Én csak egy ember vagyok, márpedig egyetlen halandó sem értheti meg, mi történik az univerzumban és különösen a mennyek végtelen birodalmában. Csakis az istenek látnak mindent, és ha az érdekeik úgy kívánják, a tudást időnként megoszthatják a halandókkal. Tekintve, hogy mindazokat az eseményeket, melyeket ebben a feljegyzésben eléd tárok, nem élhettem át, és nem láthattam én magam, nyilvánvaló, hogy azokat az Egy isten tárta fel előttem. Miután kém életem véget ért, a Sötét Úr megvilágította az elmémet, és megmutatta, miként kutattak a szent Cyrinishad után, miféle események történtek a mennyekben.

Nem felelhetek a feljegyzésben olvasható istenkáromló szavakért. Azokat nem én mondtam vagy gondoltam, hanem azok, akiket idézek, és hidd el, én is mélységesen felháborodtam, amikor meghallottam őket! Csakis azért írom bele a feljegyzésbe, mert hiteles beszámolót akarok adni a Cyrinishad felkutatásáról. Könyörögve kérlek, Cyric, egy igaz isten, ne kínozz azért, hogy a kötelességemet végzem!

Miután Haroun, a Legnagyobb és Jabbar, a Leghalálosabb seregei lemészárolták egymást, Cyric serege feloszlott. Szétszéledtek a szélrózsa minden irányába: délre egészen a Felhőcsúcsokig, keletre Beregostig és északra a Köpeny-erdőbe. No és persze nyugatnak, ahol Gyertyavár magasodott, és a Kardok tengere háborgott. A saslovasok tűzlabdákat és sistergő villámokat szórtak az igazhitűekre, akik reszkető birkaként futottak előlük. Csak a Feketesarkantyúsok nem menekültek el, akik Haroun és Jabbar holtteste fölött kaszabolták egymást. Valóságos hullatengert fakasztottak maguk alatt, melyben már a harci bikák is majd elsüllyedtek.

Tempus, a harc istene növekvő dühvel nézte mindezt a messzi Limbóról. Kesztyűs kezével vastrónusára csapott, mire Faerűn csatamezői megremegtek, mint földrengés idején: a gyalogosok kibillentek az egyensúlyukból, rést nyitva a védelmükön; a hűséges harci lovak elbotlottak, és levetették a hátukról a gazdájukat; az ostromlott várak és kastélyok falai megrepedtek, és utat engedtek a vérszomjas támadóknak.

A Harc Ura mit sem törődött ezzel. A nagy csaták gyakran csak szerencsével dőlnek el, és nem a virtusnak vagy a stratégiának köszönhetően. De amikor azt látta, hogy a kiváló harcosok egymást kaszabolják halomra Gyertyavár előtt, harag gyúlt a lelkében. Felgyülemlett a bensőjében, és vulkánként tört fel belőle. A termeiben örök csatát vívó harcosok megdermedtek, és leeresztették a fegyvereiket. A Zűrzavar Kora óta először ült el a csatazaj. Néma csend támadt.

Egy elf bújt ki a sarkokat megülő árnyékból. Sötét köpenyt viselt, amely eltakarta az alakját és az arcát. Könnyed léptekkel vágott át a páncélok és fegyverek tengerén, amely a padlót borította. Nem hagyott lábnyomokat maga után, pedig többször is belelépett a frissen kiontott vérbe.

Megállt Tempus trónja előtt, és mélyen meghajolt.

– Mindig azt hittem, hogy a hatalmas Tempus lecsap a tolvajra, aki meglopta, és nem a halandókon tölti ki a dühét – selymes, fülbemászó szavak voltak. Mintha csak egy gondolat lett volna, amely átszeli a levegőt. – De gyakran többet várok a kelleténél.

Tempus, aki ezúttal sem viselt sokkal többet egy ütött-kopott mellvértnél és egy harci sisaknál, némán végigmérte az idegent. Bár a sisakrostély le volt eresztve, és egyetlen rés sem látszott rajta, az elf megremegett a harc istenének pillantása alatt. A háború minden borzalma egy szempillantás alatt elöntötte a lelkét, és nem bírta elviselni a Háború Urának pillantását. Nem tudott volna az arcára nézni.

Tempus előredőlt, és az elf fölé magasodott, aki csupán a térdéig ért.

– Semmi közöm a dolgaidhoz, árnykígyó. És ha már a tolvajoknál tartunk, téged ölnélek meg elsőként! – dörögte Tempus. Nem értette, Mask miként surranhatott át a kastély védelmi vonalán, és hogy kerülhette ki a számtalan csapdát. A tolvajok istene nem rendelkezett akkora hatalommal, mint a többi isten, de úgy tűnt, egyetlen csapda vagy furmányos zárszerkezet sem állhatja az útját.

Mask fölegyenesedett, és női vonásokat vett fel az arca.

– Akkor kétszeresen is meglopottnak erezhetnéd magad. Eddigi veszteségeid mellett még egyetlen szövetségesedtől is elesnél.

– Te képtelen vagy a hűségre, és nincs szükségem a szövetségedre – vágta rá Tempus. Nem lepődött meg Mask alakváltásán. Tudta, hogy folyamatosan cseréli az arcait, hogy minél könnyebben elbújhasson számos üldözője elől. Egyvalakitől különösen félt, és a harc istene nem tudta megállni, hogy fel ne emlegesse a nevét. – Jobb lenne, ha gyorsan elmondanád, amiért idejöttél. Mintha Kezef ugatását hallanám.

Mask összerezzent, és a háta mögé pillantott. Tempus jóízűen felkacagott, és felidézte a múltat: évekkel korábban, a Cyrinishad teremtésekor Mask megpróbálta Cyricre uszítani a Káoszkutyát. Cyric természetesen átlátta a tervet, és egy ellencsapás során majdnem elpusztította Maskot. Kezef persze ellene fordult, és bosszút akart állni rajta, amiért korábban bebörtönözte. Az Árnyékúr akkor olyan gyorsan menekült el, hogy egy ideig még maguk az istenek is azt hitték, hogy elpusztult.

Mask időközben újabb alakot öltött: egy fehér bőrű lány jelent meg Tempus előtt.

– A harc istene viccelődik. Mily meglepő.

Tempus hátradőlt a trónjában, és Mask szemébe fúrta láthatatlan tekintetét.

– A türelemnek még a humoromnál is nagyobb híján vagyok mostanában, árnybéka! – dörögte vészjósló hangon.

– Ez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy Cyric meglopott.

– Meglopott? – Tempus csak ekkor vette észre, hogy az örökké csatazajtól hangos tróntermében halálos csend honol. Egy haragos gondolattal életre keltette az örök háborút, és ismét Maskra nézett. – Cyric még az ágytálamat is képtelen lenne ellopni. Évek óta semmit sem csinál, csak az őrült terveit szövögeti.

– Igen, és közben meglopott – ismételgette Mask, és közben trollá változott. – Meglopott, méghozzá olyan ügyesen, hogy észre sem vetted, és ezért nem is hibáztatod, pedig olyan nyilvánvaló, mint hogy most itt ülsz a trónodban. Túl sok birodalomban egyezkednek a követek, egyre nagyobb szerephez jutnak a másodszülött fiúk, az ellenségek egyre több békét kötnek. Ez Cyric műve. Tán nem ő a kín, a gyilkosok és a cselszövés istene? Nem az ő feladata, hogy viszályt szítson Faerűn-szerte? Mégis egyre kevesebb nyoma van mindennek – kivéve persze az ő saját templomait.

Tempus egyetértően bólogatni kezdett.

– A béke valóban úgy terjed, mint egy járvány. És még csak Sune vagy Lliira sem kell hozzá.

– Szóval egyetértünk – vigyorgott Mask, és kivillantotta sárgás trollfogát.

– Csak ugyanúgy látunk bizonyos jeleket – javította ki Tempus. – Ha azt mondanám, hogy egyetértünk, az azt jelentené, hogy szövetségre léptünk, márpedig én jól emlékszem, miként árultad el mindkét oldalt a Cyrinishad bukásakor.

– Te vádolsz köpönyegforgatással? Te, aki hajnalban még a csata egyik oldalán állsz, napnyugtakor pedig már a másikon?

Tempus nyugodtan keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Ez a háború rendje. Tisztában vagyok vele, ezért nem is keresek szövetségeseket.

– De te sem vagy elégedett azzal, ami Gyertyavár előtt történt. Cyric meglopott egy roppant csata élményétől. A papjai inkább egymást gyilkolják, ahelyett, hogy kínt hirdetnének a birodalomban. – Mask egy ork alakját vette fel. Az arcából semmi sem látszott, csak egy világító szempár. – Ha nem változtatunk a dolgokon, a háború feledésbe merül Faerűnön, és vele együtt te is!

Tempus érezte, hogy harag gyúl a lelkében, de úrrá lett rajta. Ha türelmetlenül és meggondolatlanul akarná visszabillenteni az egyensúlyt, azzal csak tovább csökkentené a háborúk számát, pedig már így is alig akadtak nagy csaták Faerűnön.

– Tisztában vagyok vele, hogy micsoda kárt okozott Cyric tehetetlensége, és azt is tudom, te miért vagy itt. De ha bosszút esküdnék, és lecsapnék…

– Nem kell lecsapnod senkire. Annak semmi értelme sem lenne.

Tempus meredten nézte a másik istent, aki időközben törpévé változott, de nem tudott átlátni a gondolatain.

– Mégis mit javasolsz? – kérdezte végül.

Ekkor vérszomjas ordítás hullámzott végig a palotán. Bár a hang forrása a falakon kívül volt, mindenki tisztán hallotta a trónteremben, és egy pillanatra elnyomta az örökké tartó csata zaját. Az Árnyékúr megremegett és elsápadt. Tempus egy reszkető félszerzetet látott maga előtt, aki gyorsan észbe kapott, és átváltozott egy két és fél méteres gnollá.

– Össze kell hívnod a Tizenkettek Tanácsát! – hadarta Mask, és folyamatosan a háta mögé pislogott. – Vádold meg Cyricet azzal, hogy nem végzi el isteni kötelességét!

– Hívjam össze a tanácsot? – kérdezte merengve Tempus. Egyáltalán nem érdekelte a közelgő Kezef. Az legyen csak Mask gondja. – Nem szólhatunk bele Cyric dolgaiba. Azt Ao nem hagyná!

– De igen, ha elegen kéritek. Nem te vagy az egyetlen főisten, aki szenved Cyric hanyagsága miatt. A Gyertyavárban történtek után Talosnak és Sharnak is oka van visszavágni neki. Abban is biztos lehetsz, hogy Mystra és Kelemvor melléd áll. A gyűlöletük elvakítja őket, és nem gondolják végig józanul a dolgokat.

Újabb üvöltés süvített végig a palotán. Ezúttal közelebbről, és ha lehet, még hátborzongatóbban.

Mask összerezzent, és anyagtalan folttá változott.

– A tizenkét istenből ötnek máris biztosra veheted a támogatását. Már csak egyet kell meggyőznöd, hisz Cyric biztosan nem vesz majd részt a tárgyaláson, Tyr pedig mindig pártatlan marad. – Mask fölemelte a kezét, és egy tekercs jelent meg benne. – Készítettem neked valamit. Ha Ao nem hallgatná meg a kérésedet, akkor is bizonyos lépéseket fog tenni. Kénytelen lesz az egyensúly érdekében.

– Igazad lehet – mondta Tempus, miközben különös élvezettel nézte a remegő Árnyékurat. Egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy Kezef iránti félelme vajon nagyobb-e a Cyric iránt érzett gyűlöleténél. – A terved azonban visszaüthet azokra, akik részt vesznek benne.

– Elismerem, hogy a múltban többször is hibáztam – hajtotta le a fejét Mask, és közben egy kétarcú emberré változott. Az egyikkel továbbra is Tempust nézte, a másikkal viszont Kezefet kereste. – Mostanra azonban tapasztaltabb lettem. Ezért is jöttem először hozzád, ahelyett, hogy megpróbáltam volna összehívni a tanácsot.

Újabb üvöltés rázta meg a falakat. A Káoszkutya behatolt a palotába.

Mask a tekercset tartva előrelendült, de Tempus fölemelte a kezét, és megálljt parancsolt.

– És gondolom, te veszed majd át Cyric hatalmát!

Mask vágyakozón a sötét sarokba pillantott, ahonnan előbújt, mielőtt válaszolt volna.

– Csak vissza akarom kapni, amit elvett tőlem: a cselszövés birodalmát. És talán a hazugság tudományát, ha érdemesnek találtatok rá.

– Ezt nem ígérhetem meg. Még ha ellene fordul is a tanács…

– Csak annyit kérek, hogy hívd össze a tanácsot – suttogta Mask, és minden egyes új szónál új alakot vett fel, mintha így elbújhatna Kezef orra elől. – Csak annyit kérek, hogy vádold meg! Ha egyszer elindítod a folyamatot, már nem lehet visszakozni.

Mély, elemi morgás rázta meg a tróntermet, és nyomta el a csatazajt. Egy harci ló nagyságú masztiff jelent meg az egyik sarokban.

Mask úgy remegett félelmében, hogy az alakja áttetszővé vált, de nem menekült el.

– Megígéred?

A Káoszkutya felszegte a fejét, és körbeszimatolt. Mérgező, savas nyálcseppek csöpögtek a padlóra, miközben lassan Mask felé fordult.

– Megígérem – bólintott Tempus.

Kezef támadásba lendült.

Mask Tempus kezébe nyomta a tekercset, majd átugrott néhány harcos teste fölött, és eltűnt az árnyékban.

A Káoszkutya elrobogott két rohamozó lovag között, és átugrott néhány gyalogos fölött. Félresöpört néhány dárdást az útjából, elfutott Tempus trónja mellett, majd ő is eltűnt az árnyékban.

A harc istene egy hosszú percig csak az örökké tartó csatát nézte, majd kibontotta a tekercset. Az Árnyékúr tervei mindig nyugtalansággal töltötték el, de megígérte neki, hogy összehívja a tanácsot. Csak ritkán adta a szavát bárkinek is, de akkor mindig megtartotta.