Tang herceg a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy testőröket gyűjtsön maga köré, majd hazalovagoljon a Gyömbérpalotába, amely mintegy félnapi lovaglásra feküdt Elversulttól, déli irányba. Kimerülten érkezett meg. A szolgáinak csak annyit mondott, hogy mosdassák meg, és dugják ágyba. Mélyen aludt egészen éjfélig, amikor azonban hátborzongató üvöltés hangjaira kelt. Közelről és távolról hallotta egyszerre. Mintha a hálószobája megnyúlt, és minden irányba kiterjedt volna.

Azonnal Mystra ajándéka jutott az eszébe, és felült. Fekhelyét teljesen felpúpozták selyempárnákkal és takarókkal. Az ágyat szegélyező palánkokra ádázul vicsorgó szörnyeket faragtak, hogy azok őrizzék az álmát. Ők védelmezték meg a gonosztól, nehogy elrabolhassa a lelkét éjszaka. A szolgájára nézett, aki az ágy lábánál üldögélt, és nem mozdult. Lehet, hogy csak álmodta az üvöltést?

Ekkor ismét hallotta. Ezúttal közelebbről, és oly vérfagyasztóan, hogy azonnal felállt a szőr a hátán. A szolga még mindig nem nyitotta ki a palánkot, és meg sem nyikkant. Különös. Kihúzta a párnája alól a legfinomabb sou acélból készült tőrét, majd az ágy végébe kúszott. Mystra vajon előre látta mindezt? Ezért áldotta meg a kardját? Becsúsztatta a tőr hegyét két palánk közé, és óvatosan, nesztelenül szétfeszítette.

A szolga élettelenül, tágra nyitott szemmel feküdt a padlón. A gyilkos drót még mindig ott feszült a nyakán. Tang elvette róla a tekintetét, és az árnyékban motoszkáló orgyilkosra emelte. A tompa fényben úgy tűnt, hogy a gyilkos teste ring a levegőben, mintha csak füstből lenne. A szekrényt vizslatta éppen, ahol Tang a legbecsesebb fegyvereit tartotta. A szekrény valójában egy létrához hasonló fegyvertartó emelvény volt, amelyen díszesebbnél díszesebb kardtartó hüvelyek csüngtek. Természetesen a legfelső sorban lapult a mágikus chien, amelyet Mystra áldott meg.

Tang meg sem próbálta riasztani az őrséget. A gyilkos valószínűleg mindenkivel végzett. Inkább a tolvajt méricskélte, aki meredten nézte a kardot, mégsem nyúlt érte.

Tang persze nem sejtette, hogy a tolvaj nem más, mint Mask. Ahogy az isten sem sejtette, hogy a herceg felébredt, és minden mozdulatát látja. Minden idegszálával a különös pengére koncentrált, és ettől kicsit eltompultak az érzékei. Még a hüvelyen keresztül is vakítóan ragyogott Mystra mágiája. Ettől csak még óvatosabbá vált. Természetesen azonnal tudta, hogy az egész csak csapda, amikor először hallott a mágikus pengéről. Ennek ellenére eljött. De egy olyan fegyver, amellyel sakkban lehet tartani a Káoszkutyát, sőt mi több, végezni is lehet vele, megéri a kockázatot.

Kezef földöntúli üvöltése ismét megrengette a palotát. Mask összerezzent. Egy pillanatra felsejlett előtte, mi történne, ha a Káoszkutya egyszer valóban a húsába mélyesztené méregtől lucskos agyarait. Elővett egy darab szarvashúst a köpenye alól, és az egyik sötét sarokba hajította. Ezután elővett egy kiéheztetett farkaskölyköt a másik zsebéből, és letette a földre. Kíváncsi volt, a kard vajon megakadályozza-e a kölyköt abban, hogy a húsért szaladjon.

A kölyök beleszimatolt a levegőbe, majd a padlóra hanyatlott, és holtan terült el.

Mask majd felsikoltott örömében: a fegyver hatalmasabb erővel bír, mint remélte. Meg sem kellett érintenie a kölyköt, anélkül is elpusztult. Már csak ki kell iktatnia valahogy Mystra csapdáját, és mehet is a fegyverrel. Ez persze nem ígérkezett olyan egyszerűnek, hisz a mágikus aura elhomályosította a látását.

Ekkor újabb üvöltés harsant abból a sötét sarkból, amelyen keresztül Mask a szobába érkezett. Oly erős és közeli volt az iszonyatos hang, hogy Tang ágya beleremegett.

Tang összerezzent. Attól félt, hogy a zaj rátereli a gyilkos figyelmét. A tolvaj – mert Tang még mindig azt hitte, hogy csak egy közönséges tolvaj – azonban nem foglalkozott vele. Fel-alá járkált a kard előtt. Egyszer elfnek, másszor embernek látszott, sőt időnként mintha orknak tűnt volna. Tang mindezt a gyenge fény játékának tulajdonította.

El sem tudta képzelni, miért tétovázik annyit, de remélte, hogy előbb vagy utóbb összeszedi végre a bátorságát. Az egyre közeledő üvöltésből ítélve, Mystra előre látta ezeket az eseményeket. Felkészült, hogy amint a tolvaj a kardért nyúl, támadásba lendül. Bár a jelek szerint a kísérteties kutya előbb ér a szobába, semmint a tolvaj megmozdulna.

Már egészen a falapoknak nyomta az arcát, olyan erősen figyelt. A kutya még kétszer felvonyított. Úgy tűnt, hogy még az orgyilkos is összerezzen a hangjától, és többször is idegesen a hang irányába fordult.

Iszonyatos hörgés robbant be a szobába, és egy sárga szempár jelent meg a sarokban. A kutya alakja nőni kezdett, és Tang nem várhatott tovább. Előreszegezte a tőrét, és rátámadt a tolvajra.

Az orgyilkos meg sem mozdult, Tang mégis egy gnollal találta szemben magát hirtelenjében. Mint minden sou harcos, ő is elsajátította a harcművészet rejtelmeit. Megtorpant a lény előtt, és iszonyatos, csonttörő rúgást mért a térdkalácsára.

Semmi sem történt, leszámítva, hogy jó pár csontja eltört a lábfejében.

– Ostoba! – sziszegte a tolvaj. – Hagyj békén, különben…

A morgás éktelen üvöltéssé fajult, és a rothadó hús bűze árasztotta el a hálószobát. Karmos lábak indultak felé, és Tang tudta, ha nem szerzi meg a kardot, meghal. Úgy tett, mintha megint meg akarná rúgni ellenfelét, majd belekapott a szemébe, és közben próbálta a válla fölött leakasztani a pengét a falról.

Egy homályos, szellemszerű kar hárította a támadást, majd olyan erővel lökte el, hogy az ágyig repült.

Bár minden porcikája sajgott, oldalra hengeredett, és a szoba közepe felé nézett. Egy harci ló nagyságú kutyát látott maga előtt. A legrusnyább kutya volt, amelyet ember csak elképzelhet: a farka helyén csak egy csontcsonk meredezett, a bundáját belepte a rüh. Megrázta magát, beterítve az egész szobát az élősködőkkel, majd a tolvajra ugrott. Tang rémülten felhorkant. Tudta, hogy ő lesz a következő áldozat.

Tekintve, hogy Tang elvágta a lehetséges menekülési utat, Mask úgy döntött, hogy kirántja a kardot a hüvelyéből, és ugyanazzal a mozdulattal halálra sebzi a Káoszkutyát.

Nem ez történt.

Egy karcsú kéz nyúlt ki a hüvelyből, és megragadta a tolvaj csuklóját. Megpróbált kisiklani a szorításból, de minél jobban összezsugorította a karját, annál szorosabban tartotta a kéz.

– Mystra!

Alig mondta ki Mask az istennő nevét, Kezef a combjába mart. Sötét energiafátyol borult a szobára. A baldachinos ágy darabokra tört, ahogy az összes többi bútor is.

Kezef mérge azonnal szétáramlott Mask testében, és legyengítette. Belülről kezdte emészteni. Mask úgy érezte, hogy a feje borsóvá zsugorodik, a végtagjai élettelen pálcikákként lógtak a teste mellett, a lelke mintha kiáramlott volna a sebén keresztül. Abban a pillanatban elátkozta magát, amiért magára haragította a mágia istennőjét.

Az Árnyékúr megrázta magát, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Felnézett, és Kezef csúf fejét látta maga előtt. A hatalmas kutya időközben letépte a lábát, és azt harapdálta, de egyelőre nem mozdult. Talán megelégedett ennyivel. A kardot nézte. Érezte a benne rejlő erőt, és ez óvatosságra intette. Mask a kézre nézett, amely fogva tartotta.

– Várj, Mystra! – könyörgött. Az összes kard a padlóra hullt, kivéve Mystra áldott pengéjét. – Engedd, hogy megvédjem magam, és rábeszélem Tempust, hogy vonja vissza a vádakat!

– Ezzel már elkéstél! – mondta Mystra, aki időközben alakot öltött. Egyik kezében Maskot tartotta, a másikban a pengét. – Azok után, amit tettél, ennyivel nem úszod meg!

– Azt hittem, ez az, amit akarsz!

– Többé már nem.

Mystra ujjának egy könnyed mozdulatával kiszabadította a kardot a hüvelyéből. A mágikus chien karmazsinvörös fénybe vonta a szobát. Mask teste sötét árnyékká olvadt, és szétterült a padlón. Mystra csapásra emelte a fegyvert.

Amint a penge az útjára indult, egy páncélos kéz fogta meg Mystra csuklóját. Az istennő tehetetlenül felsikoltott, amint egy másik páncélos kéz kicsavarta a markából a kardot.

– Ennyit ér a szavad? – dörögte egy mély hang. Az egész palota megremegett, amint egy félkezű harcos jelent meg az istennő előtt. A szeme egy röpke pillanatig hideg acélra emlékeztetett, majd visszahúzódott üres szemgödrébe. Tang herceg még a legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy ilyen vendégei lesznek. Tyr jelent meg Mystra és a Káoszkutya között, és vádlón az istennőre emelte a csonkját.

– Azt ígérted, hogy nem avatkozol bele a tárgyalás menetébe.

– Mask sosem volt tagja a tanácsnak – vágott vissza Mystra, és megpróbált kiszabadulni a páncélos kezek szorításából.

– Nem fogadok el kifogásokat! – Tyr hangja olyan élesen csengett, hogy még Kezef is elengedte Mask lábát, és meghunyászkodott.

– Végig figyeltelek. Tempus megmondta neked, hogy tanúként számít Maskra, ennek ellenére te ezt tetted! – dörögte, és a padlón remegő foltra mutatott. Kezef gyorsan felkapta a félig elrágott lábat, majd eltűnt, ahogyan érkezett.

– Mask megölte a főpapomat!

– Jobban tudom nálad, mi mindent tett Mask! – Tyr elfordította a fejét, és a Mystrát fogva tartó láthatatlan valamihez fordult. – Tartsd fogva az istennőt a tárgyalásig! Senki sem láthatja, senki sem beszélhet és érintkezhet vele semmilyen formában!

Miközben beszélt, a páncélos kezek eldobták a mágikus pengét, és durván hátracsavarták Mystra karját. A láthatatlan idegen ekkor fedte csak fel magát. Nem tűnt többnek egy fényesre suvikszolt páncélnál: Helm mindig ebben az alakban jelent meg.

Bár nem tartozott a főistenek közé, mindig ő tartotta fogva a halhatatlanokat, ha arra került a sor, mert teljesen pártatlan maradt. És mert könyörtelen volt és szívtelen. Egyetlen istennek sem sikerült még lekenyereznie, vagy meggyőznie, vagy megfélemlítenie.

Helm egy biccentéssel nyugtázta Tyr parancsát, majd az ágy felé tuszkolta Mystrát. Tang még mindig a párnák közé bújva remegett, és el sem tudta képzelni, mi lesz a vége ennek az egésznek.

A mágia úrnője okosabb volt annál, mintsem hogy elkezdjen ellenkezni. A saját szemével látta, hogy az őrzők istene hogyan ölte meg a mágia korábbi istennőjét a Zűrzavar Korában. Biztos volt benne, hogy ezúttal sem tétovázna.

Megfordult, és feltett egy utolsó kérdést Tyrnek.

– Mégis, hogy engedheted ezt? Mask sokkal inkább bűnös nálam!

– Ezt én döntöm el!

– De a Szövevény…

– Te okoztad a bajt magadnak. Bármi történjék is a Szövevénnyel, az csakis a te hibád.

Helm kíméletlenül az ágyra lökte az istennőt. A rémült Tang alig tudott kitérni az útjából. A következő pillanatban négy feneketlen fal vette körül az ágyat. A mennyezet áthatolhatatlan sötétséggé változott, a matrac végeláthatatlan semmivé olvadt. Mystra az üres tér közepén találta magát, ahonnan nincs kiút.

Helm levette Tang szolgájának nyakáról a fojtózsinórt, majd az ágy lábához kötötte. Megragadta a zsinór végét, és eltűnt, magával rántva Mystra börtönét.

Tyr a remegő kocsonyaszerű foltra nézett, amely Maskot rejtette.

– Hagyd abba a remegést! Kezef elment.

A folt egy féllábú ember alakját vette fel.

– Mi tartott eddig? Kezef majdnem elkapott!

– Szerencsés vagy, hogy egyáltalán közbeavatkoztam. Ha Mystra nem támadott volna rád, hagytam volna, hogy Kezef megzabáljon!

Ezzel Tyr eltűnt, és magára hagyta a megtépázott Maskot. Az Árnyékúr ismét pocsolyává olvadt, és vonaglani kezdett a padlón. Először egy háromkezű, láb nélküli orkká, majd egy háromlábú, kar nélküli gnollá, végül egy lábak nélküli pókká változott.

Tang felkelt az ágyból, és a sötét folt mellett világító kardra nézett. Azonnal odaszökkent, és felkapta.

Épphogy megfogta a markolatot, jeges csáp csapódott a csuklójára.

– Tégy le róla, herceg! Én a lábamat áldoztam azért a pengéért!