A holtak számára nincs jelentősége az idő múlásának. Amikor Adon a Fúga sík kietlen pusztaságában találta magát, fogalma sem volt, mennyi időbe tellett, míg eljutott oda. Emlékezett rá, hogy beverte a fejét a szökőkút peremébe és sikolyra nyitotta a száját, de ekkor egy hullám ragadta magával, és teletöltötte a tüdejét vízzel. A lelke azonnal elhagyta a testét. A hideg víz magával hurcolta, de előbb vethetett még egy utolsó pillantást Mystrára. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint legszebb emlékeiben.

Arra kérte, hogy mondja ki a nevét. A gyűlölet ekkor visszatért a szemébe, és harag érződött a hangján. Ezért inkább a fagyos, fekete óceánba süllyedt, és hagyta, hogy az istennő képe eltűnjön a szeme elől.

Ekkor vette kezdetét a végeláthatatlan utazás. Egy fényfolt jelent meg előtte, és úszni kezdett felé. A víz idővel sártengerré változott, a sár pedig kővé szilárdult. A fényfolt végtelenbe vesző fényességgé olvadt szét, és Adon a Fúga síkon találta magát, bár egyetlen határozott emléke sem maradt az utazásról.

A föld megmozdult alatta, mintha önálló életet élne. A levegőt megtöltötte a hívek hívó hangja, és a hitetlenek elkeseredett sírása.

– Chauntea, hatalmas Földanya, minden élet anyja! Halld meg híved, Gusta hangját! Tizenöt gyermeknek adtam életet, minden évben bevetettem a földet, és egész évben imádkoztam hozzád! Könyörgök, végy magadhoz a kertedbe…

Aranysárga sugár érkezett a magasból, és egy szárnyas hírnök jelent meg Gusta vállánál, egy kukoricaszárral a kezében. Megérintette vele a nő vállát. Gusta földi gondjai azon nyomban elillantak. A lelke felszabadult, és oly könnyűvé vált, hogy felszállt a levegőbe, egyenesen a hírnök karjába.

Nem messze tőle, harci boszorkányok és boszorkánymesterek gyűltek össze nagy tömegben, és meredten nézték az eget. Halk moraj hallatszott, amely egyre erősödött, majd átcsapott a feje felett.

– Mystra!

Annyira hangos volt, hogy a főpapnak belesajdult a füle. Elképzelte, amint a hangorkán átsöpör a mennyeken, és Mystra fülébe jut, aki a palotájában ücsörög.

– Mystra, rejtélyek úrnője, a Szövevény őrzője, válaszolj igaz híveid hívására! – kiáltották egyszerre száznál is többen, a hangjuk mégis tisztán csengett. – Mikor veszel magadhoz minket, akik egész életünkben a mágia rejtélyeit tanulmányoztuk, és a mágia hatalmát hirdettük? Halld meg könyörgésünket, ó, mágia úrnője! Nézd! Itt van Mandra, a hatalmas, aki borrá változtatta Petark tengerét, vagy itt van Rettegett Darshan, aki gyémántokkal töltötte fel a Narfell-szakadékot, vagy itt van Baldemnar, a zseniális, aki…

Az ima tovább folytatódott, és számba vette mindegyikük hőstetteit. Alig hangzott el öt újabb név, Adon tucatnyi másik isten hírnökét látta, akik szép sorjában eljöttek a híveikért. Csak Mystra nem jött el. Csak ő nem küldött hírnököket és angyalokat a Fúga síkon összesereglett híveiért.

– Hagyjátok abba! – kiáltott fel Adon, és a varázslók csoportjához futott. – Mystra nem jön el! Nem törődik velünk!

A varázslók mind elhallgattak, és a különös idegenre néztek.

– Bocsássatok meg nekem! – kérte Adon, és egy kisebb csoportosuláshoz fordult. – Mystra becsapott engem, ahogy én is benneteket.

Egy lélegzetelállítóan gyönyörű boszorkány lépett Adon elé, és alaposan végigmérte.

– Csak a szerencsétlen Adon az – mondta fejét csóválva.

Adon nem hagyta annyiban, és megragadta a nő karját.

– Én láttam Mystra igazi arcát! Ő egy gonosz boszorkány! Ha törődne velünk, már rég ideküldött volna egy hírnököt!

– Majd küld! – vágta rá egy magas, fekete szakállú varázsló. – Hinnünk kell benne!

– Miért? Hát nem látjátok, hogy mindnyájunkat becsapott?

– Szegény Adon – mondta a gyönyörű boszorkány, és megérintette Adon homlokát. – Szegény, őrült Adon.

A főpap ellökte magától a nő kezét.

– Hallgassatok rám! Mystra szemében csak gyűlölet lakozik! A szája tele van tépőfogakkal, és a karmai…

– Elég! – csattant fel a fekete szakállú varázsló, és hanyatt lökte Adont. – Ha hallgatunk a főpapra, úgy végezzük, mint ő! Mi magunk is hitetlenné válunk!

– Hitetlenné? – szakadt fel Adonból.

– Hagyjuk magára! – javasolta a szép boszorkány, és maga előtt terelte a többieket. – Az őrülete minket is tönkretesz.

A varázslók csoportja egy emberként lépett el tőle. Nézte, amint eltávolodnak. Mikor már elég messzire kerültek, és nem hallotta az imájukat, letérdelt.

Összekulcsolta a kezét, és az égre nézett.

– Kelemvor, holtak ura, elátkozott lelkek bírája, halld meg a hangomat! Öreg, halott barátod hív…