A kalifának van egy kedvenc mondása: A büntetés akkor illő, ha elég kegyetlen. Ennek megfelelően a kínzómesterei a legkülönbözőbb technikákat és eszközöket fejlesztették ki. Láttam olyan gépeket, amelyek képesek addig hajlítani egy embert, míg már a tarkójával meg tudja érinteni a sarkát, vagy olyan apró szerszámokat, melyekkel addig lehet nevetésre ingerelni valakit, amíg teljesen elroncsolódnak a hangszálai. A kalifa mégis az összes bámulatra méltó szerkezetét gondolkodás nélkül elcserélte volna Mystra isteni tömlöcéért.

Az istennő a semmi közepén ücsörgött. Haragudott Tyrre, holott önmaga okozta a vesztét. Nem tudott felállni, mert akkor beverte a fejét a láthatatlan mennyezetbe, és kinyújtózkodni sem tudott rendesen, mert a semmibe vesző oldalfalak megakadályozták ebben. Nem a fizikai fájdalom zavarta. Az istenek bármekkora kínzást képesek elviselni.

Adon sorsa miatt aggódott. A főpap a Fúga sík kietlen pusztáján ordított artikulálatlanul, és elnyomta a többi hívő hangját.

– Kelemvor, holtak ura, elátkozott lelkek bírája, halld meg a hangomat! Öreg, halott barátod hív, Adon! Könyörülj meg a lelkemen, és szánj meg mindenkit, aki valaha Mystrát, a hazugságok istenét dicsőítette! Tele van gyűlölettel és irigységgel, és minden hívét becsapja! Magunkra hagyott, hogy elpusztuljunk! Könyörgök neked kegyelmes és igazságos úr, vedd magadhoz a lelkemet, és vigyél a Holtak városába!

Mystra felsikoltott fájdalmában. Ennél nagyobb fájdalom nem érhette volna. Ezerszer hallotta már Adon könyörgését, és minden alkalommal felelni akart rá, de nem tudott. Helm börtöne az időn és téren kívülre rekesztette, ahol elveszítette isteni hatalmát.

A hívei hívását is csak azért halhatta, mert a fogvatartója megengedte, hisz az ellene felhozott vádakat még nem bizonyították. Persze kérhette volna, hogy ne halljon semmit, de bízott benne, hogy Kelemvor kiszabadítja, és készen akart állni az azonnali cselekvésre.

Ezer és tizedszer hallgatta végig Adon könyörgését. Zaklatottan felsóhajtott, és megfogadta, hogy a szabadulása után azonnal megkeresi a főpapot, és megvigasztalja. Megacélozta a lelkét, és felkészült, hogy még egyszer meghallgassa.

Adon azonban elhallgatott.

Először azt hitte, hogy Adon belefáradt, és feladta. De ekkor eszébe jutott, hogy Kelemvor ugyanúgy hallja a könyörgését, mint ő. A halál istene biztosan elküldött érte valakit.

Épphogy megnyugodott, amikor valósággal letaglózták az újabb hangok.

– …úrnője, miért hagytál el engem?

– Mágia anyja! Magamra maradtam! Vezető nélkül bolyongok!

– …miért nem válaszolsz! Válaszolj a hívásomra!

Nemcsak a papjai, hanem a legközönségesebb varázslók is hozzá imádkoztak. Letaglózta a hangjukból érződő elkeseredés és kétségbeesés. Bár ő tömlöcben sínylődött, a Szövevény ereje továbbra is a hívei rendelkezésére állt.

– …nem merek mágiát használni, mert…

– A fényvarázslatom megvakította a fél várost! Hogyan…

– …a gömb elemésztette a király kedvenc…

Talos!

A név villámcsapásként hasított az elméjébe. Három évvel azelőtt elkezdte fokozatosan visszafogni a pusztító varázslatok erejét. A Pusztító erre megpróbálta elcsábítani a híveit. Titokban felajánlotta a varázslóknak, hogy a pusztító varázslatok alkalmával őt magát használják mágikus csatornának; rajta keresztül idézzék meg a Szövevény erejét. Mystra nem foglalkozott a dologgal, és hagyta, hogy Talos hadd tegyen, amit akar. Talos természetesen kihasználta a bebörtönzésében rejlő lehetőségeket, de sosem gondolta volna, hogy ilyen messzire merészkedik. Erre Ruhha imája döbbentette rá.

– …bocsánatot kérek a tévedésemért, istennő! De ha nem tudsz megbocsátani nekem, akkor miért engeded, hogy Talos elcsábítsa a híveidet? Én elutasítottam, mert nem akartam pusztulást hozni a birodalomra. Pedig akkor még azt hittem, hogy ez a te akaratod. De sokan nem így tettek. Amíg Voonlarból eljutottam Yulashba, öt tomboló szélviharon kellett átvágnom, és egy alkalommal olyan sűrű füst szállt fel egy erdőtűzből, hogy…

– Helm! – kiáltott fel Mystra.

Az őrzők istene nem felelt. Mint minden börtönőr, ő is hozzászokott a rabok jajveszékeléséhez, így nem foglalkozott velük.

– Helm! Tudnod kell, hogy mit művel Talos! Nem engedheted, hogy ez így folytatódjon!

Még mindig nem érkezett válasz.

– Megcsapolja a Szövevény erejét! A te kötelességed, hogy kiengedj!

Helm ekkor benézett a végtelenbe vesző falon. A sisakrostélya most is le volt engedve, mint mindig. Csupán egy falra akasztott sisaknak tetszett.

– Hogy mered megmondani nekem, hogy mi a kötelességem?! Az a feladatom, hogy itt tartsalak! Ha te is tetted volna a sajátodat, Talos nem csábíthatná magához annyi hívedet! Még Oghmának is ez a véleménye!

– Mégis mennyit?

Az őrzők istene megrázta sisakos fejét.

– Nem merném megbecsülni. De abban biztos vagyok, hogy még évszázadok múlva is úgy emlegetik majd ezt az időszakot, mint a katasztrófák hónapja!

– Hallgass meg, Helm! – Mystra összeérintette a tenyerét előtte. – Ki kell engedned.

– Nem tehetem. Az a kötelességem, hogy itt tartsalak.

– Te vagy az őrzők istene. Nem az a dolgod, hogy megvédd Faerűnt? – Mint minden lotyó, Mystra is jól tudta, milyen szavakat kell mondania egy férfinak, hogy elbizonytalanítsa. – A Zűrzavar Korában te nem engedted be az isteneket a mennyekbe. Amit ezalatt elpusztítottak, többé nem lehetett helyrehozni. Hagynád, hogy Talos a megmaradt értékeket is tönkretegye?

Helm nem felelt. A sisakrostély elfedte a gondolatait.

– Csak én állíthatom meg Talost! Te is jól tudod – mondta Mystra.

– Nem! Te hanyagoltad el a kötelességedet, te szegted meg a Tyrnek tett ígéretedet. Ha emiatt Faerűn szenved, az nem az én hibám, hanem a tiéd!

Ezzel az őrzők istene eltűnt, és magára hagyta Mystrát a hívei könyörgésével.