Nincs nagyobb kín annál, mintha valaki hitetlenül hal meg! Nem tudom mennyi ideig feküdhettem a véráztatta domboldalon. A seb, ahol a bika szarva feltépte a bőrömet, elviselhetetlenül sajgott. A szám kiszáradt, mintha forró láz szállta volna meg a testemet. A nyelvem megduzzadt, és elzárta a torkomat. Levegőt is alig kaptam, mégis ki tudtam préselni magamból néhány szörnyűséges szót.

– Cyric, te átkozott métely!

A lelkem mélyéről törtek fel a szavak. Éveken át szolgáltam hűen, és önfeláldozóan kutattam a szent Cyrinishad után. Mindent megtettem, ami csak egy halandó erejéből telik. És amikor végre megtaláltam, végig kellett néznem, miként csúszik ki ismét a kezeim közül, méghozzá nem más, mint Cyric hibájából, aki viszályt szított saját hívei közt. Légy átkozott! A látomásom sosem válik már valóra! Nem állok majd hívek ezrei elé, hogy felolvassak nekik a könyvből, sohasem térek haza, hogy lerójam a hercegnek a tartozásom, sosem szerzem vissza a vagyonom, a feleségem. A Sötét Úr elhagyott, én pedig önszántamból sétáltam be a vágóhídra, mint valami ostoba barom.

Megfogadtam, hogy soha többé nem imádkozom hozzá.

Ekkor elviselhetetlen rémület lett úrrá rajtam, és zokogni kezdtem. Hitetlenné váltam a halál torkában. Lelkem hamarosan elhagyja a testemet, és alászáll oda, ahol az istenek magukhoz veszik a híveiket. Én azonban megtagadtam az istenemet. Nem felel majd a hívásomra, így Kelemvor birodalmába kerülök, a Holtak városába. A kristálytrón elé vezetnek majd, ahol a tetteim alapján ítélnek meg, és nem számíthatok enyhe büntetésre.

Remegni kezdtem, és elrebegtem egy imát Cyricnek, hogy mentse meg a lelkem, de neki nem kellenek gyávák. A nap időközben egyre magasabbra hágott a horizonton, és be kellett csukni a szemem a vakító fény elől.

Álmot láttam. A Holtak városáról álmodtam, az ezernyi kínzásról, melyben részem lesz. Láttam, amint a hitetlenek falába préselnek, és a talpam megégeti a Világ Kohójának tüze. Ezután belehajítottak a bolondok tavába, ahol a szemem elenyészett, és a hús lemállott a testemről. Az árulók útjára fektetettek, ahol a kötelesség vaskerekei porrá zúzták a koponyámat. Sokáig álmodtam ezekről a rémségekről, és tudtam, hogy nem kerülhetem el a sorsomat.

Ekkor felébredtem.

Új fájdalmat éreztem a hasamban. Mintha tőrt döftek volna belé. A hátamra fordultam. Az éj időközben leszállt, és a levegő kellemesen lehűlt, de nem élvezhettem e földi örömöket. Kelemvor egyik szolgája állt a mellkasomon. Egy feketeszárnyú keselyű, amely rám szegezte vérvörössel szegélyezett fehér szemét. Sebembe vájta a csőrét, és megpróbálta kitépni a beleimet!

Kelemvor alig várta, hogy megkaparintsa a lelkemet. Kétségbeesetten a madár felé csaptam, hátha el tudom üldözni. A keselyű meglengette a szárnyait, de a csőrével nem engedett el. Mintha vulkán tört volna ki a hasamból! Felrepült, a belső szerveimmel a csőrében. Utána kaptam, egy gyors, elkeseredett mozdulattal kitekertem a nyakát, majd elhajítottam a tetemét.

Az éjszaka ettől eltekintve nyugodt volt. Csak Gyertyavár városában pislákolt némi fény. A levegőt megülte az elhagyott csatatér jellegzetes szaga: vér- és hullaszag és minden egyéb, amelyet a haldoklók kieresztenek magukból életük utolsó pillanataiban. Megkönnyebbülten fellélegeztem, hogy egyelőre nem osztozom a forró napon aszalódó holttestek sorsában, és gondolkodni kezdtem, hogyan maradhatnék életben.

Először is vízre volt szükségem. Az egész testem égett, a szám kiszáradt és megduzzadt. A Gyertyavár közelében töltött évek alatt megtanultam, hol fakadnak a források, de még a legközelebbi is túl messze volt egy haldoklónak. A Feketesarkantyúsok azonban mindig hordtak maguknál vizesflaskát.

Kúszni kezdtem a harci bikák felé. Félúton meg kellett pihennem. Nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy eljussak a legközelebbi flaskáig, de arra nem számíthattam, hogy a hullák közelebb kúsznak hozzám. Magam elé képzeltem Kelemvor birodalmát és erőt vettem magamon. Kúsztam tovább.

Többször is összerogytam, mire elértem a csúcs közelébe. Már csak a fejemet tudtam mozgatni. Nem mertem letenni a földre, mert tudtam, hogy akkor elalszom, és többé nem ébredek fel.

Az oldalamra fordultam, és csúszni kezdtem, mint egy féreg. Túljutottam a csúcson, és megpillantottam a keselyűk tengerét. Kelemvor szolgái szorgosan marcangolták a tetemeket. Alig kétlépésnyire tőlem, három keselyű ugrándozott egy bika testén. Egy láb kandikált felfelé a bika mögül. És a láb mellett ott díszlett az éltető vízzel teli flaska.

Tovább vonszoltam magam a cél felé. A keselyűk idegesen felszisszentek, majd értetlenül felröppentek. Egy alakot véltem kivenni a bika mögött a sötét égbolt előterében. Fehér, emberszerű szeme volt, de a halál árnyéka ülte meg a vállát. Nem tudtam megállapítani, hogy egy Feketesarkantyús-e, vagy egy testőr.

– Köszönöm! – rebegtem a sorsnak. – Adj egy kis vizet! – kértem erőtlenül.

– Ahogy parancsolod.

Az árnyék nem egy, hanem ezernyi hangon beszélt egyszerre. A keselyűk rémülten felszálltak a rekedtes hang hallatán, és kitakarták a holdat. Azonnal megfeledkeztem a szomjúságról, és elátkoztam magam, amiért elfordultam Cyrictől. Most senki sem véd meg ettől a démontól!

Vízcsobogást hallottam a fejem fölött, és a levegő hirtelen lehűlt körülöttem. Remegni kezdtem, és sajgó sebem mintha megdermedt volna. Az árnyék rám vetette magát, és én nem tehettem ellene semmit.

– Miért remegsz, Malik?

A hangja ugyanolyan rémisztően csengett, mint elsőre, és nem mertem ránézni. Meg akartam kérdezni, hogy honnan tudja a nevem, de nem tudtam kinyitni a számat.

– Hát már nem könyörögsz vízért? Gyerünk, nyisd ki a szádat!

Egy jeges láb bökdöste meg a bordáimat, mire én hanyatt fordultam. A számat kitátottam, mint a partra vetett hal, de nem a saját akaratomból. Víz ömlött az arcomra egy vizesflaskából, és folyt végig az államon.

Mintha szennyvíz lett volna! Hideg volt és sós, és olyan büdös, mint a záptojás. Felfordult a gyomrom, és kiköptem a számból, de a víz csak folyt tovább. A gyomrom teljesen megtelt, sőt már a sebemen is kibuggyant, de nem tehettem ellene semmit. Megpróbáltam becsukni a számat, de a testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. Éktelen sikoly törte meg az éjszaka csendjét. Nem én sikoltottam, hisz ilyen hang nem hagyhatja el halandó torkát.

– Szóval ezért nem lehet sok vizet itatni egy gyomorsebes harcossal – szólalt meg ezer hangon a démon. – De nem én vagyok a hibás. Elvégre te könyörögtél a vízért, nem igaz?

Az utolsó keselyűk is elhúzódtak a hold elől, és ezüstbe borult a domboldal. Egy vigyorgó halálfejet láttam magam fölött, csillogó, fekete szemekkel. Karmazsin nyálka remegett az állán. Testét nem fedte hús, csupán erekből és inakból állt. Úgy vonaglott, mint egy rongybaba. Mintha egyetlen csontja sem lett volna.

De nem ez volt a legrosszabb. Végre láttam, hogy mit töltött belém a flaskából. Alvadt, fekete vért. Ha még mindig a Ragyogás városában élnék kereskedőként, bizonyára azonnal szörnyet haltam volna, de a Gyertyavár kapujában eltöltött magányos évek megedzettek. Sokszor kényszerültem arra, hogy büdös, kidobott maradékot egyek vagy igyak, így nem estem kétségbe, sőt erőt merítettem belőle.

Kigördültem a fantom alól, talpra ugrottam, és menekülni kezdtem. Amint leértem a domb aljába, rátértem az Oroszlán útjára, és Beregost felé rohantam. Egyszer sem pillantottam hátra.

Nem is lett volna sok értelme. Alig tettem meg két lépést, a démon megjelent előttem, és az arcomba öklözött. Az egyik szemem azonnal elsötétült.

Magam elé kaptam a karom, megfordultam, és rohantam tovább. Minden egyes levegővételnél felnyögtem. Mintha izzó vasat forgattak volna a hasamban. Jó húsz lépést is megtehettem már, de a fantom még mindig nem bukkant fel előttem. Megálltam, és körbenéztem, de semmit sem láttam. Úgy tűnt, a démon ráunt a játékra. Megvontam a vállam, és megfordultam, nehogy véletlenül belekerüljek az alsó városkapu látkörébe.

A démon ott magasodott előttem. Fehér ujjai felszántották a levegőt, és belemart a nyakamba. Meleg vér spriccelt a levegőbe, és tetőtől talpig beborított. Megfordultam, és futni kezdtem a kapu felé. A városi őröktől való félelmem végül felülkerekedett rajtam. Megálltam, és lassan megfordultam.

Semmi.

Körbenéztem, hogy merre folytassam az utam, és a démon ekkor ismét megjelent. Pofon vágott, és csak a csoda tudja, hogy nem robbant szét a koponyám. Mintha tűzgolyó robbant volna fel a fülemben. Majd megvesztem a fájdalomtól, de erőt merítettem belőle. Futásnak eredtem.

Végre megértettem, hogy a fantom Gyertyavár felé terel. Talán Oghma küldte, hogy kapjon el, amiért elárultam, hogy hol rejtezik a Cyrinishad. Ismét elátkoztam magam, amiért elfordultam Cyrictől. Mégis ki segíthetne rajtam ebben a helyzetben? Az alsó kapu felé futottam, és kétségbeesetten próbáltam kitalálni, hogy védhetném meg magam. Egyre nőtt a félelmem, de az erőm nem lankadt. Ennek felettébb örültem, mert biztosra vettem, hogy a démon megölne, ha elesnék.

Végül elértem a kaput, és megálltam. Nem tudtam tovább menni. A csapórácsot leeresztették a seregünk ellen, és még nem húzták fel. Megragadtam a rácsot, és mászni kezdtem. Az őrök vagy bebörtönöznek, vagy megölnek, de még az is jobb ennél a démonnál.

– Várj! – dörögte a démon ezer hangon. – Még nem hallottad a parancsot.

– Kívánj bármit! – mondtam neki, és felé fordítottam ép fülem, nehogy elmulasszam a parancsot. – Csak ne ölj meg! Holtan semmi hasznomat nem vennéd.

– Többet is, mint hinnéd – felelte. – De most nagyobb hasznodat veszem élve. Hagyd abba a remegést!

Valahogy megkönnyebbültem a hír hallatán, mégsem tudtam engedelmeskedni a parancsának. Elveszítettem az egyik fülemet és szememet, és ezernyi más sebtől szenvedtem. Folyamatosan rázkódott a testem, ha arra gondoltam, mi jöhet még ezután.

Engedetlenségem azonban szemlátomást nem zavarta.

– Te láttad a Cyrinishadot?

– Egy vasdobozban volt, több lánccal lekötve.

A démon egy villámgyors mozdulattal megragadta a torkomat, és a levegőbe emelt.

– Egy vasdobozban? – kérdezte, és rámeresztette bűzös leheletét. – Hogy láttál bele?

– Nem láttam bele. De láttam a hordozóit. A nő Oghma gyémántmedálját viselte a nyakában.

– Ezernyi olyan amulett létezhet!

Lassan egy szörnyű gyanú fészkelte be magát az elmémbe a démon kilétét illetően, és megpróbáltam a lehető legjobban a kedvére tenni.

– Biztos, hogy abban volt a szent Cyrinishad! Éreztem a sötétség erejét, és az emberbőrből főzött pergamen szagát.

A fantom nem engedett el, de a torkomat sem roppantotta össze.

– Hallottam a hangokat! – A démon enyhített a szorításon, így gyorsan folytattam. – Halk, rekedtes hang volt, de tudtam, hogy minden szava igaz!

Úgy tűnik, ezzel sikerült meggyőznöm, mert elengedett, én pedig a vasrács tövébe zuhantam.

– Helyes. Most pedig mész, és elhozod nekem!

– Hozzam el neked, Sötét Úr?

– Azonnal! – dörögte a fantom, és én tudtam, hogy maga Cyric áll előttem. Senki sem merné használni a nevét. – Szükségem van rá.

Elmosolyodtam. Cyric iszonyatosan megbüntetett, amiért elfordultam tőle, de most visszafogadott a hívei közé. A legrosszabbon túlestem.

– Ahogy parancsolod. Azonnal megkeresem.

Felnéztem a Gyertyavárra, de csak a hatalmas sziklát láttam, amelyre épült. Csakis az alsó kapun lehetett bejutni a városba. Nem lehetett megkerülni, mert kinyúlt egészen a szikla széléig, amely a tenger fölé kanyarodik. Az építők természetesen tudták, hogy csakis a kapun keresztül lehet behatolni a városba, így annyira megerősítették, hogy gyakorlatilag áthatolhatatlanná vált. A vasrácsot nem lehet sem meghajlítani, sem felemelni. Magát a kaput ónnal vasalták meg, és olyan vastag és széles gerenda zárta belülről, mint egy tűzóriás dereka. A kémlelőnyílásokon még egy tündér sem férne be, olyan keskenyek. Ennek ellenére lelkesen méregettem a kaput, és járt az agyam, mégis hogyan engedelmeskedhetnék uram parancsának. Biztosra vettem, hogy a hatalmas Cyric majd utat mutat nekem.

Az őrök szerencsére másfelé fordultak. Mintha valami elvonta volna a figyelmüket. Egyszerre feltűnt, hogy eszük ágában sincs visszafordulni. Mintha megdermedtek volna Cyric fagyos aurájától. Ha ez valóban így van, akkor miért nem sétál be a városba, és szerzi vissza a szent könyvet? Nem értettem.

– Amint megszerezted a könyvet, azonnal menj egy magas kiszögellésre. Mondd ki háromszor a nevem, majd vesd a mélybe magad! – parancsolta, megzavarva a gondolataimat.

– Vessem a mélybe magam? – kérdeztem vissza, és elképzeltem, miként zuhan alá a testem, és loccsan szét, mint egy érett dinnye.

– A könyvvel a kezedben! A Cyrinishad a mindenség! – dörögte ezer hangján.

– Természetesen, nagyúr. A könyv majd megvéd a becsapódástól, és…

– Hallgass, ostoba! – megragadta a vállam, és belém fúrta a körmeit. – Meg kell értened, milyen sok múlik rajtad!

– Igen, nagyúr. Mit kell még tennem?

Cyric még mélyebbre vájta a körmeit.

– Csakis a Cyrinishad védhet meg engem! Ha elolvassák, térdre borulnak előttem, és a kegyeimért könyörögnek! Meg kegyelemért, és Ao belátja, hogy nincs más választása.

– Ao?

– Igen! Megérti majd, hogy mit teremtettem. Látni fogja, hogy egyedül is képes vagyok uralkodni Faerűn felett. Látni fogja, hogy nincs szükségem rájuk… – Cyric váratlanul eleresztett. Hátratáncolt és körbenézett. Visszafordult felém, és suttogni kezdett. – Persze úgy történik majd, ahogy én akarom. Minden úgy történik, ahogy én akarom.

– Uram?

– Hogy ki élhet, hogy kinek kell meghalnia, hogy mikor mi történjék a világban – szemei sötét lángot vetettek. – Képzeld el, hogy a felhők szélén ücsörögve nézek le rátok, ahogy a halandók szerint az istenek teszik…

Cyric e szavait már a feljegyzésem elején leírtam, így most nem ismételem el őket. Inkább feltárom előtted, a kétely csírája miként vert gyökeret a fejemben. Döbbent áhítattal hallgattam, amint elmagyarázza, hogy az univerzumban semmi sem biztos, egészen addig, amíg ő át nem veszi a dolgok irányítását. Lassan megértettem, hogy Faerűnön miért nevezik őt az őrület hercegének. A kétségbeesésem nőttön-nőtt, és némán elátkoztam magam, amiért akár csak egyszer is áldottam a nevét.

Mikor befejezte a beszédét, tátott szájjal álltam előtte, és mozdulni sem tudtam.

Cyric csak mosolygott, mint az apa, aki maga helyett küldi háborúba a fiát.

– Sietned kell, Malik. A tárgyalás hajnalban kezdődik.

– A tárgyalás? – Semmit sem értettem. Természetesen nem tudhattam a Pavilonban lezajlott eseményekről, így nem csoda, ha megzavarodtam. – Ki vádolt meg engem, és mivel… – kérdeztem, és egyszeriben az összes átok és szitok az eszembe jutott, amelyeket a nap folyamán kiáltottam bele a világba.

– Téged? – Olyan dühösen förmedt rám, hogy a vasrácsnak tántorodtam. – Hogy mersz önmagad miatt aggódni?! Te egy senki vagy a szemükben!

Lassan megértettem, hogy az „ők” valószínűleg a többi isten lehet. Ők „könyörögnek kegyelemért”, döbbentem rá. Ők vádolják Cyricet, és az ő ügyét tárgyalják majd hajnalban. Azt azonban továbbra sem értettem, hogyan mentheti meg magát a Cyrinishad segítségével.

Az istenek nem olvassák el. Mind tisztában vannak a hatalmával, így mindent megtesznek majd, hogy ne kelljen ránézniük. Túl arrogánsak ahhoz, hogy egy magasabb hatalmat szolgáljanak. És becsapni sem lehet őket. Még a hatalmas Cyric sem veheti rá őket, hogy elolvassák. Mind főistenek, és elég hatalmasak és agyafúrtak ahhoz, hogy elkerüljék a csapdát.

Persze bölcsen elhallgattam a gondolataimat. Cyric valószínűleg nem vette volna jó néven, hogy kétkedek a tervében. Egyszerűen csak fejet hajtottam előtte, és vártam a parancsát.

– Most menj! Hamarosan hajnalodik.

Megfordultam, és bíztam benne, hogy utat nyit számomra.

Ezzel ellentétben az őrök lassan felém fordultak. A „lassan” még túlzásnak is tűnhet, hisz az idő oly lassan telt, hogy míg az őrök egyet pislogtak, addig mi Cyrickel az egész beszélgetést lebonyolíthattuk.

– Mire vársz? A hajnal vészesen közeleg.

– Bocsáss meg a gyengeségemért, és elgyötört fizikai állapotomért, nagyúr, de abban bíztam, hogy utat nyitsz számomra a városba – jegyeztem meg halkan.

Cyric fekete szemei sötét lángot vetettek.

– Ostoba! Ha megtehetném, én magam szerezném vissza a könyvet! Ha felruháználak isteni hatalmammal, ugyanúgy nem látnád a könyvet, ahogyan én. Csakis egy halandó, egy isteni segítségnyújtás nélküli halandó találhatja meg a Cyrinishadot!

– Segítség nélkül? De hát, én nem vagyok tolvaj, sem harcos. Ha be is jutok a városba, hogy győzzem le a könyv őrzőit?

– Az nem számít.

A szavak fájdalmasan martak a fülembe. Persze okosan és furmányosan lavíroztam a kereskedelem útvesztőjében, de még soha semmit nem loptam, nem is beszélve a gyilkosságról. Egyszerűen őrültségnek tűnt, hogy én, egy puhány kereskedő legyőzzem a könyv őrzőit, és ellopjam tőlük! Cyric valóban olyan őrült, amilyennek az ellenségei tartják, és ha segítek neki, akkor én is azzá válok. És minden bizonnyal megölnek.

Térdre borultam előtte, és megragadtam a lábát.

– Könyörgök, szentséges úr! Keress egy nálam alkalmasabb szolgát! Ha rám bízod a feladatot, sosem látod viszont a szent könyvet!

– Dehogynem. Gondold csak végig, mi mindent elértél már eddig is! Ki más adná fel békés és kényelmes otthonát, hogy a sárban fetrengjen évekig? Ki lökné el magától a terített asztalt, hogy térden állva könyörögjön egy kis maradékért? – Cyric ezer hangja szokatlanul kedvesen csengett. – Megteszed, amit kérek, és nem azért, mert parancsolom, hanem mert nincs más választásod.

Gyengéden megragadta a karom, és felhúzott a földről.

– Sikerrel jársz, Malik. És tudod, hogy miért?

Megráztam a fejem.

– Mert ha elbuksz vagy meghalsz a küldetés közben, hagyom, hogy Kelemvor elragadja hitetlen lelkedet!