Keselyű legyek, ha nem a Viharszarvak a világ leghidegebb és legmagasabb hegye! Az egész nem áll másból, csak csipkés csúcsokból, melyeken alig marad meg a fa, és ezért a fagyos, süvöltő szél szabadon tombolhat. Természetesen még itt is találni életet. Egy barbár falura leltem egy hágó mentén, amelyet ostobán Magas útnak neveztek el. Egy kis kastélyszerű épület állt a falu közepén. A kapura egy koponyát és egy napkitörés-szerű szimbólumot véstek, amelyből azonnal tudtam, hogy az Egy isten híveivel van dolgom.

Bár éhes voltam és elcsigázott, csak vonakodva kopogtam be. Iszonyatos sikoly hangjai szűrődtek ki odabentről, és a halál jellegzetes szaga lengett körül mindent; ezt akár Halah legújabb zsákmánya is okozhatta volna, akit csak úgy az út széléről kapott el, de éreztem, hogy a rothadás már mélyen beitta magát a falakba. Mégsem ez nyugtalanított a legjobban, hanem az az óriási légy, amely a kastély fölött keringett. Hosszú fekete lábai dárdanagyságúra nőttek, és akkora szem ült a fején, mint egy kocsikerék. Az igaz hívek általában másfajta állatot tartanak a templomaikban – persze a civilizált vidékeken –, és alig akartam hinni a szememnek.

Úgy döntöttem, hogy inkább továbblovagolok. Halah nem tűnt fáradtnak. Már nagyobb területet megtettünk, mint maga Calimshan, de ugyanolyan frissnek és erősnek tűnt, mint amikor kitört az istállóból. Nekem kellett volna lepihennem egy kicsit. A boszorkány azóta üldözött, amióta az a különös vihar levert a nyeregből. Eszeveszett vágtába kezdtem, és most először sikerült őt lehagynom. Legalábbis egyelőre sehol sem láttam az égbolton. Lehet, hogy túlhajszolták a hippogriffet, vagy csak egyszerűen megálltak pihenni. Végül is az én szempontomból nem számított. Hiába dobogott Cyric szíve a mellkasomban, a kétnapos folyamatos lovaglástól kifáradtam, és kétszer is leestem a nyeregből. Csakis Tyr védelmének köszönhettem, hogy nem hasítottam ketté a koponyámat.

Halah letépte áldozata egyik lábát, majd szürcsölni kezdte a combcsontot, hogy kiszívja belőle az ízletes velőt. Elfordultam a borzalmas látványtól, és megvizsgáltam a nyomainkat. A barna színű Tun folyó a hegy lábánál kanyargott. A távolban az égbolt acélkéken ragyogott. Miután meggyőződtem róla, hogy sem a boszorkánynak, sem az őt kísérő viharfelhőknek nincs nyoma, úgy döntöttem, hogy mégis bekopogok a kapun.

Kitárult, még mielőtt hozzáértem volna. Egy halálfejes, ezüst karperecet viselő öreg pap nyitott ajtót. Az Egy isten igaz híve. A bőre aszott volt, mint az ősi pergamen, a szemei üresen meredtek rám. Legyek rajzották körbe a száját és az orrát, de nem nagyon zavarta. Sőt, amennyire meg tudtam állapítani, levegőt sem igen vett.

– Igen?

– Az Egy isten küldetését teljesítem. – Valósággal kiabálnom kellett, akkora zajt csapott a fejem fölött a hatalmas légy. – Élelemre és szállásra van szükségem, és talán védelemre is az ellenségeim ellen.

A lovamra nézett, majd a véres masszára, amelyet maga után hagyott, végül megkérdezte.

– Tudsz fizetni?

– Nem, de te megfizetsz érte, ha nem segítesz rajtam.

Megsarkantyúztam Halah oldalát, aki felkapta zsákmánya maradékát, és benyomult az ajtón. A pap esetlen mozgással próbált kitérni előlünk. Ekkor vettem csak észre, hogy valójában halott. Nem lepődtem meg különösebben. Az ilyesmi gyakran előfordul a barbár vidékeken.

– Mi történt veled, vénember? – kérdeztem, miközben leszálltam a nyeregből.

Egy megfáradt öregember módjára megvonta a vállát, majd a magasban keringő légyre nézett.

– Zűrzavar – mondta, mintha ezzel mindent megmagyarázna. – Veszedelmes ragály.

Körbenéztem az udvaron, amely szokatlanul kietlennek és mocskosnak tűnt. A legyek százával repkedtek mindenfelé, a sarkokban csótányok surrogtak. Bár tetszett, amit láttam, túl fáradt voltam ahhoz, hogy beszélgessek az öreggel.

– Gondolom, tudsz valami ételt adni.

A pap verekedő patkánypárra mutatott egy nyitott ajtó előtt.

– Ott ebédelhetsz, ha meg mered kockáztatni.

– Nekem nem kockázat – feleltem. Nem értettem, hogy mire gondol. A kezébe adtam Halah kantárszárát. – Csutakold le, és fésüld ki a szőrét! Adj neki két kecskét, meg minden mást, amit kér! Ne engedd a közelébe a gyerekeidet!

A halott elindult az istálló felé, és többé nem hozta szóba a fizetést. Hullamerev arca nem árulta el, hogy miattam, vagy valami egyéb oka volt rá; tudtam, hogy szent küldetésem miatt, és mert a mellkasomban hordtam Cyric szívét, én lettem a legfontosabb ember az Egy isten egyházában. Most már értettem, hogy a kalifa fia miért lovagolt el olyan sokszor a Ragyogás városába. Átvágtam az udvaron, majd odébb rúgtam a patkányokat az útból.

A helyiségben kellemes félhomály fogadott. Csupán egy négy gyertyából álló kandeláber adott némi fényt. A levegőt hús és sör szaga töltötte be. Tucatnyi morózus alak ült egy asztalnál, ahol akár háromszor annyian is elfértek volna. Egyetlen hangot sem adtak ki. Csupán az ínyükkel cuppogtak, és időnként felemelték a korsójukat. Ha rám is néztek, nem tűnt fel nekem.

Az asztal közepénél foglaltam helyet. Szemlátomást nem használtak evőeszközt, így én is kézzel ettem. Elvettem egy penészes húst a tálról, rátettem egy kőkemény kenyérszeletre, és enni kezdtem. Az étel iszonyatosan rossz volt, de mivel két napja csak az út porát nyeltem, nem foglalkoztam vele. Azt képzeltem, hogy mézes pulykát eszem, és ettől egy kicsit elviselhetőbb lett.

Mikor az étvágyamat sikerült némiképp lecsillapítanom, megszomjaztam. Mivel egyetlen szabad korsót sem találtam, megszólítottam a velem szemben ülő alakot.

– Nincs miből innom.

Egy csapzott hajú nő dugta oda hozzám a képét.

– És most mégis mit vársz tőlem?

– Hozz nekem valamit! – mondtam. Mikor láttam, hogy a füle botját sem mozdítja, ingerülten felcsattantam. – Egy küldetést teljesítek az Egy istennek!

A nő arca kezdett elborulni, majd valószínűleg megérezhette bennem Cyric jelenlétét, mert kitisztult a látása. Felállt, hozott egy fakupát az egyik sötét sarokból, majd teletöltötte az asztalon lévő kancsóból. Keserű volt, mint az epe, és tele volt porral, de a poshadt víz után ez is jól esett – különösen azért, mert másvalaki szolgálta fel nekem.

Harmadszor is szedtem az ételből. Nem azért, mert éhes voltam, hanem ki akartam élvezni újonnan szerzett pozíciómat. Ekkor nagyot csattant valami az asztalon.

– Adj egy kis kutyahúst!

A csípős hang hallatán az összes vendég felpattant az asztaltól. Oldalra fordítottam a fejem, és ekkor megláttam a hatalmas, sárga, összetett szemet, amely egyenesen rám meredt.

– Kutyát? – kérdeztem. A hatalmas szem mögé kémleltem, és felfedeztem nyolc szőrös lábat, és egy akkora potrohot, mint amekkora Halah fara. – Ezt? – kérdeztem, és a kenyérre rakott húsra mutattam.

– Azt képzeled, hogy patkányt eszem?

– Természetesen nem – feleltem, majd az egész tálat a pók elé toltam, sőt, még egy kancsót is vittem neki. – Te vagy az, Magasságos?

– Gratulálok, Malik! – A pók ezúttal az ismerős ezer hangon szólalt meg. – Hamarosan apa leszel.

– Mi?

– Apa leszel, Malik! – Egyik lábával karikát formált, majd többször átdugott rajta egy másikat. – Tudod, hogyan lesznek a gyerekek, ugye Malik?

– Apa? – Majd leestem a padról. – De hogyan? A feleségemet nem láttam… nem, ez lehetetlen!

– Csoda történt! – sziszegte a pók, és felkacagott. – A feleséged azt állítja, hogy álmában többször is meglátogattad.

Akkora erővel csaptam rá az asztalra, hogy csupán Tyr védelmének köszönhettem, hogy nem törtek el az ujjaim.

– Na de Malik! Azt hittem, boldog leszel. Gondolom, fiút szeretnél. Elintézhetem, sőt, ugyanúgy néz majd ki, mint te, ha akarod.

Ekkor a pók belemélyesztette a csápjait a húsba, és szívni kezdte. Én ráborultam az asztalra, és artikulálatlanul hörögtem. Mit gondolnak majd a barátaim? Mind cinikusak és gyanakvók. Egyikük sem hiszi majd el, hogy csoda történt a feleségemmel. Biztosan viccelődnek is már rajtam, és szarvat rajzolnak nekem, ha én kerülök szóba.

– Hagyd abba a nyöszörgést, Malik! Mit bánkódsz? Mystra talán a te templomaidat is kifosztja?

Más körülmények között éktelen haragra gerjedtem volna, és elátkoztam volna a szukát. Most azonban csak a feleségem jó hírére tudtam gondolni, és arra, mennyi megaláztatásban lesz része emiatt a kis csoda miatt. Még a herceg sem mentheti meg. És az üzlet sem. Ugyan ki kereskedne egy ilyen botrányos életű személlyel? Az asztallapnak vertem a homlokomat elkeseredésemben.

– A szuka arcátlansága minden határon túlmegy! – dörögte Cyric. Természetesen Mystráról beszélt, nem a feleségemről. – Arra kérte Kelemvort, hogy hagyja Faerűnön a halottaimat, majd a templomaim köré fonta a Szövevényt.

Cyricre pillantottam, aki éppen akkor nyújtotta ki két lábát a magasban köröző légy felé.

– A híveimet hatalmas rovarok fenyegetik, forró szurok hullik rájuk, és éneklő rágcsálók záporoznak az égből!

Az Egy isten közelebb hajolt hozzám, és megcsattogtatta hatalmas csápjait.

– Sose kezdj nővel, Malik! Örökké bánni fogod!

– Igen – hagytam rá, és visszatértem sötét gondolataimhoz. – A csodák gonosz dolgok.