Halah lemaradt mögöttünk, és egy emberi lábat csócsált. A csontok ropogásának zaja betöltötte a sikátort. A járókelők szerencsére csak egy kósza pillantásra méltattak bennünket, és eszük ágában sem volt belépni az utcába. Három városi őr azonban nem tudott nyugodni, és mindenáron ki akarták deríteni, hogy mi okozhatja ezt a különös zajt, de Svanhildék szerencsére pár kedves szóval elintézték őket.

Azt persze nem értettem, hogy Halah miért nem fejezte be a vacsoráját a templomban. Miután a Barát meghalt, ragaszkodtam hozzá, hogy azon nyomban keressük meg Fzoul Chembrylt. A papok egy titkos alagútba vezettek, ahová Halah mindenáron követni akart. Térdre ereszkedett, úgy kúszott mögöttünk, és közben egy pillanatra sem engedte el Fornault lábát. Mivel a húsevő lovak még Zhentilvárban is ritkaságszámba mennek, úgy döntöttünk, hogy a legsötétebb sikátorokon és a legelhagyatottabb mellékutcákon szeljük át a várost. Így jutottunk el a déli kapuhoz, és fogalmam sem volt, hogy lépünk át rajta egy véres fejű lóval.

– Mire vársz?

Bár a hátam mögül érkezett a hang, azonnal tudtam, ki az. A sikátorban hirtelen hideg kerekedett. A halál jellegzetes szaga kúszott be az orromba, és ezernyi hang csendült egyszerre. Megfordultam, és egy fekete bőrpáncélba öltözött szellemalakot láttam. Cyric előre-hátra mozgatta az állkapcsát, és közben a fogát csikorgatta, amitől felállt a hátamon a szőr. Fekete napra emlékeztető szemei mélyebben és sötétebben villogtak, mint valaha. Ha észre is vette a tizenhat buzgó papot, akik térdre borultak mögötte, semmi jelét sem mutatta. Halah sem foglalkozott vele. Csakis a lábszárra koncentrált, és vígan falatozott.

– Három nap a tárgyalásig – mondta Cyric, és fölemelte három csontvázujját.

Nem feleltem semmit. Féltem, hogy Mystra varázslata kikényszeríti belőlem az igazságot, amely valahogy így hangzott volna: Ezer bocsánat, leghatalmasabb isten, de nem tehetek eleget a kérésednek. Teljesítenem kell a küldetésemet, és meg kell gyógyítsalak.

Cyric a vállamra tette a kezét.

– Jó hírem van, Malik. Rávettem Mystrát, hogy támadja meg Maskot, és ezért most Helm tömlöcében üldögél. – Mystra valóban páratlan cselvetés áldozata lett. Mindenki azt hiszi, hogy önmagának okozta a bajt. – Többé nem hátráltathat minket, de éppen ezért még az eddiginél is nagyobb szükségem van a Cyrinishadra.

A könyv nevének hallatán Svanhild és még egy páran felkapták a fejüket.

Cyric megszorította a vállamat, hogy még a csontom is megroppant, és folytatta.

– Az a piszok kis Kelemvor ellopta a bizonyítékomat!

– Miféle bizonyítékot?

– Adon lelkét. Elraboltam Mystra főpapját.

– A főpap hozzád imádkozik? – Teljesen felizgatott a hír. Akkor még természetesen mit sem tudtam arról, hogy Cyric tönkre akarja tenni Adont. – Ez remek!

– Senkihez sem imádkozik! – sziszegte az Egy isten, majd elengedte a vállamat, és körbenézett a sikátorban. Koszos kőművesek és napszámosok özönlöttek be a kapun Zhentilvárba a Kaszkád-híd felől, hogy a város biztonságában töltsék az éjszakát. – Pont ez a lényeg. Megzavartam az elméjét, és ettől megőrült. Megtagadta Mystrát, és egyetlen istenhez sem imádkozik. Ha ettől nem lesz az enyém, akkor mitől?

– Nem tudom. – Önkéntelenül vágtam rá, és mint mindig, Mystra álnok varázslata most is kikényszerítette belőlem az igazságot. – Valójában nem értem, hogy miért lenne a tiéd, attól, mert megőrül. Ha senkihez sem imádkozik, akkor hitetlen, és akkor Kelemvor elé kerül.

A következő pillanatban egy éktelen csattanás kíséretében a hátam mögött lévő falnak vágódtam. A meglazult kövek a fejemre záporoztak. Tyr védőpajzsa nélkül valószínűleg azonnal szörnyet haltam volna. Bár nem érzékeltem, hogy Cyric megmozdult volna, éreztem, hogy a falnak szegez, és egyszer csak megjelent előttem az a hatalmas, fekete szeme.

– Kezdem unni az őszinteségedet, Malik.

– Én magam is, Magasságos. Minden tőlem telhetőt megteszek.

– Csak szerezd meg a Cyrinishadot! – sziszegte. – Máskülönben hamarabb találkozhatsz Adonnal, mint gondolnád!

Cyric elengedett. A térdemre estem, és mire felnéztem, az isten eltűnt.

A hívek azonnal körém gyűltek, mint egy izgatott gyereksereg, és a földet csókolgatták, ahol Cyric állt, a mocskos ruhámat, ahol megérintett, és a leomlott falat, ahová becsapódtam. Csak Svanhild és Thir őrizte meg a méltóságát, de ők is közelebb húzódtak hozzám.

– Hogy ilyen hangon beszélj a Sötét Úrral, és életben maradj?! – hüledezett. – Malik valóban közel áll hozzá – fennhangon mondta, hogy mindenki jól hallhassa a szavait. A versengés Fornault halálának pillanatában megkezdődött a helyéért. – Hát nem vagyunk szerencsések, hogy felismertem őt a városkapunál?

– Amíg Cyric nem büntet meg minket is, ha ő elbukik – mondta Oda, aki szintén a Barát örökébe akart lépni. Közelebb jött hozzám, és vádlón rám mutatott. – Ha meg akarod szerezni a Cyrinishadot, mit keresel itt? Minden templomba üzentünk, hogy Rinda magával vitte, amikor elmenekült a városból!

Nem tehettem mást, képen töröltem Odát. Azt mégsem mondhattam, hogy meg akarom gyógyítani az Egy istent, mert akkor azonnal térdre borult volna, és elárulta volna a szándékaimat Cyricnek. Így hát megütöttem, majd Svanhild karjaiba löktem, aki szerencsére ügyesen forgatta a tőrét.

Oda teste le sem ért a földre, Svanhild megpördült, és a társaira nézett.

– Sajnálom, ami Odával történt, de nem kérdőjelezheti meg a kiválasztott tetteit.

Persze ezzel csak mentséget keresett magának, amiért elintézte az egyik riválisát, de a többiek heves bólogatásba kezdtek. Egyikük sem akarta, hogy Svanhild tőre újra megvillanjon. Oda halála látszólag csak Thirt zaklatta fel, aki rám förmedt.

– Talán nincs elég merszed, hogy te magad ölj, Malik? Előbb nekem kell leszúrnom Fornaultot helyetted, most pedig Svanhildnak! Kezdem azt hinni, hogy imposztor vagy!

Őt is pofon vágtam, és Svanhildhoz löktem. Abban bíztam, hogy a jól bevált suhintással elmetszi az ő torkát is. Thir azonban felkészült erre az eshetőségre, és egy tőrkarddal a kezében felém szökkent. A penge természetesen kettétört, amint a mellkasomhoz ért.

Svanhild elrángatta előlem Thirt, de nem ölte meg.

– Bocsáss meg neki, Malik! Oda volt a legjobb barátja.

Én erre felhorkantam, és dühösen néztem Thir szemébe.

– Enélkül is elég sok a gondom. Meg kell ígérnetek, hogy nem okoztok több bajt, ha életben akartok maradni.

– Ó, én megígérem – mondta Thir, és lágyan elmosolyodott. – Igaz hitemre ígérem.

Ettől persze megnyugodtam és megkönnyebbültem. Nem vitt volna rá a lélek, hogy megöljem őket, és tudtam, hogy többé nem tűrnék el, hogy másvalaki öljön helyettem. Svanhildra néztem, majd biccentettem. A nő ellökte magától Thirt, majd az égboltra nézett, és kivezetett minket a sikátorból.

– Sietnünk kell, mert az őrök hamarosan bezárják a kaput.

Sorra kiszivárogtak a sikátorból. Utoljára még rápillantottam Oda holttestére. Szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy Svanhild ugyanolyan gyorsan elintézne engem is, ha valami gond történne.

– Jössz, Malik?

– Persze!

Elléptem Oda tetemétől. A többiek ekkorra már elkeveredtek a tömegben. Csatlakoztam Svanhildhoz, aki a sikátor bejáratában várakozott. Ekkor Halah is megmozdult, és csatlakozni akart hozzánk, bár Fornault lábszára még mindig kilógott a szájából. Svanhild undorodva megrázta a fejét, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez nekem szól-e, vagy a lónak.

– Nem tudsz csinálni vele valamit? – kérdezte, és a pokoli táltosra mutatott, bár inkább parancsnak hangzott, semmint kérésnek. – Azzal a lábszárral a pofájában nem jutunk át az őrökön.

Halah felé fordultam.

– Halah, nem hagynád hátra azt a lábat?

– Te kéred rá?!

– Halah nagyon vehemens jószág. – Valójában fogalmam sem volt, hogy mi történne, ha el akarnám venni tőle a lábat. Még mindig ott visszhangzott a fülemben Cyric figyelmeztetése. – Láttad, hogy mire képes.

– Te pedig azt láttad, hogyan viselkednek itt az emberek a hívekkel. – Ezzel a Kaszkád-hídról beáramló munkásokra mutatott. – Azt akarod, hogy megint megdobáljanak minket? Pont akkor, amikor a Romboló tornyát keressük?

A tagbaszakadt munkásokra néztem. Svanhild terve szerint akkor juthatunk át a legkönnyebben a hídon, amikor a munkások visszatérnek a városba, mert akkor a legnagyobb a nyüzsgés a hídon. Egy emberi lábat rágcsáló ló azonban nyilvánvalóan felkeltené az őrök figyelmét. Úgy döntöttem, hogy Tyr pajzsa majd megvéd. Odaléptem Halah mellé, kivettem a szájából a lábszárat, és feldobtam a legközelebbi tetőre.

Halah meglepetten felhorkant, majd a finom falat után nézett. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy utána mászik, de végül megrázta a fejét, és fekete füstöt fújt a képembe.

– A templomban, kellett… khgrrr… volna maradnod – köhögtem. – Maradj nyugton, különben hívom Cyricet, hogy változtasson vissza azzá a gebévé.

Ezzel megragadtam a kantárszárát. Bár mély torokhangon felbúgott, nem ellenkezett. Mi is elkeveredtünk a tömegben. Senkit sem láttam. Időközben bizonyára átkeltek a hídon.

A levegő megtelt a munkások izzadságának és a folyó vizének jellegzetes szagával. A bőröm egy idő után viszketni kezdett. A munkások mocska ránk ragadt, és mire a kapuhoz értünk, senki sem mondta volna meg rólunk, hogy nem a tűző napon dolgoztunk egész nap. Talán ez is a terv része, merengtem. Egy őr orra előtt vezettem el a lovat, aki csak annyit mondott, hogy őrült vagyok, ha kiviszem az állatot éjszakára a romok közé.

Megvártuk, amíg a munkások egy nagyobb hulláma levonul a hídról. A széles Kaszkád-hídon akár három kocsi is elfért volna egyszerre. A közepénél azonban, ahol a munkálatokat végezték, összeszűkült, és ott egy öszvérfogat is alig fért el. Felszálltunk Halah hátára, és hagytuk, hogy ő törjön utat nekünk a tömegben. Hamarosan felértünk a híd tetejére.

Bár már alkonyodott, a látványtól elakadt a lélegzetem. Ott magasodott előttünk a törmelékdomb, amit már a városba érkezésemkor is észrevettem. Több ezer, leginkább kocka alakú kőtömböt láttam egymásra halmozva, bár imitt-amott egy-egy kupoladarab, toronytető vagy éppen márványlépcső is felsejlett.

– Az Egy isten szent nevére, mi ez? – kérdeztem.

– A romváros, amely valaha Zhentilvár volt – felelte Svanhild.

Ekkor a hátam mögé mutattam, ahonnan éppen kiszöktünk.

– És akkor az mi?

– Az az idegenek negyede volt. Az orkok védték meg az óriásoktól, az ostrom alatt, Vrakk kapitány vezetésével. Cyric parancsára, természetesen.

– Hát persze. – Mystra varázslata ezúttal nem csikart ki belőlem egyebet. Akkor még nem tudtam, hogy ez hazugság.

Miközben a híd túloldalán leereszkedtünk, észrevettem, hogy a város egy részét már újjáépítették, főleg a folyó mentén. Az összes épület börtönre hasonlított. Az első két emeleten nem láttam sem ablakokat, sem ajtókat. Hosszú létrákon lehetett csak bejutni a házakba. Bele sem mertem gondolni, hogy miféle teremtmények követelik meg ezt az óvintézkedést.

A híd lábánál egy nyurga fickó Halah elé állt. A táltos felágaskodott, levetve magáról Svanhildet, és a fickó feje fölé emelte a patáját, hogy agyonzúzza.

Az alak azonnal térdre borult, és védekezőn fölemelte a karját.

– Az Egy isten nevére kérlek, ne ölj meg! – Durin volt az, az egyik pap a templomból. – De ha meg is ölsz, ne hagyd, hogy a ló felzabáljon!

Halah leeresztette a lábát, és nem bántotta.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Svanhild, miután összeszedte magát. – Itt kellene találkoznunk.

– A Rombolót követik – suttogta Durin, és a háta mögött megbúvó árnyékokra mutatott. – Észrevették, amikor átkelt a hídon. Egyedül volt!

Svanhild felrántotta a földről a társát.

– Akkor mit gubbasztasz itt? Mutasd az utat! – ezzel ellökte a férfit. – El sem hiszem, hogy ekkora szerencsénk van! – lelkendezett Svanhild, és rám nézett.

Megfogtam a kezét, és felhúztam a nyeregbe.

– Én is alig akarom elhinni – mondtam.