ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL
(035850-037745)

1320. december 20. Már csaknem teljesen jól vagyok. Hála a roborált nyiroksejtjeimnek vagy a vírusölőknek. Valami végül beindult. Tudok lélegezni anélkül, hogy fájna, a köhögésem megszűnt, és úgy érzem, mintha akár az ugrás helyéig is el tudnék sétálni – mármint ha tudnám, hogy az hol van.

A vágás is begyógyult a homlokomon. Lady Eliwys megnézte ma reggel, aztán ment és idehozta Imeyne-t, vizsgálja meg ő is.

– Ez csoda – mondta Eliwys örvendezve, de Imeyne csak gyanakvónak tűnt. Az lesz a következő, hogy úgy dönt, boszorkány vagyok.

Azonnal világossá vált: most, amikor már nem vagyok beteg, gondot okozok. Azontúl, hogy Imeyne meg van győződve, kémkedem vagy a kanalakat akarom ellopni, az a fő nehézség, hogy ki is vagyok – mi a rangom és hogyan kell bánni velem. Eliwysnek nincs se ideje, se energiája, ezzel foglalkozni.

Van épp elég baja. Lord Guillaume még mindig nincs itt, a privéje szerelmes belé, és közeleg a karácsony. Eliwys besorozta a fél falut szolgának meg szakácsnak. Kifogytak számos lényeges dologból, amikért, erősködik Imeyne, el kell küldessenek Oxfordba vagy Courcyba. Agnes is hozzájárul a gondokhoz azzal, hogy láb alatt van, és folyton elszökik Maisry elől.

– Hozatnunk kell Sir Bloettől egy komomát – mondta Imeyne, amikor Agnest a csűr padlásán játszadozva találták meg. – Meg cukrot. Nincs nekünk elég sem a cukormázas tortához, sem pedig a nyalánkságokhoz.

Eliwys fölbőszült.

– Férjemuram meghagyta nekünk...

– Én majd vigyázok Agnesre – ajánlkoztam abban a reményben, hogy a tolmács helyesen fordította a „komomát”, és a történelmi vidék sem tévedtek, s a gyermekek nevelőnőjének tisztségét néha nemesi születésű hölgyek töltötték be. Szemlátomást igen. Eliwys azon nyomban hálásnak látszott, sőt Imeyne sem meredt rám szúrósabban, mint szokott. Szóval most Agnes az én gondjaimra van bízva. Valamint láthatólag Rosemund is, aki kérte ma reggel, hogy segítsek neki a hímzésben.

Azzal az előnnyel jár, ha a nevelőnőjük vagyok, hogy mindent megkérdezhetek az apjukról meg a faluról, kimehetek az istállóba vagy a templomba, és megkereshetem a papot, sőt Gawynt is. A hátránya az, hogy egy csomó mindent nem kötnek a lányok orrára. Egyszer már Eliwys abbahagyta a beszélgetést Imeyne-nel, amikor Agnes meg én bejöttünk a csarnokba, és amikor megkérdeztem Rosemundot, miért jöttek ide, azt felelte: „Apámuram úgy ítélte, a levegő egészségesebb Ashencote-ban”.

Ez volt az első alkalom, amikor valaki megemlítette a falu nevét. Semmiféle Ashencote nem szerepel a térképen vagy az ítéletnapi Könyvben. Fölteszem, van rá sansz, hogy ez is az egyik „elveszett” falu. Harmincfőnyi lakossággal könnyen kipusztulhatott a fekete halál idején, vagy elnyelhette az egyik közeli város, de még mindig azt hiszem, hogy ez Skendgate.

Megkérdeztem a lányokat, hogy ismernek-e egy Skendgate nevű falut, és Rosemund azt mondta, sosem hallott róla, ami nem jelent semmit, mivel nem idevalósiak, de Agnes nyilván megkérdezte Maisryt, és ő sem hallott róla.

Ms. Montoya 1360-ra vagy későbbre teszi a „gate”-et (ami valójában egy gát), ráadásul számos angolszász helynevet váltott föl normann változat, vagy nevezték át a falvakat az új tulajdonosról. Ez rossz előjel Guillaume D’Iverie számára, meg a perrel kapcsolatosan, ahonnan még nem tért vissza. Hacsak ez nem egy teljesen másik falu. Ami viszont rossz előjel nekem.

(Szünet)

Gawyn Eliwysért érzett lovagi szerelme szemmel láthatólag nem zavarja meg őt a szolgálókkal való szeretkezésben. Megkértem Agnest, vigyen ki az istállóba, hogy lássam a póniját, abban a halvány reményben, hátha Gawyn majd ott lesz. Ott is volt, az egyik bokszban Maisryvel, nem kifejezetten lovagi nyögéseket hallatva. Maisry nem látszott a szokásosnál rémültebbnek, és fölgyűrte a szoknyáját a dereka fölé ahelyett, hogy a fülére tapasztotta volna a kezét, szóval láthatólag nem erőszakot követtek el rajta. Bár l ’amour courtois sem volt éppen.

Sietve eltereltem Agnes figyelmét és hogy kihozzam az istállóból, azt mondtam neki: szeretnék átvágni a réten, megnézni a haranglábat. Be is mentünk és szemügyre vettük a súlyos kötelet.

– Roche atya megkongatja a harangot, amikor valaki meghal – közölte Agnes. – Ha nem teszi, eljön az ördög, elviszi a halott lelkét, és akkor nem jut a mennyországba.

Ami, fölteszem, az Imeyne-t bosszantó babonás locsogás újabb gyöngyszeme.

Agnes meg akarta kongatni a harangot, de rábeszéltem, hogy inkább menjünk be a templomba és keressük meg Roche atyát.

A pap nem volt ott. Agnes azt mondta, valószínűleg még mindig a zsellérnél van, „aki nem hal meg, pedig meggyónt”, vagy valahol imádkozik.

– Roche atya szokása, hogy az erdőben imádkozik – mesélte és átkukucskált a szentélyrácson át az oltárra.

A templom normann, homokkő oszlopokkal, kőlapokkal kirakott padlóval, középhajóval. A festett üvegablakok nagyon keskenyek, kicsik és sötét színűek. Szinte semmi fényt nem engednek be. Csak egyetlen egy sírbolt van benne, félúton a főhajóban.

Egy fekvő lovag képmása látható a sír tetején, a keze páncélkesztyűben keresztbe a mellén, és ott az oldalán a kardja. A véset az sír oldalán így szól: „Requiescat cum Sanctis tuis in aetemum”. Nyugodjék békében a Te szentjeiddel mindörökké! Az ásatáson lévő síron is van egy Requiescat felirat, de amikor ott jártam, ennél több még nem volt föltárva.

Agnes azt mondta, a sír a nagyapjáé, aki „sok idővel ezelőtt” belehalt valami lázba.

A sírbolttól meg egy durván faragott szobortól eltekintve, a főhajó teljesen üres. A korabeliek álltak a templomban, ezért nincsenek padsorok, és az a szokás, hogy emlékművekkel meg szobrokkal tömik tele a főhajót, nem terjedt el egészen az 1500-as évekig.

Egy fából faragott szentélyrekesztő, tizenkettedik századi, választja el a főhajót a szentély és az oltár árnyba boruló rejtekétől. Az oltár fölött, a feszület két oldalán, két, kezdetleges festmény van, melyek az Utolsó ítéletet ábrázolják. Az egyiken a hívek mennybe mennek, a másikon a bűnösök pokolra jutnak, de majdnem egyformának látszik a kettő. Mindkettőt rikító vörösökkel és kékekkel festették, és az arckifejezések egyként rémültek.

Az oltár egyszerű, egy fehér vászonterítő takarja, mindkét oldalán ezüst kandeláber. A rosszul faragott szobor nem a Szűz, aminek véltem, hanem Alexandriai Szent Katalin. Egy reneszánsz előtti szoborhoz illően a test rövidülésben látszik a fej pedig óriási, és különös, szögletes főkötőt visel, mely pont a fül alatt véget ér. A nőszobor egyik kezében egy babaméretű gyereket, a másikban egy kereket tart. Kurta, sárgás gyertya és két olajos fáklyatartó van a padlón előtte.

– Lady Kivrin, Roche atya azt állítja, kegyelmed egy szent – szólalt meg Agnes, amikor megint kimentünk a szabadba.

Könnyű volt rájönni, ezúttal miből ered a zavar, és eltűnődtem, vajon ugyanezt tette a kislány a harang meg a fekete ménen lovagló ördög esetében is.

– Alexandriai Szent Katalin után kaptam a nevemet – mondtam –, miként téged Szent Agnesről neveztek el, de mi magunk nem vagyunk szentek.

A kislány a fejét rázta.

– Az atya azt mondja, az utolsó időkben Isten el fogja küldeni a szentjeit a bűnös emberekhez. Azt mondja, amikor te imádkozol, magának az Istennek nyelvén beszélsz.

Megpróbáltam óvatos lenni, amikor a felvevőbe beszéltem, hogy csak olyankor rögzítsem a megfigyeléseimet, amikor nincs senki a szobában, de nem tudom fölidézni azt az időt, amikor beteg voltam. Emlékszem, hogy folyton kérleltem a papot, segítsen, és kértem Mr. Dunworthyt, hogy jöjjön, mentsen meg. Ha pedig Roche atya hallott engem modem angolt beszélni, nyugodtan hihette, hogy más nyelveken szólalok meg. Ő legalább azt hiszi, szent vagyok, nem pedig boszorkány, de Lady Imeyne is ott volt a betegszobában. Elővigyázatosabbnak kell lennem.

(Szünet)

Megint kimentem az istállóba (miután megbizonyosodtam, hogy Maisry a konyhában van), Gawyn azonban nem volt ott, és Gringolet sem. A ládáim meg a szekér szétszedett maradványai viszont igen. Gawyn egész biztosan egy tucatszor megtette az utat ahhoz, hogy mindent idehozzon. Átnéztem mindent, de nem találom sehol a ládikót. Remélem, nem vette észre, s még mindig ott van az út mentén, ahol hagytam. Ha ott van, alighanem teljesen ellepi a hó, de ma kisütött a nap, így elkezdett egy kicsit olvadni.