Gyertyavár ostromának hajnalán az a megtiszteltetés ért, hogy csatlakozhattam a seregek vezérkarához. Maga a kalifa bízott meg azzal, hogy helyettesítsem őt a haditanácsban, miközben a legkiválóbb harcosai felsorakoztak a város előtti csatatéren. Ők természetesen a seregnek csak egy töredékét képezték, de gondolom, ezt nem is kell említenem.

A balomon Haroun, a Legnagyobb állt, fekete páncélos testőrei gyűrűjében. Hatalmas, erős férfi volt: a Feketesisakosokat vezette. Jobbra tőlem Jabbar, a Leghalálosabb várakozott, szintén a testőrei védelmében. Harounnal ellentétben törékeny, sápadt férfi volt, aki zörgő páncél helyett suhogó papi köpenyt viselt. Ő a Bíbordárdásokat vezette, akik legalább annyian voltak, mint a Feketesisakosok. Kettejük egyesített seregét csak úgy nevezték: a Feketesarkantyúsok. Cyric elit lovagjai nem harci lovakon, hanem vad bikák hátán rontottak az ellenségre. A két vezért, Harount és Jabbart csak úgy emlegették: a Sötét Urak.

A hatalmas síkság túloldalán, egy, a tenger fölé magasodó kiszögellésen álltak Gyertyavár tornyai. Parányi alakokat véltem felfedezni a városfalon, akik a kapuhoz vezető kanyargó kereskedőutakat kémlelték. Még a nevetésüket is hallottam. Mintha csak gúnyolódtak volna rajtunk, és viccet faragtak volna nevetséges seregünkből.

– …majd porrá zúzzuk őket a kövekkel, mint a tojást!

– Mint a záptojást!

– Ja! A dögletes záptojást, ami úgy bűzlik, hogy meg kell várnunk az esőt, hogy lemászhassunk!

– Ja! Az esőt!

Nevessenek csak! – gondoltam magamban. Cyric, a legyőzhetetlen megvédi majd a seregünket minden ellentámadástól. Megálmodtam. A Feketesarkantyúsok hamarosan lenyúzzák a bőrüket.

A zászlósok felé fordultam, és biccentettem, hogy jelt adhatnak. Ezt az egy parancsot engedélyezték nekem. Bár a Sötét Urak szövetsége gyenge lábakon állt, a világ minden kincséért sem engedték volna ki a kezükből e nap dicsőségét. Elvégre ezért szövetkeztek.

A zászlósok meglengették sötét zászlaikat, mire a csatatéren megcsörrentek az éles fegyverek és a kemény páncélok. A Vörös Banda tűzóriásai felvették a faltörő kosokat, és felkészültek a rohamra. A Feketesarkantyúsok két oszlopban sorakoztak fel mögöttük fekete szarvú bikáikon. Az út bal oldalán Haroun harcosai, a jobbon Jabbar Bíbordárdásai.

Utánuk következtek a kalifa szablyásai, akiket a kalifa második fia vezetett (az első herceg a Ragyogás városában maradt, hogy továbbra is felügyeljen a vagyonomra és a feleségemre). A többiek mögöttük sorakoztak fel: Soubar Fekete Tőrei, Tunföld Pusztítói, Iriaebor Láthatatlan Fejszéi, és még tucatnyi egyéb harci egység, akiket Shar, az éj istennője és Talos, a pusztító küldtek Cyric segítségére. Még a Köpeny-erdő ork harcosai is csatlakoztak a sereghez. Ez volt a legpompásabb sereg a történelemben, amely felsorakozott az igaz hit szolgálatában. Végtelen büszkeség öntötte el a lelkemet, ha arra gondoltam, hogy mindezt az én felfedezésem tette lehetővé.

Amint a sereg felkészült a támadásra, minden szem a Sötét Urakra szegeződött. Haroun, a Legnagyobb, a magasba emelte aranyjogarát, amelyet egy napkitörés-szerű dísz koronázott: Cyric napkitörést és koponyát ábrázoló szimbólumának fele. A másik vezér nem emelte föl a magáét. A két nagyúr sosem nézett egymásra, így Jabbar nem látta, hogy mit tesz éppen a társa. Ekkor egy ifjú sietett a segítségére.

Nem hallottam, hogy miről beszélgettek, de Jabbar megfordult, és a dombok felé nézett. Az előtte állók szétváltak, hogy jobban lásson. Egy hosszú percig pásztázta a tájat, majd a zászlósokhoz fordult, és jelezte nekik, hogy várjanak.

– Várjunk? – hökkent meg Haroun, és Jabbarra, a Leghalálosabbra nézett. – Megegyeztünk, hogy hajnalban támadunk, te gyáva féreg!

Jabbar egy halk szisszenéssel fogadta a sértést. Mindenki biztosra vehette, hogy hamarosan bosszút áll érte.

– Ez nem árulás, ostoba! Egy menet közeledik az Oroszlán útján.

– Erősítés? Az övék, vagy a miénk?

A Leghalálosabb megvonta a vállát.

– Nem látom a zászlójukat. De nagy seregnek tűnik. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül őket.

– Mondod te.

Haroun előrébb lépett, hogy maga is szemügyre vegye a sereget. A testőrei engedelmesen követték.

Türelmetlen seregünk hátasai időközben fújtatni kezdtek. Az idegen hadosztályok parancsnokai válogatott átkokat szórtak a Sötét Urak fejére. A Feketesarkantyúsok parancsnokai azonban tapasztalatból tudták, hogy uraik a legritkább esetben értenek csak egyet. Utasították a harcosokat, hogy szálljanak le a nyeregből, és nyugtassák meg a bikákat.

Én is meguntam a dolgot, és csatlakoztam a többiekhez. Bár egyáltalán nem nevezhettek délceg alaknak – valójában alacsony, pufók férfi vagyok, akitől még egy gyermek sem riadna meg –, a harcosok utat nyitottak nekem. Mindenki tudta, hogy én találtam meg a könyvet, és még a Sötét Urak sem mertek magukra haragítani.

Kiléptem a senkiföldjére, Jabbar és Haroun közé. Mindketten az Oroszlán útját nézték, ahol gyalogosok közeledtek. Bár abból a távolságból a fehér ruhás harcosok csupán világító kavicsoknak tűntek a szürke úton, egyből felismertem a zászlójukat. Egy kilencágú korbács tekeredett egy fehér bot köré, amelyet karmazsinvörös háttér övezett.

– Loviatar? – szakadt fel belőlem.

– A Fehér Bot szerzetesei – mondta Haroun. – A kín rendje. Minél nagyobb fájdalom éri őket, annál elszántabban harcolnak.

– Csak az a kérdés, hogy kinek az oldalán állnak. Loviatar még bizonytalan – tette hozzá Jabbar.

– A mieink – szólaltam meg váratlanul. Senki sem merte megzavarni a Sötét Urak beszélgetését, de én „titkos egyezséget” kötöttem velük. – Loviatar is sötét isten, nem igaz?

– Bhaal lekötelezettje volt, akit Cyric megölt a Zűrzavar Korában. Ki tudja, hogy hálás-e érte, vagy éppen bosszút akar-e állni? – dörögte Jabbar.

– Loviatar sosem segítené Oghmát!

Jabbar arcát elöntötte a harag pírja. Azonnal rádöbbentem szörnyű hibámra. Csakis egy bolond vagy egy kalifa kérdőjelezhette meg a szavait. Márpedig én nem voltam kalifa… még a „titkos egyezségünk” sem hatalmazott fel rá, hogy megkérdőjelezzem az igazát. Térdre rogytam, és könyörögni próbáltam az életemért.

Sosem értem földet. Haroun, a Legnagyobb megragadta a karomat, és a levegőben tartott.

– Azt hiszem, megbocsáthatunk a könyv megtalálójának, hacsak nem látja előre az istenek dolgait. Ne feledjük, el Sami évekig nem vett tudomást az istenünkről, a küldetés érdekében. Nem tudhatja, mi zajlott a templomainkban – kelt a védelmemre. – Mellesleg azt hiszem, hogy igaza van.

– Micsoda? – dörögte Jabbar, és úgy nézett rám, mintha én adtam volna a szavakat Haroun szájába. – Ugyanolyan őrült vagy, mint ez a kém!

– Úgy mondod, mintha ez bűn lenne! – vágott vissza a Legnagyobb.

Jabbar összeszorított fogakkal meredt a másik Sötét Úrra, és próbálta leplezni a hibáját. Cyricet az őrült istenként ismerték, és az őrült jelző immár isteni dicséretnek számított. Ez is egyike volt azoknak a változásoknak, amelyekről nem lehetett tudomásom, hisz hosszú küldetésem alatt kimaradtam ezekből az intézkedésekből. Ugyanakkor, noha ezt nyilvánosan sosem ismertem volna el, én magam is kétkedve fogadtam e jelző valódi jelentését, akárcsak Jabbar.

Hosszú csend következett, majd Jabbar rám mosolygott.

– Mind őrültek vagyunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy tiszteljük Malikot. De a csata az nem tréfadolog. Ha Loviatar ellenünk küldte a szerzeteseket, akkor csapdába esünk a két…

– Annál gyorsabban kell a kapuhoz érnünk! – vágott a szavába Haroun, és a keleti égboltra mutatott, ahol a nap már kezdett felkelni. – Telik az idő. Úgy egyeztünk meg, hogy hajnalban támadunk, hogy a nap a védők szemébe süssön. Ha megvárjuk Loviatar seregét, elveszítjük az előnyünket.

– Akkor holnap reggel támadunk – szögezte le Jabbar.

– És holnap ismét elhalasztjuk, ha még valaki megjelenik az úton?

Tekintve, hogy a Sötét Urak egy újabb hosszú vita elé néztek, visszahúzódtam. Lassan kezdtem érteni, hogy a kalifa miért engem küldött a két hadvezér mellé, és miért nem valamelyik fiát. Ha Harounnak adok igazat, Jabbar azonnal megöl, és fordítva. Csak azért maradhattam életben eddig, mert egyedül én láttam a Cyrinishadot, és a két tolvajt, no meg azért, mert titokban mindkét Sötét Úrnak megígértem, hogy segítek elhappolni a másik elől a könyvet.

Egy csöppet sem zavart, hogy mindkettőjük előtt Cyric nevére esküdtem. A kín isteneként bizonyára dicséretesnek tartja majd a leleményességemet. És ami a legfontosabb: egyik Sötét Urat sem tartottam méltónak a könyvre.

Miután befejeztem a küldetést, és ismét megnyitottam a lelkem és az elmém Cyric előtt, rá kellett döbbennem, hogy Cyric hívei több részre szakadtak. Csakúgy, mint a sereget alkotó Feketesisakosok és Bíbordárdások. Tisztán láttam, hogy ez a megosztottság gyengíti a vallást. Nem tudtam, hogyan lehetnék úrrá a helyzeten, és aggódni kezdtem, vajon hogy hálálom meg a hercegnek a segítségét.

Ekkor látomásom támadt.

A háborgó égbolt alatt álltam. Előttem igazhitűek ezrei. A Cyrinishad nyitva lebegett előttem, és én mennydörgő hangon olvastam a sorokat. Akik hallották, mind tudták, hogy Cyric nevében beszélek, hogy én vagyok az egy igaz próféta, aki megmutatja nekik az igaz hit ösvényét. Malik el Sami yn Nasser, a hívek egyesítője!

A látomás elhalványult, s én megértettem, hogy a jövőm a saját kezemben van. Bármit elérhetek, amit csak akarok: száz birodalom királya lehetek, megszámlálhatatlan karaván birtokosa, az összes seregek parancsnoka. És ezerszeresen visszafizethetem a hercegnek a tartozásomat. Csak meg kell szereznem a Cyrinishadot, és kihirdetni az igazságot a birodalmakban.

Még mindig ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor ismét előléptem a harcosok mögül. A tűzóriások időközben letették a nehéz faltörő kosokat, a harcosok mind leszálltak a bikák hátáról, és próbálták megnyugtatni őket. Az orkok fel-alá mászkáltak, és kurkásztak. Tunföld varázslói táncoló fényekkel múlatták az időt. A támadás órája elmúlt. A nap felkelt Gyertyavár fölött, és a meleg sugarak visszapattantak a Kardok tengerének hullámairól.

Egy madárcsapat röppent el a város tornyai fölött. Megfordultak, ezüstös szárnyukon megcsillant a reggeli fény, majd ereszkedni kezdtek. Ekkor vettem csak észre, hogy nem is madarak. Nagyobbak, és magasabban is vannak, mint kellene. A testük négyzetesnek tűnt, és amikor a sötétebb nyugati égbolt előtt suhantak el, mintha két fejük látszott volna.

A szívem a torkomba ugrott. Csak egy kétfejű madarat ismertem – egy harci madarat, amely lovasokat repít a hátán.

Rögvest megfordultam, és átnyomakodtam Haroun testőrein. Azonnal támadnunk kell, amíg a madarak még fáradtak a hosszú úttól. Talán Vízmélyvárából, vagy még messzebbről érkezhettek. Az ellenséges istenek is nagy sereget gyűjtenek, semmi kétség. Bár nem láthatták, hogy hol rejtezik a Cyrinishad, a Feketesarkantyúsok láttán könnyedén kitalálhatták, hogy döntő csata készül.

A Sötét Urak még mindig vitatkoztak.

– Meg akarnak támadni minket! – dörögte Jabbar, és a szerzetesekre mutatott, akik tíz nyíllövésnyire megálltak. – Különben miért nem küldenek hírnököt?

– Mert büszke harcosok, akik arra várnak, hogy meghívják őket! – harsogta Haroun.

Éppen arra készültem, hogy félbeszakítom a vitát, amikor Haroun ismét felcsattant.

– Csak azt nem értem, miért nem akarod megtenni, amiért ideküldtek minket! Talán nem azt parancsolta a Sötét Nap, hogy romboljuk le a hazugság fellegvárát, és szerezzük vissza a könyvet?

– Pontosan ezt kérte, nem pedig azt, hogy ölessük meg magunkat!

– Sejtettem! Te inkább megvárnád, amíg a falak elmállanak, és maguktól leomlanak! Egyszerűen csak nincs vér a pucádban!

– Az nem hősiesség, ha lemészároltatjuk magunkat! – Jabbar egyre erőteljesebben fújtatott, ami a türelme végét jelezte.

Nem törődve a haragjukkal, eléjük léptem, és megszólaltam.

– Engedelmetekkel…

– Nélküled is támadok! – szögezte le Haroun, és félresöpört az útból.

Fölemeltem a kezem, de rám se hederítettek.

– Nélkülem? Örülhetsz, ha a harcosaid a fejükbe tudják húzni a sisakjukat az embereim segítsége nélkül! – gúnyolódott Jabbar.

Ismét eléjük léptem, és ezúttal kettejük közé helyezkedtem. Bár alig értem a vállukig, annyira meglepődtek botor tettem láttán, hogy elhallgattak, és rám néztek. Jabbarra néztem, és kemény, határozott hangon megszólaltam.

– Bocsáss meg, Leghalálosabb, hogy félbeszakítalak, de a könyv megtalálójaként, és a kalifa helyetteseként, egyet kell értenem Haroun nagyúrral. A szerzetesek nem jelentenek veszélyt ránk. – A harci madarakat már meg sem említettem. Halálos vétek lett volna előállni valamivel, amiről a Sötét Urak nem tudnak. – Azonnal támadnunk kell.

Jabbar kifejezéstelen szemmel nézet rám. Fel nem foghatta ésszel, hogy úgy gondolom, fikarcnyit is számít a véleményem. Remegni kezdett a lábam, de tudtam, hogy helyesen cselekedtem. A támadás elodázása még a halálnál is rosszabb. Akkor ismét elveszítjük a Cyrinishadot.

– Mondtál valamit, kém? – kérdezte metsző hangon.

– I… Igen. – A nyelvem már korántsem forgott olyan bátran, ahogy a szívem kalapált. – Leg… Leghalálosabb nagyúr, azonnal támadnunk kellene.

Jabbar továbbra sem akar hinni a fülének. Sajnos ez nem tartott túl sokáig, és a következő pillanatban nekem esett.

– Te agyalágyult kövér barom! Te mocskos kövér disznó! Te alávaló féreg! Hogy mersz elárulni engem?!

Hallottam Jabbar köpenyének suhogását, és láttam, amint a jogaráért nyúl. Azonnal tudtam, hogy a látomásom sosem válik valóra. Térdre rogytam, és imádkozni kezdtem. Az idő mintha lelassult volna körülöttem: fekete sugár tört elő Jabbar jogarából, és ezzel egy időben Haroun lehajolt, és megfogta a karom.

– Állj fel, te…

A Leghatalmasabb szava elakadt, és a nyakához kapott. A halálos sugár őt találta el, és a bőre máris megfeketedett a méregtől. Az összes izmom megmerevedett. Jabbar engem akart megölni.

Haroun felhördült, majd támadásra emelte saját fegyverét. Jabbar testőrei előreszökkentek, de elkéstek. A jogar napkitörést formázó vége átlyukasztotta Jabbar koponyáját.

Ezzel egy időben Haroun szája elernyedt, és bűzös gáz áramlott ki belőle. Ennyi maradt koponyája tartalmából.

A két Sötét Úr összeesett. Élettelen testük még el sem érte a földet, Haroun testőrei Jabbar harcosaira vetették magukat. A domboldalt azonnal betöltötte az ádáz csatazaj. Reccsenő csont, és spriccelő vér hangja hallatszott mindenfelől. A fülemre szorítottam a kezem, és a földre lapultam, hogy még véletlenül se keveredjek bele a csatába. Nem a hangok rémítettek meg, hanem a tudat, hogy minden egyes kioltott élettel, minden újabb kardcsapással a Cyrinishad messzebb kerül tőlem. Annyira feldühített a gondolat, hogy már-már magam is felugrottam, hogy levágjanak, mint egy barmot.

Szerencsére két harcos is rám esett, és leszorítottak. Hosszú percekig levegőt is alig kaptam. Csupán a szememet tudtam mozgatni. A két Sötét Úr alig pár lépésnyire feküdt mellettem, halott testőreik gyűrűjében. Ezerszer is elátkoztam őket, és azért imádkoztam, hogy ezer évig főjenek a Forró-tengerben. A rivalizálásuk miatt a Cyrinishad elveszett! A harag fellege elhomályosította a látásomat, és nem tudtam megérteni, Cyric hogyan bízhatta rájuk roppant serege irányítását.

Ekkor két sárga foltot vettem észre Haroun és Jabbar között. A két jogar izzott, amelyet még mindig a kezükben szorongattak. Ismét felvillant előttem a látomás, ahogy ott állok a több ezer hívő előtt, akiknek utat kell mutatnom.

Megpróbáltam felállni, de alig tudtam, megmozdulni a két holttest alatt. A föld remegni kezdett alattam, mintha csak ketté akarna hasadni. Ezt Cyric haragjának jeleként értelmeztem, és minden erőmet beleadva, előrébb csúsztam pár ujjnyit. Közben fülsiketítő bőgés és friss fegyvercsörgés vegyült a földrengés hangjába. Ez mégsem isteni jel, döbbentem rá. A Feketesarkantyúsok közelednek!

A félelem megsokszorozta az erőmet, és kiszabadítottam magam a hullák fogságából. Mivel a harcosok egymás öldöklésével voltak elfoglalva, és még csak rám sem néztek, elindultam a Sötét Urak felé. A haldoklók nyöszörgésétől és jellegzetes szagától felfordult a gyomrom, de erőt vettem magamon, és tovább kúsztam. Egy testőr felnyüszített mellettem, mert véletlenül hozzáértem vérző lábcsonkjához, majd elsiklottam két horpadt mellvért között. Már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem Haroun jogara. Kinyúltam érte, és megragadtam.

Semmi sem történt. Az ujjaim nem égtek el, a jogar nem robbant szét. Könnyedén kihúztam Haroun ujjai közül, majd kirántottam Jabbar homlokából. Gyorsan elrejtettem a köpenyem alá, aztán Jabbar jogaráért nyúltam.

Egy véres kéz ragadta meg a karomat. Felsikoltottam, és visszarántottam, de a másik túl erősen tartott. Halk, tompa szívverést hallottam, de éreztem, hogy nem a sajátomét. Az enyém, azt hiszem, megállt. Tisztán emlékeztem a legendára, mely szerint a Sötét Urak képesek visszatérni a halálból, hogy bosszút álljanak.

– Könyörgök – hallatszott az erőtlen hang. Megkönnyebbültem, hisz Jabbar bizonyára sosem könyörögne nekem. – Segíts!

– Jól van – feleltem – de előbb el kell engedned.

A kéz csak nem engedett el. Én túlságosan legyengültem ahhoz, hogy kiszabadíthassam magam, ezért elővettem a tőrömet, amelyet mindig az övembe rejtve hordtam.

– Itt a segítség!

Ezzel felhasítottam a már amúgy is véres kézfejet. A harcos felnyögött, és elengedett. Azonnal magamhoz ragadtam a másik jogart is, és elhátráltam onnan. De korántsem nyugodhattam meg. Mikor már azt hittem, hogy minden rendben lesz, meghallottam a rohamozó harci bikák dübörgését. Talpra álltam, és megfordultam. Alig ötvenlépésnyire tőlem két felbőszült bika rohant felém. A fejüket vadul forgatták, miközben letiportak élőt és holtat egyaránt. Egy Feketesisakos és egy Bíbordárdás parancsnok ült rajtuk, és kíméletlenül csépelték egymást.

Felszökkentem egy kisebb hullahalom tetejére, és a fejem fölé emeltem mindkét jogart.

– Cyric nevében, álljatok meg! – kiáltottam.

Szavaim kellő hatása persze elmaradt. Kétségbeesetten körülnéztem, és ekkor vettem csak észre, hogy alig maradt egy-két harcoló pár a dombon. Azt nem láthattam, hogy a hátuk mögött mi a helyzet, de mindegy is volt a saját szempontomból. A két bika ugyanis még mindig egyenesen felém tartott.

Hogy tovább mélyüljenek a ráncok a homlokomon, a korábban megfigyelt harci madarak kiröppentek Gyertyavárból. Gyorsan ismét a fejem fölé emeltem a két jogart, és összeillesztettem a szimbólum két darabkáját. A két harcos nem vette észre, ők egymással voltak elfoglalva. Nem úgy a bikák, amelyek mintha nagyobb sebességre kapcsoltak volna. Akkor sem érhettem volna el ilyen hatást, ha vörös posztót lengetek meg előttük.

Nem mozdultam. A lábam remegett, de vakon bíztam benne, hogy Cyric majd megvédelmez.

– Cyric szent szimbólumára, álljatok meg! – próbálkoztam még egyszer.

Időközben olyan közel ért hozzám a két állat, hogy láttam az orrlyukaikon kiáramló gőzt. Talán össze is rogytam volna, ha nem szakad ránk az ég. Egy lótestű, sasfejű teremtmény jelent meg a fejünk fölött, és ezüst lövedéket lövellt a csatatérre.

A bikák elérték dobogómat, és enyhén kitértek a hullahalom útjából. A két harcos még jobban oldalra hajolt, hogy folytathassák ádáz csatájukat, élő pengefalat emelve a szemem elé.

– A szent Cyrinishadra kérlek, Cyric, adj erőt nekem! – szétválasztottam egymástól a két jogart, és a két bikára irányítottam őket. Fogalmam sem volt, hogy mi történik majd. Ha bármi is történik egyáltalán.

– Állj! – kiáltottam rájuk.

Semmi sem történt. Cyric hátat fordított nekem. Legalábbis ezt gondoltam. Nem maradt időm elmenekülni. A bikák ott dübörögtek az orrom előtt. Egész testemben remegtem. A bikák persze megérezték a gyengeségemet, és leszegték a fejüket.

Metsző fájdalom hasított a gyomromba. A levegőbe emelkedtem, és átszálltam egy bíbor ruhába öltözött harcos fölött. Becsuktam a szemem, és éreztem, hogy még magasabbra szállok. Egy pillanatra minden hangot tisztán hallottam: a pengék csendülését, a csontok roppanását, a halkan elsuttogott átkokat, a saslovak szárnysuhogását, a bikák patájának dübörgését, a megnyomorított tűzóriások üvöltését. Még az is megfordult a fejemben, hogy addig emelkedem, amíg fel nem jutok a mennybe.

De azt is hallottam, ahogy a testem földet ér, a csontjaim megroppannak, és gurulni kezdek.

– Miért tetted ezt velem, uram? – kiáltottam fel.

Egy sziklának csapódtam, és lerogytam a tövében. A vér vastag sugárban ömlött a hasamból. Valami hihetetlen szerencsének köszönhetően, a két jogar még mindig ott lapult a kezemben. A nap egyre magasabbra kúszott az égbolton, és a bőrömön éreztem gúnyos sugarait. A csatazaj szép lassan elült, és már csak a saját szívverésemet hallottam.

– Miért hagytál el bennünket, Sötét Úr?

A fény eltűnt a szemem elől. Balgán azt hittem, hogy Cyric végre meghallotta a szavaimat, és ő rántott be a sötétségbe.

De csak egy sasló takarta ki a napot. Felágaskodott a levegőben, és egy férfit pillantottam meg a nyergében. Egy kisebb, női alak ült mögötte, bíbor fátyolba bugyolálva. Tisztán láttam fekete szemét, mellyel a csatateret pásztázta. A keze megmozdult.

Engem hív, gondoltam. Biztosan varázsol. Elképzeltem, milyen lehet a hangja, amellyel megparancsolja a könyv megtalálójának, hogy fedje fel magát.

Jobban teszem, ha becsukom a szemem, gondoltam.