Azt mondják, minden kereskedőnek megvan a végzete. Az enyém a Hárfás lett. Ruhhának hívták. Egy álomban látta az arcomat, és elhatározta, hogy pokollá teszi az életemet. Anauroch nomád népének gyermeke. Életének harminc éve nem hozott számára sem biztonságot, sem nyugalmat. A népe mindig is félt a mágiától, és a számukra érthetetlen dolgoktól és jelenségektől, amiből azért akadt elég. Mivel Ruhhát kora gyerekkora óta látomások gyötörték, kirekesztették a törzsből, és kitették a sivatagba, hogy a nap és a homok erejére bízzák a sorsát. Megtanulta, hogy bírja ki víz nélkül, és megevett mindent, amit csak talált, legyen az mérges kígyó, tövis, vagy éppen kifehéredett csont. Mystra felfigyelt az erős lányra, és egy oázisba vezette, ahol egy hárpia élt. Az öreg banya megtanította, hogyan varázsolhat a homok, a tűz, a szél és a víz segítségével. Ruhha egy idő után bármilyen varázslatot meg tudott idézni a homok és a víz felhasználásával, és minden vonatkozásban valódi boszorkány vált belőle.

Ekkor jött el az idő, amikor a Zhentarim úgy döntött, hogy utat vág a sivatagon keresztül. A Hárfások válaszképpen elküldtek egy ügynököt a sivatagba, hogy bujtsa fel a törzseket a zhentek ellen. Ruhha azonnal magának akarta ezt a férfit, amint megpillantotta. Megpróbálta elbájolni, hogy megszerezze a szerelmét, de a Hárfás inkább meghalt, semmint megtagadja a küldetését. Ruhha egy percig sem gyászolta a férfit. A sivatagban nincs helye érzékenységnek. De már megízlelte a szerelem ízét, és többé nem akart visszatérni az oázisba, hogy magányosan éljen. Ellopta a férfi ezüst hárfát ábrázoló szimbólumát, magára aggatta, és elhagyta a sivatagot, hogy más férfiakat keressen magának.

Így lett belőle Hárfás. Hogy mit tett az elmúlt pár évben, nem számít. Beutazhatta Faerűnt a mesterei utasítására, megismerkedhetett a különböző népekkel, és mindenhol elültethette a pusztítás és viszály csíráját. Ő vette rá Tang herceget, hogy szegje meg a Sárkány Kultuszával kötött megállapodást, amely Elversult felégetéséhez vezetett! És ő rabolta el Wycliff herceg lányát a hegyi óriásoktól, megakadályozva ezzel egy házasságot, amely egyesítette volna a két törzset.

Amikor Gyertyavár szorult helyzetének híre ment Vízmélyvárába, Ruhha éppen ott tartózkodott. Egy gyerek után kutatott, aki a Trollkarom erdőben veszett el. Amikor meghallotta a híreket, álmot látott. Egy férfi – én – jelent meg előtte, aki egy nagy tömeg előtt áll, és egy könyvből olvas fel nekik. Természetesen sohasem értette, hogy mit is jelentenek a látomásai, de ez egyszer sem akadályozta meg abban, hogy útra kelljen, és beleavatkozzon a dolgokba. E tekintetben tökéletes Hárfás vált belőle. Arra kérte a mestereit, hogy küldjenek valaki mást az elveszett gyermek felkutatására, és ő hadd jöhessen Gyertyavárba. Így érkezett meg a harci madár hátán, azon a reggelen, amikor Haroun és Jabbar megölték egymást.

Mindezt természetesen nem azért írom le, hogy megvédjem magam a felső kapunál történt események miatt. A mentegetőzés úgysem változtat meg semmit. Csak azt akarom érzékeltetni, micsoda démon leste az álmomat. Arra ébredtem, hogy a rothadás szaga befészkelte magát a tüdőmbe. Először azt hittem, hogy a boszorkány bűzlik, vagy a különös mágiája, de rá kellett döbbennem, hogy a szag ennél sokkal áthatóbb. Talán valamiféle parazitafertőzés az oka. Most már hangok is vegyültek a szag mellé. Mintha apró rovarok párosodását hallottam volna. Teljesen megtöltötte az elmémet, és azt hittem, hogy szétrobban a fejem. Ismerős hangok voltak, de sehogy sem tudtam rájönni, hogy hol és mikor hallottam korábban.

Oldalra fordítottam a fejem, és megpillantottam a fekete szemű nőt. Mint mindig, most is kendő takarta az arcát, így a szemén kívül mást nem láttam belőle. Végig tanulmányozott, mialatt aludtam. Talán arra használta a varázserejét, hogy kifürkéssze az álmaimat és a gondolataimat. Ez végzetes hiba lenne. Bár sosem bántottam egyetlen nőt sem életemben, meg kellene, hogy öljem érte.

A boszorkány előre gondolkodott. Alig tudtam megmozdítani a karom. Odaszíjazta az ágyhoz! Felemeltem a fejem, és megrökönyödve láttam, hogy a testemet és a lábamat is alaposan leszíjazta.

– A saját érdekedben – mondta. – Nem akarjuk, hogy kárt tégy magadban.

– Magamban? – alig jött ki hang a számon. A nyelvem egészen megdagadt a sok harapdálástól, és teljesen betöltötte a szájüregemet. – Miért tennék kárt magamban?

– Úgy érti, hogy akaratodon kívül, Mukhtar. – Pelias lépett be a lámpás fénykörébe. A lángok megvillantak fényes láncingén, amely ott feszült a köpenye alatt. – Heves rohamod volt. A szíjakra azért van szükség, nehogy egy újabb görcs alkalmával leess az ágyról.

Elfordítottam a fejem, mintha zavarban lennék, pedig csak a megkönnyebbülésemet akartam leplezni. A szavaikból ítélve, a boszorkány nem fürkészte ki a gondolataimat – legalábbis nem árulta el a szerzeteseknek. Ahogy körülnéztem, egy másolószobára ismertem. Számos lámpás világította meg a szellősen berendezett helyiséget. A hordágyat két székre fektették, egy asztal mellé, amelyen ott csillogott Pelias sisakja. Természetesen ablakai is voltak a szobának, de a vastag függöny eltakarta a kilátást. A szívem hevesen megdobbant. Nem tudtam, hol járhat a hold, lehet, hogy hamarosan hajnalodik? Vagy tán átaludtam az egész éjszakát, ahelyett, hogy a szent Cyrinishad után kutattam volna?

Pelias letérdelt az ágyam mellé, és gyengéden megérintette a vállamat.

– Ne szégyelld magad, Mukhtar. Hogy érzed magad?

– Jól vagyok. Semmi szükség ezekre – mondtam, és megrángattam kicsit a szíjaimat. Ekkor észrevettem, hogy egy kicsit nagyobb erőfeszítéssel akár ki is szabadíthatnám a csuklómat.

– Szomjas vagyok.

Pelias a kötelékeim felé nyúlt.

A boszorkány egy kígyó gyorsaságával kapta el a csuklóját.

– Várjuk meg, amíg teljesen elmúlik a görcs. Talán ide kellene hívni az őrzőt. Nem azt mondta, hogy értesítsük, ha Mukhtar magához tér?

– Pelias, ne! – kiáltottam fel kétségbeesetten. Minél előbb ki kell szabadulnom, ha meg akarom találni a Cyrinishadot. – Oghma szent nevére kérlek, ne hagyj magamra a boszorkánnyal! Könyörögve kérlek!

– Talán félsz tőlem, Mukhtar? – kérdezte a nő, és összevonta a szemöldökét.

Nem foglalkoztam vele, minden idegszálammal Peliasra figyeltem.

– Meg fog ölni, ha magatehetetlenül itt hagysz vele!

Pelias megrázta a fejét, és megfogta a nő karját.

– Ő Ruhha. Nem bánt téged – mondta, és felém nyújtotta a boszorkány kezét.

Megmakacsoltam magam, és elfordítottam a fejem.

– Miért félsz tőlem, Mukhtar? Talán bántottalak valaha? – kérdezte a nő.

Olyan hevesen ráztam meg a fejem, hogy a halántékomat beütöttem az ágy szélébe.

– Mégis miért szórtál homokot a szemembe? És miét kötöztél le? És miért sajog úgy a fejem, mintha egy másik növekedne benne? – miközben beszéltem, végig köpködtem, hátha azt hiszik, hogy újabb rohamom lesz. – Pelias, egyszer már megpróbált megölni, és ha egyedül hagysz vele, akkor megpróbálja másodszor is!

Pelias letörölte az arcáról a nyálcseppeket, és a boszorkányhoz fordult.

– Jobb lenne, ha idehívnád Ulrauntot – mondta.

Ruhha gyanakvón végigmért, majd dühös hangon megszólalt.

– Ártalmatlan varázslat volt, Pelias. Semmi oka félni tőlem!

Pelias félrehúzta a nőt az ágytól, de a sérült fülem és sajgó fejem ellenére tudtam, hogy mit súg a fülébe.

– Nincs oka rá. Egyszerűen őrült.

Tisztán éreztem a bőrömön a boszorkány égető pillantását, és tudtam, nem tévesztette meg teljesen a színjátékom. Ugyanakkor nem látott tisztán, és ettől ideges lett. Akárcsak a szavaimtól.

– Ahogy akarod, Pelias. Idehívom az őrzőt. De nem oldozhatod ki. A koldus készül valamire. Legjobb lesz, ha ugyanúgy tartunk tőle, mint Cyrictől.

– Ahogy akarod – hagyta rá Pelias, és a köpenye alá nyúlt. – Szükséged lesz erre a szimbólumra, hogy beléphess a toronyba.

– Nekem is van. A toronyban lakom.

Ezzel a boszorkány kiment a szobából. Nem tett említést a látomásáról. Már régen megtanulta, hogy az efféle információt tartsa meg magának. A saját kárán tapasztalta, hogy az emberek legtöbbször őt okolják az eseményekért, ahelyett, hogy köszönetet mondanának, amiért időben figyelmezteti őket a veszélyre. Talán ezért dühítette annyira tettetett félelmem.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, elszámoltam százig. Sietnem kellett, ugyanakkor nyugodtnak is kellett maradnom. Nem örültem neki, hogy pont Pelias őrizetére bíztak. Ha sikerül megszöknöm tőle, példátlan büntetésben lesz része. Jobb lett volna, ha ő értesíti az őrzőt, és Ruhha marad velem, de a boszorkánnyal nem tudtam volna elbánni. Peliasnak meg kell tennie egy utolsó szívességet nekem, ha el akarom kerülni Kelemvor kínzásait.

Miután befejeztem a számolást, felé fordultam. Az asztal szélén ült, és engem nézett. A tőr, amelyet neki adtam, ott csillogott az övébe szúrva.

Grimaszt vágtam, hogy minél szánalmasabban fessek.

– Ez nagyon kellemetlen nekem. Nem tudnád meglazítani a köteleket?

Pelias tagadólag megrázta a fejét.

– Ha Ulraunt észreveszi, hogy kioldottam a kötelékeidet…

– Mit érdekel téged Ulraunt, kedves barátom? Már eldöntötte, hogy amennyire csak lehet, megkeseríti az életedet. Ha lenne egy kis eszed, elhagynád a várost, és hazatérnél velem Calimshanba.

– Calimshanba?

Egyszeriben magabiztossá váltam. Bár az ostrom alatt a calimshani erők az ostromlók oldalára álltak, tudtam, hogy Pelias csak egy bolond fecsegésének tartja majd a szavaimat. Úgy döntöttem, hogy teszek neki egy ajánlatot.

– A kalifa személyes jó barátom. Házat és nőket ajánlok neked, ha velem tartasz.

Pelias jóízűen fölnevetett.

– Én szerzetes vagyok, Mukhtar. Mindenem megvan itt, amire szükségem lehet.

– Most még igen, de nem sokáig.

– Ulraunt nem olyan gonosz, mint képzeled. Ő bölcs ember.

– Lehet, de a bölcsesség nem feltétlenül párosul könyörületességgel.

Pelias egy pillanatra gondolkodóba esett, majd eddig nem tapasztalt lassúsággal szólalt meg.

– Ha nem élhetek teljes életet Gyertyavárban, akkor sehol sem akarok!

– Semmi sem változtathatja meg az elhatározásodat?

Ismét fölnevetett, mintha csak egy viccet meséltem volna el neki.

– Semmi.

– Értem – sóhajtottam fel. – Adnál inni valamit? Ettől a szagtól felfordul a gyomrom – mondtam, miközben óvatosan visszacsúsztattam a csuklómat a kötés alá.

– Miféle szagtól? – kérdezte értetlenül.

– Te nem érzed? – most valóban meglepődtem. – Azonnal el kell hagynod a várost! Túl sok időt töltöttél már itt!

Ismét fölnevetett, és hozott egy kancsó vizet.

– Itt csak egyvalami bűzlik… nem érdekes, barátom – hebegte.

– Tényleg nem érzed a sír szagát, a rothadó hullák bűzét?

– Azt hiszem, éreznem kellene.

– És a rovarok surranását sem hallod?

– Rovarok surranását? Nincsenek rovarok a városban. Tönkretennék a könyveket, ezért erős varázslatokkal védekezünk ellenük.

– Valóban? – kérdeztem, és ekkor megvilágosodtam. Akkor éreztem ezt a szagot és hallottam a rovarok surrogását, amikor Gwydion és az a nő megérkezett a városba a Cyrinishaddal. – Egyetlen rovar sincs a városban?

– Annyi biztosan nincs, hogy hallhasd őket – mondta, majd fölém hajolt, és a számhoz tartotta a kancsót. Ha szabad lett volna a kezem, kiránthattam volna a tőrömet a derékszíjából. – Most szomjas vagy, vagy nem? – kérdezte.

Fölemeltem a fejem, és örömmel láttam, hogy elég terem van ahhoz, amit elterveztem. Pelias egy kicsit megemelte a kancsót, hogy a számba folyassa a vizet, én azonban visszaköptem az egészet, és köhögni kezdtem. Ezzel egy időben kihúztam a bal karomat a kötél alól. Pelias gondosan megtámasztotta a fejem, hogy segítsen.

– Próbáld lenyelni, Mukhtar.

Megtettem, amire kért, de eközben megragadtam a vállát, és magamra rántottam. Amennyire tudtam, fölemeltem a fejem, és beleharaptam a fülébe.

– Mukhtar! – kiáltott fel, és megpróbálta kiszabadítani magát.

Erősen tartottam. Nem szabadulhatott, csak ha letépi a saját fülét. A jobb kezemet is kiszabadítottam, majd kitapogattam a tőröm markolatát.

– Mit művelsz, Mukhtar?

Természetesen nagyon is jól tudta, hogy mit művelek. A hangja megtelt félelemmel, és minden erejével harcolt a sorsa ellen. Félig letépte a fülcimpáját vad igyekezetében, és fejbe vágott a kancsóval. Nem gondolta, hogy a fájdalom megsokszorozza az erőmet. Kétségbeesetten próbálta megkaparintani a tőrt, és kitépni magát a szorításból, de nem hagytam magam. Vagdalni kezdtem a pengével, de nem tudtam áthatolni a láncingen. Mégis nálam volt az előny. Míg ő csak a halál ellen, addig én a kárhozat ellen küzdöttem. Elfordítottam a tőrt, és átszúrtam a láncinget.

Mélyen a hasába döftem, majd jó párszor megforgattam, ahogy a kalifa orgyilkosaitól láttam. Pelias felnyögött és elernyedt. Lelöktem magamról, hogy megszabaduljak végre tőle.

Így háláltam meg a kedvességét: elárultam, megsebesítettem és hagytam, hogy szenvedjen. Boldognak kellett volna lennem, hisz semmi nem okoz nagyobb örömet Cyricnek, mint egy barát elárulása. Én azonban ürességet éreztem. Hitetlennek éreztem magam, így nem élvezhettem Cyric áldását.

Elvágtam a kötelékeimet, és Pelias mellé léptem. Kimostam a sebét, és bekötöztem egy rongydarabbal. Bár iszonyatosan szenvedett, életben maradt, és csak ez számított. Megkötöztem, noha bizton nem maradt annyi ereje, hogy bármit is tegyen ellenem. Közben folyamatosan megnyugtató szavakat suttogtam a fülébe, hogy biztosan életben marad, míg a boszorkány visszatér, hogy megmentse. Nem tudom, hallott-e egyáltalán. A szemét lecsukta, légzése szapora volt, de gyenge.

Cyric, a gyilkosok ura, végtelen bölcsességében nem sújtott halálra gyengeségemért. Pedig megérdemeltem volna, már csak azért is, mert miközben Peliasszal törődtem, telt-múlt az idő.

Kinéztem az ablakon, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy a hold és a csillagok még boldogan ragyognak az égen. Gyorsan összevetettem a csillagképek állását, és nagyot dobbant a szívem. Egy órám maradt hajnalig!

Körbehordoztam a tekintetem a városon, és próbáltam kitalálni, hogy hol lehet a könyv. Az ablakom alatt húzódott a várfal. A külső pereme mentén templomok, istállók, szálláshelyek látszottak. És az épületek közt Pokollovagok és a Lángoló Ököl harcosai sorjáztak, harcra készen.

A vár közepén egy többszintes, hatalmas bazalttömb terpeszkedett, óriási fákkal, kanyargó ösvényekkel és vízesésekkel. Itt emelkedtek Gyertyavár mesés tornyai, melyek titánokként nyúltak az ég felé. És ott láttam az Őrző tornyát, mely a többi fölé magasodott, és ködbe burkolózott.

Tudtam, hova kell mennem. És nemcsak azért, mert az Őrző tornya a legbiztonságosabb hely, ahol a könyvet elrejthetik, és pláne nem azért, hogy viszontláthassam a boszorkányt, akitől alig tudtam megszabadulni. Azért kellett odamennem, mert hívogató suttogás jutott el a fülembe. A Cyrinishad hívott. A könyv élt, és érezte a jelenlétemet.

Miközben a tornyot néztem, különös fényre lettem figyelmes annak lábánál. A boszorkány! Megállt, és mondott valamit az őrnek. A szimbólum, amelyről Pelias beszélt! – jutott eszembe. Azt nem láttam, hogy meg kellett-e mutatnia a szimbólumot, vagy sem, de biztos, hogy csak az léphet be a toronyba, aki rendelkezik eggyel.

Azonnal Pelias mellé térdeltem, és megkerestem a medált. Kedves, öreg barátom ismét csak jó szolgálatot tett nekem! A nyakamba akasztottam a szimbólumot, a fejembe húztam a csuklyáját, és elindultam. Ekkor vettem csak észre, hogy csurom vér a ruhám.

Ugyan ki engedne be a toronyba egy ilyen alakot? Amennyiben át is jutnék az őrökön, Ruhha és Ulraunt azonnal riadót fúj, és hamarosan megtalálnak. De ha meg is találnám a könyvet, akkor is szembe kellene szállnom Gwydionnal. Biztos, hogy a könyv ott lapul a párnája alatt. Azonnal kettészelne a kardjával, ha megérinteném a Cyrinishadot.

Mégis meg kellett próbálnom. Nem volt más választásom.

A kétségbeesés lett az egyetlen társam. Egy reményvesztett ember bármit megkockáztathat, hisz nem veszíthet semmit. Ezzel a zseniális tervvel indultam el a végzetem felé: hogy besurranjak a toronyba, végigosonjak a termeken, és legyőzzek bárkit, aki az utamba áll. Megtalálom a szent könyvet, és megteszem, amit az őrület hercege követel.

Kimásztam az egyik ablakon, majd a fal takarásában lopakodtam tovább. Körülnéztem, és kiválasztottam egy felfelé vezető ösvényt. Nem foglalkoztam vele, hogy észrevesz-e valaki, elvégre a sötétben csak egy szerzetesnek látszom, aki a dolgát végzi.

Félúton vettem észre, hogy rossz ösvényt választottam. Ez egy alacsonyabb toronyhoz vezetett, és zsákutcában végződött. Letértem róla, és a fák közt folytattam az utam. Természetesen sokkal lassabban haladtam, a nehéz terepviszonyok miatt. Egy kis patak állta az utamat, és a sötétben nem tudtam megállapítani, hogy balról jobbra folyik-e, vagy fordítva. Arról már nem is beszélve, hogy miért nem zúdult le a lejtőn! Hirtelen kicsúszott a talaj a lábam alól, és a világ megpördült körülöttem: ami hátul volt, az előre került, a lejtők kiegyenesedtek, a fák a fejük tetejére álltak. Eszembe jutottak Cyric szavai: „Minden úgy történik, ahogy én akarom… Semmi sem bizonyos, amíg én meg nem vizsgálom, amíg el nem döntöm, hol a helye a világban, amíg működésbe nem hozom.” – és megértettem.

A lábaim légiessé váltak, és átsuhantam az éjszakán. Többé már nem kellett megmásznom a domboldalt. Úgy futottam, mintha csak egy mezőn lennék. Tudtam, hogy mindezt Cyric szavainak köszönhetem. És még valamit: nem várt irányból közelíthetem meg a szent könyvet. Fürgén, mint egy gazella, és feltartóztathatatlanul, mint a bika, amely felöklelt.

Valósággal kirobbantam a fák közül, és az Őrző tornya előtt találtam magam. Gőzölgő vizesárok húzódott előttem. Izzadni kezdtem, és a szemem könnyezni kezdett a felcsapó kéntől.

Mintha ezernyi kígyó tekergett volna a fenekén, úgy sziszegett és sistergett a víz.

Félelem költözött a szívembe, és a vizesárok hirtelen folyóvá szélesedett. A torony heggyé nőtt, és az ablakok ezernyi karnyújtásnyira távolodtak. A tőrömért nyúltam, és véletlenül hozzáértem a szimbólumhoz – lehet, hogy okosabb lenne a hídon át menni, és az őrrel próbálkozni.

Ekkor felharsant a boszorkány éles hangja.

– Riadó! Riadó!

Ezzel eldőlt a kérdés. Szimbólum ide vagy oda, nem kelhetek át a hídon. Elengedtem a tőrt, becsuktam a szemem, és ismét felidéztem Cyric szavait.

– Minden úgy történik, ahogy én akarom…

Elképzeltem a világot úgy, ahogy ő festette le. Egyetlen hatalmas szakadékként láttam a földet és a tengert. A talaj óriási orrá változott a szikla közepén a talpam alatt. A vizesárok fehér felhővé alakult, a torony pedig egy bibircsókká az orr hegyén.

Kinyitottam a szemem, és mindent úgy találtam, ahogy elképzeltem. Átfordultam, hisz a „talaj” a szikla arcává változott. Csak le kell ugranom a torony felé, ha be akarok jutni. És egyszerűen csak át kell gyalogolnom a hídon. Nekirugaszkodtam, és zuhanni kezdtem.

De én nem vagyok isten.

A dolgok nem úgy történnek, ahogy én akarom. Minden ugyanolyan maradt, mint előtte, függetlenül attól, hogy én hogy képzeltem el. A gőz olyan sűrű lett körülöttem, hogy már a saját, kapálózó kezemet sem láttam. A bőröm előbb viszketni majd égni kezdett. A víz süvöltő sistergése kikergette a fejemből a szűnni nem akaró zúgást. Felsikoltottam, és legnagyobb meglepetésemre nem Cyric, hanem a feleségem nevét kiáltottam. Ekkor belezuhantam a vízbe.

Elhallgattam.

A víz tetőtől talpig beborított. Leírhatatlan, milyen iszonyatos fájdalmat éreztem. A bőröm vörös rétegekben mállott le a testemről. Hatalmas, gennyedző kelések jelentek meg rajtam. Az ajkam feldagadt, és vérezni kezdett. A szemem begyulladt, és szinte lángra kapott. Azonnal meghaltam volna, ha Cyric nem önti le a torkomon azt az undorító folyadékot.

A következő pillanatban egy sötét színű falat markolásztam, de fogalmam sem volt, hogy keveredtem oda. A szemem nyitva volt, és láttam is vele, bár továbbra is csak az egyikkel. A fél arcom még mindig dagadt volt Cyric ütésétől, és azt a szemem továbbra sem tudtam kinyitni. A karom feldagadt, az ujjaimról lehámlott a bőr, és úgy festett, mintha egy szakadt kesztyű lenne rajtuk. Felhúztam a lábam, és éreztem, hogy a lábujjam beleakadt egy repedésbe. Ekkor néztem csak körül. Egy magas fal tövébe jutottam.

Az Őrző tornyának tövébe.

Nem vethetem papírra, miféle szavak csúsztak ki a számon. Alattam a halálos víz, előttem a magas fal, mely mögül folyamatosan hallottam a Cyrinishad kérlelhetetlen hangját. Nem maradt választásom.

A számba vettem a tőrömet, és mászni kezdtem. Lassan, óvatosan próbáltam biztos fogást találni. Időnként ki kellett vésnem a maltert a téglák közül, hogy beleférhessen az ujjam a résbe, de nem adtam fel.

A félelem, a fájdalom és az őrület hajtott, amely, semmi kétség, felért az istenemével. A távolból fegyvercsörgést hallottam, amint a harcosok és a szerzetesek reagáltak Ruhha hívására. Nem mertem lenézni, nehogy megszédüljek, és lezuhanjak. Szerencsére nem kellett attól tartanom, hogy az íjászok esetleg leszednek a falról, hisz sűrű árnyékok nyújtottak menedéket a falnak azon a részén.

Amikor jó két tűzóriásnyi magasságba jutottam, egy ablakpárkányhoz értem. Belekapaszkodtam, és felhúztam magam. A fejem belegabalyodott egy vastag gyapjúfüggöny fodraiba, de nem törődtem vele. Elterültem a kiszögellésen, és kilihegtem magam.

A torony felbolydult. Egy csoport a Cyrinishad őrzőjének védelmére sietett, hogy megóvják halálos pengém elől. Fölösleges. Sajnos nagyon is tisztában voltam saját képességeimmel. Gwydion azon nyomban megöl, amint meglát. És még csak segítségre sincs szüksége.

Bárcsak elbújhattam volna egy sötét sarokban! Bár semmi értelme nem lett volna. A szerzetesek máris elkezdték átkutatni a tornyot. Előbb vagy utóbb megtaláltak volna. Ugyanakkor a saját leleményességemnek, no meg Cyric borzalmas folyadékénak köszönhetően jutottam el idáig. Miért adnám fel a cél előtt?

Elhessegettem a függönyt a szemem elől, és bekémleltem a szobába. Semmit sem láttam a sötétben. Odafordítottam ép fülemet, hátha meghallom egy alvó szerzetes szuszogását.

Csak a könyv hívását hallottam. Teljesen betöltötte az elmémet a sötét igazság moraja. Az emberi pergamen jellegzetes szaga bekúszott az orromba. Különös láz kerített a hatalmába. Semmi sem számított, csakis a könyv.

Otthagytam az ablakot, és mászni kezdtem tovább. Egy kevésbé tisztességes krónikás most talán azt írná, azért választotta a magas falat, mert így elkerülhette a lépcsőkön tolongó harcosokat és szerzeteseket. Nekem semmi ilyesmi nem motoszkált a fejemben. Én csakis a könyv hívásának engedelmeskedtem, amely egyre jobban a hatalmába kerített, minél magasabbra jutottam. Sajnos egyre óvatlanabb lettem. Kétszer is megcsúsztam, és csak a szerencsének köszönhetően tudtam megkapaszkodni. De sietnem kellett. Még a harcosok előtt el kellett érnem Gwydion szobáját.

Két újabb ablakhoz értem. Éreztem, hogy a Cyrinishad még mindig a fejem fölött van, így másztam tovább, egy újabb ablak felé. Itt valósággal letaszított a falról a könyv jelenlétének ereje. A függönyhöz nyúltam, amikor iszonyatos hangzavar töltötte meg az elmémet. Mintha a Holtak városának összes elátkozott lelke egyszerre könyörgött volna éltető vízért. Fájdalmas lassúsággal húztam félre a függönyt.

Egy asztalt pillantottam meg elsőként, rajta egy pislákoló gyertyával. A kicsiny láng árnyékot vetett egy székre, amely mögött könyvespolc húzódott, mindenféle kötetekkel és pergamenlapokkal. A polc mellett egy átjáró nyílt, valószínűleg a hálófülkébe. És ekkor megpillantottam a leláncolt Cyrinishadot.

A hangzavar egy szempillantás alatt halk suttogássá szelídült. Csörömpölést hallottam. Odakaptam a fejem, és Gwydiont pillantottam meg, aki teljes vértben, karddal a kezében meredt a zárt ajtóra. Valószínűleg csak most értek el hozzá a riadó hangjai, és egyelőre nem tudta mire vélni a dolgot.

Ez sosem alszik? – fogalmazódott meg bennem a kérdés. Soha, válaszoltam saját magamnak. Ezt persze akkor még nem tudtam – különben sosem léptem volna be a szobába –, mint ahogy azt sem, hogy Gwydion, a Fürge, a halálból tért vissza, hogy segítsen Rindának elrejteni a szent könyvet. Kelemvor megáldotta a harcost, hogy minél sikeresebben teljesíthesse a küldetését: nem kellett például aludnia, sem ennie, mint a közönséges embereknek.

Óvatosan beléptem a szobába, és amilyen halkan csak tudtam, a könyv felé osontam. Gwydion szerencsére nem vett észre. Az ajtóhoz lépett, és óvatosan a kilincsre tette a kezét. Mögé araszoltam, és döfésre emeltem a tőrömet, de egy kósza árnyék elárult.

Egyik kezével hárította a támadást, míg a másikkal fölemelte a kardját. Végső kétségbeesésemben a hátára vetettem magam, és megpróbáltam hátrafeszíteni a fejét, hátha kitörik a nyaka. Közben belevájtam a tőrömet, és sikerült felhasítanom a torkát. Addig kaszaboltam, amíg elmetszettem a nyaki ütőeret, sőt a légcsövet is. Gwydion elgyengült és összerogyott. A testem szerencsére felfogta az esést, és a páncél csörömpölését.

A szomszédos szobából álmos női hang szivárgott ki.

– Gwy…dion?

A nő! Közös szobában alszanak. Hát persze!

– Ezer bocsánat – mélyítettem el a hangom, amennyire csak tudtam.

Egy pillanatra megmerevedtem, és csak füleltem. A csizmás lábak egyre közelebbről dübörögtek, de úgy tűnt, a nő visszaaludt. Kicsúsztam a harcos alól, zsebre vágtam a tőrömet, majd az ajtóhoz léptem. Nagy igyekezetemben nem vettem észre, hogy a harcos sebe nem vérzik. A könyv közelsége bizonyára eltompította az érzékeimet.

A leláncolt könyvhöz léptem, és megérintettem.

Ekkor látomásom támadt. Egy hollófekete bőrbe kötött könyvet láttam, egy vigyorgó koponyával a közepén, melynek leláncolták a száját. Hosszú, fekete nyelv vágódott ki a fogai közül, de hangot nem tudott kiadni. A könyv hozzám beszélt. Azt akarta, hogy hajoljak közelebb, és szabadítsam ki.

A lábam megremegett, a gyomrom összerándult. Levegőt is alig kaptam, és kezdtem pánikba esni. A szemem könnyezni kezdett, és úgy éreztem magam, mint a tehetetlen bárány az éhes oroszlán előtt. Legszívesebben elmenekültem volna.

Ekkor szent sötétség áramlott ki a ládából, és beburkolt. A tudás lángja megperzselte az arcomat, a kétségbeesés dallama megtöltötte a fülemet. Jeges láz söpört végig a testemen. A sötét igazság felvillant előttem. Alig bírtam elviselni: a csontjaim megdermedtek, a gyomrom görcsbe rándult. Mintha egy kibelezett ember szerveit érintettem volna meg. Minden erő kiszállt a testemből, és majdnem elájultam.

Nem erre a mámorra számítottam, de mit lehet tenni. Az istenem azt parancsolta, hogy találjam meg a könyvet. Most már csak el kell vinnem neki valahogy.

Kinéztem az ablakon. A fekete éjszakát kezdte felváltani a hajnal fénye. Már csak pár perc maradt Cyric tárgyalásáig. Annyi bőven elég, hogy felkapjam a ládát, kiugorjak vele az ablakon, és elkiáltsam Cyric nevét. Körbenyaláboltam a ládát, majd minden erőmet beleadva megpróbáltam felemelni.

Ekkor megroppant a vállam.

Mintha valaki orvul ledöfött volna. A ládára borultam, majd megfordultam. Senkit sem láttam. Saját magamnak okoztam a fájdalmat, amely végiggyűrűzött a hátamon, és majd felordítottam kínomban.

A harcosok lábdobogása már egészen közelről hallatszott, és a boszorkány parancsoló hangja is beszűrődött a szobába.

Mivel nem tudtam felemelni a ládát, ki kellett nyitnom valahogy. Összeszedtem maradék erőmet, és Gwydion testéhez bicegtem, hogy megkeressem a láda kulcsát.

Csak érméket találtam nála. Bár napokkal korábban az életemet is odaadtam volna egy-két rézért, most idegesen félrehajítottam őket. Csak az aranyat tettem el.

Kézbe vettem a gyertyát, készenlétbe helyeztem a tőrömet, és átmentem a másik szobába.

Ez a helyiség is ugyanúgy volt berendezve, mint az előző, azzal a különbséggel, hogy az asztalt az ablak elé tolták. Csak egy vaskos könyvet, néhány pergamendarabot és tintát találtam. Kulcsot nem.

A nő még mindig békésen aludt. Valószínűleg meztelenül, mert a ruhája ott lógott a falon, az ágy mellett. Azonnal átkutattam, hátha találok valamit. Természetesen a kulcsot nem ott rejtette el. Ekkor ismét meghallottam a boszorkány hangját. Gwydion nevét kiáltotta, már egészen közelről.

Az ágy felé fordultam. A nő megfordult álmában. Egy pillanatra kivillant meztelen lába a takaró alól, de nem ez keltette fel az érdeklődésemet. Egy ezüstláncot láttam a nyakában. Letérdeltem mellé. Elmosolyodott álmában. Talán érzékelte a jelenlétemet, és azt hitte, hogy Gwydion az. Hirtelen különös gondolatom támadt. Talán jobban tenném, ha életben hagynám. Talán valamiféle csapda védi a ládát, amelyre figyelmeztethetne.

Ekkor mély férfihang csattant az ajtó előtt. Gwydiont szólította, és utasította, hogy emelje föl az ajtózáró reteszt. A nő ébredezni kezdett. Hirtelen belém nyilallt a felismerés, hogy mennyire gyenge vagyok. Hogy gondolhattam, hogy Oghma szolgája majd segít nekem? A torkának szegeztem a tőrömet, pont abban a pillanatban, amikor a boszorkány hangja betöltötte a szobát.

– Rinda, nyisd ki az ajtót!

Rinda kinyitotta zöld szemét. Amilyen borzalmas állapotban voltam, bizonyára azt hitte, hogy egy démonnal van dolga. Megpróbáltam befogni a száját a tenyeremmel, de elkéstem. Előrántott egy tőrt a semmiből, és a torkom felé csapott, miközben felsikoltott.

– Gwydion!

Ezután olyan gyorsan zajlottak az események, hogy le sem tudom írni pontosan.

Rinda pengéje felhasította a bőrömet. Meleg vér folyt a mellkasomra, és teljes egészében lebénult az arcom. Ezután ádáz vadmacskaként kiugrott a takaró alól, nem törődve meztelenségével, és rám vetette magát. Mivel a tőrömet még mindig a kezemben tartottam, egész egyszerűen felnyársalta magát. Felnyögött, és még utoljára felém suhintott, de célt tévesztett. Ekkor vettem csak észre, hogy a nyakában függő láncon nem egy kulcs, hanem Oghma szimbóluma csillogott. Talán nincs is kulcs a ládához. Az őrzői talán sosem akarták kinyitni.

Fémcsörgést hallottam a másik szobából. Ellöktem magamtól a halott nőt, és az átjáró felé fordultam, hogy szembenézzek Ruhha mágiájával.

Gwydion állt a boltív alatt. Egyetlen vérfoltot sem láttam rajta, amitől csak még félelmetesebbnek hatott. A feje ide-oda billegett a nyakán, miközben megpróbált rám fókuszálni. Egyik kezében tőrt, a másikban csatabárdot tartott. Láthatóan arra készült, hogy egymaga szabadít meg végtagjaimtól – méghozzá közelharcban. Bár az őrök egyre elszántabban dörömböltek az ajtón, nem sietett, hogy feltárja azt előttük.

Nem jegyzem le, testem miként felelt a látványra, mivel az sem kellemesnek, sem fontosnak nem mondható. Hátrálni kezdtem, míg bele nem ütköztem az ablak elé tolt asztalba. Gwydion követett. A feje pont úgy billent, hogy egyenesen rám nézett. Nem habozott sokáig, útjára engedte a csatabárdot.

Az asztalra vetettem magam, a szőnyegre borítva a tintát. A fejsze a falba csapódott a fejem fölött. Egyetlen kiút maradt számomra. Az ablakpárkányra ugrottam, és magam elé kaptam Rinda könyvét. Gwydion felém döfött a tőrével, de a vastag könyv felfogta a támadást, a lendülettől azonban kibillentem az egyensúlyomból, és kizuhantam az ablakból.

– Cyric az egyetlen! – Mi mást kiálthattam volna?