Akár azon nyomban hívhattam volna Cyricet, és ott, Iyachtu Xvim oltára előtt meggyógyíthattam volna. De egy ekkora szentségtörés nem maradhatott volna észrevétlen. Bane leszármazottja ugyanis gyűlölte az Egy istent. Bár Xvim nem érhet fel Cyric hatalmával, mégis csak egy isten, márpedig egy dühös isten mindennél rosszabb. Semmi szükségem sem volt efféle bonyodalmakra. Már az is meglehetős fejtörést okozott, miként vegyem rá Cyricet arra, hogy elolvassa a könyvet.

Felszedtem a kulcsokat a földről, és kiszabadítottam magam a láncok fogságából. A ruhámat nem vettem vissza, mert véletlenül sem akartam hozzáérni az angolnákhoz. Inkább meztelen maradtam. Ruhhát a kádban, a két Xvim-hívőt pedig a padlón hagytam. Eloltottam az összes fáklyát, egy kivételével, amelyik a kijáratot világította meg, majd ugyanazon az útvonalon távoztam, ahol az őr is.

Alig tettem meg pár métert, amikor kántálás és lábdobogás hangjait hallottam. Xvim hívei persze ostobák, de annyira nem, hogy ne állítsanak meg egy meztelen alakot, aki Cyric igaz történetét szorongatja a hóna alatt. Megfordultam, és inkább felmásztam a létrán Fzoul szobájába.

Nem volt egyszerű feladat: a hónom alá kellett szorítanom a könyvet, miközben egyik kezemmel a létra fokaiba kapaszkodtam, a másikkal pedig a fáklyát tartottam. Többször is lecsúszott a kezem a létráról. Ilyenkor mindig át kellett karolnom a fokokat, és olyan közel került az arcomhoz a fáklya, hogy többször meg is pörköltem a szemöldökömet. Csakis Tyr védőpajzsának köszönhettem, hogy nem égettem össze a képemet. Végül felértem a létra tetejére, és egy dohos, sötét szobába jutottam. A fáklya fényében masszív kőfalakat, egy ágyat, egy asztalt, és pár egyéb berendezési tárgyat láttam. Néma csend honolt odabent, leszámítva a fáklyám sistergését. Valahogy az a különös érzésem támadt, hogy a szoba még sosem látott fényt. Letettem a könyvet a padlóra, majd megkerestem az ajtót.

Egyet sem láttam. Bár az asztal mögött felfedeztem egy ajtó körvonalait, a kijáratot befalazták. Úgy gondoltam, hogy visszamászok, és mégis inkább a másik irányba próbálkozom, de tartottam a templomi őröktől.

Ekkor Fzoul halkan felnyögött. Talán időközben kiszáradtak az angolnák, vagy elsiklottak, a lényeg az, hogy nem mászhattam vissza. Becsuktam a csapóajtót, és kiékeltem. Ezután – nem törődve a meztelenségemmel, de hát az istenek előtt mindenki meztelen, vagy nem? – nagy levegőt vettem, és megszólítottam Cyricet: „Cyric, az Egy örök isten!”

Néma csend.

Szitkozódni kezdtem, de még mindig nem jött ki hang a torkomon. Fzoul átkozott varázslata elnémította a hangszálaimat. Nagyot dobbant a szívem. Mégis hogy hívjam magamhoz Cyricet?

Letérdeltem és imára kulcsoltam a kezem. Cyric végtére is isten. Néma könyörgésemet is meg kell hallania.

Cyric, gyilkosok hercege, gyötrelem ura!

Semmi sem történt, leszámítva azt, hogy Fzoul nyögései egyre hangosabbá váltak. Hirtelen harag gyúlt a bensőmben. Ugyan mi jogon fordult ellenem a sors? Egy szerencsétlen halandó ellen, aki csak az istenek játékszere?

Körözni kezdtem a szobában, hátha találok valamit, amivel jelezhetnék az Egy istennek. Találtam egy ruhásszekrényt, de valahogy nem akarózott átkutatnom. Pláne, hogy egy ruhát sem találtam volna a méretemben.

Az asztalhoz léptem: egy tintatartót és egy tollszárat találtam egy pergamenköteg mellett. Egy ébenfa markolatú, Iyachtu Xvim szimbólumával ékesített tőr feküdt rajta, nehezéknek. Elhajítottam az undorító tőrt, majd kézbe vettem a tollszárat, és a következő szavakat véstem a pergamenre: Cyric, Egy igaz isten!

Ekkor Fzoul elbődült. Thirt hívta, majd átkokat szórt a fejemre, és kegyetlen bosszút esküdött. Ruhha megpróbált válaszolni, és Thir is nyögdécselt valamit.

Az egyik sötét sarokba néztem, hátha fölfedezem Cyric alakját, de semmit sem láttam. A saját véremmel írtam volna a szavakat a pergamenre, ha tehettem volna, de Tyr védőpajzsának hála, nem tudtam megsebesülni. Megmártottam a tollszárat a tintában, és ismét írtam: Cyric, leghatalmasabb isten – újabb merítés – három korona ura! – ismételgetni kezdtem magamban a szavakat. Más egyebet nem tehettem.

Semmi sem történt, csak Cyric szívét éreztem egyre fagyosabbnak.

Fzoul és Ruhha üvölteni kezdtek. Nem értettem, hogy mit mondanak, csak a hangjuk és a csattanások zaja jutott fel hozzám.

A rosszullét kerülgetett. Egyszerűen nem lehet, hogy a sors az utolsó pillanatban pártol el mellőlem. Felkaptam a fáklyát, és ismét alaposan átkutattam a szobát, hátha első alkalommal elszalasztottam egy titkos járatot, vagy ajtót. Ha kiszabadulnék valahogy, meghúzhatnám magam a romvárosban, és megvárhatnám, amíg elmúlik Fzoul varázslatának a hatása, gondoltam.

Semmit sem találtam. A befalazott ajtó jelentette az egyetlen kiutat. A mennyezetre pillantottam, de azonnal elvetettem az ötletet, hogy arrafelé meneküljek. A tartógerendák ugyanis meghajoltak valami irgalmatlan súly alatt. A mellkasom égni kezdett, mintha bivalyerős párlatot ittam volna.

Ruhha felsikoltott, mire pillanatnyi csend támadt. Kis idő elteltével meghallottam Fzoul kántáló hangját. Az uralma alá hajtotta a boszorkányt, és most bizonyára az én keresésemre indul majd. Visszaléptem az asztalhoz, és megkerestem a tőrt.

Amint az ujjaim megérintették az undorító markolatot, tudtam, hogyan idézhetném meg Cyricet. Beleillesztettem a fáklyát egy fáklyatartóba, majd Cyric szíve fölé helyeztem Iyachtu Xvim szimbólumát.

A rothadó szív görcsbe rándult, és jeges fájdalmat okádott magából. Hányinger kapott el, és úgy éreztem, hogy Cyric szíve menten szétrobban a mellkasommal együtt. Az asztalra hanyatlottam, de nem engedtem el a tőrt.

– Malik! – kiáltott rám Cyric jellegzetes ezer hangján. – Mit művelsz?

Mielőtt fölemelhettem volna a fejem, hogy válaszoljak, Cyric durván felrántott az asztalról. Felemelt, egészen a szeme vonaláig, és majd elemésztett a tekintetével. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy még mindig szorongatom Iyachtu Xvim szimbólumát. Elengedtem a tőrt, amely hangos csattanással ért padlót. Azonnal elmúlt a mellkasomat feszítő fájdalom.

– Nos, Malik? Talán elárultál engem? – rálépett a tőrre, és porrá zúzta a sarkával. Az épület megremegett, és Fzoul értetlenül felüvöltött. – Ismerd be! Nem hazudhatsz.

– Nem! – formáltam a szavakat, de továbbra sem jött ki hang a torkomon.

– Nem ismered be? – kérdezte, és megszorította a nyakam. Csakis Tyr védőpajzsának köszönhetően maradtam életben. – Te is elárulsz, Malik? Előbb Tempus, majd Talos és Shar, végül Tyr, és most te! Hitetlen kutya!

Erősen megrázott, majd a könyvespolcnak hajított, amely ripityára tört. A földre estem, és könyvek potyogtak a fejemre. Cyricre néztem, aki dühös léptekkel közeledett felém. A csarnok minden egyes lépésénél megremegett, és por szállt alá a mennyezetről.

– Azt hiszed, hogy elítélnek? – Arrébb rúgta Fzoul ágyát, és esélyt sem adott a menekülésre. – Tán azt hiszed, hogy Iyachtu Xvim magához veszi a lelkedet? Hogy lehetsz ennyire ostoba, Malik?

Az egyik mennyezeti tartógerenda megrepedt, de Cyric nem vette észre.

– Amikor a szuka megszökött Helm börtönéből, megpecsételte a sorsát. És a szeretőjéét is! – fölemelte csontvázkezét, és begörbítette az ujjait. – Mystra hazugságai nélkül az uralmam alá hajtom a tanácsot. Fejet hajtanak előttem. Megcsókolják a lábam nyomát, kegyelemért könyörögnek majd…

Ugyanaz az üresség kerített hatalmába, mint amikor először hallottam Cyricet szónokolni. A látomásai őrült elméjéből fakadtak. Halandó létem ellenére még én is tudtam, hogy az istenek inkább lerombolják Faerűnt, semmint behódoljanak Cyricnek. Összeszedtem maradék erőmet, és a könyv felé kúsztam, amelyet a csapóajtó mellett hagytam.

Cyric azonban felkapott a földről, és megrázott, ahogy a kutya teszi a macskával, ha elkapja.

– Elátkozod a napot, amikor elárultál, Malik!

Ismét a falnak hajított. Újabb remegés futott végig a csarnokon, és a tartógerenda tovább hasadt. A por és az apró törmelék most már sugárban záporozott a fejemre.

– Azt hiszed, hogy félek ettől a tárgyalástól? Egyenesen várom! Közeledik a nap, amikor egyenlőként állok Ao mellett, és a többiek testvérekként néznek fel ránk!

Ismét összeszedtem magam, és elindultam a könyv felé.

Cyric azonban elkapta a bokámat, és visszatartott. Az arcom a padlónak csapódott, de nem hagytam magam. Kinyújtottam a karom, és megfogtam a könyv szélét. Miközben Cyric végigvonszolt a padlón, kinyitottam a könyvet, és gyorsan átlapoztam az üres oldalakat. Rinda úgy írta meg a szöveget, hogy ha valaki egyszer elolvassa az első szót, akkor végig kelljen olvasnia az egész könyvet. Ha sikerülne megfordulnom, és Cyric orra elé dugnom a könyvet, akkor Oghma varázslata megtenné helyettem a többit.

Amint észrevette a könyvet, elengedett.

– Az meg micsoda? – kérdezte.

Már majdnem a könyv egyharmadánál jártam, de a lapok még mindig üresen tátongtak. Cyric kivette a kezemből, majd becsukta, és alaposan szemügyre vette a halálfejes borítót. Megfordította, hogy a hátulját is megnézze. Ekkor a szíve oly heves dobogásba és sistergésbe kezdett, hogy alig hallottam a szavait.

– Malik, ez micsoda?

Természetesen nem tudtam felelni. Ehelyett a könyvért nyúltam, hogy kinyissam a megfelelő helyen. Akárhogy is, de rá kell vennem, hogy elolvassa az egészet még a tárgyalás előtt.

Cyric azonban magasra emelte a könyvet.

– Ezért a könyvért jöttél ide?

Még csak nem is bólintottam. Attól féltem, hogy Mystra varázslata elnyomja Fzoulét, és a teljes igazságot feltárom Cyric előtt.

– Szóval nem felelsz. Ahogy akkor sem tetted, amikor elindultál ide.

Cyric fekete szeme kikerekedett. A falnak tántorodott, és leült a könyves szekrény törmelékei közé. Folyamatosan por és apró törmelék hullott a fejére, de nem foglalkozott vele. Miért tette volna? Az efféle dolgok őt nem úgy érintették, mint a halandókat.

– Nem hasonlít a Cyrinishadra, de hogy is lehetne másként? Oghma mágiája… – Itt félbehagyta a mondatot, és rám nézett. – Malik, hű maradsz hozzám? – kérdezte.

Hevesen bólogatni kezdtem, hisz ez volt az igazság. Az Egy isten bizarr grimaszt vágott, amelyet mosolynak szánt, és kinyitotta a könyvet.

– Üres! – kiáltott fel, amikor meglátta az első oldalt.

A gyomrom összerándult. Tymorához imádkoztam, hogy lapozzon a könyv végére.

Persze egyesével kezdett lapozni.

– Mind üres. Persze, hisz Oghma mágiája még mindig hat. Ha el tudnám olvasni, tudnám, hogy valóban a Cyrinishadot tartom a kezemben.

A padló felé fordította a könyvet, és kirázta belőle a mennyezetről hulló port.

– Ezzel meghoztad az ítéletemet, Malik! Ha felolvasod a tárgyaláson, még Oghma is térdre borul a nagyságom előtt!

A tárgyaláson? Még a tárgyalás előtt meg kell gyógyítanom, különben csak magára haragítja a többi istent, és elítélik. Megráztam a fejem, és némán felkiáltottam: Nem!

Cyric meglepően gyengéden és óvatosan csukta be a könyvet.

– Valamit kezdenünk kel a hangoddal. A tárgyalás egy óra múlva kezdődik.

Szétnyitottam a tenyeremet, mintha egy könyvet tartanék benne, és próbáltam elmutogatni Cyricnek, hogy olvasson bele a könyvbe.

– Erre most nincs időnk – legyintett, majd felém nyújtotta a kezét. – Gyere, Malik! Lubickolhatsz az árnyékomban.