Kelemvor négy egymás melletti trónon ült, és a remegő lelkek négy végeláthatatlanul hosszú sora várta az ítéletét. A lelkek folyamatosan köhögtek és fulladoztak a falakról feléjük áramló sűrű fekete füsttől. El sem tudták képzelni, miért hívták ide őket a Holtak városából. Ugyan mi keresnivalójuk lehetne ebben a füstös, komor teremben? Mikor a sor elejére értek, és a trón elé kerültek, választ kaptak a kérdéseikre: voltak, akik felkiáltottak örömükben, de voltak, akik felvonyítottak kínjukban és elkeseredésükben. Ők rendszerint térdre borultak az isten előtt, megcsókolták a lába ujját, és kegyelemért könyörögtek. Kelemvor kitartóan és következetesen osztotta ki új ítéleteit. Jergal fáradhatatlanul olvasta fel neki a holtak életének történetét, és küldte új lakhelyükre a lelkeket. Így ment ez már órák, sőt napok óta.

Az Ítéletek Termében is ült két Kelemvor, akik az újonnan érkezettek sorsáról döntöttek. Ők nem ujjongtak vagy jajongtak. Tudomásul vették az ítéletet, és eltávoztak.

A városban is dolgozott három avatár. Ők a meglévő kellemes kerületeket és negyedeket alakították át oly módon, hogy jobban illeszkedjenek a Holtak Birodalmának légköréhez. Rálehelt a Csendkolostorra, minek következtében az árnyékos völgyek és az erdővel borított hegyek kietlen, csupasz vidékké silányultak. Ezzel egy időben felüvöltött az Éneklő Városban, mire az egész kerületre halotti csend borult. A Savmocsárba is betért: meghintette apró kavicsokkal, melyekből szigetek emelkedtek, ahol a sarlatánok és csalók meghúzhatják magukat.

Többé nem hoz olyan ítéletet, amely vagy örök szenvedést, vagy gond nélküli öröklétet jelent az áldozatnak. Mostantól minden léleknek magának kell boldogulnia, mint az életében, azzal a különbséggel, hogy itt csakis a magafajtájával lesz körülvéve. Ez éppen elég büntetés ahhoz, hogy a hívek ne forduljanak el isteneiktől.

Az utolsó avatár a városkapunál állt, és az alabástrom boltívet alakította át. Ahol csak megérintette, a kő tükörré változott, amely megmutatja mindenkinek a valódi énjét, aki csak belenéz. Pontosan úgy, ahogy a tróntermében. Mostantól a hitetlenek és az álnokok már messziről látják majd magukat, és mire az ítélőszék elé érnek, számot vethetnek a bűneikkel.

Jergal ehhez az avatárhoz vitte el Adon lelkét.

– Itt van a lélek, akire vártál, Halálúr.

A lélek azonnal felsikoltott.

– Kelemvor! – Két kar kulcsolódott a bokája köré. – Meghallottad az imámat!

A holtak ura lehajolt, és felhúzta a főpapot a földről. Csupán negyedakkora volt, mint az isten, és pontosan úgy festett, mint minden őrült. Az arca beesett, a szeme alatt mély karikák éktelenkedtek, a haja csomókban tapadt a fejbőrére.

Kelemvor nehéz szívvel felsóhajtott.

– Adon, most mihez kezdjek veled?

– Nem számít, hogy mit teszel velem! – kiáltotta Adon, és a Fúga sík kietlen pusztaságára mutatott. – Mystra többi hívét kell megmentened! Ott vannak kint, és rá várnak, pedig nem jön el értük.

– Nem felelhet a hívásukra. – Csak ennyit mondott. Semmi értelme sem lett volna hosszabb magyarázatba bocsátkozni, hisz Cyric annyira megzavarta Adon elméjét, hogy szavakkal nem lehetett észhez téríteni. – Én nem segíthetek más istenek hívein. Azért küldtem érted, mert a szavaid alapján hitetlennek bizonyultál. Vagy inkább álnoknak, hisz megpróbáltad aláásni Mystra vallását. Mielőtt kiszabom a büntetésedet, meg kell állapítanom, hogy melyik kategóriába tartozol.

– A büntetésemet? – kérdezte döbbenten Adon.

– Ez a Holtak városa, ahol a hitetlenek és az álnokok megfizetnek gyarló életükért. Nem kerültél volna ide, ha nem kellene megbüntetnem téged.

– De hát Mystra egy démon! – kiáltotta Adon, és hátratántorodott, de Jergal megragadta a karját. A pátriárka ügyet sem vetett rá. – Én láttam a valódi arcát! Egyáltalán nem törődik a híveivel!

– Még ha ez igaz is lenne, engem akkor sem befolyásolna. – Kelemvor hangja enyhén megbicsaklott, és kitért Adon pillantása elől. – Amíg hűek maradnak hozzá, nem foglalkozhatok velük. Te azonban a kezemre adtad magad, és ezért meg kell bűnhődnöd.

Adon őrületét a harag váltotta fel.

– Azt ígérted, hogy igazságos leszel! Azt ígérted, hogy nem kínzod meg az elátkozottakat!

Kelemvor vörösen izzó szemmel nézett le a papra.

– Sem az őrült elmeállapotod, sem egykori barátságunk nem jogosít fel rá, hogy így beszélj velem! Ez volt az utolsó alkalom, hogy eltűrtem! Én döntöm el, hogy mi igazságos, és mi nem! És nem kell megkínoznom az elátkozott lelkeket. Azt megteszik ők maguk.

– Mi lett belőled? – hüledezett Adon. – Bár tudhattam volna. Mindig is Mystra…

– Elég! – csattant fel Kelemvor. A hangja puszta erejétől Adon térdre rogyott. – Figyelmeztettelek…

Kelemvor szavait éktelen kacaj szakította félbe.

– A fenyegetésed nem hat Adonra! – Egy hatalmas, vörös árnyalatú koponya jelent meg a levegőben. – Mellesleg tudni akarom, hogy mi a terved vele. Adon az én hívem!

A főpap szeme kiguvadt. Meredten bámulta a páncéldarabokkal fedett csontváztestet, amely a koponya alá nőtt. Másfélszer akkora volt, mint Kelemvor, bár a méret az isteneknél semmit sem jelent.

– Adon, igaz az, amit Cyric állít? Imádkoztál hozzá életedben?

– Nem! Soha!

Cyric megeresztett egy félmosolyt, és megcsóválta a fejét.

– Ugyan, Adon! Ne hazudj! Már csak én menthetlek meg!

Adon Kelemvor mellé húzódott, maga után ráncigálva Jergal köpenyét.

Cyric kinyúlt, hogy mindkettőjüket fölemelje, de Kelemvor elkapta a csuklóját. Hirtelen ugyanakkorára nőtt, mint az egy örök isten, és a szemébe fúrta a tekintetét. Jergal kihasználta a remek alkalmat, és a csukott kapun keresztül belökte Adont a Holtak városába.

– Add vissza! – sziszegte Cyric. – Azonnal hívd ide, vagy gondoskodom róla, hogy te is tömlöcbe kerülj, a szukád mellé!

– Nem rendelkezhetsz Adon lelke fölött – vágott vissza Kelemvor. – Máskülönben téged hívott volna, nem engem.

– Adon őrült! Ezért az enyém!

Cyric kitépte magát a szorításból. A kézfeje Kelemvor markában maradt, de az efféle kellemetlenségek nem zavarhatnak meg egy istent.

– Nem lophatod el tőlem. Ő a bizonyítékom! – süvöltötte Cyric, és fenyegetően meglengette csonka karját a másik isten előtt.

– A bizonyítékod? Miféle bizonyítékod? – kérdezte Kelemvor értetlenül.

– Beszámíthatatlanságból elkövetett ártatlansággal vádoltok. Nem lehetek ártatlan, hisz elraboltam Mystra főpapját! – magyarázta Cyric, miközben megpróbálta visszaszerezni a kézfejét.

– Semmit sem loptál el, csupán elvetted az életét. Adon elfordult Mystrától, ezért vált hitetlenné, illetve álnokká. De ettől még nem hű hozzád – mondta Kelemvor, és Cyric fölé magasodott. – Adon most már az enyém. Ahogy ez itt az én birodalmam!

Cyric megemelte csonka karját, mire a leszakított kézfej Kelemvor torkára tapadt.

– A legjobbat még nem hallottad. Tyr mellettem áll!

– Akkor hívd ide! – Ezzel Kelemvor letépte a nyakáról a csontvázujjakat, és vele együtt kitépte a saját torkát is, majd az egészet Cyric képébe vágta. – De addig is hagyj békén! Sok dolgom van még a tárgyalás kezdetéig.

A torka begyógyult, miközben beszélt. Hátat fordított Cyricnek, és folytatta a munkáját. A tükörből még látta, hogy Cyric egy puffanás kíséretében eltűnik.

Jergal azonnal visszatért, Adon döbbent lelkével a kezében.

– A parancsodra várok, Halálúr.

– Azon tűnődöm, Cyric vajon visszatér-e – dünnyögött Kelemvor az üres mezőt szemlélve.

Jergal megvonta a vállát.

– Nem számít. Azt tetted, ami a kötelességed.

– Mindenesetre köszönöm, hogy nem adtál át neki – szólalt meg Adon is.

Kelemvor a főpapra nézett.

– Ne hálálkodj, amíg nem hallottad az ítéletemet – mondta, majd Jergal sárga szemébe nézett. – Vidd a Kristálytoronyba, állítsd az egyik sor végére, és ügyelj rá, hogy ott is maradjon!

Jergal szemei aranylón felvillantak, majd fejet hajtott.

– Ahogy parancsolod.

Az udvarmester kettészakadt, és megduplázta önmagát. Az egyik alak bevitte Adont a városba, ezúttal a nyitott a kapun keresztül, a másik Kelemvor mellett maradt.

– Ha megengeded, hogy egy javaslattal éljek, akkor úgy vélem, hogy van megoldás a problémádra. Egy olyan megoldás, amely megfelel az új szabályaidnak is.

– Hallgatlak.

– Engedd meg Adonnak, hogy a te szemeden keresztül lássa Mystrát! A te benyomásaid talán helyrehozhatják a sérülést, amelyet Cyric okozott.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne, Jergal, de a szerelem nem ugyanaz, mint a hit. Adonnak istenként kell látnia őt, márpedig az én szememben még mindig ugyanolyan ember, mint én magam.