Újabb csepp hullott rám a sötétségből. Négyféle csepp létezett. Ez éppen befészkelte magát az orromba, és tüsszentésre ingerelt. Nyolcvanhatezer-négyszáz…

És ismét egy újabb csepp a sötétségből. Mindig váratlanul érkeztek. Ez éppen égetett. Belefolyt az orromba, és leforrázta az orrcimpámat. Kifújtam az orromból, de az égető érzés megmaradt. Bárcsak tüsszentettem volna inkább. Nyolcvanhatezer… nem, nyolcvannégyezer-hatszáznégy… vagy öt?

Megvártam még egy cseppet. Szabálytalan időközönként érkeztek. Egyszer égettek, egyszer fagyasztottak. Volt, hogy elmaradtak. A szívverésem alapján próbáltam időzíteni őket, de Cyric szíve valahogy nem dobogott. Csak szabálytalanul pulzált. Egy pillanatra elmerengtem, vajon milyen érzés lesz visszakapni a régi szívemet. Szükségem lesz-e rá egyáltalán…

Újra egy csepp az ajkamon. Belefolyt az orromba, és lehűtötte az égett felületet. Kifújtam. Nyolcvannégyezer-hatvannégy.

Megint egy csepp. Szabálytalanul érkeztek. Ez befészkelte magát az orromba, és tüsszentésre ingerelt. Kifújtam az orromból. A cseppek száma alapján követtem a percek és a napok múlását. Nyolcezer-hatvannégy… és száz?

Felsikoltottam.

Majdnem megfulladtam a számba gyömöszölt rongytól.

Megvártam még egy cseppet. Próbáltam visszaemlékezni, hogy hol tartottam a számolásban. Nyolcezer-százhatvannégy vagy nyolcezer-hatszáznégy, vagy…

– Malik? Te még itt vagy? – Fzoul hangját hallottam a sötétből. A fáklya fénye majd megvakított, majd a fülembe mart éles nevetése. – Hát persze, hogy itt vagy. Hol máshol lennél?

Újabb csepp hullott az ajkamra. Mennyi idő telhetett már el? Ez hideg csepp volt. Belefolyt az orromba, és megfagyasztotta a szöveteket. Kifújtam az orromból. Vajon megkezdődött már Cyric ügyének tárgyalása? Ha két másodpercenként érkezik egy csepp, akkor az harminc csepp egy perc alatt, háromszáz tízpercenként és közel kétezer óránként. Nyolcvanhatezer-négyszázegy… vagy kettő?

Kinyitottam a szemem, és két alakot láttam fölém hajolni. Az egyikük elzárta a csapot, a másik pedig kivette a rongyot a számból. Újabb csepp hullott az ajkamra. Belefojt az orromba, de kifújtam, és kiköptem a rongyot a számból.

– Ezer áldás szálljon a gyermekekre! – kiáltottam fel.

– Nem megmondtam, hogy a cseppektől megenyhül a nyelve? – jegyezte meg Fzoul elégedetten Thirnek.

Fzoul szárazra törölte az arcomat. Óvatosan bánt velem, nehogy felsértse felpuhult bőrömet. Elhatároztam, hogy nem idegesítem fel még egyszer. Egyrészt nem akartam megbántani, amiért olyan kedves hozzám, másrészt féltem tőle, hogy esetleg kinyitja a csapot.

Az asztalt is szépen letörölgette, majd kicsavarta a rongyot, és szemérmesen ráterítette a legkényesebb testrészemre. Már el is felejtettem, hogy meztelen vagyok, mégis hálát éreztem.

– Köszönöm – rebegtem.

– Azzal köszönheted meg a legjobban, ha elárulod, hogy ki küldött.

Nem feleltem. Ha megszólaltam volna, egy szuszra elmeséltem volna a teljes igazságot, és akkor sosem menthettem volna meg az Egy istent.

– Ugyan, Malik – noszogatott Fzoul. Intett Thirnek, aki elkezdte kiengedni a szíjakat. – Meg kell győződnöm róla, hogy készen állsz az igazságra.

– Valóban? Elmondod nekem a teljes igazságot, és ezért csak azt kell elárulnom, hogy ki küldött? Ennyi az egész?

Fzoul kivillantotta fehéren csillogó fogait. Leginkább egy kéjsóvár ragadozóra emlékeztetett, semmint egy mosolygó papra.

– Ennyi.

Thir időközben eloldozott. Felültem, és hálásan néztem a férfiasságomat takaró rongyra. A gondolataimba merültem. El kell lopnom valahogy a könyvet, miután Fzoul felfedi a helyét. Persze ez semmiség ahhoz képest, hogy Cyricet rá kell vennem, hogy elolvassa. Nem egyszerű helyzet, de egyvalamit megtanultam hosszú küldetésem során: vágjak egyenesen a közepébe, ha el akarok érni valamit.

– Rendben, elárulom, hogy ki küldött, de ennyi – mondtam önmagam megnyugtatásaként. Gondoltam, ha így fogalmazok, akkor Mystra varázslata talán ez egyszer békén hagy. – Senki sem küldött. Magamtól jöttem.

– Hazug! – kiáltott fel Thir, és pofon vágott, majd pedig lerántotta rólam a rongyot. – Semmit sem rejthetsz el előlünk! A saját szememmel láttam, hogy Cyric megjelent előtted!

Nem foglalkoztam vele. Fzoulra néztem.

– Azt mondta, hogy keressem meg a Cyrinishadot. De a Cyrinishad nincs nálad. Természetesen ezt én is tudtam, így semmi értelme nem lett volna idejönnöm. Én elmondtam neked, hogy ki küldött. Most neked kell felolvasnod az igazságot.

– Malik! Most mitévők legyünk veled? – Ezzel megragadta a láncaimat, és a kád felé vonszolt. – Azt hiszed, hogy hazudhatsz nekünk?

– Nem hazudok! – Magam előtt láttam Thir rángatózó testét, pedig ő csak a karját dugta bele a kádba. Felsikoltottam. – Nem tudok hazudni!

– Nem túl jól, az biztos.

Fzoul belelökött a kádba, és én elmerültem a meleg vízben. Egy angolna azonnal a lábamra tekeredett, egy másik a karomra, és egy különösen nagy példány a derekamra. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint amikor a kalifa egyik fürdőjében különösen izgalmas és élvezetes élményben volt részem.

Ekkor egy különös felfedezésre jutottam: nem kell fájdalmat érezni ahhoz, hogy tudjam, mi a fájdalom! Az összes izmom megfeszült, és valószínűleg darabokra törtek volna a csontjaim, ha Tyr nem védelmez meg. Összeütődő fogaim visszhangot vertek a fejemben, és mintha ezer üvöltő szellem sikoltott volna a fülembe egyszerre. A szám megtelt a mandula kesernyés ízével, az orromban égett fokhagyma szagát éreztem, a szemem pedig visszasüppedt a szemüregembe, és belülről láttam a saját koponyámat.

Egy idő után reszketni kezdtem, pedig melegem volt. Egy kőpadlón feküdtem, de nem tudom, hogy kerültem oda. És miért. Kinyitottam a szemem, és Fzoul Chembrylt pillantottam meg, aki díszes papi gúnyájában tetszelgett. Egy kampós végű botot tartott a kezében. Oldalra néztem, és megláttam a kádat. Hirtelen minden az eszembe jutott.

– Az angolnák!

– Csakis magadat okolhatod emiatt, Malik – mondta Fzoul, és a szemembe nézett. – Hogy kérhetném Iyachtu Xvim kegyelmét, hogy vegyen magához, amikor nem vagy hajlandó kitisztítani az elmédet?

– Hogy magához vegyen? Azt akarod, hogy… – Alig akartam hinni a fülemnek. Iyachtu és Cyric gyűlölték egymást. Mint tűz és víz. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, de csak beleráztam a vizet a fülembe. – Meg akarsz téríteni? – kérdeztem.

– Te döntesz, természetesen. Bár a lehetőségeid… – Elharapta a mondat végét. – Mindkettőnknek az lenne a jobb, ha megtérnél.

Annyira legyengültem, hogy megfeledkeztem szent küldetésemről. Eszembe jutott a sok szenvedés és lemondás, amelyet az Egy isten érdekében tettem. Iyachtu sosem tépné ki a szívemet, sosem kérne tőlem lehetetlen küldetést, és sosem fenyegetne örökké tartó kínzással. Ő legfeljebb örök megváltással kecsegtetne.

– Miből áll a megtérés? – kérdeztem végül. – És mennyi időbe telik?

– Amint mindent bevallasz, megtérsz. Az igazság lesz a megváltásod.

– Az igazság? Már elmondtam az igazságot. – Szívem szerint hazudtam volna neki valami hihetőt, de Mystra varázslata megakadályozott ebben. – Még az angolnafürdőbe is beledobtál!

– Igen. És ezért most el kell mondanod, hogy miért küldött ide Cyric.

– De nem ő küldött! Elolvasta a saját könyvét, amelytől teljesen megőrült! Azt hiszi, hogy olyan hatalmas, mint Ao, és hogy az összes isten neki engedelmeskedik. Megparancsolta nekem, hogy szerezzem vissza a Cyrinishadot.

Hatalmas súly nehezedett a mellkasomra. Levegő után kapkodtam, és furcsa remegés futott végig a tagjaimon. Ettől persze csak elszántabb lettem, és eltökéltem, hogy meggyőzöm Fzoult az őszinteségemről.

– Nézz csak rám! Én nem vagyok hős! Megtaláltam a Cyrinishadot, de annyi erőm sem volt, hogy fölemeljem. Cyric azzal fenyeget, hogy Kelemvorra bízza a lelkemet, ha elbukok. – A súly egyre jobban feszítette a mellkasomat. Mintha egy tevecsorda gyalogolt volna át rajtam. – Bocsáss meg, ó… Kegyetlen… ááááá!

Mystra varázslata nem hagyta, hogy befejezzem a hízelgő szavakat. Elkaptam Fzoul köpenyének alját, és megcsókoltam, de a pap tekintete rideg maradt és komor.

Felkapott a földről, mint egy üres zsákot, és beledobott a kádba. A mellkasomat döngető teve elefánttá változott. A hatalmas angolnák azonnal rám tekeredtek, de ezúttal nem veszítettem el az eszméletemet. Ezúttal éreztem, amint a víz felszíne alá húznak. Még utoljára kidugtam a fejemet a vízből, és nagy levegőt vettem. Éreztem, hogy valami éles és kemény ér hozzá a csuklómhoz. Ekkor a szemem kifordult, és semmit sem éreztem többé.

Csak pár másodperc telhetett el, mire visszanyertem az eszméletemet. Legalábbis úgy gondoltam, mert Fzoul még azzal küszködött, hogy kiakassza a horgot a láncaimból. Cyric szíve továbbra is elefántként nehezedett a mellkasomra. Az izmaim remegtek, a fülem zúgott, a számban még mindig a mandula ízét éreztem, de tisztán láttam mindent.

– Vallomást kell tenned – bökött meg a pap a bottal.

– Bevallom, hogy te egy undorító lepedék vagy, amelyet Iyachtu Xvim fogáról kapartak le! – Mivel nem volt hajlandó meghallgatni az igazságot, nem maradt más választásom. Visszatértem az eredeti stratégiámhoz. – A mészárlás évét követően az istened az örökkévalóság palotájában mossa majd az ágytálakat, te pedig az ő mocskát takarítod majd!

A mellkasomat feszítő fájdalom azonnal elillant. Ismét rá kellett döbbennem, hogy más istennél nem lelhetek megváltásra. Cyric az egyetlen istenem, és csakis őrá bízhatom a sorsomat. Vagy a tündöklése árnyékában élek, vagy eltűnök a bukása sötétjében.

Hogy gondolhattam, hogy elmenekülhetek a végzetem elől? Nevetni kezdtem, ugyanolyan ostobának éreztem magam, amilyen a kalifa udvari bolondja, márpedig ő mindig megnevettetett.

Fzoul már nem mulatott ilyen jól. Felemelt a földről, és mélyen a szemembe nézett.

– Miért akarsz felbőszíteni? – A lehelete szinte égette az arcomat. – Cyric talán annyira behálózta az elmédet, hogy még élvezed is ezt?

Ezzel visszadobott a kádba.

Azonnal abbahagytam a nevetést. Az angolnák ismét rám tekeredtek. A fogaim összekoccantak, a fülem zúgott, az összes izmom összehúzódott. Nem veszítettem el az eszméletemet. Ennek persze nem örültem túlzottan, hisz nem tudtam mozogni. Az angolnák lehúztak. A szemem kikerekedett ijedtemben. Percekig voltam a víz alatt, levegőt szomjúhozva. A legutolsó pillanatban mindig kinyitottam a számat, hogy levegőt vegyek, és valami csodának, természetesen Tyr védelmének hála, ilyenkor a fejem mindig kibukkant a felszín fölé, hogy megtölthessem a tüdőmet. Ám végül mindig visszasüllyedtem Fzoul poklába.

A negyedik vagy ötödik ilyen levegővételem után Fzoul kiemelt a kádból. Óvatos, lassú mozdulatokkal, hogy még véletlenül se érjen hozzá a vízhez. Megpróbáltam lábra állni, és közben felfedeztem két új alakot. Az egyikük az öreg őr volt, aki két ezüstöt is kicsalt belőlem, a másik egy karcsú nő, fekete köpenybe és fátyolba öltözve.

– Üdv, Malik. Téged aztán nehéz elkapni.

Remegő kezem azonnal a férfiasságom felé csusszant, hogy eltakarjam magam.

– Hagyj békén! – sziszegtem. – Semmi keresnivalód itt, Hárfás!

– Hárfás? – kapta fel a fejét Fzoul és Thir is. – Egy Hárfást hoztál a templomomba? – kérdezte ingerülten az őrtől.

– Nem mondta, hogy Hárfás! – védekezett az őr, és megragadta Ruhha karját.

A boszorkány nem ellenkezett. Engem nézett a fátyla alól.

– Megtaláltad, amiért jöttél, Malik?

Thir fölemelte a kezét, hogy arcul csapja Ruhhát, de Fzoul elkapta.

A boszorkány továbbra is engem nézett.

– Vagy elkéstél?

– Hogy elkéstem-e? – ziháltam.

– Cyric ügyének tárgyalása tegnap véget ért – mondta a nő.

Természetesen be akart csapni, de honnan tudhattam volna? Egy asztalhoz kötözve feküdtem, amíg nyolcvanhatezer csepp rám nem esett, majd megfürdettek a kádban, míg már minden ízemben remegtem. Ráadásul a szívem sem dobogott, amellyel számon tarthattam volna az idő múlását. A földre hanyatlottam, és bevertem a fejem.

– Ha a tárgyalásnak vége, akkor én elvesztem! – Meg sem kérdeztem, hogy mi lett az ítélet. Csakis a nyolcvanhatezer cseppre tudtam gondolni, és az angolnafürdőre, és mindarra a szenvedésre, amelyet értelmetlenül vállaltam. A következő pillanatban Fzoul Chembryl lába elé vetettem magam. – Mindent bevallok neked, csak ne kínozz tovább!

A pap az őrhöz fordult.

– Most távozhatsz. Majd üzenek Thirrel, ha szükségem lesz rád. A Hárfást itt hagyhatod.

Az őr kelletlenül elhúzta a szája szélét, de távozott a bejáratként szolgáló alagúton keresztül. Fzoul csak azután fordult felém, miután elhaltak a harcos léptei.

– Igaz és teljes vallomást kérek…

– Áldott legyen a neved! – Azt is hozzá akartam tenni, hogy ő a legkönyörületesebb és legbölcsebb ember, de nem tudtam hazudni. – Mit akarsz tudni?

– Amit eddig is. Ki küldött, és miért?

Felnyögtem.

– Ki küldött, és miért? – felrántott a földről, és egészen közel hajolt hozzám. – El kell mondanod az igazságot, különben nem segíthetek.

– Magamtól jöttem – mondtam alig hallható hangon. Tudtam, hogy úgysem hiszi el, hisz azt akarja hallani, hogy Cyric küldött, hogy öljem meg. – Senki sem küldött.

– Malik! – dörrent rám, és olyan erővel rázott meg, hogy azt hittem, elszakadnak a láncaim. – Kezdem unni a játszadozásodat!

– Azért jöttem, hogy e-1-l-o-p-j-a-m Cyric i-g-a-z történetét! – tagoltam. – Azért kell, hogy kigyógyítsam Cyricet az őrületéből…

Fzoul arca elvörösödött dühében. Felkapott, és a kád fölé tartott.

– Ahogy akarod! – üvöltötte.

– Várj! – kiáltott fel Ruhha. Ezúttal nem bántam, hogy közbeavatkozik. Még Gyertyavárban láttam, mennyire kikészül a kínzásoktól. – Az semmin sem változtat, ha megkínzod.

– Mi? – fordult a nő felé, de nem engedett el.

Ha meg is rémítette a boszorkányt a pap kemény hangja, rejtve maradt a fátyol alatt.

– Malik igazat mond. Azért kell neki a könyv, hogy meggyógyítsa Cyricet.

– Te is? Elég a hazugságból! – ordította Fzoul. Megfordult, de olyan erővel hajított el, hogy átrepültem a kád fölött.

Fejjel lefelé csapódtam a falnak, majd lezuhantam a padlóra. A fejem hangos csattanással ért talajt, és belegabalyodtam a láncaimba.

Annyira hozzászoktam már Tyr védőpajzsához, hogy fel sem merült bennem, hogy esetleg kitörhet a nyakam, vagy kettérepedhet a koponyám. Térdre kecmeregtem, és felkészültem, hogy kegyelemért könyörögjek, amikor rájöttem, hogy Ruhha átvert. Cyric tárgyalása még nem érhetett véget, hisz akkor nem élvezném többé Tyr védelmét.

A boszorkányra néztem, de Fzoul hatalmas termete kitakarta őt. Felálltam, előrebicegtem, hogy a látószögembe kerüljön.

– Te hazug disznó! – mondtam, miután nagy nehezen megértettem, hogy mi történt. – Te ocsmány kis…

– Elég ebből! – Fzoul megpördült, csettintett az ujjával, és ezzel egy időben kimondta Iyachtu Xvim nevét.

A pap megtekerte a csuklóját, mintha ki akarná tépni a nyelvemet, és egyik pillanatról a másikra elnémultam. Fzoul beletúrt a hajába, majd többször is undorral telve végignézett rajtunk. Leakasztott egy kulcsot a nyakából, és Thir kezébe adta.

– Hozd ide a könyvet! – mondta, majd megfogta Ruhha karját. – Nem olyan szép ajándék, mint reméltem, de az Új Sötétség tán elégedett lesz, ha kétszer annyit kap.

– Áldozat? – kérdezte döbbenten Ruhha, és megpróbált kiszabadulni a szorításból. – Mégis mit jelentsen ez?

– Mit gondolsz, mit jelent? – dörrent rá a pap.

Alig hallottam, hogy miről beszélnek. A fülem folyamatosan zúgott, és csakis arra tudtam gondolni, hogy Thir a könyvért indult. Nem az alagút felé ment. Levett egy fáklyát a falról, és átvágott a csarnokon. Legszívesebben utána mentem volna, de sem Fzoul, sem a láncaim nem tették ezt lehetővé.

A remény halovány árnyéka kezdett ficánkolni a lelkemben.

Ruhha felsikoltott mögöttem, amint belezuhant az angolnafürdőbe. Én végig Thiren tartottam a szemem. Az oltárhoz ment, belehelyezte a fáklyát egy üres tartóba, majd fölemelte a kulcsot. Egy titkos ajtó nyílt ki a mennyezeten. Thir felnyúlt, hogy elkapja a létrát.

– Eleget láttál, Malik – mondta Fzoul, majd a nyakamra akasztotta a kampós botot, és a kád felé húzott. – Vagy talán be akarsz feküdni a Hárfás mellé a kádba?

Válaszolni akartam, hogy nem, de nem jött ki hang a torkomon. Hevesen megráztam a fejem, hogy nem áll szándékomban.

A pap fölnevetett. Elégedetten a kád felé fordult, és kiemelte Ruhha fejét a vízből. A fátyol lecsúszott az arcáról, amely nem tűnt valami szépnek. Elharapta a nyelvét. Az összes foga véres volt, a szeme kifordult, és csak a fehérje látszott. Én persze rettenetesen örültem ennek, hisz a boszorkány elveszítette az eszméletét. A reményem tovább nőtt.

Fzoul visszalökte a kádba, és nézte, amint elmerül. Én türelmesen vártam. Cyric szíve megdobbant a mellkasomban. Mintha megérezte volna, hogy árulásra készülök.

Mire Thir visszatért egy nagy alakú, bőrkötéses könyvvel, Fzoul abbahagyta bizarr játékát. Beakasztotta a botot Ruhha karja alá, és félig kihúzta őt a vízből.

Ekkor átbújtam a bot alatt, és bedugtam a kezem a vízbe. Azonnal két angolna tekeredett rá. Mintha villám csapot volna a karomba. Az izmaim összerándultak, a fogaim összeütődtek, a szám megtelt a mandula ízével, de nem ájultam el.

– Mit művelsz, Malik?!

Kirántottam a karomat a vízből, az angolnákkal együtt. Előbb Thir felé csaptam velük, és azonnal belemartak a nő arcába. Thir elejtette a könyvet, a fáklyát és a kulcsokat is. Sikoltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. A térdei összecsuklottak, és még mielőtt földet ért volna, Fzoul felé fordultam.

A pap eldobta a botot, mire Ruhha a kád szélére borult. Meglengettem az angolnákat, és megpróbáltam eltalálni a férfit. Fzoul elesett, és szétlapította az orrát a padlón. Azonnal fölé álltam, és leráztam magamról az angolnákat, amelyek rátekeredtek a bokájára.

Thir felnyögött, és megpróbált feltérdelni. Ismét kivettem két angolnát a kádból, és Thir testére engedtem őket. A nő azonnal elhallgatott. Nem tudtam, hogy az angolnák meddig maradnak életben a szárazon, de azt tapasztalatból tudtam, hogy egy ilyen sokk után percekig egyikük sem tud majd megmozdulni.

Visszafordultam a boszorkány felé, aki még mindig remegett. Ebből tudtam, hogy még legalább egy angolna a lábán maradt. Azok után, amennyi kellemetlenséget okozott, legszívesebben visszalöktem volna a vízbe, de Calimshanban van egy mondás, mely szerint: „Az ellenségem ellensége a barátom”.

Úgy döntöttem, hogy ott hagyom Ruhhát. Mikor Fzoul és Thir magukhoz térnek, és felfedezik, hogy eltűntem, majd jól megkínozzák.

Lenyúltam, és felvettem a könyvet Thir rángatózó lába mellől. Temérdek apró koponyát nyomtak a fekete bőrkötésre, melyek egy napkitörés és koponya alakú szimbólumot öveztek. Furcsa díszítés egy Oghma-könyvön, de Rinda naplója szerint szükség volt az álcázásra, hogy Fzoul észrevétlenül besurranhasson Cyric papjai közé. Mégis az a különös félelmem támadt, hogy ez talán nem is az igazi könyv. Kinyitottam, hogy elolvassam a címét.

Ahogy sejtettem, az első lap üres volt. Oghma a lehető legrövidebben írta meg Cyric igaz történetét, és Rinda üres lapokkal töltötte fel, hogy ugyanolyan vastagnak látszódjon, mint a Cyrinishad.

Végre a kezemben tarthattam szent küldetésem célját, az ereklyét, melyért oly sok mindent kellett kiállnom: Cyric igaz történetét!