A Holtak városa kezdte elveszíteni egykori csillogó fényét. Kelemvor a kristálytorony legtetején állt, és nézte, amint a szürke dagály elönti a birodalmát. A kellemes fényt árasztó lámpások mind kialudtak, a pislákoló gyertyák megfeketedtek. Mindent a szürke félhomály burkolt be. A holtak ura kioltotta a fényt a birodalmában. Mostantól egyetlen tűz sem lobban fel a város falain belül, soha többé nem süt be oda a nap. Többé nem lesz fényes nappal és sötét éjszaka. Csakis egyhangú szürkeség.

– Kelemvor! Nem értékelem az erőfeszítésedet. – Mystra jelent meg mellette. – Remélem, nem haragszol meg érte.

– Nincs miért haragudni. – Kelemvor Mystra felé fordult. Ő maga sokkal jobban megváltozott, mint a város. – Nem azért tettem, hogy téged szórakoztassalak.

Mystrának elakadt a lélegzete. Kelemvor egy csuklyás, gyöngyházfényű köpenyt viselt. De nem is ez zavarta, hanem a köpeny alatt rejtőző alak. A szerelme egy halálfejes maszkkal takarta el az arcát. A szeme elveszítette korábbi fényét. Sem a pupillája, sem a szivárványhártyája nem látszott. Egykoron sötét, sűrű haja kifehéredett és összekuszálódott, akárcsak egy pók hálója. Még a mellkasa is mintha behorpadt volna, bár az ütött-kopott mellvért alatt nem látszott igazán.

Kelemvor tett egy elegáns mozdulatot a karjával, hogy bemutassa új énjét.

– Ez a külső jobban illik a valódi személyiségemhez.

Mystra a szája elé emelte a kezét, de nem felelt. Semmi odaillő nem jutott az eszébe.

– Látom, Avner sikerrel járt – jegyezte meg Kelemvor.

– Igen. Köszönöm, hogy értem küldted.

– Mask küldte.

– Avner is ezt állította. Beszélni akartam veled erről. Avner nem érdemli meg, hogy…

– Avner most már a tolvajok szeráfja. Ami történt, megtörtént. Nem érdemes olyan dolgokkal foglalkozni, amelyeken úgysem tudsz változtatni. – Kelemvor megfogta a döbbent istennő kezét, és végigvezette a torony legfelső termén. – Ha Helm kiszabadul, itt keres majd először. Minél előbb essünk túl azon, amiért jöttél, és utána távozhatsz. Még sok a dolgod a tárgyalás előtt.

Mystra érzékei eltompultak, és nem értette meg Kelemvor szavainak valódi jelentését.

– Igen. Talos tönkretette…

– Felejtsd el Talost! A vádakra felelj! Ha téged elítélnek, veled együtt én is elbukom. Tyr nem választotta külön kettőnk ügyét!

– Téged csak ez aggaszt, Kelemvor? – kérdezte Mystra, és kitépte a férfi kezéből a karját. – Nem hittem volna, hogy ennyire önző vagy. Hozd ide Adont, és elmegyek!

– Nem hozhatom ide – mondta Kelemvor, és a palota előtt várakozó lelkekre mutatott. – Még az ítéletére vár.

– Vár? – Mystra a kristályfalhoz lépett, és lenézett a lelkek tömegére. Még ő sem tudta kivenni az arcokat. – Adont is beállítottad a sorba?

– Természetesen. Elfordult tőled, ezért hitetlenné lett. Sőt mi több, arra kért, hogy vegyem magamhoz a híveidet a Fúga síkról, ami álnokká is teszi.

– De Adon őrült! – Mystra visszafordult Kelemvorhoz. – Te mindenkinél jobban tudod, hogy ez mit jelent!

– Az őrülteknek is felelniük kell a tetteikért – mondta Kelemvor, és a lelkekre nézett. Ő sem tudta kivenni abból a távolból az arcokat, viszont pontosan tudta, hogy melyikük Adon. A legutolsó a sorban. – Ha az őrülteket nem büntetem meg azért, mert elfordulnak az istenüktől, Faerűn lakosságának fele megőrülne. A halandók jó része így sem szentel elég figyelmet az isteneknek.

Mystra megfogta Kelemvor vállát, és maga felé fordította. Mélyen belenézett üres, kifejezéstelen szemébe.

– Te magad is megőrültél? Ki rejtőzik a maszk mögött? Cyric? Tempus? Mask? Te nem lehetsz Kelemvor, ő sosem mondana ilyesmit! – dörrent rá Mystra, és vádlón felemelte a mutatóujját.

– Ez ugyanaz a Kelemvor, akiért akkora árat fizettél az úton Elminster tornya felé, Ariel.

Mystra nem jött zavarba, sokan tudták, hogy halandóként Arielnek hívták. Cyric is, többek között. Mint ahogy azt is tudta, hogy felfedte a valódi nevét Kelemvor előtt, aki elkísérte őt Elminster tornyába a Zűrzavar Korában. De egyvalamiről még Cyric sem tudott.

– Mi volt az, Kelemvor?

– A szerelmed – vágta rá azonnal.

– Te. – Mystra leeresztette a karját, és a városra mutatott. – Miért teszed ezt, Kelemvor?

– Mert én vagyok a holtak istene.

– De hová lett a szánalom? Hogy ítélheted el Adont…

– A szánalom a halandóknak való, nem az isteneknek. Adont a tettei alapján ítélem meg.

Mystra tehetetlenül nézte a várost, majd Kelemvorra emelte a szemét.

– Ez esetben azt akarom, hogy tereld vissza az élők sorába.

– Egy őrültet? Ki mást szolgálna, mint Cyricet?

– Ez nem a te gondod – felelte Mystra. – Csak tedd meg, amit kérek!

– Nem. A te bajod, hogy elfordult tőled. Azt terjeszti, hogy a szeretőd vagyok. Ezzel alááshatja a híveim hitét, és ezt nem hagyhatom.

– Könyörgök, Kelemvor! – Mystra egészen közel lépett hozzá, és megfogta a kezét. – A szerelmünkre kérlek!

– Még érted sem tehetem meg – rázta meg a fejét Kelemvor. – Teljesítenem kell isteni kötelességemet. És azt ajánlom, hogy te is tedd azt, különben a tanács megfoszt a hatalmadtól. És nem Cyric vagy Talos.

– Hogy mersz kioktatni?! Nem azért váltam istenné, hogy hátat fordítsak azoknak, akik…

Ekkor Jergal jelent meg Mystra és Kelemvor között.

– Bocsáss meg, uram, de Helm kér bebocsátást.

– Kelemvor, tereld vissza Adont az élők közé! – Mystra hangja már csak az üres légből hallatszott. Helm nevének említésére azonnal eltűnt. – Ha nem teszed meg, a szerelmünknek vége!

– Már rég vége – mondta Kelemvor, de nem tudta, hogy Mystra hallotta-e, vagy sem.

– Minek van vége? – Helm jelent meg ugyanazon a helyen, ahol az előbb még Mystra állt. – Figyelmeztetlek, ne próbáld meg…

– Ne fenyegetőzz, Kőszívű! – Kelemvor átlépett Jergal testén, és egészen közel hajolt Helm sisakrostélyához. – Nem rejtegetem Mystrát. Kutasd át a birodalmamat, ha akarod, de ha még egyszer megfenyegetsz, Aónak kell megmentenie téged.

Helm hátrébb lépett, és enyhén fejet hajtott.

– Semmi szükség a kutatásra, Halálúr. A szavad nekem elegendő.

Az őrzők istene ugyanolyan gyorsan elillant, ahogy megjelent. És nem csak azért, mert minél előbb meg akarta találni Mystrát. Valami azt sugallta, hogy Kelemvor vérre szomjazik, és nem akarta próbára tenni az új halálisten erejét.

Jergal Kelemvor mellé lebegett, és az isten állán legördülő fényes cseppekre mutatott.

– Ez meg mi? – kérdezte.

– Semmi. Csak ami megmaradt a halandóságomból.

– Remélem, hamar túlteszed magad rajta – jegyezte meg Jergal, és elhúzódott tőle, mintha valami ragályos fertőzés kapta volna el Kelemvort. – Ez a legfurcsább dolog, amit a holtak istenétől valaha láttam.

– Akkor ne nézd!

Kelemvor fordult el elsőként. Egyikük sem vette észre, hogy a földre hulló könnycseppek azonnal eltűntek.