Ha valaki alaptalanul fél valamitől, és ismeri is az okát, akkor egy idő után magától az októl kezd el félni. Nem hisz a szemének és a fülének, sem az egyéb érzékszerveinek, sőt, még a saját gondolatait is elutasítja. Semmiben sem biztos, csak abban, hogy létezik, és odakint valaki meg akarja szüntetni a létét. Adon ebbe az állapotba süppedt.

Rozoga ágyán feküdt, és a matrac szélébe kapaszkodott. Nem mert ránézni senkire és semmire. A mennyezetet bámulta naphosszat. Ha véletlenül kinézett az ablakon, Mystrát látta a tó fölött. A haja sűrű, fekete füstként kavargott körülötte. Hosszú karmai vörös tüzet okádtak, amelyekkel iszonyatos szörnyek ellen harcolt.

Nem a harc vagy Mystra jelenléte zavarta, hanem a tudat, hogy csak képzeli az egészet. Egyetlen csatazajt sem hallott: sem a tűznek, sem a folyamatosan üvöltő szörnyeknek nem volt hangja. Mystra csendgömböt bocsátott a tóra, nehogy megzavarja a pihenő főpapot. Adon persze nem tudott erről. Számára a csata csak egy látomás volt. Őrült, beteg elméjének szüleménye.

Különösképpen megkönnyebbült ettől. Mint mindenki, aki szeretett valaha csalfa nőt, ő is inkább a tagadást, a boldog tudatlanságot választotta. Az őrület segített túltennie magát azon a szörnyűségen, amelyet Nadisu Bhaskar szemében látott. Korábban csakis Mystráért dobogott a szíve. Most csak ürességet érzett. Egyszer már érezte ezt korábban: amikor egy őrült elcsúfította az arcát, és elveszítette a hitét Sunében. Akkor hónapokig tartott ez az állapot. Még egyszer nem bírja ki, ebben biztos volt.

Persze a felejtés nem egyszerű. Ha elfordította a szemét a mennyezetről, azonnal megjelent előtte Mystra. Vagy a falakon függő képekről vicsorgott vissza rá, vagy az ajtóba vésett figurák képében kapott felé a karmaival. Emlékezett rá, hogy ő maga választotta ezeket a bizarr képeket és faragásokat. Már akkor is őrült volt, amikor kiválasztotta őket, hogy a szobáját díszítsék, vagy csak most őrült meg, és önnön elméje játszik vele?

Úgy döntött, próbára teszi magát. Kiválasztotta kedvenc domborművét, és ránézett. Az ellenkező falon lógott. Tisztán emlékezett rá, hogy két ellenséges király áll a domborművön, a békítő Mystrával közöttük. Annak idején a Mystra iránt érzett isteni szeretet miatt választotta ezt a domborművet. Ha most ránéz, és másféle érzelmek gerjednek benne, akkor elveszítette az eszét. Nagy levegőt vett, és elszakította a tekintetét a mennyezetről.

Amint a képre nézett, elhomályosult a látása. Megrázta a fejét, sűrűn pislogott, és koncentrált. Várta, hogy az istennő megmozduljon, de nem ez történt. A látása kitisztult, és megkönnyebbülten fellélegzett. Nem látott sem karmokat sem agyarakat, amelyek a torkát keresik.

A faragás ugyanolyan fehérnek tűnt, mint Mystra bőre a legutóbbi látogatása alkalmával. A hosszú, dús fürtök akár fekete füstgomolyagok is lehetnek, és ugyan ki tudhatja, hogy nem lapulnak-e félelmetes tépőfogak a kecses ajkak alatt?

Adon szívverése felgyorsult, és zihálni kezdett. Több képet kell megnéznie. A gyilkos tüzet ő lobbantotta lángra, vagy ő akarja kioltani? A pusztító árhullámot vajon ő keltette, vagy ő akarja megállítani?

A főpap becsukta a szemét, és halkan, elkeseredetten felnyögött. Nem akart kiáltani, mert akkor megjelent volna mellette egy papnövendék, hogy megnézze, minden rendben van-e.

Mind Mystra mágiájától bűzlöttek, és folyton felkavarodott a gyomra, ha megérezte.

– Az egész olyan homályos és érthetetlen. Valóban látom ezeket a dolgokat, vagy csak képzelem?

– Mégis mit, kedves Adon?

Bár halk hang volt, szinte csak egy gondolat, tisztán érzékelte, hogy nem az elméjében csengett, hanem kívül. Lelökte magáról a takarót, feltérdelt, és vadul körbenézett, hogy ki szólíthatta meg.

Senkit sem látott a szobában.

– Ez mindent megmagyaráz – motyogta maga elé, és visszakuporodott az ágyra. – Megőrültem.

– Valóban? – Ezúttal a háta mögül érkezett a negédes, női hang. – Egyáltalán nem. Ha őrült lennél, akkor Cyrichez tartoznál. Gondolod, hogy hagynám ezt?

– Megőrültem – ismételgette a főpap, és véletlenül sem fordult a hang felé. – Hangokat hallok.

– Hát nem természetes, ha egy istennő a főpapjával beszélget?

Valami surrogásfélét hallott a szoba ellentétes oldalából. Odapillantott a szeme sarkából, de semmit sem látott. A hang mintha egy bronz dombormű mögül érkezett volna, a hatalmas kétszárnyú ajtó mellől.

Izzadni kezdett. Erősen koncentrált, és próbálta kivenni a dombormű részleteit: Mystra szarvalt démonok között táncol. Teljesen körbevették a pokolbéli lények, és eksztázisban vonaglottak – vagy fájdalmukban. Nem tudta eldönteni. Minél tovább nézte, annál bizonytalanabb lett. A démonok most nevetnek, vagy kínjukban vicsorognak?

Adon becsukta a szemét.

– Ha törődsz még velem egyáltalán, istennő, akkor békén hagysz.

– Nem kell félned tőlem, Adon. Nem bántalak.

A főpap elhúzódott a hang forrásától, majd lelépett az ágyról. Kinézett az ablakon. Mystra még mindig a tóban csatázott a krakennel. Ez persze egyáltalán nem zavarta össze. Tudta, hogy az isteneknek több alakja is van, és egyszerre több helyen is megjelenhetnek.

Ekkor kopogó léptek zaját hallotta, mintha valaki belépett volna a szobába. Az ajtó felé fordult: Mystra lelépett a domborműről, és lassan elindult felé.

Adon az ágytámla mögé húzódott.

– Ne közelíts!

Az istennő csupán Adon derekáig ért. A haja füstként gomolygott a válla körül, a szeme sárgán izzott. Öt apró, éles tépőfog villant ki enyhén szétnyitott ajkai közül.

A kő-Mystra végigsimított a tenyerével csupasz testén.

– Hogy lehet, hogy nem hiszel a szemednek, Adon, amikor az istened kőbe vésve áll előtted?

Adon felvisított. Még a pokol legmélyebb bugyraiban sem lakozhat ily iszonyatos démon, gondolta.

Tang herceg robbant be a szobába, egy karddal a kezében.

– Adon főpap! Mi történt…

Az avatár felé fordult, és dühösen fölemelte a karját.

– Ne zavarj minket! – dörögte. A hatalmas, kétszárnyú ajtó azonnal bevágódott, és magával sodorta a folyosóra a herceget. A férfi nem reagált elég gyorsan, és a kardja beszorult az ajtószárnyak közé. Kénytelen volt elengedni a fegyvert, ha nem akarta megkockáztatni, hogy eltörjenek a kézcsontjai.

Fájdalmasan felnyögött, majd gyorsan összeszedte magát.

– Ezer bocsánat, istennő! – mondta az ajtórésen keresztül. A keze egészen furcsa szögben állt, de nem mutatott fájdalmat. – Nem akartalak megzavarni!

– Akkor hallgass!

Egy mozdulattal a földre teremtette a férfit, akinek a keze még mindig nem szabadult ki az ajtószárnyak közül. Mystra nem foglalkozott vele. Adon felé fordult, és fölemelte alabástromkezét.

– Gyere az istennődhöz, hogy nyugalomra lelj! – hívta magához.

Adon nem tudta levenni a szemét Tang kificamodott karjáról. Az a Mystra, akit ő ismert, sosem bánna így egy halandóval.

Persze, hogy nem – mondta egy hang az elméjében. – Elfordultál volna tőle, ha ismerted volna a valódi énjét? Szüksége volt rád az új templom megépüléséhez. Mystra mindig is agyafúrt volt. Vagy már nem emlékszel, hogy játszott ki minket Kelemvorral egymás ellen?

– Cy… Cyric?

Amint kimondta az isten nevét, Mystra avatárja az ágyra ugrott.

– Adon, gyere hozzám!

A parancsoló hang hatására Adon azon kapta magát, hogy lassan kilép az ágytámla mögül.

Ne tedd Adon! Ha odamész hozzá, többé nem tudlak megvédeni.

A főpap megállt.

Most mondd ki a nevem, és akkor megvédhetlek.

– Megvédeni? – ismételte meg Adon, majd megrázta a fejét. Annyira még nem őrült meg, hogy elhiggye ezt a hazugságot. – Te sosem védenél meg.

Mondd ki a nevem, és megmentelek a haragjától. Az alabástrom istennő leugrott az ágyról.

– Ne tedd, Adon! Azt tedd, amit én mondok! – Ismét elindult a főpap felé, és megvillantotta fájdalmasan éles tépőfogait.

Adon az erkélyre vezető boltív felé hátrált.

– Ne közelíts! Ne akard, hogy kimondjam!

– Mit? – kérdezte Mystra, és megállt egy lépésnyire Adontól. Az arcbőre lemállott az arcáról, és a csontjai ugyanúgy fehérlettek, mint a teste. – Segíteni akarok rajtad.

– Akkor hagyj magamra!

Mystra megrázta a fejét. A haja sűrű, fekete füstté vált, és beterítette az egész szobát.

– Azt nem tehetem. Megőrültél, öreg barátom.

– De azt mondtad… – a hangja elcsuklott. A keserű füst kiszárította a torkát, és alig kapott levegőt. – Azt mondtad, hogy ha őrült lennék, akkor…

A főpap sehogy sem akarta kimondani az Egy isten nevét.

Gyerünk, Adon, mondd ki!

Adon megrázta a fejét, és Mystrára nézett.

– Azt mondtad, hogy ha őrült lennék, akkor hozzá tartoznék.

– Azt mondtam, hogy azt sosem hagynám. És most eljött az idő, hogy megakadályozzam.

A szobor lépett még egyet előre, és ütésre emelte a kezét.

Adon az erkély széléhez rohant. Mystra éppen akkor szelte át az Árnydomb-tó vizét. Nem nézett fel. A vizet kémlelte, és villámokat szórt láthatatlan ellenfelére. Minden egyes csapás után magas vízoszlop tört az ég felé, de még mindig nem bocsátott ki egyetlen hangot sem.

Mondd ki a nevem, és engedd, hogy megmentselek!

– Inkább meghalok! – kiáltotta Adon, és komolyan is gondolta. Jobban félt Cyric hazug ígéreteitől, mint a hitetlen haláltól. – Inkább Kelemvor ítéletére bízom magam, de sosem bízom meg benned!

Ezzel átvetette az egyik lábát az erkélyen, és egyenesen lenézett. A Hajnal szökőkút ötemeletnyi mélységben csillogott. Kör alakú kőterasz övezte, ahol a hívők rendszerint a reggeli imájukat gyakorolták. Most üresen tátongott. A hívek mind a tópartra mentek, hogy végignézzék Mystra és a kraken párharcát. Amennyire meg tudta állapítani, egypár városlakó is csatlakozott hozzájuk.

Az istennő avatárja megfogta a karját. Megpróbálta lerázni magáról, de a karmai túl mélyen vájtak a húsába.

Mondd ki a nevem! – sürgette a hang az elméjében.

– Megtagadlak téged! – üvöltötte Adon. – Mindkettőtöket megtagadlak!

Megfordult, és levetette magát a mélybe.

Már félúton tartott, amikor eszébe jutott, hogy mégis hogyan szabadulhatott ki egy isten szorításából. Már nem fordíthatta a visszájára a dolgokat. Nem ölelhette magához az Egy istent.