az út menti növények közé.

Előrefurakodott Rosemund mellett, keresztül a füzeken, meg sem próbálta elkerülni a záporozó havat. A ládikót is betemette a hó, de az út mentén nem volt annyira mély, és a ládikó is csaknem negyven centi magas.

– Lady Katherine! – kiáltotta Rosemund, pont a háta mögött. – Most meg hová megy kegyelmed?

– Lady Kivrin! – kiabálta Agnes, szánalmas visszhangként. Megpróbált lekászálódni a pónijáról az út közepén, de beakadt a lába a kengyelbe. – Lady Kivrin, jöjjön ide kegyelmed!

Kivrin egy pillanatig ránézett, de nem is látta, aztán föltekintett a dombra.

Roche atya még mindig fönt küszködött a szamárral. Meg kell találnia a ládikót, mielőtt ideér a pap.

– Maradj a póni hátán, Agnes! – mondta és elkezdte kaparni a havat a füzek alatt.

– Mit keres kegyelmed? – kérdezte Rosemund. – Itt nincs is repkény!

– Lady Kivrin, most azonnal jöjjön kegyelmed! – parancsolta Agnes.

Talán a hótól meghajoltak a füzek és a ládikó még mélyebben van alattuk.

A vékony, hajlékony ágakba kapaszkodva a lány odahajolt s megpróbálta félresöpörni a havat. Ám a láda nem volt ott. Ezt szinte rögtön meg tudta állapítani. A füzek megóvták a növényeket és a földet alattuk. Csupán pár centis volt itt a hótakaró. „De ha ez az ugrás helye, akkor itt kell lennie” – gondolta Kivrin kábultan. Ha ez az ugrás helye.

– Lady Kivrin! – kiáltotta Agnes, és Kivrin visszanézett a kislányra, akinek sikerült lemásznia a póniról s most futott Kivrin felé.

– Ne szaladj! – kezdte mondani Kivrin, de még félig sem mondta ki, amikor Agnes lába beleszorult az egyik keréknyomba és elesett.

Elakadt a lélegzete, akkorát esett, és Kivrin is, Rosemund is ott termettek mellette, még mielőtt kitört volna belőle a sírás. Kivrin a karjába kapta, kezét Agnes hasára szorította, hogy kiegyenesítse a kislányt s lélegzetvételre késztesse.

Agnes levegő után kapkodott, aztán mélyet lélegzett s elkezdett sivítani.

– Menj és hozd ide Roche atyát! – szólt oda Kivrin Rosemundnak.

– Ott van a dombtetőn. A szamara megmakacsolta magát.

– Már jön is – válaszolta Rosemund. Kivrin arra fordította a fejét. A pap nehézkesen szaladt le a dombról, a szamár nélkül, és Kivrin csaknem odakiáltott neki is: – Ne szaladj! – de úgysem hallotta volna Agnes sikoltozásától.

– Csitt! – nyugtatta Kivrin. – Semmi bajod! Csak egy pillanatig nem kaptál levegőt!

Roche atya odaért hozzájuk és Agnes azonnal az ő karjába vetette magát. A pap magához ölelte a kislányt.

– Psszt, Agnus – mormolta azon a csodálatosan vigasztaló hangján.

– Csitt!

A gyerek sikolyai zokogássá halkultak.

– Hol ütötted meg magad? – tudakolta Kivrin, lesöpörve a havat Agnes köpenyéről. – A kezedet horzsoltad le?

Roche atya megfordította a gyermeket a karjában, hogy Kivrin le tudja róla venni a fehér szőrmekesztyűt. A kislány keze élénkpiros volt, de nem sérült meg.

– Hol ütötted meg magad?

– Nem is ütötte meg magát – gúnyolódott Rosemund. – Azért nyafog, mert kisbaba!

– Nem vagyok kisbaba! – kiáltotta Agnes olyan erővel, hogy csaknem kiugrott Roche atya öleléséből. – A földbe ütöttem a térdemet!

– Melyiket? – kérdezte Kivrin. – Azt, ami már múltkor is megsérült?

– Igen! Meg ne nézze kegyelmed! – követelte a kislány, amikor Kivrin nyúlt a lábához.

– Rendben van, nem fogom – felelte Kivrin. Az a térd már hegedőben volt. A gyerek alighanem leverte róla a vart. Hacsak nem vérzik annyira erősen, hogy átüssön a bőr lábravalón, semmi értelme, hogy még jobban átfagyjon azért, mert levetkőzteti őt a hóban. – De megengedned, hogy otthon majd megnézzem?

– Akkor most mehetünk innét? – firtatta Agnes.

Kivrin tehetetlenül nézett a sűrű irányába. Ennek a helynek kell lennie. A füzek, a tisztás, a fák nélküli dombtető. Muszáj, hogy ez legyen az ugrás helye. Talán messzebbre dugta a cserjésben a ládikót, mint gondolta, a hó pedig...

– Most akarok hazamenni! – jelentette ki Agnes, és sírva fakadt.

– Úgy fázom!

– Rendben van – bólintott Kivrin. Agnes kesztyűje túl nedves volt ahhoz, hogy újra ráadja. Kivrin levette a kölcsön kapott kesztyűjét és odaadta a gyereknek. Végigért Agnes karján, aminek a kicsi megörült. Kivrin kezdte azt hinni, hogy megfeledkezett a térdéről, de amikor Roche atya megpróbálta föltenni a pónijára, Agnes azt sírta:

– Inkább kegyelmeddel tartanék!

Kivrin ismét bólintott, és fölszállt a deresre. Roche atya föltette elé Agnest, majd fölvezette Agnes póniját a dombra. A szamár még mindig a dombtetőn állt, az út mellett, a gyomokat ette, amelyek kilátszottak a gyér hóból.

Kivrin visszapillantott a sűrűre az esőben, megkísérelte kivenni a tisztást. „Bizonyosan ez az ugrás helye” – mondta magának, de egyáltalán nem volt biztos benne. Még a domb is másként nézett ki innen.

Roche atya megragadta a szamár kantárát. A szamár azon nyomban megmerevedett, megvetve a lábát, de amint Roche atya megfordította s elindult lefelé a túloldalon Agnes pónijával, engedelmesen követte őt.

Az eső elolvasztotta a havat és Rosemund kancája kicsit megcsúszott, miközben vágtatott a hosszú egyenes szakaszon, vissza az elágazáshoz. A lány ügetésig lassított.

A következő elágazásnál Roche atya a bal oldalt választotta. Az utat végig füzek szegélyezték meg tölgyfák, és minden domb alján ott voltak a sáros keréknyomok.

– Most hazamegyünk, Lady Kivrin? – kérdezte Agnes, és borzongva bújt hozzá.

– Igen – felelte Kivrin. A köpenye szárnyát előrehúzta, hogy betakarja Agnest. – Még mindig fáj a térded?

– Nem. De nem szedtünk repkényt. – Kiegyenesedett és megfordult, hogy Kivrinre nézzen. – Visszaemlékezett kegyelmed arra, kicsoda, amikor látta azt a helyet?

– Nem – válaszolta Kivrin.

– De jó! – örvendett Agnes, visszatelepedve és nekidőlve. – Akkor hát velünk kell maradnia örökre!