Ruhha és Zale sebesen közeledett, és alkonyatra már egy sötét zugból figyelték Cyric templomát a Viharszarvak közt. A hippogriff hátramaradt. Megijedt a hatalmas légytől, amely még mindig a templom fölött körözött. A hippogriffek vagy zsákmányként, vagy ragadozóként tekintenek minden szárnyas lényre, és Ezüstfelhő most nem merte megkockáztatni az utóbbit.

– Ott van az a férfi? – kérdezte Ruhha egy aszott öregembertől. A faluban kérdezősködni kezdtek, hogy nem tért-e be hozzájuk egy ember férfi egy pokoltáltoson. Azonnal akadt persze egy önként jelentkező, aki a templomba irányította őket.

– Biztos vagy benne, hogy még mindig bent van?

– Nem biztos – rázta meg a fejét az alak. – Túl sok a titkos járat és az alagút, hogy biztos lehessek benne. Senki sem látta elmenni őket, és biztos, hogy oda mentek be. Még mindig látszódik az unokaöcsém vére a földön – mondta, és egy sötét foltra mutatott az ajtó előtt. Ruhha a legyektől hemzsegő foltra nézett, majd az ajtóra emelte a szemét. Egy mozdulatlan papot látott az őrtoronyban, és négy másikat az oldalfalak mentén.

– Mindig ennyi őrt állítanak? – kérdezte.

– Általában csak a kapuban van őr, és rendszerint ő is alszik.

– Őriznek valamit – szólalt meg Zale. – Biztos, hogy a kis barátunk lapul odabent.

– A gyilkos a barátotok? – kérdezte a falubeli.

– Ez csak egy szófordulat. Azért nevezzük a barátunknak, mert jól ismerjük. De ugyanúgy el akarjuk kapni, mint te! – nyugtatta meg Ruhha.

– Én nem akarom elkapni! – tiltakozott a férfi. – Van egy feleségem, és három gyerekem! De örülnék neki, ha ti megölnétek!

– Könnyű azt mondani – motyogta maga elé Zale. – Mit gondolsz, boszorkány? Vágjunk elébe, és állítsunk csapdát neki?

– Jobb lenne álmában elkapni. Ha távol tudnánk tartani a lovától, nagyobb lenne az esélyünk ellene.

– Mágiára lenne szükségünk, hogy átjussunk az őrökön.

Ennél többet nem is kellett mondania. Eddig, amikor Ruhha varázslatot akart használni, mindig gyilkos szélvihar vagy földrengés, vagy egyéb, még iszonyatosabb katasztrófa történt. A legutóbb pusztító jégesőt idézett meg, amely letarolta az Iriaebor határában álló házakat.

Miközben Ruhha a varázslatai lehetséges következményeit mérlegelte, Zale külseje megváltozott. Az ínye megduzzadt, a szeme kikerekedett, és kitüremkedett a szemgödréből. Jól ismerte már ezt az arcot. Tucatnyi alkalommal látta, mióta Rinda és Gwydion meghaltak. A kidülledő szemek szép lassan feketévé váltak, és jeges lángnyelvek jelentek meg bennük. Éjfekete lángnyelv csapódott ki az ajkak közül, megízlelte a puszta levegőt maga körül, miközben sistergő mérget csöpögtetett a talajra.

Ruhha összerezzent, és remegni kezdett. Sosem volt annyi látomása, mint az utóbbi időben. Mindez bizonyára azért van, mert a küldetésük roppant nagy jelentőséggel bír. Tudta, hogy koncentrálnia kellene a jelekre, de túlságosan is belefáradt már a hajszába.

– Mi a baj, Ruhha? – kérdezte Zale. Többször látta már, hogy a nő a távolba réved, de eddig egyszer sem árulta el neki, hogy mi az oka. – Pihenj egy kicsit! Én majd őrködöm.

– Azonnal támadnunk kell. Hallottad az istennő szavait. Az a legfontosabb, hogy elkapjuk a gyilkost.

Zale nem értett egyet vele, és megrázta a fejét.

– Igen, de…

– Bármire készültök is, nem maradt túl sok időtök. Nézzétek! – mondta a falubeli, és az őrtoronyra mutatott.

Az őr eltűnt.

– Azonnal hagyjátok el a falut! Szólj mindenkinek! – utasította Ruhha a férfit.

– Elhagyni? De hisz mindjárt besötétedik!

Mielőtt még Ruhha folytathatta volna, Zale megfogta a karját, hogy lecsillapítsa egy kicsit.

– Lehet, hogy csak könnyít magán.

– De lehet, hogy észrevett minket, és most értesíti Malikot! Nem kockáztathatunk! Vajon Ezüstfelhő képes lenne őt követni, ha most elszökne?

Zale tagadólag megrázta a fejét.

– Már az is csoda, hogy eddig elhozott minket.

Ruhha győztesen fordult vissza a férfihoz.

– Azonnal hagyjátok el a falut, ha meg akarjátok érni a reggelt!

Ezzel meglökte a férfit, hogy mozgásra bírja. Zale eközben előhúzta a kardját, és jó erősen megmarkolta. Némán hallgatták, ahogy a parasztember szép sorban bekopog mindenhová. Az őrök időközben visszatértek, és a falut fürkészték. Mivel egyikük sem reagált arra, ami a faluban történt, Ruhha azt a következtetést vonta le, hogy a pap figyelmeztette Malikot.

Lehajolt, és felvett pár kavicsot.

– Ne foglalkozz Malikkal! – mondta, és erősen megrázta a köveket a tenyerében. – Öld meg a lovat, ha tudod! Malikot bízd csak rám!

Elmondott egy napvarázslatot, és elhajította a kavicsokat. Az apró kövek fényes csíkot húztak maguk után a levegőbe, majd apró darabokra zúzták a kaput. Ami ezután történt, az még Ruhha legvadabb látomásait is felülmúlta.

Az egész kastély megremegett, majd sárgás színű gejzír tört fel a kastély udvarának közepén. Sűrű kénszag töltötte meg a levegőt, és az iszonyatos forróság elemésztett mindent és mindenkit, aki hozzáért. Az udvar pillanatok alatt megtelt elégett patkányokkal és rovarokkal, és persze hívekkel, akik gyorsan rájöttek, hogy a legjobb, ha megbújnak a legtávolabbi sarkokban.

Ruhha és Zale átfutottak az utcán. Mire a kapuhoz értek, a gejzírből sárga felhő képződött. Elég volt egyet szippantaniuk a kénköves levegőből, hogy elszoruljon a torkuk, és könnybe lábadjon a szemük. Vérző patkányok özönlöttek ki az utcára. A hatalmas légy alászállt, és haragos pillantást vetett a boszorkányra, és a társára.

Zale nem foglalkozott vele, inkább egy jó nagyot rúgott a lába közt elszaladó patkányba.

– Cyric hívei miért nem jönnek elő a patkányokkal együtt?! – szitkozódott, majd belebámult a sárga ködbe. – Biztosan az alagutakon keresztül menekülnek. Malikkal együtt!

Mielőtt még Ruhha megállíthatta volna, az arca köré tekerte a köpenyét, és belefutott a sárga ködbe. Ruhha a fátyol alá csúsztatta a kezét, rálehelt a tenyerére, majd elmormogott egy varázsszót.

Az egész falu megremegett. Az őrtorony megbillent, az udvar kockakövei kiugrottak a helyükről. A háta mögött beomlott egy fazekasműhely, majd kétségbeesetten visítozó kézművesek hangját hallotta.

Ruhha az udvar felé fordította a tenyerét, majd kifújta a levegőt a tüdejéből. Hatalmas szélvihar kerekedett az udvarban, hogy kikergesse a sárga ködfelhőt. Zale a gejzír túloldalán térdelt, alig ötlépésnyire az istállótól. A mérges gáz lemarta róla a köpenyt, és a bőre csúnyán felhólyagosodott, ahol hozzáért. Mélyet szippantott a friss levegőből, majd talpra állt, és elindult az istálló felé.

Ruhha azonnal utána iramodott.

A szél belekapaszkodott a gejzírbe, amely ettől tüzet okádott az udvarra. Zale hátrapillantott, de ekkor pernye és olvadt kődarabok záporoztak rájuk.

Ruhha leakasztotta a válláról a vizespalackját, letekerte a kupakját, de másra nem maradt ideje. A hatalmas légy megérkezett, és leszállt előtte. Hátrálni kezdett, az őrtoronyba vezető lépcső felé.

Ez idő alatt a gejzír annyi pernyét és olvadt követ lövellt ki magából, hogy amikor Halah hátán kitörtem az istállóból, egy izzó kőfal állta az utunkat. A teteje már elérte egy megtermett férfi testmagasságát. Semmit sem láttam, csak a kastély falát és a lépcső tetején hátráló Hárfást.

– A ludvérc rúgja meg! – szitkozódtam.

Még aludtam, amikor a pap rohanva érkezett, hogy valaki figyeli a templomot. Sebtében összepakoltam, és lerohantam az istállóba, de még nem tisztult ki a fejem teljesen. A hónom alá szorítottam Rinda naplóját, és más menekülési utat kerestem. Észre sem vettem Zalét, csak amikor Halah felhorkant. Ösztönösen rántottam magam elé a könyvet.

Zale kardja majdnem kettéhasította.

Halah előreszökkent, és közben majdnem kiszakadt a könyv az ujjaim közül, a penge ugyanis beleszorult.

Elengedtem a kantárt, és két kézzel szorítottam a könyvet. Ekkor néztem először Zale hólyagos arcára. Keserves szitkokat szórt apám fejére, és megpróbált lerántani a nyeregből, de Halah elhatározta, hogy átvág az udvaron. Csak annyit tehetett, hogy megpróbált nem elesni, én pedig igyekeztem magamnál tartani a könyvet.

Zale testének egyik fele hirtelen vörössé változott, mint egy érett paradicsom, és iszonyatos hőhullám csapott meg. Előrenéztem, és elhűlve láttam, hogy Halah feje megemelkedik, és az izzó kőfal felé vágtat.

Sosem értettem meg, hogy a fickó miért nem engedte el a kardját, mint ahogy arra sem találtam magyarázatot, miként maradhattam fenn a nyeregben, amikor Halah átugrott a gejzír fölött. Láttam, ahogy a tűz elemészti Zale lábát. Hallottam elkínzott sikolyát, éreztem égett húsának bűzét, amint egyetlen, sárgás lángcsóvává változott. Lenéztem, és megpillantottam Kelemvor mindent elemésztő poklának lángnyelveit. Egy szemvillanás alatt átsuhantunk a gejzír felett, számomra mégis egy örökkévalóságnak tűnt. A bőröm megperzselődött. A szemem kiszáradt és sajgott. A fejem zúgott, a gyomrom felkavarodott, a nyelvem pedig megdagadt.

Halah sértetlenül földet ért a túloldalon, és a kapu felé iramodott. A patája lángolt az izzó kődaraboktól, de hamar leperegtek róla. Zale kardja kiszabadult a könyv fogságából, de a lapok lángra kaptak. Azonnal a mellkasomhoz szorítottam, de csak annyit értem el vele, hogy a boszorkány vékony ruhája is meggyulladt. Egy pillanatig csak ültem ott a lángok közepette, kezemben az égő könyvvel, és nem tudtam, hogy mitévő legyek. Halah időközben szilárd talajra ért. Felkaptam a fejem, amint meghallottam éles patadobogását, és megláttam a légy elől hátráló Hárfást a lépcső tetején.

A boszorkány felmarkolt egy kis koszt a földről, amitől én igencsak megrettentem, mivel már bizonyította, hogy képes akár elkapni is különös mágiájával. Halah sörényére lapultam, és mindkét karommal átöleltem a nyakát. Lángoló ruhám hőségétől a ló persze őrülten nekiiramodott. Már félúton jártunk a kapuhoz, amikor észrevettem, hogy kiesett a kezemből Rinda naplója.

Mondanom sem kell, hogy nem fordultam vissza. Anélkül is megtalálom Zhentilvárat, gondoltam.

Ruhha fölemelte a kezét, hogy elmondja a varázslatot, de a hatalmas légy az útjába állt, és felfogta.

– Mit tettél? – zümmögte.

Légy alakja megmaradt, de emberi szeme nőtt, amely sötéten csillogott, mint a legsötétebb éjszaka. A szájszerve kecses orrá és szájjá alakult, a szárnya fényes hajzuhataggá változott. A teste karcsú női alakot öltött, melyet csak egy hálószerű csattal átkötött vékony köpeny takart.

– Istennő!

Ruhha térdre rogyott az avatár előtt. Nem kerülte el a figyelmét az égő könyv, amelyből kideríthette volna, hogy hová is tart valójában a célpontja.

Szerencsére a könyv kialudt, amint földet ért. Még a kapun belül esett le, csupán pár lépésnyire az egyre terjedő lávafolyamtól.

– Figyelj rám, Ruhha! – mondta Mystra. – Válaszolj őszintén a kérdéseimre. Mit keresel itt?

– Megpróbáltam megállítani Malikot, ahogy kérted – felelte kicsit értetlenül.

– Nem erre utasítottalak! – mutatott a háta mögött tomboló tűzre. – A falu háromnegyedét romba döntötted, és ez a lávafolyam teljesen elpusztítja.

– De azt mondtad, hogy amit feláldozok, az semmiség ahhoz képest, amit megmentek ezáltal! Azt mondtad, hogy bármit megtehetek, amiről úgy gondolom, hogy szükséges Malik megállításához. Még akár egy királyságot is elpusztíthatok, ha kell!

Harag gyúlt Mystra szemében.

– Ne légy ostoba! Sosem mondanék ilyet!

Ruhha lesütötte a szemét. Nem értette, mi lelte az istennőt, és az is csak tovább növelte a gondjait, hogy a láva egyre közelebb ért a könyvhöz.

– Azt hittem, azt akarod, hogy állítsam meg Malikot. Imádkoztam, hogy küldj valami jelet, és te egy hullócsillagot küldtél!

Mystra egy pillanatra a gondolataiba feledkezett. Emlékezett az imára, és arra is, hogyan reagált rá.

– Jelet küldtem, ez igaz, de az még nem hatalmaz fel arra, hogy elpusztíts egy egész falut. Mégis mit gondoltál?

Ruhha csak egyféle választ adhatott.

– Hogy azt akarod, hogy bármi áron elkapjam Malikot.

– Hogy ezt akartam volna? Csakis egy dolog adhat felmentést ez alól – merengett Mystra. – Hát Malik végül mégis megszerezte a Cyrinishadot? Erről van szó, Ruhha?

– Nem, istennő, még mindig biztonságban van, a…

– Ne mondd ki! Bár nem sok maradt ebből a templomból, lehet, hogy Cyric még így is hallja a szavunkat.

Ruhha értetlenül nézett az istennőre. Ahhoz képest, hogy az első találkozásuk alkalmával, az Éles Fogak erdejének szélén Mystra ódzkodott a nevektől, most egészen bátran hangoztatta őket. Talán már nem fél annyira az ellenségeitől… de lehet, hogy egészen más a magyarázat.

– Istennő!

– Ne most, Ruhha! – torkolta le Mystra, és az udvar közepén tomboló gejzírre nézett. Az olvadt kövek alkotta fal már akkorára nőtt, mint ő maga, és tovább dagadt. – Most meg kell mentenem ezt a falut. Majd később beszélek veled. De addig is megtagadom tőled a Szövevény erejét.

– Megtagadod? – Ruhha hirtelen megszédült, és majdnem leesett a lépcsőről. – Elveszed a mágikus erőmet?

Az istennő visszanézett a Hárfásra, és szemmel láthatóan nem vette észre, hogy a láva körbefonta a bokáját.

– Időlegesen. Most menj! Szerencsém lesz, ha el tudom rekeszteni ezt a kis vulkánt.

Ruhha fejet hajtott az istennő előtt, majd a földön heverő könyvhöz ment. A láva már csak pár lépésnyire hömpölygött a könyvtől, de mágia nélkül is elég gyorsnak bizonyult ahhoz, hogy ő érjen oda előbb.