Rinda naplója egy asztalon feküdt, a cella másik végében, és semmit sem tehettem, hogy hozzáférjek. A kezeimet összekötötték a hátam mögött, a lábamat pedig még mindig fogva tartotta a bazaltdarab, amely tán nehezebb volt még a kalifa anyjánál is. Ulraunt már órák óta éheztetett és szomjaztatott. Két megtermett őrrel kifeszíttette a karomat, és megfenyegetett, hogy tüskés buzogánnyal veri véresre a mellkasomat, majd izzó vaspálcával égeti ki a szememet. A nyomaték kedvéért még egy kis kemencét is hozatott a cellába. Bármit mondott is, csupán egy dologtól rettegtem: attól, hogy többé nem foghatom kezembe a könyvet. Minden egyes eltelt perccel tovább nőtt az olvasás iránti olthatatlan szomjam. Keményen ostoroztam magam ezért a gyengeségért, mint minden valamirevaló férfi, és megesküdtem magamban, hogy akkor sem olvasok fel egyetlen szót sem a könyvből, ha Ulraunt kinyitva a szemem elé emeli.

Persze semmi értelme sem volt ennek a fogadalomnak. Akkor még nem értettem, hogy Mystra mágiája teszi velem mindezt, hogy az ő hatására kell olvasnom Rinda könyvét. Akkor még csak annyit érzékeltem, hogy mindaz, amit olvasok, igaznak tűnik, hisz a saját szememmel láttam, hogy szakad ketté Cyric egyháza, és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy az Egy isten megőrült, hisz egy nyavalyás kereskedőt küldött a szent Cyrinishad megszerzésére, méghozzá az én személyemben. Nyugtalanító gondolatok voltak, sőt inkább sötét lelkem megérzései, de hát hittem nekik.

Ulraunt ekkor elém lépett egy izzó vaspálcával, és a szemem elé tartotta. Rá sem néztem. A könyv fogva tartotta a pillantásomat, és meredten bámultam az asztalt. Két alak állt mellette: Tethtoril, a könyv első olvasója, és Ruhha.

Az Őrző minden bizonnyal felbőszült érdektelenségem láttán.

– Nézz az izzó vasra! – dörögte, és meglengette a szemem előtt a pálcát. – Tudod, hogy mit tehetek ezzel?

– Semmit – mondtam halálos nyugalommal, hisz Ruhha embereinek ütlegelésétől sem szenvedtem el egyetlen zúzódást sem. – Tyr védelme alatt állok.

– Tyr nem védelmez gyilkosokat! Tartsátok a fejét!

Bár egy bivaly sem tudta volna eltépni a kötelet, amellyel összekötöztek, a két őr csak vonakodva engedett el. Bizonyára hallották elfogásom mesébe illő történetét. Az egyikük mögém került, és valósággal belecsimpaszkodott a karomba, miközben a másik megfogta a fejem. Hatalmas fickó volt, és semmi értelme nem lett volna ellenállni. Nem is tettem.

Ulraunt ellenőrizte, hogy szorosan tartanak-e, majd egészen a szemgolyóm elé tartotta a vasat. Semmit sem láttam, csak sárgás ködöt.

– Már csak kétszer kérdezem meg. Ha hazudsz, egyesével kiégetem a szemgolyóidat. Úgy hallottam, elég fájdalmas dolog.

– Ulraunt, erre semmi szükség – szólalt meg Ruhha. Életemben először éreztem hálát egy Hárfás iránt. – Már válaszolt, és a saját papod mondta, hogy nem hazudik.

– Ez a féreg immúnis az efféle varázslatokra! – szakadt fel Ulrauntból. Annyira dühös volt, hogy még a saját papja is inkább kiment a cellából, semmint hogy végignézze egy tehetetlen ember megkínzását. – Senki sem úszhat át a vizesárkon. Ez képtelenség!

Ulraunt még közelebb nyomta a vasat a szemgolyómhoz. Be kellett látnom, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Egy pillanatra elmerengtem, vajon most hogy véd meg Tyr, de ekkor a vaspálca nyele ugyanolyan vörössé változott, mint a hegye, és egyszerre csak égett hús szaga csapta meg az orromat.

Ulraunt fájdalmasan felkiáltott, majd eldobta a teljes hosszában izzó vaspálcát.

– Hogy csináltad ezt?

Nem feleltem a kérdésére, mert az őr annyira hátrafeszítette a fejemet, hogy egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

Ruhha eközben Ulraunt mögé lépett, és a vállára tette a kezét.

– Megkaptad az esélyt. Most én következem – mondta.

Ulraunt haragosan dörmögött valamit, majd megvonta a vállát, és inkább sajgó ujjaival törődött.

– Ahogy akarod, de fogytán a türelmem. Ha nem szeded ki belőle az igazságot, akkor kivégezzük azért, amit Rinda és Gwydion ellen követett el – szögezte le a pap.

A boszorkány intett az őröknek, hogy engedjenek el, majd a szemembe nézett, amely ismét a könyvet kereste. Minden újabb perccel tovább nőtt bennem a vágy, hogy újra beleolvassak. És nem csupán Mystra mágiája miatt. Rinda magyarázatot adott Cyric őrületére, és ez mázsás súlyként nehezedett a lelkemre. Sehogy sem tudtam feledni, micsoda rosszullét jött rám, amikor megérintettem a Cyrinishadot rejtő kis ládát. Lehet, hogy igaza van az írnoknak? Valóban akkora hatalma van a sötét igazságoknak, hogy még az Egy isten elméjét is megzavarhatják?

Nem tudtam elviselni ezt az iszonyatos gondolatot. Ki kell nyitnom a könyvet, és meg kell lelnem benne a hazugság jeleit, hogy elfelejthessem ezt a borzalmas istenkáromlást, mielőtt még ugyanúgy megőrülök, mint Cyric!

Ruhha percekig hagyta, hogy a könyvet bámuljam, majd felvette az asztalról, és odahozta elém.

– Kössünk üzletet, Malik! – Abban már korábban megegyeztünk, hogy a valódi nevemen szólíthat. – Minden egyes igaz válasz után elolvashatsz egy oldalt a könyvből.

– Olvasnom kell! – kiáltottam. Tethtoril érdeklődve felvonta a szemöldökét, Ulraunt pedig értetlenül ráncolta a homlokát. Mielőtt még bármelyikük megszólalhatott volna, hozzátettem. – Bármilyen kérdésre válaszolok!

Talán a mentségemre szolgál, hogy semmit sem tudtam Mystra varázslatáról. Csak annyit érzékeltem, hogy egy láthatatlan erő arra kényszerít, olvassam végig Rinda naplóját: ráadásul azt hittem, hogy nyugodtan hazudhatok, mint azelőtt.

A boszorkány elégedetten megcsóválta a fejét, majd nekem szegezte az első kérdést.

– A Cyrinishadért jöttél ide, vagy ezért a könyvért?

– A Cyirinishadért! – Úgy gondoltam, ezt már úgy is kitalálták, így semmi rossz nem származik belőle, ha bevallom. – Cyric küldött ide, hogy szerezzem vissza neki a könyvet, mert szüksége van rá a tárgyaláson, és Oghma szent szimbóluma miatt még mindig rejtve van előtte.

A szavak szinte maguktól buggyantak ki a számon. Mindezt a szenvedélyem számlájára írtam, és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Ruhha értetlenül nézett rám.

– Miféle tárgyalás?

Tagadólag megráztam a fejem.

– Nyolcadik oldal – mondtam.

– Válaszolj! – üvöltötte Ulraunt, de Ruhha elhessegette, és kinyitotta a könyvet, hogy olvashassak: „Amennyire tudom, Cyric igaz történetét Fzoul Chembryl őrzi, Zhentilvár romjai közt. Bár jobban szeretném, ha egy megbízhatóbb őrzőnél lenne, jó ez így. Csakis ezzel a könyvvel szabadíthatjuk ki az embereket a Cyrinishad rabságából, és hiszem, hogy egy napon nagy szükségünk lesz rá Faerűn megmentéséhez. Gwydion és én halandók vagyunk csupán. Egy napon más kezébe kerül a Cyrinishad.”

Ruhha ekkor elvette előlem a könyvet, pedig még csak az oldal felénél tartottam.

– Ez így nem igazságos! – kiáltottam fel kétségbeesetten. Olvasás közben egy különös gondolat ütött szöget a fejemben. Talán jobban szolgálnám Cyricet, ha nem a Cyrinishadot vinném el neki, hanem ezt a másik könyvet, és akkor kigyógyulhatna az őrületéből. – Még csak az oldal felénél tartottam!

– Ennyi elég!

A boszorkány becsukta a könyvet, és a szemembe nézett, hogy feltegye a következő kérdést. Sokáig csak bámult rám, és nem mondott semmit. Talán alaposan meg akarta válogatni a szavait. Még a szeme sem rebbent. Különös csend borult a cellára: nem hallottam a fáklyák lobogását, a kandalló sistergését, sem az emberek lélegzetét. Ulraunt, Tethtoril és Ruhha mintha lecövekeltek volna. A testem teljesen átnedvesedett.

– Magasságos? – nyögtem, és a szám megtelt a rothadás ízével.

A levegő mintha megfagyott volna körülöttem. Egy árnyék kúszott fel a kövek réseiből, és emberi alakot öltött. Egy koponya vigyorgott rám, majd megvillantak fekete napra emlékeztető szemgolyói.

– Malik, elárultál engem – sziszegte ezer hangon, amely mind haragot és keserűséget sugárzott. – Rossz könyvet hoztál el nekem.

– Nem tudtam felemelni a Cyrinishadot. Egy ládába zárták, és én csak egy kereskedő vagyok…

– Tudom, hogy mi vagy! Tudod, hogy hol van a Cyrinishad?

Valójában nem akartam elárulni neki, hogy hová rejtették.

– Többé-kevésbé. Másik helyre vitték, de azt hiszem, hogy…

– Ne áruld el! – csattant fel hirtelen, majd rálépett a bazalttömbre, és megragadta a nyakam. – Már csak egy utolsó esélyünk maradt.

Húzni kezdett. Éreztem, hogy a testem megnyúlik, és elvékonyodik. Egy idő után úgy néztem ki, mint egy gnoll.

– Kérlek, istenek istene! Kettészakadok!

– Ostobaság, Malik. Akkor sem bánhatnálak, ha akarnálak.

Ekkor megrántotta a nyakam. Éles reccsenést hallottam, és azt hittem, hogy leszakadtak a lábaim. A következő pillanatban azonban kiszabadult a bokám, és a térdem olyan erővel csapódott a mellkasomhoz, hogy azt hittem, kiszakadt a tüdőm.

Kinyitottam a szemem, és legnagyobb megkönnyebbülésemre mindkét lábfejem megmaradt.

– Tyr védelme alatt állsz. Ezért fog sikerülni a tervem.

– Még mindig azt akarod, hogy olvassam fel a Cyrinishadot a többi isten előtt? – kérdeztem fuldokolva, mert még mindig szorította a torkomat.

– Látod? Nem is vagy olyan ostoba, Malik. És ezúttal rengeteg időd van. A tárgyalás csak tíz nap múlva folytatódik.

Ekkor rá kellett döbbennem, hogy az istenem őrültebb, mint hittem.

– De az istenek nem hagyják, hogy…

Cyric összezárta a tenyerét, és elvágta a mondat végét.

– Hagyni fogják. Tyr látta a győzelmemet. Már hisz nekem.

A testem megremegett. Tudtam, hogy az istenem becsapja önmagát. Tyr igazságos tárgyalást vezet, de az nem ugyanaz, mintha hinne Cyric igazában. Ha nem veszi ezt észre, akkor pusztulásra van ítélve, az összes hívével együtt. Ismét eszembe jutott Rinda feljegyzésének utolsó bekezdése. Egyre bizonyosabb lettem benne, hogy nem a Cyrinishadot kell megszereznem, hanem rá kell vennem valahogy, hogy elolvassa Cyric igaz történetét! Ha visszanyerné régi önmagát, nem lenne szüksége a Cyrinishadra, hogy legyőzze a többi istent!

Megértettem, hogy ez a sorsom. Az a küldetésem, hogy egyesítsem Cyric egyházát, hogy kigyógyítsam őt az őrületből. Fölnevettem örömömben, amit Cyric úgy értelmezett, hogy végtelenül tetszik az elképzelése.

Letett a földre, és én azonnal Rinda könyvére gondoltam. Megpróbáltam nem ránézni, nehogy Cyric gyanút fogjon, de nem tudtam ellenállni. Odaléptem Ruhhához, és kivettem a kezéből.

Majd olvasni kezdtem.

– Muszáj? – kérdezte Cyric, és eltakarta a lapokat csontos tenyerével.

– Nem tehetek róla – feleltem, és soha nem tapasztalt szégyent éreztem.

Fekete lángnyelvek csaptak ki Cyric szeméből, de nem nekem szánta őket.

– Mystra mágiája. Átok rá!

Hosszan nézte a könyvet, majd megcsóválta a fejét.

– Semmit sem tehetünk. Végig kell olvasnod. Ha elpusztítanánk, beleőrülnél.

Ekkor annál a résznél jártam, amelyben Vrakk kapitány segít Rindának kiszökni a várból. Amint véget ért a fejezet, elvettem a boszorkány tőrét, és a szívéhez helyeztem. Úgy gondoltam, hogy Cyric kedvében járok azzal, ha megölöm, és egyúttal megszabadulok a végzetemtől is.

Cyric azonban kicsavarta a kezemből a kést.

– Ne most! Elég bajom van így is. Nem kell, hogy Mystra és Oghma megtudják, hogy behatoltam ide.

Ezzel a nőhöz lépett, és meztelenre vetkőztette, majd a kezembe nyomta a ruháját. Most inkább nem írom le, hogy milyen gondolatok futottak át akkor az agyamon.

– Vedd fel! – utasított.

Letettem a könyvet az asztalra, majd vetkőzni kezdtem. Mialatt átöltöztem, elolvastam, hogy Rinda miként vágott át a Völgyön.

A boszorkány szerencsére bő köpenyt viselt, és egy kicsit még magasabb is volt nálam. Cyric a fejem köré tekert egy sálat, és egy fátyollal takarta el az arcomat, majd feketére festette a szemem a nő kencéjével. Az ezüstövét azonban már nem tudtam a derekam köré tekerni. Az túl rövidnek bizonyult.

– Nem érdekes – mondtam, miután elolvastam, Rinda miként menekült el egy fagyóriás törzs elől. – Ebben az álruhában nyugodtan megszökhetek.

– Nem szökhetsz meg! – torkolt le az istenem. – Visszaszerzed a Cyrinishadot, és hívsz, ahogy korábban is tetted!

Magamhoz vettem Rinda naplóját, majd kinyitottam a cella ajtaját.

– Természetesen, Magasságos.

Ennyiben hagytam a dolgot, mert tudtam, hogy könnyedén kisurranhatok a várból. A boszorkány ruhájában nyugodtan kisétálhatok a főkapun, és még csak meg sem állítanak. De amint kiléptem az ajtón, az ajkamra tolult az igazság, és nem tudtam elfojtani a szavaimat.

– Mindent megteszek, hogy segítsek rajtad, Magasságos – mondtam, és bezártam a cella ajtaját a keresztvassal. – De ha visszaszerezném a Cyrinishadot, azzal csak tovább súlyosbítanám az állapotodat. Én meg akarlak gyógyítani!

Cyric olyan erővel sújtott le az ajtóra, hogy legalább két métert repültem. A vasrúd meghajlott ugyan, de nem engedett. Futni kezdtem, de még eközben is olvasnom kellett. Így tudtam meg, hogy Rinda egy reggel arra ébredt, hogy Gwydion őrt áll az este rakott tábortűz romjainál.

Sokáig futottam, mire fényt láttam a lépcsősor tetején. Lapoztam egyet, és mire visszanéztem, valami vöröses árny lebegett előttem.

Meg akarsz gyógyítani engem, Malik? A fejemben hallottam a hangot. Biztosan nem akarta, hogy valaki meghallja. – Én vagyok az istenek istene. Nem nekem van szükségem gyógyulásra.

Azonnal megtorpantam és felüvöltöttem.

Mitől rémültél meg ennyire? Tudod, hogy nem bánthatlak, amíg véget nem ér a tárgyalás – sziszegte, és közelebb lebegett hozzám.

Térdre rogytam, és megérintettem a talajt a homlokommal.

– Könyörgök, Magasságos. Hadd magyarázzam meg…

– Ruhha? – ismerősen csengett a hang. Abban biztos voltam, hogy nem Cyrichez tartozik. – Hadd segítsek!

Felnéztem, és Oghma papját pillantottam meg. Futni kezdett felém, de kétlépésnyire megtorpant, és összerezzent.

Tíz nap, Malik – zengett az Egy isten ezer hangja az elmémben. – A tárgyalás tíz nap múlva véget ér, és akkor ismét az enyém leszel.

Rosszullét fogott el. A gyomrom görcsbe rándult, nyál tolult a szám szélére, mint amikor az embernek hánynia kell.

Ekkor a pap felnyalábolt.

– Ulraunt még mindig kínozza a szerencsétlent? – kérdezte. Nem tudtam felelni, a hányingerrel küzdöttem. Oldalra fordultam, és a fátylam elé kaptam a kezem.

– Nem kell szégyenkezned emiatt. A kínzás rám is ilyen hatással van – felhúzott, és felkísért a lépcsőn. – Jobb lesz, ha kimegyünk innen egy kis friss levegőt szívni.