Kelemvor a gondolataiba merült. A kristálytrónján ült a Kristálypalotában, és az ítéletére váró lelkeket nézte, akik a kristályfalakon túl várakoztak. Már így is elviselhetetlenül sokan vártak a sorukra, de a szolgák percenként hozták az új lelkeket. Az álnokok és a hitetlenek sora csak nem akart elapadni, és neki kellett döntenie a sorsukról. Ha nem kapja össze magát, annyira elmarad a kötelességével, hogy sosem végez. De hogy is ítélkezhetne felettük, amikor éppen azzal vádolják, hogy nem képes ellátni a feladatát?

– Jergal!

Alig ejtette ki a szót a száján, máris megjelent egy szellemalak a trónja mellett. A köpenye mintha meglibbent volna a nem létező fuvallatokban. A csuklya alatt csak két hatalmas, sárga szem látszott, semmi más. Egy pár fehér kesztyű lógott a teste mellett, karok nélkül.

– Szolgálatodra, uram, mint mindig – érkezett az udvarmester szertartásos üdvözlése. – Miben lehetek a szolgálatodra?

– Bizonyára tudod, hogy azzal vádolnak, nem látom el megfelelően isteni kötelességemet. Valóban túl engedékeny vagyok a bátrakkal szemben, és túl szigorú a gyávákkal? Megalapozott a vád?

– Ezt én nem ítélhetem meg. Én nem lehetek senki bírája, különösen nem a tiéd, uram.

– Nem azt kértem, hogy ítélkezz felettem. Csak a véleményedre vagyok kíváncsi.

Jergal köpenye megremegett Kelemvor rideg hangja nyomán.

– Nincs véleményem. Csupán tényként közölhetem, hogy szívesebben üdvözlöd a bátrakat, mint a gyávákat. Az elődeid nem foglalkoztak efféle dolgokkal. Csak azt nézték, hogy ki álnok, és ki hitetlen.

– Az elődeim…

A halálúr előredőlt, megtámasztotta az állát a térdén, és végiggondolta, hogy kik töltötték be az ő tisztét korábban. Ő Cyrictől vette át a trónt, aki akkor került rá, amikor Myrkul elpusztult a Zűrzavar Korában. Myrkul kockajátékon nyerte isteni hatalmát, ha jól emlékezett. Mindez felettébb nyugtalanító. Elég könnyen helyettesíthetik, ha megbukik.

Ekkor megjelent egy másik árnyékalak a bejáratban. Ő is Jergal volt. Az egykori halálúr a mai napig meg tudott jelenni egyszerre több helyen, ha a szükség úgy kívánta.

– Cyric nagyúr kér bebocsátást! – jelentette be.

Kelemvor azonnal elfeledte minden gondolatát. Már Cyric nevének említésére minden idegszála megfeszült.

– Cyric? Semmi mondanivalóm nincs annak az őrültnek!

– De nekem van! – hallatszott a hang a semmiből. A következő pillanatban egy fényesen csillogó csonttrón jelent meg az üres terem közepén, rajta az Egy istennel. Összeráncolta a szemöldökét a fekete napra emlékeztető szeme fölött, és Jergalra nézett. – Nem kértem, hanem követeltem.

Kelemvor elővarázsolta fekete kardját a levegőből, de túl tompa volt ahhoz, hogy használja is. Mask kivételével egyetlen főisten sem mert behatolni egy másik tróntermébe, ahol az a legerősebb. Cyric ennek ellenére megjelent nála. És nem elég, hogy hívatlanul, arra vetemedett, hogy a saját trónján pöffeszkedjen. Kelemvor hinni sem akart a szemének.

Ekkor egy harmadik Jergal jelent meg a bejáratban.

– Mystra úrnő – jelentette be.

A mágia istennője abban a pillanatban megjelent a kristálytrón előtt, tekintve, hogy őelőtte örökké nyitva áll a Kristálypalota.

– Gyere gyorsan!

Kelemvor egyik alakja azonnal megjelent Mystra trónterében, ahol ugyancsak ott üldögélt Cyric.

– Engedély nélkül hatolt be – mondta Mystra.

– Ide is – felelte Kelemvor a Kristálypalotában, majd Cyricre mutatott. – Meghallgatást kért.

Mystra megpördült, és megpillantotta Cyricet. A három istenség egyszerre volt jelen mindkét trónteremben.

– Mint a régi szép időkben – vigyorgott Cyric. – Hívd ide Adont, és teljes lesz a csapat.

– Adonnak jobb dolga van – torkolta le Mystra barátságtalanul. – Miért zavartál meg minket?

Cyric előrehajolt, és megkocogtatta a saját állát csontos ujjaival.

– Én kerestelek fel titeket. Mulatságos, szerintem ti kerestetek engem.

– Ha én kerestelek volna fel, már halott lennél! – sziszegte Kelemvor. – Te kértél meghallgatást. Mit akarsz hát?

Cyric előredőlt. Mystra tróntermében az istennő szemébe nézett, míg a Kristálypalotában Kelemvoréba.

– Úgy döntöttem, hogy a szárnyaim alá veszlek titeket.

Mystra és Kelemvor mindkét palotában összenézett.

– Talán annyira érthetetlen, amit mondok? A többiek ellenünk szövetkeznek.

– Miről beszélsz? – kérdezte Kelemvor.

– A többiek féltékenyek – magyarázta az Egy isten. – És félnek. Túl sokat mutattunk már meg az erőnkből.

– Tőled félnek. Ránk csak dühösek. Vagy már nem emlékszel, hogy fordítottad ellenünk Tyr haragját?

– Én? Tempus vádolt meg titeket!

– A te javallatodra – jegyezte meg Kelemvor. – Amúgy is bajba kerültünk volna, de Tyr…

– Tyr ugyanúgy retteg, mint a többiek! – dörögte Cyric, majd felállt. A Kristálypalotában Kelemvorra, míg Mystra tróntermében az istennőre mutatott. – Ne higgyétek, hogy az igazság vak! Ellenünk fordítja majd a többieket!

Mystra összeráncolta a homlokát, míg Kelemvor megcsóválta a fejét.

– Előbb vagy utóbb csatlakoztok hozzám. Csatlakozzatok most, és akkor egynegyed részt kaptok mind a ketten. Képzeljétek csak el, hogy hárman uralkodunk Faerűn felett!

– Valóban ilyen őrült vagy? Tudhatnád, hogy inkább elpusztulnánk! – fakadt ki Mystra.

– Elég ideig vesztegetted az időnket, Cyric – mondta Kelemvor, majd felállt, és az istennek szegezte fekete kardját. – Most menj, mielőtt idő előtt véget vetnék a tárgyalásnak.

Cyric hosszan nézett mindkettőjükre, majd megcsikorgatta a fogát.

– Bolondok! Még hajlandó lettem volna megbocsátani nektek! – a trónja elhalványult, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a levegőben ülne. – De most már a többiekkel buktok!