Sötét sáncokat pillantottam meg a távolban. A Tesh folyó barnán hömpölygött nyugat felől, keletre a Hold-tenger szürke vidéke terült el, míg a csatatér fölött sárgás köd kavargott. Pont, ahogyan Rinda leírta. Végre eljutottam zarándoklatom színhelyére: Zhentilvárba.

Halah halálos iramban vágtázott a cél felé, és alig bírtam megkapaszkodni a nyergében. A fárasztó út véget ért, de a neheze csak most következik. Meg kell szereznem Cyric igaz történetét Fzoul Chembryltől, majd rá kell vennem az Egy istent, hogy olvassa el, és minderre négy napom maradt.

Minél közelebb értünk a városhoz, annál tisztábban láttam Cyric haragjának jeleit. Annyira megharagudott a vár áruló népére, hogy hagyta, hogy a sárkányok és az óriások szinte a földig rombolják a városfalat és az őrtornyokat. A magasabb épületeknek kivétel nélkül hiányzott a teteje és a felsőbb emeletei. Ennél többet nem láthattam a távolból, mert a várost eltakarta egy furcsa alakú kiszögellés, amelyet előbb meg kellett kerülnöm.

Mikor elég közel értünk, hogy megpillantsuk az első kunyhókat, rá kellett döbbennem, hogy Zhentilvár korántsem az az impozáns város, ahogy azt Rinda naplója lefestette. Ahogy meg tudtam becsülni, csupán ezerlépésnyi széles lehetett, és még annyi sem lett volna, ha a Tesh folyó nem szeli ketté. Lehet, hogy a barbárok ezt városnak tekintik, de a pompás Calimshanban csupán egy kerület lehetett volna!

Lelassítottam Halahot, majd közelebbről is szemügyre vettem a terepet. A folyón átnyúló dombot zúzott kőből emelték.

Inkább csak szemétdombnak tűnt, ahol a kőtörmeléket halmozták fel az ostrom utáni takarításban.

Elporoszkáltunk a kunyhók mellett, és a különös domb eltűnt a szemünk elől, ahogy beértünk a sáncok mögé. A kapu nyitva volt, de két őr kilépett elénk, és felemelték az alabárdjaikat. Mindketten nagydarabok voltak, és mindketten a zhentek szimbólumát viselték a láncingükön: egy fehér, kesztyűs ököl, rajta egy drágakővel.

Megrántottam Halah kantárszárát, hogy álljon meg. Azonnal koldusok lepték el az utcát a kapun túl, készen rá, hogy megrohamozzanak, ha belépek. Két másik alak is feltűnt. Egy idősebb, térképpel a kezében, és egy másik, aki egy fiatalabbat rángatott maga után. Tartottam tőle, hogy Halah esetleg megeszi a fiút. Elzavartam őket, majd az őrökre néztem.

– Beléphetek?

– Mondd meg a neved, és a jöveteled célját! – dörögte az idősebbik. Égő tőzeg szaga csapta meg az orromat, miközben a szavait hallgattam, és a nyüzsgő város zsivaja jutott el a fülembe. – És vedd elő az erszényedet, hogy lássuk, ki tudod-e fizetni a kapuvámot!

Minden valamirevaló kereskedő okosabb annál, semmint megmutassa az erszényét egy idegennek. Ha az őrök nem is tolvajok, biztos, hogy összejátszanak a helyi céhvel. De ha ez sem igaz, akkor is az erszény súlyától függően határozzák meg a belépti vám nagyságát.

Eszem ágában sem volt elővenni az erszényemet.

– Jobb lenne, ha megmondanátok, hogy mennyiért léphetek be Zhentilvárba, és én majd eldöntöm, hogy mitévő legyek.

Az idősebb őr felmérte szakadt, megviselt ruházatomat, majd a pompás paripát. Szemmel láthatóan azon vívódott, hogy lótolvajjal áll-e szemben, vagy becsületes alak vagyok, és az utam során támadtak meg a banditák. Persze ez is csak azért érdekelte, mert a tolvajtól több pénzt kérhet, mint attól, akit esetleg kiraboltak. Halah fekete párát lövellt az orrából, és idegesen felhorkant. Csak remélhettem, hogy nem kívánja lerángatni róluk a sűrű szövésű láncinget.

A fickó végül úgy döntött, hogy inkább áldozat vagyok, semmint tolvaj.

– Négy ezüstért beléphetsz.

– Négy ezüst?! – horkantam fel. Persze a tízszereséért is be tudtam volna lépni, hisz Halah áldozatait sorra megszabadítottam az erszényeiktől. Az apám azonban arra tanított, hogy mindig a lehető legelőnyösebb üzletet kössem, így megráztam a fejem. – Az utcán kellene aludnom! Csak ennyit adhatok – mondtam, és benyúltam Ruhha köpenye alá, hogy elővegyek egy rézérmét, de Mystra az ezüstre irányította az ujjaimat, és így azt adtam nekik. Az őr meglepődve kapta el az érmét. Biztosra vettem, hogy három nyamvadt rézért is beengedett volna.

Megsarkantyúztam a pokoltáltosomat. Amint az őrök mellé ért, megnyalta a fogait. Az őrök nem tágítottak az utunkból.

– Most mondd meg a neved, és a jöveteled célját! – zengte a fiatalabb őr. Látszott rajta, hogy sokkal jobban élvezi a munkájának ezt a részét, mint a társa a vámgyűjtögetést. – Nem akarunk rossz elemeket beengedni Zhentilvárba!

– A nevem Mu… – Mystra átkának hála, a hangom elcsuklott, és az igazat kellett mondanom. – A nevem Malik el Sami yn Nasser. Elég annyit tudnotok a jövetelem céljáról, hogy a városotok elöljárójával kell találkoznom. – A szuka varázslata természetesen a nevét is kikényszerítette belőlem. – Fzoul Chembryllel.

Azonnal tudtam, hogy ez rossz ómen. A térképes fickó és a társai elillantak, és a koldusok is azon nyomban felszívódtak. Elátkoztam Mystrát a varázslatáért. Eszem ágában sem volt felfedni, hogy Fzoul Chembrylt keresem.

Az idősebb őr nyugodt maradt, és leeresztette a fegyverét. Intett ifjú társának is, hogy kövesse a példáját.

– Jobban teszed, ha nem ejted ki a zsarnok nevét hangosan – súgta oda nekem az őr. Halah éhesen méricskélte, és ha a harcos nem olyan elővigyázatos, hogy a ló pofája elé billentse az alabárdját, akkor bizonyára pillanatok alatt elveszítette volna a karját. – Fzoul rajta van Orgauth nagyúr feketelistáján.

– Értem. Meg tudnád mondani, hogy hol találom a palotáját?

– A palotáját? Itt, Zhentilvárban?

– Akkor talán Iyachtu Xvaim templomát. Nagy utat tettem meg, és…

– Hívő vagy?

Az őr a homlokához érintette a tenyerét, és kétszer is kacsintott mindkét szemével. Kereskedőként értettem az efféle titkos nyelveket, és az ő gondolatát is kitaláltam. Megismételtem a jelet, és bíztam benne, hogy Mystra varázslata csak a hangos beszédre vonatkozik, erre nem.

A szám azonban magától kinyílt, és a következő szavak buggyantak ki belőle.

– Cyric, az Egy örök isten híve vagyok!

– Egy Cyric-hívő? – Az őr ellépett tőlem, mintha leprás lennék. – Egy bűzlő, mocskos Cyric-hívő?

Tekintve, hogy mennyit lovagoltam, nem vitatkozhattam a megállapításával, ugyanakkor nem tévesztettek meg a szavai. Mellbe rúgtam, majd bevágtattam Zhentilvárba. A legtöbb városban nyílzáport zúdítottak volna rám az őrtoronyból, itt azonban csak egy kővel dobták meg a vállamat.

– Cyric-hívő! – kiáltotta valaki a hátam mögött.

Hátranéztem. A két őr köveket gyűjtött, hogy megdobáljanak. Ezzel egy időben romlott zöldségek hullottak a nyakamba minden irányból. Jobban jártam volna a nyílvesszőkkel, mert azoktól Tyr mágiája megvédett volna, így azonban beterített a mocsok.

– Cyric-imádó! – kiáltották az őrök, és megdobáltak. Nem tudtam mire vélni különös viselkedésüket. Megfordultam, és ekkor megpillantottam a sikátorokból előmászó koldusok seregét. Rothadt zöldségekkel dobáltak. Tisztességes lakosoknak tűnő emberek csatlakoztak hozzájuk, akik kövekkel fegyverkeztek fel ellenem. Az egyikük arra vetemedett, hogy kihajítsa az ágytálját az ablakon, és az éppen Halah fején csattant.

Ezt a büszke táltos már nem tűrhette. Felágaskodott, fekete füstöt lövellt ki a torkán, majd körbefordult, és a legközelebbi dobálókat agyonzúzta a patáival. Semmit sem tehettem ellene. Minden erőmre és ügyességemre szükségem volt, hogy a nyeregben maradhassak. Cyric szíve dübörögni kezdett a mellkasomban, és egy idő után semmi mást nem hallottam, csak forrongó vérem süvöltését.

Halah bezúzta egy építőmunkás koponyáját, aki a sérült városfalon dolgozott.

– Bolondok! Így jár, aki sértegetni meri az Egy istent! – kiáltottam fel.

Halah megpördült, beleharapott egy selyemruhás kereskedő vállába, majd elhajította.

A karom elégedett mozdulatával követtem a férfi röptét.

– Lássátok és érezzétek Cyric haragját!

A tömeg lassan elhátrált. Első ízben nézhettem körbe. Egy kövekkel kirakott utcán voltunk, szürke, hivatalos épületekkel körülvéve. A házakat kisebb-nagyobb kő- és törmelékhalmok szegélyezték. A kőművesek még nem végeztek a munkálatokkal Cyric tombolását követően. Az utca végén egy másik kapu tátongott. Egy félkész hídra nyílt, amely mögött egy furcsa kőhalom magasodott, melyet már korábban észrevettem.

Futó léptek zaját hallottam. Hátranéztem, és fekete ruhás őröket láttam kirohanni az őrtoronyból. Bár Tyr mágiája megvédett volna a fegyvereiktől, kevés hasznát vettem volna, ha lefognak, és tömlöcbe vetnek. Ekkor egy szénakazalhajú banya elém állt. Az egyik koldus, aki nem menekült el Fzoul nevének említésére.

– Várj! – mondta, és fölemelte a kezét.

Halah felágaskodott, mire a nő védekezőn maga elé kapta a karját.

– Hagyj életben, ha Cyricet követed! – könyörgött.

Halah patái az öregasszony mellett landoltak. Ekkor két nyílpuskalövedék talált hátba, de belegabalyodtak Ruhha köpenyébe, és még csak hozzá sem értek a testemhez. A banya szeme kidülledt döbbenetében.

– Az Egy örök isten szent nevére!

– Mit akarsz, öreganyó? – kérdeztem. Lopva hátrapillantottam a vállam fölött. Az őrök már csak tízméternyire voltak. – Nincs időm!

– Segíts fel! – kérte, és felém nyújtotta a karját. – A templomban biztonságban leszel.

Felhúztam a nyeregbe, majd megsarkantyúztam Halahot.

– Cyricnek temploma van ebben a hitetlen városban?

– Fordulj balra! – Egy sikátorra mutatott, és csak azután felelt a kérdésemre. – Vannak, akik tudják, hogy Cyric jogosan fordult ellenünk. Nem vagyunk túl népszerűek, ahogy láthatod, de Orgauth nagyúr fél Cyric haragjától, és megvédelmezi a templomot.

Olyan keskeny sikátoron vágtattunk végig, hogy a lábam hozzáért a házak falához. Halah átugrott két alvó kolduson, majd lehajolt az egyikhez, valószínűleg azért, hogy fölkapja, amikor a banya egy másik sötét sikátorra mutatott.

– Itt jobbra!

Befordultunk a sarkon, vágtattunk pár métert, majd egy tágas térre jutottunk.

– Balra!

Miközben próbáltam tartani az irányt, Halah feltört egy tyúkokkal teli lovaskocsit, és megevett egy szerencsétlen állatot.

– Tudod, hol van Fzoul Chembryl? – kérdeztem a nőtől.

– Természetesen, de a kapunál nem kellett volna megemlítened a nevét. Kémei vannak ott, ahogy nekünk is. Most, hogy megtudta, keresed, óvatosabb lesz.

– Nem tehetek róla – feleltem az igazságnak megfelelően.

Mintegy százötven méter múlva egy zömök, fekete épület udvarán találtuk magunkat. Ez sem volt jobb állapotban, mint akármelyik másik. Hiányzott a teteje és a második szint, ráadásul az istenkáromló árulók összekenték a falait, Cyricet okolván a várost leromboló pusztításért.

Cyric még egészen kegyes volt a városhoz, tekintve a sok sértést, amely itt érhette őt, morfondíroztam.

A banya leszállt a nyeregből, majd bekopogott a templom rézajtaján.

– Svanhild testvér vagyok! Engedj be gyorsan! Cyric megmentőt küldött közénk!