Miután bejeztük Cyrickel a beszélgetést, azonnal ellovagoltam Arabelből. Átvágtattam Tilvertonon és az Árnyék-szoroson, Árnyasvölgybe, a tudatlan parasztok és egy vén bajkeverő, egy bizonyos Elminster otthonába. Ruhha, aki megszállt egy rövid időre Arabelben, hogy ellássa valaki Ezüstfelhő sebét, fél nap lemaradással követett. Akárhányszor egy dombon vagy egy hágón keltem át, hátranéztem, és minden egyes alkalommal fölfedeztem azt a kellemetlen fekete foltot az égbolton. Úgy tapadt rám, mint a Káoszkutya Maskra. Ezerszer is elátkoztam, majd a mennyekre néztem, és fennhangon kérdeztem, hogy mit vétettem ellene. Persze nem kaptam választ. Nem azért gyűlölt, mintha bármit is tettem volna ellene, hanem mert én kísértettem az álmaiban, és félt, hogy előbb-utóbb megőrül, mint Cyric.

Bár a boszorkány messze elmaradt mögöttem, mindig csak annyi időre álltam meg, hogy Halah csillapíthassa az étvágyát. Cyric legutóbbi látogatása megacélozta a lelkemet. A világ minden kincséért sem akartam, hogy a feleségem hitetlenül érkezzen meg az Alvilágba. És én sem akartam hitetlenként megtérni a Holtak városába. Márpedig ha nem lelek rá az Igaz Életre, és nem gyógyítom meg az Egy istent, akkor ez a sors vár rám. Éjt nappallá téve lovagoltam hát, és minden szükségletemet háttérbe szorítottam, amelyet nem intézhettem el olyan rövid idő alatt, amíg Halah felfalta aktuális zsákmányát.

Így lovagoltam be egy sáros faluba, ahol Cyric szimbóluma lengedezett egy zászlópóznán, egy tekintélyt parancsoló erőd előterében. A papok természetesen itt is vonakodtak kiszolgálni, amikor megtudták, hogy nem tudok fizetni, de amint megérezték bennem Cyric jelenlétét, megenyhültek. Halahot a kecskék istállójába vezették, engem pedig leültettek egy hosszú ebédlőasztal asztalfőre. Az egész helyiség döngött és rázkódott Mystra támadásainak hatására, de ez a legkevésbé sem zavart.

Miközben az ételre várakoztam, két hívő lépett mellém. Mindketten a fegyverük markolatán pihentették az ujjaikat. Az egyikük egy izmos testalkatú, keskeny arcú fickó volt, ezüst szegélyű vörös köpennyel a vállán. A másik nagyobb darab volt, akkora vállakkal, mint Halah marja. Ő vörös bőrpáncélt viselt, és ő szólított meg.

– Ki vagy te, hogy bemerészkedsz Voonlarba, és megzavarod Gormstadd nyugalmát? – A név említésekor a társára bökött, majd folytatta. – És hogy mersz parancsolgatni a papjainak?

– Malik el Sami yn Nasser vagyok, és az Egy isten szent küldetését teljesítem – feleltem, és fel sem álltam. – Nagy megtiszteltetés a számára, hogy a segítségemre lehet – mondtam, és én is a fickóra böktem.

Erre mindketten döbbenten hátrahőköltek, és elvették a kezüket a fegyvereik markolatáról. Mint minden igaz hívő, ők is megérezték bennem Cyric jelenlétét. Ekkor megjelent egy szerzetes egy teli tállal a kezében. Gormstadd elvette tőle, majd odanyújtotta a vörös páncélos férfinak.

– Miért nem szolgálod fel te, Buorstag?

A fickó biccentett, majd letett egy kupát elém, és teletöltötte az asztalon lévő kancsóból. Ettől azonnal helyreállt a lelki békém. Valósággal kisimultam, ha arra gondoltam, micsoda hatalmat kapok, ha sikerül meggyógyítanom az Egy istent.

– Fáradtnak tűnsz, el Sami – jegyezte meg Buorstag, majd szelt egy kenyeret a saját tőrével, és megkente mézzel. – Talán itt maradhatnál éjszakára.

Tagadólag megráztam a fejem.

– Nem tehetem. Egy Hárfás üldöz, és ha elkap, sosem gyógyíthatom ki Cyricet az őrületéből.

Nem tudom, hogy magam választottam-e ezeket a szavakat, vagy Mystra varázslata tette, de későn döbbentem rá, mekkora hibát követtem el! A két férfi összenézett, dühösen felhorkantak, és ismét a fegyvereikre tették a kezüket.

Felpattantam, hogy elmeneküljek. Gormstadd azonban megragadta a vállamat, Buorstag pedig elkapta a karomat. Biztosra vettem, hogy láncra vernek, és beárulnak Cyricnek.

De annyira letaglózta őket Cyric jelenléte a testemben, hogy vagy elengedték az istenkáromló szavakat a fülük mellett, vagy meg sem hallották.

– Ez a Hárfás… le tudnád írni, hogyan néz ki? – kérdezte Buorstag.

Lerítt róla, hogy olyannyira kedveli a Hárfásokat, mint én.

– Természetesen. Könnyen felismeritek a hippogriffről, amelyen repül, és a fátyolról, amely állandóan elfedi az arcát.

– Értem – mondta Gormstadd. – Ülj vissza, és ebédelj meg rendesen! Buorstag majd gondoskodik róla, hogy ez a Hárfás sose akadjon a nyomodra.