HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Agnes az újév utáni napon halt meg, még mindig Kivrinért sikoltozva, hogy jöjjön már.
– Itt van – nyugtatta Eliwys, és megszorítva a kezét. – Itt van Lady Katherine!
– Nincs! – jajgatta Agnes, a hangja rekedt volt, de még mindig erős.
– Mondd meg neki, jöjjön ide!
– Meg fogom – ígérte Eliwys, aztán kissé tanácstalan arckifejezéssel fölnézett Kivrinre. – Menjen és hozza ide kegyelmed Roche atyát!
– kérte.
– Mi történt? – tudakolta Kivrin. A pap már az első éjszaka föladta az utolsó kenetet, Agnes végig hadonászott és rugdosott, mintha hisztizne, azóta pedig nem hagyta, hogy Roche a közelébe menjen. – Megbetegedett, úrasszonyom?
Eliwys, még mindig Kivrint nézve, megrázta a fejét.
– Mit fogok mondani férjemuramnak, amikor megjő? – kérdezte. Letette Agnes kezét a teste mellé, és Kivrin csak ekkor döbbent rá, hogy a gyerek halott.
Kivrin megmosdatta a kis testet, melyet szinte elleptek a liláskék vér-aláfutások. Ahol Eliwys fogta a gyerek kezét, a bőr teljesen elfeketedett. Úgy nézett ki, mintha megverték volna. „Az is történt – gondolta Kivrin – megverték, megkínozták. És meggyilkolták. Az aprók lemészárolása.”
Agnes felsőruhája és selyeminge tönkrement, megkeményedett a rengeteg vértől meg hányadéktól, a közönséges vászoningét pedig már réges-rég széttépték kötszernek. Kivrin a saját fehér köpenyébe csavarta a tetemet, és Roche meg a sáfár eltemették.
Eliwys nem jött el.
– Rosemunddal kell maradnom – felelte, amikor Kivrin szólt neki, hogy itt az idő. Nem volt semmi, amit Rosemundért tehetett: a kislány még mindig moccanatlanul feküdt, mintha el lenne varázsolva. Kivrin úgy gondolta, a láz bizonyára agykárosodást okozott. – És megjöhet közben Gawyn – tette hozzá Eliwys.
Nagyon hideg volt. Roche atya meg a sáfár hatalmas párafelhőket eregettek, miközben leengedték Agnest a sírba. Fehér lélegzetük látványa fölbőszítette Kivrint. „A gyereknek szinte nincs is súlya – gondolta keserűen fél kézzel is elbírná az ember.”
A rengeteg sír látványa is feldühítette. A templomkert betelt, sőt a rétnek az a része is, amit Roche beszentelt, szinte teljesen tele volt. Lady Imeyne sírja csaknem belógott a temetőkapuhoz vivő ösvényre, a sáfár csecsemőjének nem is volt sírja – Roche atya az anyja lábához temette, bár nem volt megkeresztelve –, és a templomkert mégis tele volt.
„Mi lesz a sáfár legkisebb fiával – gondolta mérgesen Kivrin –, meg az írnokkal? Mit tervezel, hová teszed őket? A fekete halál elvileg csak Európa lakosságának egyharmadát-felét ölte meg. Nem az egészet!”
– Requiescat in pace. Amen – mondta Roche, és a sáfár elkezdte lapátolni a fagyott földet a kicsiny csomagra.
„Magának volt igaza, Mr. Dunworthy – gondolta keserűen a lány. – A fehér könnyen piszkolódik. Mindenben igaza volt, ugye? Megmondta, hogy nem szabad jönnöm, hogy rémségek fognak történni velem. Hát, így is lett. Bizonyára már alig várja, hogy közölje velem: én megmondtam előre! De nem lesz meg ez az elégtétele, mert nem tudom, hol az ugrás helye, s az egyetlen, aki tudja, alighanem halott.”
A lány nem várta meg, hogy a sáfár befejezze a föld hányását Agnesre, vagy Roche atya bevégezze a maga baráti csevegését Istennel. Elindult a réten át, mindenkire haragudva: a sáfárra, mert ott áll az ásójával készen arra, hogy további sírokat ásson ki, Eliwysre, amiért nem jött, Gawynra, amiért nem jött. „Nem jön senki – gondolta a lány.
– Senki.”
– Katherine! – szólt Roche.
A lány megfordult. A pap szinte rohant hozzá, a lehelete körülötte akár egy felleg.
– Mi az? – tudakolta a lány.
A pap komolyan nézett rá.
– Nem szabad föladnunk a reményt – jelentette ki.
– Miért nem? – tört ki a lányból. – Már nyolcvanöt százaléknál tartunk, holott még el sem kezdtük igazán! Az írnok haldoklik, Rosemund haldoklik, és mindenki ki volt téve a betegségnek. Miért nem szabad föladnom a reményt?
– Isten nem hagyott el teljesen minket – közölte a pap. – Agnes biztonságban van az Ő ölelésében.
„Biztonságban – gondolta keserűen a lány. – A földben. A hidegben. A sötétben.” A kezébe temette az arcát.
– Ő már a Mennyben van, ahol nem érhet el hozzá a pestis. Isten szeretete mindig velünk van – mondta a pap –, és semmi sem választhat el tőle minket, sem a halál, sem az élet, sem az angyalok, sem a jelen dolgok...
– Sem a jövőbeliek – jegyezte meg Kivrin.
– Sem magasság, sem mélység, sem semmiféle élőlény – fejezte be a pap. A lány vállára tette a kezét, gyöngéden, mintha olajjal kenné meg.
– Az Ő szeretete küldte kegyelmedet közénk segíteni.
A lány rátette a kezét a pap kezére, mely a vállán nyugodott, és szorosan megmarkolta.
– Segítenünk kell egymásnak – szögezte le.
Egy hosszú pillanatig csak így álltak ott, aztán Roche megszólalt:
– Mennem kell harangozni, hogy Agnes lelke biztonságban kelhessen át a Mennybe.
A lány bólintott és elhúzta a kezét.
– Megyek, ellenőrzőm Rosemundot meg a többieket – mondta, és bement az udvarra.
Eliwys korábban azt mondta, Rosemunddal kell maradnia, ám amikor Kivrin visszaért az udvarházba, az asszony a közelében sem volt a lányának. Összegömbölyödve feküdt Agnes szalmazsákján, a köpenyébe burkolózva, és az ajtót leste.
– Talán ellopták a lovát azok, akik a dögvész elől akartak menekülni – jegyezte meg –, biztos ez az oka, amiért ilyen sokára jön meg.
– Eltemettük Agnest – tájékoztatta fagyosan Kivrin, s ment megnézni Rosemundot.
A kislány magához tért. Komolyan pillantott föl Kivrinre, amikor letérdelt mellé, és Kivrin kezéért nyúlt.
– Ó, Rosemund! – szólalt meg Kivrin. Könnyek facsarták az orrát meg a szemét. – Édes szívem, hogy érzed magad?
– Éhesen – felelte Rosemund. – Megjött apámuram?
– Még nem – válaszolta Kivrin, és ekkor az is lehetségesnek tűnt, hogy még megjöhet. – Hozok egy kis húslevest! Csak pihenj, míg vissza nem jövök! Nagyon beteg voltál.
Rosemund engedelmesen lehunyta a szemét, mely most kevésbé tűnt besüppedtnek, bár még mindig sötét karikák voltak alatta.
– Hol van Agnes? – tudakolta.
Kivrin kisimította a kislány sötét, összegubancolódott haját az arcából.
– Alszik.
– De jó! – mondta Rosemund. – Nem szeretném, ha kiabálna és játszadozna. Mindig túl hangos.
– Máris hozom a húslevest! – mondta Kivrin. Odament Eliwyshez.
– Lady Eliwys, jó hírem van – közölte vele lelkesen. – Rosemund fölébredt.
Eliwys fél könyökére támaszkodva fölemelkedett s Rosemundra nézett, de szórakozottan, mintha valami más járna a fejében, és tüstént vissza is feküdt újra.
Kivrin rémülten Eliwys homlokára tette a kezét. Melegnek érződött, ám Kivrin keze még mindig hideg volt a szabadban töltött időtől, ezért nem tudta biztosan megállapítani.
– Beteg kegyelmed? – érdeklődött.
– Nem – válaszolta Eliwys, még mindig úgy, mintha máson járna az esze.
– Mit fogok mondani neki?
– Elmondhatja neki, hogy Rosemund jobban van – felelte a lány, s ezúttal a válasz eljutott az asszony tudatáig. Eliwys fölkelt, odament Rosemundhoz és leült mellé. Mire azonban Kivrin visszaérkezett a konyhából a levessel, már megint Agnes szalmazsákján feküdt, összegömbölyödve a prémszegélyes köpeny alatt.
Rosemund elaludt, de ez nem a korábbi ijesztő, halálszerű alvás volt. A színe is javult, bár a bőre még mindig szorosan ráfeszült az arccsontjára.
Eliwys is aludt, vagy alvást színlelt, és jobb is, hogy így történt. Amíg Kivrin a konyhában járt, az írnok lemászott a szalmazsákjáról, félig át a barikádon, és amikor a lány megpróbálta visszahúzni, vadul csépelni kezdte. El kell mennie Roche atyáért, hogy segítsen a beteget megfékezni.
Az írnok jobb szeme elfekélyesedett, a pestis belülről rágta át magát kifelé. A férfi csökönyösen karmolászta Kivrint.
– Domine Jesu Christe – átkozódott az írnok –, fidelium defunctorium de poenis infermis. – Mentsd meg a pokol kínjaitól a halott hívők lelkét!
„Igen – imádkozott Kivrin, birkózva a karmolászó kezekkel –, most azonnal mentsd meg!”
Megint átkotorászta Imeyne orvosságos készletét, olyasmit keresve, ami csillapítja a fájdalmat. Nem volt benne ópiumpor. Egyáltalán létezett már 1348-ban kerti mák Angliában? Talált néhány papírvékony, narancsszínű darabkát, melyek egy kicsit hasonlítottak a máksziromra. Forró vízbe áztatta őket, ám az írnok nem volt hajlandó meginni. A szája nyílt sebek merő borzalma, a fogára meg a nyelvére vastagon rászáradt az alvadt vér.
„Nem érdemli ezt – gondolta Kivrin. – Még akkor sem, ha ő hozta ide a pestist. Senki sem érdemli ezt.”
– Kérlek! – imádkozta, és nem volt biztos benne, mit is kér.
Akármit is, nem teljesült: az írnok sötét, vérrel elegy epét kezdett hányni; két napig egyfolytában havazott; Eliwys állapota is folyamatosan romlott.
Úgy tűnt, az asszonynak nem a pestis a baja. Nem voltak bubói, nem is köhögött vagy hányt, Kivrin azon tűnődött, vajon ez betegség-e, vagy egyszerűen csak gyász, esetleg bűntudat.
– Mit fogok mondani neki? – kérdezte újra meg újra Eliwys. – Azért küldött minket ide, hogy biztonságban legyünk.
Kivrin megtapogatta az asszony homlokát. Melegnek érezte. „Mindnyájan el fogják kapni – gondolta a lány. – Lord Guillaume ideküldte őket, hogy biztonságban legyenek, de mindnyájan meg fogják kapni, egyik a másik után. Csinálnom kell valamit!” Mégsem tudott kitalálni semmit. Az egyetlen védekezés a pestissel szemben a menekülés, ők azonban már menekültek, ide, ám az nem védte meg őket. Nem menekülhetnek tovább, mert Rosemund és Eliwys betegek.
„Rosemund napról napra erősödik – gondolta Kivrin –, és Eliwysnek nincs pestise. Csak valami láz. Talán van másik birtokuk, ahová mehetnénk. Fönn, északon.”
A pestis még nem érte el Yorkshire-t. Ő majd gondoskodik arról, hogy ne menjenek emberek közelébe az úton, hogy ne legyenek kitéve a kórnak.
Megkérdezte Rosemundot, van-e udvarházuk Yorkshire-ben.
– Nincs – felelte Rosemund, fölülve és nekitámaszkodva az egyik padnak.
– Csak Dorsetben.
Annak semmi haszna. A dögvész már odaért. Rosemund pedig, jóllehet jobban lett, még mindig túl gyönge volt ahhoz, hogy néhány percnél tovább fölüljön. Kizárt, hogy lovagolni tudjon. „Már ha lennének lovaink” – gondolta Kivrin.
– Apámuramnak Surrey-ben is volt egy birtoka – mesélte Rosemund.
– Ott laktunk, amikor Agnes született. – Ránézett Kivrinre. – Agnes meghalt?
– Igen – felelte Kivrin.
A kislány bólintott, mint akit nem lepett a hír.
– Hallottam a sikoltozását.
Kivrinnek semmi sem jutott eszébe, amit erre mondhatna.
– Apámuram is halott, igaz?
Erre sem volt mit mondani. Az apja szinte biztosan halott, ahogy Gawyn is. Már nyolc nap telt azóta, hogy a férfi elindult Bath-ba. Eliwys, még mindig lázasan, azt mondta aznap reggel:
– Most, hogy vége a viharnak, biztos meg fog jönni. – De még ő sem látszott hinni ebben.
– Még megjöhet – jelentette ki Kivrin. – Lehetséges, hogy a havazás tartotta föl.
Az ásóját hurcolva bejött a sáfár, és megállt a barikádnál előttük. Minden nap be szokott jönni, hogy megnézze a fiát, némán bámulta a fölfordított asztal mögül. Most azonban épp csak rápillantott, aztán megfordult és az ásójára támaszkodva Kivrinre meg Rosemundra meredt.
A sapkáját meg a vállát hó takarta, az ásó lapátja is nedves volt. „Megint sírt ásott – gondolta Kivrin. – Kiét?”
– Meghalt valaki? – kérdezte.
– Nem – válaszolta a sáfár, és folytatta Rosemund szinte méricskélő nézegetését.
Kivrin fölállt.
– Óhajt valamit kegyelmed?
A sáfár bambán meredt rá, mintha nem értette volna a kérdést, aztán visszanézett Rosemundra.
– Nem – válaszolta, majd fogta az ásóját és kiment.
– Azért megy, hogy Agnes sírját kiássa? – kérdezte utána pillantva Rosemund.
– Nem – felelte szelíden Kivrin. – Őt már eltemettük a templomkertben.
– Akkor hát az enyémet megy kiásni?
– Nem – tiltakozott elborzadva Kivrin. – Nem! Te nem fogsz meghalni. Hiszen egyre jobban vagy! Nagyon beteg voltál, de a nehezén már túlestél. Most pihenned kell, meg kell próbálnod aludni, hogy meggyógyulj!
Rosemund engedelmesen lefeküdt, lehunyta a szemét, ám egy perccel később újra kinyitotta.
– Mivel apámuram halott, a korona fog rendelkezni a hozományomról – jelentette ki. – Gondolja kegyelmed, hogy Sir Bloet még él?
„Remélem, nem! – gondolta Kivrin, és aztán: – Szegény gyerek, egész idő alatt a házassága nyomasztotta? Szegénykém! Az egyetlen jó dolog, ami a pestisből ered, a férfi halála. Már, ha halott.”
– Most nem szabad emiatt aggódnod! Pihenned kell, hogy visszanyerd az erődet!
– A király néha tiszteletben tartja a korábbi eljegyzést – mondta Rosemund, míg sovány keze a takarót kaparászta –, ha mindkét fél egyetért.
„Nem kell semmibe sem beleegyezned – gondolta Kivrin. – Sir Bloet halott. A püspök követe megölte őket.”
– Ha nem értenek egyet, a király megparancsolja, hogy menjek feleségül ahhoz, akit ő akar – folytatta Rosemund. – Sir Bloetot legalább ismerem.
„Ne!” – gondolta Kivrin, bár tudta, valószínűleg ez lenne a legjobb. Rosemund Sir Bloetnál rosszabb rémségeket képzelt el, szörnyeket meg gonosztevőket, és Kivrin tudta, hogy ezek léteznek.
Rosemundot elkótyavetyélik valamelyik nemesnek, akinek a király tartozik, vagy akinek a szövetségét így próbálja megvásárolni. Talán a Fekete Herceg[21] egyik rebellis támogatójának, és elviszik Isten tudja, hová, egy Isten tudja, milyen helyzetbe.
Vannak rosszabb dolgok is egy kéjsóvár öregembernél meg egy házsártos sógornőnél. Garnier báró húsz éven át tartotta láncra verve a feleségét. Anjou grófja elevenen égette el a sajátját. És Rosemundnak nem lesz családja, nem lesznek barátai, akik megvédik, akik ápolják, ha beteg.
„Elviszem magammal – gondolta hirtelen Kivrin – valahová, ahol Bloet nem találhat rá, és ahol biztonságba leszünk a pestistől.”
Ilyen hely nincs. A döghalál már ott van Bath-ban és Oxfordban, s dél meg kelet felé halad Londonba, majd Kentbe, Közép-Anglián keresztül északra Yorkshire-be, és vissza, át a csatornán Germániába meg Németalföldre. Még Norvégiába is el fog jutni, egy halottakkal teli hajón sodródik majd oda. Nincs sehol biztonság.
– Itt van Gawyn? – kérdezte Rosemund, s pont úgy hangzott, mint az édesanyja vagy a nagyanyja. – Meghagyom, lovagoljon Courcyba és mondja meg Sir Bloetnak, hogy hozzámegyek.
– Gawyn? – szólalt meg Eliwys a szalmazsákján. – Már jön?
„Nem – gondolta Kivrin. – Nem jön senki. Még Mr. Dunworthy sem.”
Nem számít, hogy lekéste a randevút. Úgy sem lett volna ott senki. Mert ők nem tudják, hogy 1348-ban van. Ha tudnák, nem hagyták volna itt.
Valami elromlott a hálóban. Mr. Dunworthy aggódott, hogy az időeltolódás ellenőrzése nélkül küldik őt ilyen messzire a múltba. .Akkora távolságnál már lehetnek előre nem látott bonyodalmak”, mondta. Talán egy előre nem látott bonyodalom elszúrta a fixet, vagy miatta elveszítették, és most 1320-ban keresik őt. „Csaknem harminc évvel késtem le a randevút” – gondolta a lány.
– Gawyn? – szólt újra Eliwys, és megpróbált fölkelni a szalmazsákról.
De nem tudott. Egyre romlott az állapota, bár a pestis egyetlen tünete sem mutatkozott nála. Amikor havazni kezdett, megkönnyebbülve mondta:
– Nem jöhet addig, míg véget nem ér a vihar. – Fölkelt és ment, hogy Rosemund mellett üljön, de délutánra megint le kellett feküdnie, a láza pedig folyamatosan emelkedett.
A kimerültnek látszó Roche meghallgatta a gyónását. Mindnyájan szörnyen fáradtak voltak. Ha leültek pihenni, pillanatokon belül elaludtak. A sáfár, bejőve, hogy megnézze a fiát, Lefricet, ott állt a barikádnál s horkolt, Kivrin pedig tűzrakás közben szunnyadt el és csúnyán megégette a kezét.
„Ez így nem mehet tovább – gondolta a lány, miközben nézte a papot, aki keresztet vetett Eliwys fölött. – Roche atya bele fog halni a fáradtságba. El fogja kapni a pestist. El kell menekülnünk innen. A pestis nem jutott el mindenhová.” Voltak olyan falvak, amelyeket teljesen érintetlenül hagyott. Kihagyta Lengyelországot meg Csehországot, és voltak olyan részei Észak-Skóciának, ahová sosem jutott el.
– Agnus dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis – mondta Roche atya. A hangja éppolyan vigasztaló, mint akkor volt, amikor Kivrin haldoklott, és a lány tudta, hogy a dolog reménytelen.
A pap sosem hagyná magukra egyházközségének híveit. A fekete halál története tele van históriákkal olyan papokról, akik elhagyták a híveiket, akik nem voltak hajlandók temetni, akik bezárkóztak a templomukba vagy a kolostorukba, akik elszöktek. A lány eltöprengett, vajon azok a statisztikák is hazudnak-e.
És még ha szerét ejtené, hogy mindegyiküket elvigye, Eliwys, aki még most is, gyónás közben is megfordult, hogy az ajtóra pillantson, ragaszkodna ahhoz, hogy várják meg Gawyn meg a férje érkezését. Hiszen most, hogy elállt a havazás, meg van győződve arról, hogy meg fognak jönni.
– Roche atya elment eléjük? – kérdezte Kivrintől, amikor a pap elindult visszavinni a szentségeket a templomba. – Ő hamarosan itt lesz.
Kétségtelenül előbb Courcyba ment, hogy figyelmeztesse az ottaniakat a pestisre, s onnan csak fél nap az út ide. – Eliwys kikövetelte, hogy Kivrin tegye át a szalmazsákját az ajtó elé.
Miközben Kivrin átrendezte a barikádot, hogy az ajtó felől érkező huzatot távol tartsa az asszonytól, az írnok váratlanul fölkiáltott és rángatózni kezdett. Az egész teste görcsösen összehúzódott, mintha sokkolnák, az arca irtózatos vicsorba torzult, fekélyes szeme fölfelé bámult.
– Ne tedd ezt vele! – kiabálta Kivrin, aki megpróbálta beékelni az írnok foga közé a kanalat Rosemund leveséből. – Hát nem szenvedett eleget?
A férfi teste rángatózott.
– Hagyd abba! – zokogta Kivrin. – Hagyd abba!
Az írnok teste hirtelen elernyedt. A lány bepréselte a kanalat a férfi foga közé, akinek a szája sarkán kevéske fekete váladék szivárgott ki.
„Meghalt” – gondolta Kivrin, és nem tudta elhinni. Ránézett, az írnok fekélyes szeme félig nyitva, az arca dagadt és elfeketedett a borosták alatt. A keze ökölbe szorulva nyugodott a két oldalán. Ahogy ott feküdt, nem nézett ki embernek, s Kivrin egy durva pokróccal letakarta az arcát, attól tartva, hogy Rosemund meglátja.
– Meghalt? – kérdezte Rosemund és kíváncsian fölült.
– Igen – felelte Kivrin. – Istennek hála! – Fölállt. – El kell mondanom Roche atyának.
– Nem szeretném, ha kegyelmed egyedül hagyna itt – közölte Rosemund.
– Édesanyád itt van – tájékoztatta Kivrin –, meg a sáfár fia, és csak pár perc az egész.
– Félek – mondta Rosemund.
„Én is” – gondolta Kivrin, letekintve a durva pokrócra. Az írnok halott, de még az sem szüntette meg a szenvedését. Még mindig gyötrődni, még mindig rettegni látszott, bár az arca többé már nem is tűnt emberinek. A Pokol kínjai.
– Kérem, ne hagyjon itt kegyelmed! – könyörgött Rosemund.
– El kell mondanom Roche atyának – ismételte meg Kivrin, mégis leült az írnok meg Rosemund közé és várt, míg a kislány elaludt, mielőtt elment megkeresni a papot.
Aki nem volt sem az udvaron, sem a konyhában. A sáfár tehene az átjáróban álldogált, a szénát ette a disznóól aljáról, s kibaktatott a lány után a rétre.
A sáfár a templomkertben volt, sírt ásott, a havas föld a mellével volt egy szintben. „Ő már tudja – gondolta a lány –, de hát ez lehetetlen!” A szíve zakatolni kezdett.
– Hol van Roche atya? – kérdezte, a sáfár azonban nem felelt, nem is nézett föl. A tehén odajött mellé és bőgött.
– Menj innen! – mondta a lány, s átszaladt a réten a sáfárhoz.
A sír nem a templomkertben volt, hanem a réten, a temetőkapun túl, és vele egy sorban volt még két további sír, a vaskeménységű föld a hóra halmozva mindegyik mellett.
– Mit csinál kegyelmed? – firtatta a lány. – Ezek kiknek a sírjai?
A sáfár földobott egy ásónyi földet a halomra. A megfagyott göröngyök úgy csattantak, akár a kövek.
– Miért ás kegyelmed három sírt? – tudakolta a lány. – Ki halt meg?
– A tehén megbökte Kivrin vállát a szarvával. A lány elhúzódott tőle.
– Ki halt meg?
A sáfár beledöfte az ásót a vaskeménységű földbe.
– Ezek a végső napok, fiú – jelentette ki, s erősen rálépett az ásóra. Kivrinen átvillant a félelem, aztán rájött, hogy a férfi nem ismerte fel őt a fiúruhában.
– Én vagyok az, Katherine – mondta.
A sáfár fölnézett és bólintott.
– Ez az idők végezete – szögezte le. – Akik még nem haltak meg eddig, majd meg fognak. – Előrehajolt és teljes súlyával lenyomta az ásót.
A tehén megpróbálta bedugni a fejét Kivrin karja alá.
– Menj innét! – mondta a lány, s rácsapott a tehén orrára. Az óvatosan elhátrált, megkerülve a sírokat. Kivrin észrevette, hogy azok nem egyforma méretűek.
Az első jókora volt, ám a mellette lévő nem nagyobb, mint Agnesé. Az, amelyikben a sáfár állt, szintén nem látszott nagyobbnak. „Azt mondtam Rosemundnak, nem az ő sírját megy megásni, pedig dehogynem” – gondolta a lány.
– Nincs joga kegyelmednek ezt tenni! – tiltakozott. – Kegyelmed fia meg Rosemund már gyógyulóban vannak. Lady Eliwys csupán fáradt, és belebetegedett a gyászba. Ők nem fognak meghalni!
A sáfár fölnézett rá, az arca éppoly kifejezéstelen, mint amikor a barikádnál állt, Rosemund méretét latolgatva a sírhoz.
– Roche atya azt mondja, kegyelmedet segítségül küldték, de mire megy a Világ Vége ellenében? – Megint ráállt az ásóra. – Kegyelmednek kelleni fognak ezek a sírok. Mind, mind meg fogunk halni.
A tehén odaügetett a sír túloldalára, pofája egy szintben a sáfár arcával, s az arcába bőgött. Úgy tűnt, a férfi ezt észre sem veszi.
– Nem szabad több sírt ásnia kegyelmednek! – parancsolta a lány.
– Megtiltom!
A sáfár folytatta az ásást, mintha őt sem vette volna észre.
– Ők nem fognak meghalni – állította a lány. – A fekete halál csak Európa lakosságának egyharmadát-felét ölte meg. Nálunk már megvan ez a hányad.
Eliwys aznap éjjel halt meg. A sáfár kénytelen volt meghosszabbítani Rosemund sírját Eliwysnek, és amikor eltemették az asszonyt, Kivrin látta, hogy a férfi újat kezdett Rosemundnak.
„El kell vinnem őket innen” – gondolta a sáfárt nézve. A férfi vállához szorított ásóval állt, s amint betemette Eliwys sírját, újra nekikezdett Rosemundénak. „El kell vinnem őket innen, mielőtt elkapják.”
Mert el fogják kapni. A döghalál lesben áll, meglapul a ruháikon, az ágyneműjükön lévő baktériumokban, magában a levegőben, amit beszívnak. És ha valami csoda folytán nem kapják el ezektől, a pestis tavasszal újra végigsöpör Oxfordshire-ön, hírnökökön, parasztokon és püspöki követeken. Nem maradhatnak itt.
„Skócia – gondolta a lány, s elindult az udvarházba. – Elvihetem őket Észak-Skóciába. A dögvész nem jutott el olyan messzire. A sáfár fia fölülhet a szamárra, Rosemundnak meg készíthetnek egy hordszéket.”
Rosemund épp fölült a szalmazsákján.
– A sáfár fia kegyelmedért rítt – mondta, amint Kivrin belépett.
A fiú véres váladékot hányt. A szalmazsákját teljesen összekente vele, s amikor Kivrin letisztogatta, a fiú ahhoz is túl gyönge volt, hogy fölemelje a fejét. „Még ha Rosemundnak lenne is ereje lovagolni, ennek a gyereknek nincs – gondolta a lány kétségbeesetten. – Nem megyünk sehová.”
Éjszaka eszébe jutott a szekér, amivel a randevú helyére érkezett. Talán a sáfár segíthet neki megjavítani és Rosemundot azon szállíthatják. A lány meggyújtott egy mécsest egy izzó széndarabbal, amit a tűzből vett, s kiosont az istállóba, hogy megnézze. Roche szamara ráiázott, amikor kinyitotta az ajtót. Hirtelen szétrebbenés zizegése hallatszott, amint a magasba emelte a füstös fényt.
Az összetört ládákat a szekér mellé rakták mint egy barikádot, s ahogy elhúzta őket, a lány tudta: ez nem sikerülhet. A szekér túl nagy volt. A szamár nem tudná húzni. Áfa szekérrúd is hiányzott, elvitte valamelyik vállalkozó szellemű kortárs, hogy megjavítson vele egy sövényt vagy elégesse tűzifának. „Esetleg azzal akarta elhárítani a pestist”
– gondolta Kivrin.
Koromsötét volt az udvaron, amikor a lány kijött, és a csillagok ugyanolyan élesen, fényesen világoltak, mint Szenteste. A lány Agnesre gondolt, ahogy ott aludt a vállán, a csengő vékony csuklójára kötve, meg a harangok hangjára, amikor szólt a lélekharang az ördögért. „Időnap előtt – gondolta Kivrin. – Az ördög még nem halt meg. Szabadon jár-kel a világban.”
A lány hosszú ideig ébren feküdt, megpróbált másik tervet kigondolni. Talán készíthetnének valamiféle fekvőágyat, amit a szamár elhúzhat, ha nem túl mély a hó. Vagy talán föltehetik mindkét gyermeket a szamár hátára, a poggyászukat pedig, csomagokba szétosztva, vihetik a hátukon.
Végül elaludt, de szinte azonnal föl is ébredt, legalábbis úgy tűnt neki. Még mindig sötét volt. Roche hajolt fölé. A kialvóban lévő tűz alulról világította meg a pap arcát, s ugyanúgy nézett ki, mint a tisztáson, amikor azt hitte róla, hogy gonosztevő. Most viszont, még csak félig ébren, kinyújtotta a kezét és gyöngéden megsimogatta a férfi arcát.
– Lady Katherine – szólalt meg a pap, s ő rögvest fölébredt.
„Rosemund lesz az” – gondolta, s megfordult, hogy ránézzen, a kislány azonban kényelmesen aludt, sovány keze az arca alatt.
– Mi az? – kérdezte. – Megbetegedett kegyelmed?
A pap a fejét rázta. Szóra nyitotta a száját, aztán becsukta újra.
– Jött valaki? – firtatta a lány talpra vergődve.
A pap megint megrázta a fejét.
„Nem lehet, hogy valaki megbetegedett – gondolta Kivrin. – Nem maradt senki.” Odapillantott a pokrócok halmára az ajtó mellett, ahol a sáfár szokott aludni, de ő nem volt ott.
– A sáfár lett beteg?
– A sáfár fia meghalt – válaszolta a pap furcsa, elkábult hangon, s a lány látta, hogy Lefric sincs ott a helyén. – Mentem a templomba a hajnali misére... – mondta Roche. A hangja megbicsaklott. – Velem kell hogy jöjjön kegyelmed! – szólította föl a lányt és kivonult.
Kivrin fölkapta rongyos takaróját, majd kisietett utána az udvarra.
Nem lehet több hat óránál. A nap épp csak a láthatár fölé emelkedett, rózsaszínnel festve meg a beborult eget meg a havat. Roche már el is tűnt a rétre vezető keskeny átjáróban. Kivrin a vállára vetette a pokrócot és utánaszaladt.
A sáfár tehene az átjáróban állt, a feje bedugva ott, ahol a disznóól kerítése eltörött, és magához húzta a szalmát. Fölemelte a fejét és rábődült Kivrinre.
– Hess! – mondta a lány csapkodva a karjával, de a tehén csak kihúzta a fejét a tapasztott kerítésből, aztán bőgve megindult felé.
– Nincs időm megfejni téged – közölte vele a lány. Ellökte a tehén tomporát az útjából, s kipréselte magát mellette.
Roche atya már félúton járt a réten, mire utolérte.
– Mi az? Nem tudja elmondani kegyelmed? – tudakolta a lány, de a pap nem állt meg, sőt rá se nézett. A réten lévő sírok sora felé fordult. A lány hirtelen megkönnyebbülve azt gondolta, hogy a sáfár megpróbálta maga eltemetni a fiát, pap nélkül.
A kis sír be volt temetve, a havas föld fölhantolva fölötte. A sáfár befejezte Rosemund sírját, és ásott még egyet, egy nagyobbat. Kiállt belőle az ásó, a nyele a végének támasztva.
Roche nem ment oda Lefric sírjához. Megállt a legújabb mellett és megszólalt, ugyanazon az elkábult hangon:
– Mentem a templomba hajnali misét mondani... – Ekkor Kivrin lenézett a sírba.
A sáfár szemlátomást megpróbálta eltemetni magát az ásóval, de az ormótlannak bizonyult a szűk helyen, s ezért nekitámasztotta a sír végének. A kezével kezdte magára kaparni a földet. Egy nagy göröngyöt tartott megfagyott markában.
A lába csaknem be volt fedve, amitől illetlen lett a kinézete, mintha fürdőben heverne.
– Rendesen el kell temetnünk – mondta a lány és nyúlt az ásóért.
Roche a fejét rázta.
– Ez megszentelt föld – jelentette ki dermedten. A lány rájött: a pap azt hiszi, a sáfár öngyilkos lett.
„Nem számít” – gondolta, és rádöbbent, hogy mindennek ellenére, hiába borzalom borzalom hátán, Roche még mindig hisz Istenben. A pap épp a templomba ment elmondani a hajnali misét, amikor rálelt a sáfárra. Ha mind meghalnak, ő akkor is folytatni fogja a hajnali misézést, és nem fog semmi összeegyeztethetetlent találni az imádkozásban.
– Ez a betegség miatt történt – jelentette ki Kivrin, noha fogalma sem volt, vajon ez igaz-e vagy sem. – A szeptikus pestis. Az a vért fertőzi meg.
Roche értetlenül pillantott rá.
– Bizonyára ásás közben tört ki rajta a betegség – állította a lány.
– A szeptikus pestis megmérgezi az agyat. Nem volt józan eszénél.
– Mint Lady Imeyne – mondta a pap, csaknem örvendve.
„Nem akarta a megszentelt területen kívül eltemetni – gondolta Kivrin –, annak ellenére, amit hitt róla.”
Segített Roche atyának egy kicsit kiegyenesíteni a sáfár hulláját, bár már beállt a merevség. Meg sem próbálták elmozdítani, vagy szemfedélbe csavarni. Roche egy fekete szövettel letakarta a sáfár arcát, aztán fölváltva lapátolták rá a földet. A fagyott földgöröngyök úgy csattantak, akár a kövek.
Roche nem ment el a templomba az omátusáért vagy a misekönyvért. Először Lefric sírjánál állt, aztán a sáfárénál, és elmondta az imát a halottakért. Kivrin, mellette állva összekulcsolt kézzel, azt gondolta, a sáfár nem volt eszénél. Eltemette a feleségét és hat gyermekét, eltemetett szinte mindenkit, akit ismert, és még ha nem is volt belázasodva, még ha ő maga mászott is be a sírba és várta, hogy halálra fagyjon, még akkor is a pestis ölte meg.
„Nem érdemelt öngyilkosnak járó sírt. Nem érdemelt semmiféle sírt”
– gondolta Kivrin. Elvileg neki is velük kellett volna mennie Skóciába, és elborzadt attól, hogy hirtelen micsoda örömöt érzett.
„Most már elmehetünk Skóciába – gondolta a lány, azt a sírt nézve, melyet a sáfár Rosemundnak ásott ki. – Rosemund megülheti a szamarat, Roche meg én visszük majd az ételt meg a takarókat.” A lány kinyitotta a szemét és az égre nézett, de most, hogy a nap már fönnjárt, a felhők világosabbnak látszottak, mintha fölszakadoznának a délelőtt közepére. Ha ma délelőtt elindulnak, délre kiérhetnek az erdőből, rátérhetnek az Oxford-Bath útra. Estére már a Yorkba vivő országúton járhatnak.
– Agnus dei, qui tollis peccata mundi – mondta Roche – dona eis requiem.
„Vinnünk kell zabot a szamárnak – gondolta a lány – meg a fejszét a favágáshoz. Meg takarókat.”
Roche befejezte az imát.
– Dominus vobiscum et cum spiritu tuo – kérte. – Requiescat in pace.
Ámen. – Azzal ment, hogy megkongassa a harangot.
„Erre nincs idő!” – gondolta Kivrin, aztán eliramodott az udvarház felé. Össze is csomagolhat, mire Roche megkongatja a lélekharangot, aztán elmondhatja neki a tervét. A pap majd fölmálházza a szamarat és már mehetnek is. Átrohant az udvaron, be az udvarházba. Vinniük kell majd szenet is, hogy legyen mivel tüzet gyújtani. Fölhasználhatják erre Imeyne orvosságos ládikóját.
Bement a csarnokba. Rosemund még mindig aludt. Ez jó. Nincs értelme fölébreszteni addig, míg készen nem állnak az indulásra. Lábujj-hegyen ment el mellette a ládikóért, amit aztán kiürített. Odatette a tűz mellé s indult a konyhába.
– Fölébredtem, és kegyelmed nem volt itt – jegyezte meg Rosemund.
Fölült a szalmazsákján. – Attól féltem, hogy elment.
– Mindnyájan elmegyünk – közölte vele Kivrin. – Elmegyünk Skóciába. – Odament a kislányhoz. – Pihenned kell az utazás előtt! Nemsokára visszajövök.
– Hová megy kegyelmed? – kérdezte Rosemund.
– Csak a konyhába. Nem vagy éhes? Hozok neked egy kis zabkását! Most feküdj le és pihenj szépen!
– Nem szeretek egyedül lenni – mondta Rosemund. – Nem maradhatna kegyelmed velem egy kicsit?
„Nincs erre időm” – gondolta Kivrin.
– Csak a konyhába megyek. És Roche atya itt van. Nem hallod? Ő húzza a harangot. Csak pár percre megyek ki. Rendben? – Vidáman rá-mosolygott Rosemundra, ekkor a kislány vonakodva bólintott. – Hamarosan itt leszek.
Csaknem futva ment ki. Roche még mindig a lélekharangot kongatta, lassan, állhatatosan. „Siess – gondolta a lány nincs túl sok időnk!” Átkutatta a konyhát, kirakta az ételt az asztalra. Volt egy kerek sajt, és bőven maradt manchet – ezeket egymásra téve, mintha tányérok lennének, fölhalmozta egy daróczsákban, betette a sajtot, és kivitte az egészet a kúthoz.
Rosemund az udvarház ajtajában állt, az ajtófélfába kapaszkodott.
– Nem ülhetnék kegyelmeddel a konyhában? – kérdezte. Fölvette a felsőruháját meg a cipőjét, de máris borzongott a hideg levegőn.
– Túl hideg van – felelte Kivrin, odasietve hozzá. – És pihenned kell!
– Amikor elmegy kegyelmed, mindig félek, hogy nem jő vissza – magyarázta a kislány.
– De itt vagyok – válaszolta Kivrin, ám bement, kihozta Rosemund köpenyét meg egy nyaláb prémet.
– Leülhetsz ide a küszöbre – javasolta –, nézheted, ahogy összecsomagolok. – Rosemund vállára terítette a köpenyt, majd leültette őt, úgy halmozva köré a prémeket, mintha fészket készítene neki. – Rendben?
A melltű, melyet Sir Bloet adott Rosemundnak, még mindig ott volt a köpeny nyakánál. A kislány ügyetlenkedett a bekapcsolásával, sovány keze kicsit reszketett.
– Courcyba megyünk? – tudakolta.
– Nem – felelte Kivrin, bekapcsolva a melltűt. Io suiicen lui dami amo. A helyett vagy itt, akit szeretek. – Skóciába megyünk. Ott biztonságban leszünk a pestistől.
– Gondolja kegyelmed, hogy apámuram belehalt a dögvészbe?
Kivrin tétovázott.
– Anyámasszony azt mondta, csak feltartják, vagy képtelen eljönni. Azt mondta, talán a fivéreim betegek lettek és apámuram majd akkor jön, ha ők meggyógyultak.
– És ez így is lehet – jelentette ki Kivrin, Rosemund lába köré terítve egy prémet. – Hagyni fogunk neki egy levelet, hogy tudja, hová mentünk.
Rosemund a fejét rázta.
– Ha élne, eljött volna értem.
Kivrin Rosemund sovány válla köré tekert egy ágyterítőt.
– Muszáj elhoznom az ételt, amit magunkkal viszünk – jegyezte meg szelíden.
Rosemund bólintott, Kivrin pedig átment az udvaron a konyhába. A fal mellett volt egy zsák hagyma meg egy zsák alma. Az almák már megráncosodtak, a legtöbbön barna folt volt, Kivrin mégis kivonszolta a zsákot az udvarra. Ezt nem kell megfőzni és a tavasz beköszöntéig mindnyájuknak szüksége lesz vitaminra.
– Szeretnél egy almát? – kérdezte Rosemundtól.
– Igen – válaszolta a kislány. Kivrin keresgélt a zsákban, próbált olyat találni, aminek még kemény és sima a húsa. Előbányászott egy zöldespirosat, megdörgölte a bőr lábravalóján, s odavitte a kislánynak. Elmosolyodott azon az emléken, milyen jól esett volna neki egy alma, mikor beteg volt. Vagy egy pohár narancslé.
Ám úgy tűnt, Rosemund elveszti az érdeklődését az első harapás után. Hátradőlt, neki az ajtófélfának, csöndesen fölnézett az égre, és hallgatta Roche harangozásának egyenletes kongását.
Kivrin visszatért az almák válogatásához, kiszedve azokat, amiket érdemes magukkal cipelniük, s azon tűnődött, vajon mennyit bír el egy szamár. A szamárnak zabot is kell vinni. Nem lesz sehol fű, bár amikor elérnek Skóciába, talán akad bozót, amit az állat lelegelhet. Vizet nem kell vinniük. Van bőven patak, viszont kell egy fazék, amiben fölforralhatják.
– Nem jött el a rokonsága kegyelmedért – szólalt meg Rosemund.
Kivrin fölpillantott. A kislány még mindig az ajtóban ült az almával.
„De eljöttek – gondolta Kivrin –, csak én nem voltam ott.”
– Nem – értett egyet Kivrin.
– Gondolja kegyelmed, hogy megölte őket a pestis?
– Nem – válaszolta Kivrin. Azt gondolta: „Legalább nem kell azt hinnem, hogy holtak vagy cselekvésképtelenek valahol. Legalább tudom, hogy ők jól vannak.”
– Amikor elmegyek Sir Bloethoz, el fogom mondani neki, kegyelmed mennyit segített nekünk – folytatta Rosemund. – Kérni fogom, hogy magam mellett tarthassam kegyelmedet meg Roche atyát. – Büszkén fölszegte a fejét. – Jár nekem kíséret meg egy káplán.
– Köszönöm – mondta ünnepélyesen Kivrin.
Letette a jó almákat tartalmazó zsákot a sajtot meg kenyeret rejtő mellé. A harang elhallgatott, felhangjai még mindig visszhangoztak a hideg levegőben. A lány fogta a vödröt és leeresztette a kútba. Főzni fog egy kis zabkását, majd belevagdossa a sérült almákat. Az laktató étel lesz az utazás előtt.
Rosemund almája elgurult a lába mellett a kút aljához, s ott megállt. Kivrin lehajolt, hogy fölvegye. Csak egy apró harapás hiányzott belőle, fehéren a fonnyadt pirosságban. Kivrin megtörölte a zekéjén.
– Elejtetted az almádat – mondta és megfordult, hogy visszaadja. A kislány keze még mindig szétnyílt, mintha előrehajolt volna, hogy elkapja az almát, amikor az leesett.
– Ó. Rosemund! – sírt föl Kivrin.