Durin testvérünk átvezetett bennünket a régi kikötői kapu romjain, majd ráfordult egy sárfolyamra, amely az újjáépülő város főutcája volt. Az alkony lassan leszállt a városra, és vörös árnyékokkal töltötte meg a romokat. A kőművesek és napszámosok mind eliszkoltak a hídon keresztül. Csupán a gazfickók maradtak hátra, akik megbújtak a romok közt, és a réseken meg a repedéseken keresztül vizslattak minket. Az utcát vastagon beborította az ürülék, a kibelezett halak és egyéb tengeri herkentyűk szervei. Halah patája elmerült benne, és cuppogó hangot adott minden egyes lépésnél. Megtettük az út kétharmadát, ami mintegy száz lépést jelenthetett, amikor valaki ránk pisszegett. Durin befordult egy sötét sikátorba, és eltűnt a szemünk elől. Utána irányítottam a lovat, és hirtelen felvillant előttem az őrök képe, akik abban a sikátorban lelték a halálukat, amelyikben korábban megbújtunk. Ők a „civilizált” városrészben haltak meg. Itt a romok közt vajon mik ólálkodhatnak?

Egy Durinhoz hasonló testvérünk pisszegett ránk. Innentől Armod vezetett minket tovább a sikátorok labirintusán. Olyan szurokfekete sötétség honolt mindenhol, hogy a saját kezemet sem láttam, ha a szemem elé emeltem. Remek hely egy rajtaütésre, gondoltam. Semmi ilyesmi nem történt. Egy idő után éreztem, hogy többen is figyelnek, és még egy kutya kósza ugatása is eljutott a fülembe. Itt leszálltunk Halah hátáról, mert mindenáron le akarta kapni a kutyát az erkélyről, de nem érte el, így eme rövid kitérő után visszaülhettünk a hátára.

A kikötői negyed falához értünk, ahol Kelda nővérünk várt ránk. Innen ő vezetett tovább. Elhagytuk az újjáépített városrészt, és behatoltunk a romok közé. Halah cuppogása megszűnt, és időnként valódi patadobogásként csattant a lába a kövön. A telihold is kibukkant a felhők mögül, és ezüst fénnyel festette meg az utat előttünk.

A kikötői negyed mocsárbűze is elillant, és Svanhild érezhetően megkönnyebbült. Előrehajolt, és belesuttogott a fülembe.

– Miért jöttél Zhentilvárba? Tudnod kell, hogy a Cyrinishad nincs itt. Egy éven át küldtük a leveleket, hogy minden igazhitűt értesítsünk.

– Nekem nem küldtetek, de tudom, hogy a kalifának igen.

– Szóval miért vagy itt?

Elharaptam a nyelvem, mert nem akartam bevallani az igazságot. Lehet, hogy Fzoul egész álló nap arra várt, hogy mikor érünk ide. Lehet, hogy valaki értesítette, hogy alkonyatkor érkezünk. És ez a valaki akár Svanhild is lehetett.

– Nos? – erősködött a nő.

– Túlságosan is kíváncsi vagy, nővérem. És túl sokat kérdezel – sziszegtem hátra.

Svanhild hátrahőkölt, mintha nekitámadtam volna, de továbbra is szorosan átfonta a derekamat a karjával. Így bizonyára nagyobb biztonságban érezte magát.

Próbáltam feltérképezni magam körül az árnyékokat, de végül úgy határoztam, hogy nem kell rajtaütéstől tartanom. Elvégre Tyr védelme alatt állok, ráadásul ott van Halah, akivel bármikor, bárhonnan elmenekülhetek. Ettől annyira felbátorodtam, hogy óriási baklövést követtem el: előrehajoltam, és megpaskoltam a pokoli táltos nyakát.

Halah odakapott halálos állkapcsával, és alig tudtam elhúzódni előle.

Svanhild ekkor előrehajolt.

– Mi a baja? – kérdezte.

– Mérges, mert nem sikerült elkapnia a kutyát. Vagy azért, mert elvettem a csontját – tettem hozzá Mystra varázslatának hála.

– Mégis ki itt az úr? Halah vagy te?

– Mégis mit gondolsz? Mint már említettem korábban, ő Cyric teremtménye.

Kelda ekkor befordult egy romos nyomvonalra, amely valaha egy utca lehetett. Úgy jó ötvenlépésnyire az út egy sértetlen fal tövében ért véget. A többiek ott vártak ránk, egy keskeny csapás bejáratában, amelyet valaki vagy valami a törmelékbe vájt.

Az egyikük a járatra mutatott.

– A Romboló erre ment tovább. Thir még…

– Siessünk! – hallatszott Thir hangja a sötétből. – Még elszökik a végén!

Kelda és a többiek azonnal utána siettek, én azonban kint maradtam Halahhal. Hadd menjenek csak be egyedül az ismeretlenbe!

– Gyerünk! – horkant fel Svanhild, és bele vájta a sarkát Halah oldalába.

A táltos felmordult, mint egy oroszlán, és tett egy tétova lépést előre. Megrántottam a kantárt, hogy álljon meg, mire dühösen a levegőbe rúgott a hátsó lábával. Svanhild majdnem lerepült a nyeregből.

– Mégis mit művelsz, Malik? – kérdezte, és a derekamba kapaszkodott, hogy le ne essen. – Azt hittem, el akarod kapni Fzoult!

– Ahogy azt már korábban is mondtam, kíváncsi vagy, és túl sokat kérdezel! – Ezzel még nem volt vége. Mystra varázslata természetesen aktivizálódott. – Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy rajtaütésre készültök.

– Rajtaütésre? – valóban döbbentnek tűnt a hangja. Meg kellett állapítanom, hogy ügyes és tapasztalt hazudozó.

Éles reccsenés hallatszott az ösvényről, majd fényes villanást láttunk, és valaki fájdalmasan felvisított.

– Látod? Nem vagyok ostoba!

Svanhild elvette az egyik kezét a derekamról, és valami kemény és éles tárgyat nyomott a hátamnak.

– Meg akartad találni Fzoult. Elhoztunk ide, úgyhogy most indulj!

– Ostoba nőszemély! Azt hiszed, hogy megijedek a késedtől? – Ennek ellenére elindultunk, mert valóban meg akartam találni Fzoult. – Láttad, hogy nem fogtak rajtam a nyílvesszők. Maga Tyr védelmez!

– Tyr? – kérdezte értetlenül, és azon nyomban belém mélyesztette a tőrt. A penge persze belegabalyodott a ruhámba, és még csak fel se sértette a bőrömet. – Áruló! Tyr-imádó kém! – fakadt ki.

– Én vagyok áruló? – Nem érdekelt, hogy megpróbált hátba döfni. – Te árultál el engem!

Mire ez a jelenet lejátszódott közöttünk, már az ösvény felénél jártunk. Mindkét oldalon olyan magas kőfal húzódott, hogy teljes egészében kirekesztette a hold fényét. Halah kísérteties patadobogása visszhangot vert, de ez hirtelen mit sem számított. Fülsiketítő robaj majd halálsikoly harsant a vájat végéből.

Felnéztem, és egy hosszú hajú, impozáns megjelenésű alakot láttam alig húszlépésnyire, a falhoz szorítva. Magas tűzfal választotta el a támadóitól, akiknek egy része a földön vonaglott, és próbálták eloltani saját magukat.

A torkom elszorult egy pillanatra ellenfelem ereje láttán, de nem hátrálhattam meg. Svanhild leugrott Halah hátáról, térdre borult, és imádkozni kezdett.

– Ó, Cyric, istenek istene, Egy örök isten, halld meg az imámat! A szolgád, Svanhild szólít Zhentilvárból!

– Ne! – kiáltottam fel, és megfordítottam a lovat, de a járat túl szűk volt ahhoz, hogy azonnal megfordulhassunk.

– Magasságos! – folytatta Svanhild zavartalanul. – A bizalmasod…

Olyan erővel rántottam meg Halah kantárszárát, hogy felágaskodott, és körbefordult. A mellső lábaival végigkarcolta az ingatag oldalfalat, és kisebb-nagyobb kődarabok hullottak le róla.

– …egy áruló!

– Ostoba szajha! – kiáltottam, majd előrántottam a tőrömet, és leugrottam Halah hátáról.

Mielőtt talajt értem volna, ezüstös villanás világította meg a sötét járatot, és egy lövedék találta mellbe a nőt. A feje valósággal lerobbant a testéről. Mire odaértem hozzá, hogy ledöfjem, csak egy megfeketedett test hevert a porban. Egy ideig a tetemen maradtam, és próbáltam összeszedni zavart gondolataimat. Hevesen pislogtam, hogy a fehér szikrák eltűnjenek a szemem elől, és ismét láthassam, hogy mi történik körülöttem.

– Azt hiszem, meghalt. – Mély, rekedtes hangot hallottam. Természetesen azt hittem, hogy az Egy isten tért vissza, de csak egy hangot hallottam. – Nem hagyhatjuk, hogy megidézze az őrült istent!

Megfordultam, és felnéztem a magányos alakra, aki a fal tetején állt, és rám nézett. Hosszú hajával, tekintélyt parancsoló alakjával pontosan úgy festett, mint a járat végében sarokba szorított férfi.

Az ég felé emelte a karját, és ismét megszólalt.

– Keljetek fel! – először azt hittem, hogy rám gondol. – Keljetek fel, gyermekeim!

Hátborzongató remegés futott végig a járaton. Halah mintha vinnyogott volna, és közelebb húzódott hozzám. A sárgás derengés megszűnt a járat végében, és a törmelék mintha bugyborékolni kezdett volna. Halah vicsorított, és hátrálni kezdett.

– Halah, ne! Erre gyere!

Halah tovább hátrált. A kövek a háta mögött is megzörrentek, és ekkor megtorpant. Elindultam felé, hogy megfogjam a kantárszárat, de ekkor egy kéz vágódott ki a törmelék közül, és elkapta a csuklómat. A kéz leginkább egy elszáradt fa ágára hasonlított, és mintha éles karmokban végződött volna.

– Halah, gyere ide!

A táltos felkapta a fejét, majd felmordult.

Ekkor egy fej is kibukkant a törmelék alól. Izzó, vörös szeméből, és megszáradt, szürke bőréből ítélve, már rég halott lehetett. Rám nézett, és elkezdte kiásni a testét a törmelék alól.

Természetesen nem volt egyedül. A kövek a járat egész hosszában megremegtek, és tucatnyi vörösen izzó szempárt fedeztem föl. Gyorsan elátkoztam Svanhild lelkét, majd még egyszer rákiáltottam Halahra, egyetlen reményemre.

– Halah, azonnal gyere ide!

Halah rám szegezte sötét tekintetét, majd megugrott. Az egyik teremtmény utána nyúlt, és elkapta az egyik lábát. Halah ugrás közben letépte a lény végtagját, majd mellém lépett, a bizarr zsákmánnyal a szájában. Hálát adtam Cyricnek, majd megkerültem a lovat, hogy felüljek rá.

Az állat azonban felágaskodott, és a földre szegezett a patájával.

– Halah! – kétségbeesetten néztem végig a járaton, melyben a vörös szempárok már elindultak felém. – Engedj el! Mit csinálsz?

Halah felmordult, és egészen közel hajolt hozzám. Megforgatta a végtagot a szájában, és fenyegetően rám vicsorgott.

– Halah!

Az első lény, amelynek Halah leharapta a karját, odaért hozzánk. Lehajolt, és megfogta a bokámat. Halah hagyta, és hirtelen eszembe jutott, mi történt a hídnál.

– Halah, sajnálom, hogy elvettem a zsákmányodat, de el kellett hagynunk a várost! – Egy másik lény is érkezett, aki a karomat ragadta meg. – Sohasem kérném Cyricet, hogy változtasson vissza azzá a gebévé! Te is tudod.

Halah felmordult, pontosan úgy, mint amikor kivettem a lábszárat a szájából, leszállt rólam, és elporoszkált.

– Halah!

Megpróbáltam felkelni, de a két lény visszanyomott. Felkaptam egy követ, és szétzúztam az egyikük koponyáját, de ettől még fogva tartotta a karomat. Ekkor egy harmadik tetem is ott termett, és leszorította a követ tartó csuklómat.

– Halah!

Csak egy gúnyos, távoli horkantásra méltatott. Rúgkapálni kezdtem, de nem értem el vele semmit. Ha sikerült is kiszabadítanom valamelyik testrészemet, biztos, hogy megjelent egy tetem, és lefogott. Pillanatok alatt beterítettek az élőhalottak.

Ezerszer is elátkoztam Cyricet: bohócnak és ripacsnak neveztem, hazugnak és csalónak, aki nem tartja be a szavát, gyilkos tolvajnak, aki mindenkit elárul. Ilyen és ehhez hasonló, kacifántos jelzőkkel illettem. Csakis arra tudtam gondolni, hogy mekkora áldozatot hoztam érte, ő pedig elárult azzal, hogy egy olyan lovat adott nekem, aki magamra hagy egy rothadó csont kedvéért.

Talán Tyr védelmének köszönhettem, hogy Cyric nem sújtott halálra. Mikor az élőhalottak hagyták, hogy egy kis levegőhöz jussak, elszállt a haragom, és kitisztultak a gondolataim. Valaki mellém lépett, és lefejtette rólam a tetemeket. Azt hittem, a fal tetején látott férfi lesz az, de nem.

– Thir!

A nő levetette Cyric papjainak köpenyét, és egy ezüst ruhára cserélte. Egy ezüstamulettet viselt a nyakában, amely egy emberi kezet formázott, belőle egy szem kandikált ki: Iyachtu Xvim szimbólumát. Az arca még mindig vörös volt ott, ahol megütöttem.

– Micsoda öröm, hogy újra látlak, Malik. Szerencse, hogy a holtak nem öltek meg – mondta, és arcul köpött. Túl gyengének bizonyultam ahhoz, hogy megmozduljak, így nem tettem ellene semmit. – Ártalmatlannak tűnik, Zsarnok! – szólt hátra valakinek.

Súlyos csizmák kopogását hallottam, majd feltűnt a fal tetején látott alak. Hercegi arcvonásai voltak, melyekhez rideg, kíméletlen szem tartozott.

– Fzoul Chembryl vagyok – mondta, majd előhúzott egy csuklyát a köpenye alól, és a fejemre húzta. – Azt hallottam, hogy engem keresel.