Az éjjeli apállyal hagytam el a barlangot. A parton kúsztam végig, míg már magam mögött hagytam Gyertyavár fényeit, és a tenger fölött köröző hippogriffek is eltűntek a szemem elől. Ezután felmásztam a partfalon, és elkúsztam a legközelebbi tanyáig. Úgy véltem, ezen a helyen nyugodtan pihenhetek, és egy kicsit összeszedhetem a gondolataimat.

Belépem az istállóba, ahol egy kivénhedt gebével, öt kecskével és egy kutyával találtam szemben magam. Rájuk morogtam, hogy maradjanak csendben, majd kerestem egy lyukat a falon, és kinéztem rajta. Majd’ elakadt a lélegzetem.

Egy magányos hippogriff körözött a gazda háza fölött. Két lovast vitt a hátán. A hippogriff gazdáját és a Hárfás boszorkányt. Nem tudom, hogy idáig követtek-e, vagy véletlenül jutottak ugyanoda, ahova én, mindenesetre meglehetősen felzaklatott a látványuk. Hamarosan felkel a nap, és akkor könnyedén észrevesznek, ha menekülni akarok. Mégsem tölthetem az egész napot az istállóban. Amint megvirrad, felderítőket küldenek majd ki a várból, akik játszva követni tudják a nyomaimat.

A hippogriff tett egy újabb kört a ház fölött, majd az istálló tetejétől alig egy karnyújtásnyira elsuhant, de nem szállt le. Csak vakon keresnek. Biztosan azt hiszik, hogy megrémülök a szárnyas fenevadtól, és kiugrok a bokorból, vagy véletlenszerűen megérzik a szagomat, ami több trágyadomb között nem valószínű. Megkönnyebbülten fellélegeztem, és hálát adtam Tymorának, amiért végre végeztem Rinda naplójával.

Még az éjjel olvastam végig a barlangban, egy aprócska tűz fényénél. A könyv nagy része arról szólt, hogy Rinda és Gwydion miként küzdött meg időnként Cyric igaz híveivel. Olykor a saját szavaimat véltem felfedezni Rinda feljegyzéseiben. Ő is ugyanolyan távol került Oghmától, mint én kerültem Cyrictől, amikor Gyertyavár kapuja alatt koldultam. Kiderült, hogy Gwydion erénye a hátránya is volt egyben. Tökéletesen védelmezte a Cyrinishadot, de az istene olyan hatalommal ruházta fel, hogy nem volt szüksége sem alvásra, sem élelemre, vagy bármi egyébre, amely a rendes, valamirevaló férfiembert élteti. Ez különösen nagy gondot okozott Rindának, aki nem tudta kiélni szenvedélyes vágyait. Sokszor visszasírta Zhentilvárat, a szerelmeit és barátait, akiket hátra hagyott, és akikkel már soha többé nem találkozhat. Ebben az egyben teljes mértékben elütöttünk egymástól. Én szentül hittem, hogy egy napon hazatérek, hogy találkozom a herceggel, aki a barátom lett, és szerető feleségemmel.

A napló többé nem tett említést a Cyrinishadról. Csak egyszer, amikor Rinda leírta, hogy Fzoul Chembryl elmenekült a Tesh-partra, majd kis idő elteltével visszatért Zhentilvár romjaihoz, és egy új istenhez kezdett imádkozni, egy bizonyos Iyachtu Xvimhez. Még szerencse, hogy volt, aki nyomon kövesse a célpontom útját. Akárhogy is nézzük, mindössze tíz napom maradt, hogy megtaláljam.

A küldetésem szent küldetéssé alakult. Meg kell mentenem az istenemet, aki jelen pillanatban tán nem értékeli a tetteimet, de megjutalmaz majd, ha elolvassa az Igaz életet, és kitisztul az elméje. Az ellenkezőjét megpróbáltam nem elképzelni, persze nem tudtam kiverni a fejemből Cyric fenyegető szavait. Ha Cyric a tárgyalás folytatásakor is őrült lesz még, akkor nincs remény a számára. Sem az én számomra. Tekintve, hogy mire számíthattam, ha nem engedelmeskedem az Egy isten parancsának, Kelemvor várható kínzásai kellemes csiklandozásnak tűntek csupán.

A hippogriff háromszor is megkerülte a birtokot, és mindháromszor másik irányból érkezett. A gebe végül nem bírta tovább, és rémülten felnyerített. A kecskék természetesen kaptak az alkalmon, és az egész istálló felbolydult.

– Csend legyen! – sziszegtem, és próbáltam lecsitítani őket.

– No lám csak, Malik. Egyre pimaszabb leszel.

Bár az Egy isten csak suttogott, az ezer hang fülsiketítő robajkánt robbant a fülembe. A csontjaim égni kezdtek, amint egy sötét alak takarta ki az állatok világító szemét. Kint a hippogriff ismét meglengette hatalmas szárnyát, és megtett egy újabb kört az istálló fölött. A földre borultam, és a mocsokba fúrtam a fejem.

– Magasságos!

Cyric átvágott az istállón, és megragadott csontos kezével.

– Ne mutass bűnbánatot, ha nem érzed! – mondta, majd talpra rántott. – Mindkettőnknek megalázó, és egyelőre még Tyr védelmét élvezed.

– De…

– Ne aggódj, Malik! Csak tudni akarom, hogy miért árultál el. – Ezzel leporolta a boszorkány köpenyét, melyet azért nem vettem le eddig, mert jó szolgálatot tett a sötétben. – Mondd el bátran! Bármit mondasz is, nem súlyosbítja tovább a helyzetedet. És a büntetésedet.

Hittem neki. Biztos voltam benne, hogy már rég eltervezte, milyen büntetésben részesít. Mégsem tudtam megtenni, amire kért.

– Magasságos, én nem árultalak el. Hogy is árulhatnám el az istenek istenét?

Ekkor megszorította a torkomat, és biztos, hogy csak Tyr védelmének köszönhetem, hogy nem roppant szét a nyelőcsövem.

– Ne hazudj, te… – váratlanul félbeszakította a mondatot, majd elengedett, és megütögette a mellkasomat. Kihúzta a Hárfás szimbólumát a köpenyből, majd belehajította az ürülékkel keveredett sárba, ahová való volt. – Megpróbálok türelmes maradni, Malik. Vagy talán meg kellene látogatnom a feleségedet?

El sem akartam hinni, hogy ekkora kegyben akar részesíteni.

– Valóban megtennéd, Magasságos?

– Természetesen, Malik – csicseregte ezer hangján, amely megnyugtatta háborgó lelkemet. – Csak mondd el, amit hallani akarok!

– Már elmondtam, szentséges úr! Egy szolga nem árulja el a kenyéradó gazdát. Ugyan kiben bízhatnék rajtad kívül? Ugyan melyik isten jutalmazna meg azért, amit érted teszek?

Mintha Cyric megértette volna az érvelésemet. Bíbor fény töltötte meg az istállót, amitől az állatok ismét nyugtalanná váltak. Az Egy isten rám szegezte fekete tekintetét, és tetőtől talpig végigmért. A kutya behúzódott egy szénabála alá, és onnan morgott, persze csak halkan. Nem lehetett valami bátor kutya, ha az évek alatt így megőszülhetett.

– Malik, valóban az igazat mondod?

– Természetesen, Magasságos – bólogattam hevesen.

Persze nem törődött a válaszommal. A mellkasomba fúrta csontos ujját, és addig tolt, amíg a hátam nekiütközött az istálló falának.

– Ez most fájni fog, de nem halsz bele. Addig nem, amíg Tyr védelme alatt állsz.

Azonnal a csontos kézre esett a pillantásom, és a szívem a torkomba ugrott.

– M… mit cs… csinálsz?

Cyric még erősebben nyomta az ujját, mint eddig, és éreztem, hogy szegycsontom benyomódik. A bordáim épp ellenkezőleg, kidudorodtak. Iszonyatos reccsenés hallatszott, mintha egy óriás állt volna rá a mellkasomra. A szívem majd’ kiszakadt a helyéről. Minden egyes szívverésemkor éreztem, hogy nekinyomódik a gerincoszlopomnak és a szegycsontomnak. Csak nem azt akarja elérni, hogy szétrobbanjon a szívem?

A keze átlátszóvá vált, és behatolt a testembe. A kézfeje eltűnt, és csak csuklótól felfelé látszott a karja. A testem ledermedt, mintha jégtömbbe zárták volna, és elillant minden fájdalmam. Megfogta a szívemet. Éreztem, amint az izmok hozzáérnek a csontos ujjaihoz.

– Erősebb, mint gondoltam – mondta elismerően. – Ez nem jó. Az erős szív Tempusnak és Tormnak való.

Megroggyant a térdem. A falnak tántorodtam, és a földre csúsztam. Semmit sem tehettem ellene. A melegség visszaáramlott a testembe. A fülemet hangos dübörgés töltötte be, és különös ürességet éreztem a mellkasomban. A kutya megengedett magának egy halk ugatást, a kecske fölmekegett, és én tudtam, hogy Cyric kitépte a szívemet, és a tenyerében tartja.

Nem is volt olyan borzalmas látvány, mint képzeltem. Egy szivacsra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy ebből vér spriccelt, nem pedig víz.

– Az Egy isten szerelmére! – annyira elkábultam, hogy nem gondoltam végig, mit mondok. – Én csak egy szerencsétlen halandó vagyok! Azonnal tedd vissza!

– Majd ha végeztem.

Rám se nézett. A szájába vette a szívemet, és beleharapott. Olyan iszonyatos üvöltésben törtem ki, hogy még a tanya gazdája is biztosan felriadt álmából. Cyric oldalra fordította a fejét, és kiköpte a darabkát, amelyet kiharapott a szívemből.

– Még friss! – jegyezte meg.

– Persze, hogy az. Most tépted ki a mellkasomból!

– Nem így gondolom – ezzel ismét talpra rántott. A képe csurom vér volt. El kellett fordítanom a fejem, mert nem tudtam elviselni a látványt. – Igazat mondasz.

– Sosem hazudnék neked.

– Dehogyisnem! – mondta, és a falnak lökött. Egy ideig kivárt, hogy elesek-e, majd elhátrált, és megcsóválta a fejét.

– Ennek semmi értelme – suttogta.

Az istálló mennyezetére emelte a szemét, és önmagával beszélgetett.

– Ne légy ostoba! Látnod kell, hogy mi folyik itt!

Körbefordult a tengelye körül, és női hangon szólalt meg.

– Mindig is Malik volt a legelhivatottabb híved – az Egy isten pontosan ezeket a szavakat használta. – Hű hozzád. Te magad is megízlelhetted.

– De mindenki elárult minket! – vágott vissza Cyric mély, dörgő hangon. – Maga Oghma is elismerte!

– Ő azt mondta, hogy úgy tűnik – érkezett egy harmadik hang. A kutyához intézte a mondanivalóját, és a szegény állat már nem tudta eléggé összehúzni magát. – És azt mondta, hogy ki kell találnunk, miért.

Ekkor az Egy isten a saját mellkasába mélyesztette a kezét, és barna, aludttejszerű massza ragadt az ujjaira. Még sosem éreztem ilyen erős bűzt. A kecskék azonnal a mocsokba fúrták az orrukat, hogy elnyomják a szagot. A kanca keserves fuldoklásba kezdett, a kutya pedig kimászott a fedezékből, és azt tette, amit én is tettem volna, ha nem remegek annyira.

Cyric a szájához emelte a rothadó masszát, és megkóstolta.

– Romlott – állapította meg ezer hangon. – A velejéig.

Az Egy isten végül visszanyerte az önuralmát, és elém lépett. Fölemelte a kezét, és megkínált.

– Kérsz belőle? – kérdezte.

Természetesen felelni sem tudtam döbbenetemben. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány halandó étkezett együtt az istenével, de vajon hányan részesültek már ekkora kegyben? Csak bámultam a barnás masszát, és azon gondolkodtam, milyen előnyeim származhatnak abból, ha megkóstolom az Egy isten szívét: kimeríthetetlen erő, ellenállás a betegségekkel szemben, sőt, talán maga a halhatatlanság!

Annyira közel tolta az arcomhoz a szívét, hogy tisztán láttam a felületén tekergőző fehér inakat. Azoknak az isteneknek a lelkei voltak, akiket megölt, hogy ő legyen az Egy isten. Be kell vallanom, hogy ezt akkor még nem tudtam, és felfordult tőle a gyomrom. Mindenesetre becsuktam a szemem, kinyitottam a szám, és próbáltam kizárni az elmémből a bűzt, amelyet az isteni manna bocsátott ki magából.

De mikor maradtam én bátor életemben? Amikor a nyelvem hozzáért Cyric szívéhez, forogni kezdett velem a világ. A látásom elhomályosult, a hangok elhalkultak körülöttem, sőt még saját szívverésemet sem hallottam többé.

Amikor kinyitottam a szemem, a fal tövében ültem, és Cyric fölém magasodott. Még mindig a kezében tartotta mindkét szívet, és mintha méricskélte volna őket.

A baljában tartott barnás masszára nézett, majd megszólalt.

– Azt hittem, nem – mondta, majd megcsóválta a fejét. – Malik! Mire figyelmeztetett Oghma? Van valami gond velem?

Kereskedő tapasztalatomból tudtam, hogy az efféle egyszerű kérdéseket nem lehet elütni kitérő válaszokkal. Lágyan megérintettem Cyric karját, de vigyáztam, nehogy megérintsem a szívét.

– Semmi – mondtam. Ezzel le is akartam zárni a kérdést, de az igazság kibuggyant a számon, és kimondtam, mielőtt még észbe kaphattam volna. – Semmi, amit ne lehetne helyrehozni. Azért rohad a szíved, mert elfordultál a híveidtől, és elhanyagoltad isteni kötelességedet. Oghma ezt próbálta elmondani neked.

Cyric megszorította a szívemet. Biztos, hogy össze akarta roppantani, hogy azonnal meghaljak, ha elszáll rólam Tyr védelme, én azonban folytattam.

– Bezárkóztál új palotádba…

– A Legfelsőbb Trón kastélyába! – dörögte.

– …és abba a hitbe ringattad magad, hogy te irányítod az összes istent. Amikor megtagadják a parancsaidat, azt hiszed, hogy féltékenyek a hatalmadra, de még mi, halandók is tudjuk, hogy a hátad mögött kinevetnek…

– Kinevetnek!?

A szó puszta ereje a falnak vetett. Tudtam, hogy még Tyr sem védhet meg az Egy isten haragjától. Fejet hajtottam előtte.

– Bocsáss meg, Magasságos – kértem egy ártatlan gyermek hangján. – Nem tudom, mi lelt.

– Mystra igazmondó varázslata! – sziszegte, majd hirtelen mind az ezer hangja kacagni kezdett. – Ő maga védett meg!

– Megvédett?

Ledobta a szívünket a mocsokba, és megragadta a vállamat.

– Mystra az isteneknek szánta a varázslatát, te pedig csak egy halandó vagy! – Ekkor hallottam először Mystra varázslatáról, de azonnal értelmet nyert. – Neked még itt a Faerűnön is igazat kell mondanod!

Elkeseredve felnyögtem. Nem túl biztató egy kalmárra nézve.

– Igazat kellett mondanod nekem. És ez az igazság megmenthet engem!

Elfordítottam a fejem. Én is pontosan ezt terveltem ki.

Egy idő után az Egy isten megelégelte féktelen kacaját, és felvette a szívemet. Lesöpörte róla a koszt, majd nekem szegezte a kérdést.

– Mit kell most tennem?

– Engem kérdezel, Magasságos?

– Igen, és őszinte választ várok – mondta.

Ismét vad kacajban tört ki, amely szerencsére elég időt biztosított nekem, hogy előálljak egy megfelelő válasszal.

– Az apám azt mondta egyezer: „A teve nem azért fél a hajcsártól, mert ő azt akarja, hanem mert ismeri a hajcsárt”.

Cyric meredten bámult rám, de mivel nem voltak arcizmai, nem láttam, hogy nem érti, miről beszélek.

– Malik, mégis mi a kilenc pokolról beszélsz?

– A teve nem a hajcsár ostorától fél. Mit számít neki pár ostorcsapás, hisz vastag bundája van. Azért fél tőle, mert már látta, amikor tevét evett.

Cyric továbbra is csak meredten bámult, így úgy gondoltam, elmagyarázom a dolgot.

– Te vagy a hajcsár, magasságos…

– Értem, Malik. Isten vagyok, vagy tán már elfelejtetted? Azt javaslod, mutassam meg nekik, hogy milyen veszélyes vagyok valójában.

– Igen.

– Tudom is, hogyan. – Vörös láng gyúlt a szemében. – Adon!

– Mystra főpapja? – Ismertem a nevét Rinda naplójából. Sokat segített neki és Gwydionnak, sőt, még szállást is adott nekik egy Tegea nevű kis falucskában. – Mystra biztosan erősen őrzi…

– Ez legyen az én gondom. Te csak menj vissza a… – hirtelen elharapta a mondat végét. Oghma varázslata még mindig működött, és már nem emlékezett rá, hogy hol van a Cyrinishad. – Menj vissza oda, ahol megölted Rindát, és szerezd vissza a Cyrinishadot!

– Ahogy… – azt akartam mondani, ahogy parancsolod, de Mystra varázslata ismét megtréfált, és csakis az igazságot mondhattam. – …tudod, nem akarok visszatérni Gyertyavárba. A Zhentilvárba megyek.

– Micsoda? Zhentilvárba? – A kutya a legtávolabbi sarokba menekült ijedtében. – Minek?

Nem feleltem, hisz csakis az igazságot mondhattam volna.

– Nos?

Még mindig nem feleltem.

Cyric fürkésző pillantást vetett rám. Kitértem előle, és a tenyerében dobogó szívemre néztem. Vajon visszakapom valaha? Követte a szemem vonalát, és ő is a dobogó szervre nézett.

– Értem. Nem mondhatod el – mondta, majd a szemembe nézett, de én továbbra is a szívemet bámultam. – Most akkor mitévő legyek, Malik? Bízzak meg benned?

– Bármit teszek is, az a te érdekedet szolgálja – mondtam gyorsan, és Mystra mágiájának köszönhetően még hozzátettem. – Csakis így menthetem meg saját magam.

Cyric a szájához emelte a szívemet. Elfordítottam a fejem, mert azt hittem, hogy megint beleharap, de csak végignyalta a nyelvével, és undorodva felhúzta az orrát.

– Azt hiszem, meg kell bíznom benned. A szíved igaz. Ez megmagyarázza, hogy miért buktál el Gyertyavárban. Lehet, hogy nem is Rindánál volt a Cyrinishad! Mit is mondotok ti kereskedők folyton? „A tolvaj mindig a lezárt ládát lopja el elsőként?”

Bólintottam. Az apám valóban előszeretettel használta ezt a szófordulatot. Ez valójában azt jelenti, hogy egy bölcs ember sosem oda rejti az aranyát, ahol a legegyértelműbb.

– Igen, ez az! Csak egy hamisítvány volt nála! Csali! – Cyric izgatottan talpra ugrott, és majdnem rátaposott a saját szívére, amely még mindig ott hevert a mocsokban. – Zhentilvárban rejtette el a Cyrinishadot! Igazam van?

Összeszorítottam a számat, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy nem érzek ellenállhatatlan kényszert arra, hogy válaszoljak. Bár a szuka arra kárhoztatott, hogy mindig az igazat mondjam, nem kellett megszólalnom az akaratom ellenére. Ennyi szabadságom legalább maradt.

Mivel nem feleltem, Cyric teljesen beleélte magát ragyogó elképzelésébe.

– Pompás! – örvendezett. Lehajolt, és felhúzott a földről. – Segítségre lesz szükséged, hogy még a tárgyalás előtt átkutathasd Zhentilvárat.

– Odaviszel?

– Tudod, hogy nem tehetem, Malik. Sosem találnád meg a Cyrinishadot. Oghma varázslata meggátol abban, hogy rátaláljak – ezzel a kezembe nyomta a szívemet, és a gebe felé fordult. A szegény pára felvinnyogott, majd félve ráemelte kerek szemét.

– De gondoskodhatok róla, hogy legyen egy jó hátasod.

– Egy jó hátasom? – Ezt a rühes, kivénhedt lovat semmiféleképpen nem lehetett jó hátasnak nevezni. – Elég, ha a zablával segítesz, Magasságos.

– Zabla? Egy ilyen életerős lónak? – kérdezte, és közelebb lépett az állathoz.

A ló a falhoz lapult, a kecskék átmenekültek az én oldalamra, én pedig lehajoltam, és felvettem Cyric szívét. A kecskék mindent felzabálnak, bármennyire féljenek is.

Cyric megragadta a ló fejét, és a szájához húzta. Az állat annyira megrémült, hogy hátrarúgott, és kiütött egy deszkát az istálló oldalából. A reggeli napfény utat tört magának, és elkeveredett a bíbor ragyogással, amelyet Cyric sugárzott. Cyric kitátotta a száját, és a ló nyakába harapott. A gebe felvisított, mint egy sas, csak százszorta élesebben. Én majd megsüketültem, a kutya vonyítani kezdett, a kecskék pedig megrohamozták a bejárati ajtót.

A vér vastag sugárban spriccelt az állat nyakából, és megfestette a földet. A gebe életereje elszállt, és a saját vérébe rogyott. A gyomrom ismét háborogni kezdett, ezért inkább elfordultam. Kinéztem egy repedésen keresztül az udvarra. A gazda kint állt, egy nyílpuskával a kezében. Földbe gyökerezett a lába.

– Malik! Ne bámulj! Hozd a nyerget!

Azonnal a ruhaujjamba csúsztattam a szívemet, és leakasztottam a lószerszámokat a falról. Az állat elterült a földön, Cyric pedig ráfeküdt. A sebre szorította felhasított tenyerét, és valamiféle fekete folyadék szivárgott át a gebébe, amely szemmel láthatóan kezdett éledezni. A teste megerősödött, a szőre kisimult és fényesen csillogott.

Cyric elvette a kezét a sebről. Mindkét seb azonnal behegedt, és kék fény költözött a ló szemébe. Prüszkölt egyet, fagyos gázt eregetve a levegőbe, miközben felfedte cápaszerű fogait. Megrázta a sörényét, és rám nézett.

– Adj neki nevet! – mondta Cyric, majd kivette a kezemből a szerszámokat, és felnyergelte a lovat. – Csak te nevezheted el.

– Halah – vágtam rá. Nem csak azért, mert azt jelenti, gyors, hanem mert több szempontból is a feleségemre emlékeztetett.

A ló örömittasan felnyerített, majd lerázta magáról Cyricet, mintha az isten csak egy senki lenne.

– Lépj hátrébb! Éhes – figyelmeztetett Cyric.

Alig tudtam félreugrani előle. Egyetlen hatalmas szökelléssel sarokba szorította a kecskéket. Másodpercek alatt elintézte őket, majd a vinnyogó kutya felé fordult. Látva a ló szándékát, az eb kiugrott a lyukon, amelyet korábban a ló rúgott a ház oldalába, és eliszkolt. A ló megtorpant a fal előtt, bár biztos, hogy könnyedén áttörhetett volna rajta, majd visszament a döglött kecskékhez.

– Mindig hagyd enni! Éjjel-nappal vágtázhatsz vele, de ha egyszer megéhezik, akkor ne akarj az útjába állni.

– Nem áll szándékomban – feleltem, és elborzadva néztem, amint a paripa szőröstül-bőröstül felfalja mind az öt kecskét.

Az Egy isten ekkor benyúlt az ingujjamba, és kivette onnan a szívemet.

– Hagyd ezt itt! Valami erősebbre van szükséged.

– E… erősebbre? – hebegtem.

– Addig ezt megőrzöm neked – mondta Cyric, majd behelyezte a szívemet a mellkasába. Összerezzent, mintha valami különösen keserűt nyelt volna. – Talán még a hasznomra is lehet, ha igazad van Oghmával kapcsolatban – tette hozzá.

A mellkasomra néztem, amelyben hatalmas űr tátongott.

– Ne aggódj, Malik! Használhatod a szívemet, amíg véget nem ér ez a küldetés. – Kiemelte a kezemből a szívét, levette róla a fehér, ínszerű valamiket, és lenyelte őket. – Nem lenne bölcs dolog, ha ezeket is belehelyezném a testedbe, nem igaz? El sem tudom képzelni, micsoda galibát okoznának.

Miután az utolsó fehér inat is lenyelte, térdre rogytam előtte.

– Kérlek, Magasságos! Nem vagyok méltó erre a hatalmas kegyre! Hadd tartsam meg a saját szívem!

– Ne vinnyogj, Malik! – mondta, majd behelyezte a mellkasomba rothadt szívét. – A saját érdekemben teszem.