Oghma ostoba papja belém karolt, és kivezetett a börtöntoronyból egy térre, ahol a szerzetesek egy nagyobb csoportja verődött össze, és várták, hogy mi lesz a vallatásom végeredménye. Azonnal közrefogtak bennünket, amint felbukkantunk, de a pap elhessegette őket, és megfenyegette mindet Oghma haragjával. Az arcomat a talajra szegeztem, nehogy a szemem elárulja, hogy én valójában nem a boszorkány vagyok. Folyamatosan öklendeztem, mire a szerzetesek elhúzódtak előlem. Azonnal a főkapu irányába siettem. Közben végig azt vártam, mikor kiált fel valaki, hogy én nem a Hárfás vagyok, vagy mikor fedezik fel a felfordulást a tömlöcben. Semmi ilyesmi nem történt.

Rinda naplója tovább üldözött. Nem elég, hogy a hányinger közepette is olvasnom kellett, a szerencsétlenség úrnője különös örömet lelhetett abban, hogy mindezt hangosan kell tennem. Próbáltam suttogóra fogni, de a pap időnként felkapta a fejét, mert azt hitte, hogy hozzá beszélek.

– Mi? Mondtál valamit, kedvesem? – Ilyenkor mindig tagadólag megráztam a fejem, s lopva a könyvre pillantottam. Senki sem leplezett le, így különösebb gond nélkül értünk el a kapuhoz.

A kapuőr azonnal kinyitotta nekünk a pap sürgetésére. Rögtön négykézlábra ereszkedtem, és átmásztam a kapu alatti sötét járaton. A túloldalon felpattantam, és futásnak eredtem. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy levetem magam a szikláról, és Tyr védelmére bízom magam.

De sosem voltam elég bátor az efféle tettekhez. Amint elértem a meredély széléhez, a lábaim önkéntelenül lemerevedtek.

Letérdeltem, és keservesen felnyögtem. Nem a félelemtől, hanem Cyric szavaitól, melyekkel a lépcsőn fenyegetett meg.

Fekete füstcsíkot vettem észre az égbolton, azon a helyen, ahol Jabbar és Haroun megölték egymást. Hangyanagyságú pontokat láttam a domboldalon, amelyek szintén hangyanagyságú pontokat cipeltek egy hatalmas tábortűzhöz. Különösebben éles eszmefuttatás nélkül is rájöttem, hogy Gyertyavár védői égetik el a holttesteket. Helyesebben az igaz híveket.

Ez már valóban túl sok volt nekem. A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult, olyannyira, hogy elterültem a földön, és a fejem lelógott a szikláról.

Először azt hittem, hogy Tyr kapta el a galléromat, de azután meghallottam a pap ismerős hangját.

– Nyugalom. Elkaptalak.

Hagytam, hogy visszahúzzon. Leültem, és a combomra helyeztem a kezemet. A fátyol már érezhetően bűzlött, de nem nagyon zavart. A pap leült mellém, mire én gyorsan a köpeny alá rejtettem férfiúi kezemet. És ekkor észrevettem, hogy eltűnt Rinda könyve!

Azonnal hasra vágtam magam, lenéztem a mélybe, és felordítottam.

A pap rám vetette magát, és kétségbeesetten felkiáltott.

– Ruhha! Mit művelsz?

Nem feleltem. Addig meresztettem a szemem, amíg észrevettem a lefelé hulló könyvet. Félúton nekiütődött egy sziklának, és megpördült párszor a levegőben. A szél felkapta, és a tenger felé repítette.

Kisiklottam a pap teste alól, de nem tudtam teljesen lerázni magamról, mert elkapta a bokámat.

– Mi történt, Ruhha?

A szakadékba mutattam, leráztam magamról a kezét, majd elindultam az alsó kapu felé, miközben elővettem leghitelesebb női hangomat.

– A könyv!

Nem néztem hátra, hogy megelégedett-e a magyarázatommal. Felhúztam a köpenyt, hogy ne zavarjon a futásban, és nekiiramodtam. Már nem csupán az olvasás utáni olthatatlan szomj hajtott. Mindennél jobban hittem, hogy csakis azzal lehetek az Egy isten segítségére, ha kigyógyítom az őrületéből. Márpedig ha hinni lehet Rinda szavainak – melyekben természetesen mélyen kételkedtem –, akkor csakis Cyric igaz történetével lehet legyőzni a Cyrinishad erejét. Ahhoz pedig, hogy ráleljek az Igaz életre, meg kell tudnom, Rinda hol látta utoljára Fzoul Chembrylt.

Az első forduló után a lépcső elkeskenyedett, és meredekebbé vált. Vigyáznom kellett, nehogy megcsússzak és lebucskázzak. A szerzetesek egyetlen kötelet vagy kapaszkodót sem építettek a lépcsősorba, mert úgy vélték, minél veszélyesebb a lépcső, annál jobban elriasztja a nemkívánatos látogatókat. Sajnos igazat kellett adnom nekik. Minden idegszálammal a lépcsőre koncentráltam, és közben végig attól rettegtem, hogy megszólal a riadót jelző harang.

Nem szólalt meg. Az út meredeken kikanyarodott a sziklás partot ostromló tenger fölé. Egy pillanatra megálltam, hogy vessek egy pillantást a könyvre. Mintegy harminc nyílvesszőnyi távolságra feküdt, félúton a sziklás partot és a füves fennsíkot elválasztó meredek domboldalon. A szél időnként belekapott, és egyre lejjebb sodorta. El sem mertem képzelni, hogy mi történne, ha a könyv lecsúszna, és beleesne a vulkanikus kráterekkel és mélyedésekkel tarkított vízbe.

Ami ezután történt, arra nem emlékszem pontosan. Hasra feküdtem, és a lábamat átvetettem a lépcsősor szélén. A tériszonyom azonnal elhatalmasodott rajtam, de már nem maradt visszaút. Elkezdtem lefelé mászni a sziklafalon. Nem a saját akaratom vezérelt, hanem a vágy. Magamtól sosem vetemedtem volna efféle elkeseredett lépésre, hisz tisztában voltam a képességeimmel.

A lábam kétszer is beleakadt a hosszú köpeny aljába, és mindkétszer csakis Tyr védelme adott erőt karjaimnak ahhoz, hogy megkapaszkodjak, és ne essek le. Amikor harmadszor is beakadt a lábam, annyira feldühödtem, hogy letéptem magamról a fátylat, és elhajítottam. Eközben lepillantottam, és láttam, hogy a könyv már a lejtő alsó negyedénél jár. Sőt mi több, megérkezett a dagály. Mivel elég sok időt töltöttem el ezen a parton az utóbbi időben, tapasztalatból tudtam, hogy a vízszint mintegy negyedóra alatt eléri a számomra kritikus magasságot.

Másztam tovább, és egyre sűrűbben tekintgettem magam alá. A dagály még csak épphogy elérte a partot, amikor felhangzott a harang. Szóval Ulraunt és a boszorkány kiszabadult. A part még jó kétóriásnyi távolságra volt alattam. Ha leérnék valahogy, mielőtt még kiszúrják, hogy a sziklafalon mászok lefelé, akkor megmenekülnék.

Jól ismertem a sziklás partot, különösen a kisebb-nagyobb beugrókat, amelyeket a tenger vájt ki az évszázadok alatt, és amelyekben többször én magam is meghúzódtam. Az egyik ilyen beugróban kivárhatnám az apályt, és az éj leple alatt folytathatnám a küldetésemet.

Ekkor egy erősebb széllökés felkapta a könyvet, és lesodorta a partig. Az egyre nagyobb hullámok már behintették vízcseppekkel a borítóját. Nem maradt más választásom. Becsuktam a szemem, és elmondtam egy imát Tyrnek, hogy a mágiája óvjon meg egy esetleges lábtöréstől vagy bokaficamtól, majd leugrottam.