Élt egy ifjú herceg a Ragyogás városában, aki minden tekintetben vonzó volt ugyan, de túl türelmetlennek bizonyult, és nem bírt jó ítélőképességgel. Miközben éppen egy küldetést teljesítettem, a kalifa elküldte hozzám a herceget, és meghagyta neki, hogy adjon át nekem egy levelet. A szolgák hellyel kínálták a várószobában, a feleségem pedig, aki mindig is vendégszerető asszony volt, leült mellé, hogy szóval tartsa. Így találtam rájuk, amikor hazaértem.

Kétségtelen tény, hogy egyetlen jóravaló ember sem ment volna ki az utcára olyan hiányos öltözetben, amilyenben őket találtam, de nem sokat merengtem a dolgon. A nagy hőség számlájára írtam, és én magam is kellőképpen levetkőztem. Közvetlen stílusom szemmel láthatóan tetszett a hercegnek, aki az első percekben zavartnak és nyugtalannak tűnt. Gyorsan átnyújtotta a levelet, én pedig némi frissítővel kínáltam, majd elolvastam az üzenetet.

A levélben egy bizonyos adóról írtak, amelyet elfelejtettem megfizetni. Miközben a választ írtam, váltottam pár szót a herceggel. A viselkedéséből biztosra vettem, hogy a királyi udvar a kegyeibe fogad majd, elvégre nem mást, mint a kalifa első feleségének elsőszülött fiát részesítettem nem mindennapi ellátásban. Azután egyre több levelet kaptam a királyi udvarból, és mindet maga a herceg kézbesítette. Idővel ráállt a kezem, hogy kopogjak a saját házam ajtaján, ha be akarok jutni, de nem törődtem vele. Milyen csekély ár ez ahhoz az óriási dicsőséghez és megtiszteltetéshez képest, amelyet a herceg gyakori jelenléte jelent, nem is beszélve későbbi adományairól, melyekkel a vendégszeretetemet próbálta meghálálni.

Elérkezett a nap, amikor a kalifa fontos levelet kapott. Arról értesítették, hogy miféle események történnek a Zhentilvárban, hatalmas urunk egykoron legerősebb erődítményében. A hírek szerint maga a Sötét Nap készített egy könyvet, a Cyrinishadot, melyben leírja istenné válásának igaz történetét. Aki csak elolvassa a könyvet, rálel a hit ösvényére. Minden hitetlen rádöbben Cyric nagyszerűségére, és ráébrednek, hogy ő az egyetlen igaz isten!

A kalifa éktelen haragra gerjedt. Mindig is felzaklatta, ha valaki nem úgy vélekedett a dolgokról, ahogyan ő, ha valaki nem ugyanabban hitt, mint ő. Azonnal intézkedett, hisz előszeretettel mutatta meg ő maga is a hitetleneknek az igaz hit ösvényét. Futásnak eredt, hogy minél több embernek megmutathassa az írást. A kincstárnoknak egy órájába tellett, mire lecsillapította őt, és rábírta, hadd olvassa fel neki a levél végét is. Mindezt a saját szememmel láttam, mert akkoriban éppen a palotában vendégeskedtem.

A második oldal leírta, hogy Mystra (a szuka, avagy a mágia istennője) és Oghma (a tolvaja) hogyan szőttek összeesküvést a Cyrinishad ellen, végtelen félelmükben. Az első nyilvános felolvasás alkalmával Oghma kicserélte a Cyrinishadot egy másik könyvre, és akik hallották a hazug szavakat, elfordultak a Sötét Naptól. Ezzel egy időben Kelemvor Lyonsbane – az áruló, akit Cyric évekkel korábban megölt – kiszabadult börtönéből a holtak városában, és ellopta urunk trónját!

A kalifa annyira feldühödött a szavak hallatán, hogy előrántotta a tőrét, és nemes egyszerűséggel kivágta a kincstárnok nyelvét. A vér vastagon beborította a levelet, így előbb meg kellett várni, hogy egy pap megtisztítsa a pergament, és csak azután lehetett tovább olvasni.

A harmadik oldalon azt olvashattuk, hogy Mystra és Oghma együttes erővel sem bírta megtörni a Cyrinishad erejét.

Oghma egy halandó nőre bízta a kötetet, adott neki egy gyémántamulettet, amely elrejti őt az istenek elől, és meghagyta neki, hogy folyamatosan vándoroljon, és bújtassa a könyvet. Még maga Oghma sem tudta nyomon követni a lányt. Annyira félt Cyric cselvetéseitől, hogy még önmaga elől is elrejtette.

Az utolsó oldalon azt kérték a kalifától, hogy küldje el a legmegbízhatóbb embereit Oghma és a csatlósai, Gond, Deneir és Milil templomaiba, valamint figyeltesse Mystra és Kelemvor és a csatlósaik, Azuth, Savras és Velsharonn templomait is. Továbbá küldjön kémeket a Hárfások titkos találkahelyeire, Oghma szolgáinak menedékeibe, valamint mindazokra a helyekre, ahol a holtak Kelemvor érkeztét várják. A kalifa azonnal cselekedett, sőt üzent még a legtávolabbi rokonainak is, hogy csatlakozzanak a küldetéshez. Egy hosszú listát küldött nekik, hogy hol kémkedjenek, és a lelkükre kötötte, hogy ha rálelnének a könyvre, azonnal értesítsék, és véletlenül se próbálják meg egyedül megszerezni. Ebben persze ő maga sem bízott, hisz bárki, aki megtalálja a Cyrinishadot, Cyric kegyeltjévé válik.

A kalifa magához hívatta a kémeit. Engem azért hívtak meg, mert kedves voltam a herceghez, aki személyesen ajánlott be a kalifánál. Azt sugalmazta az apjának, hogy egy messzi, dicső küldetés megfelelő ellenszolgáltatás lenne határtalan vendégszeretetemért. Először persze tiltakoztam, az üzletre és a családomra hivatkozva. A herceg felajánlotta, hogy rajta tartja a szemét az üzleten, és gondoskodik róla, hogy a feleségem semmiben se szenvedjen hiányt. Látva fia megbecsülését, a kalifa úgy döntött, hogy a legjelentősebb állomáshelyre küld kémkedni: Gyertyavár könyvtárába.

Mintha csak áldás szállt volna rám. Hát nem Gyertyavár a tudás városa, melyet az irigy Oghma és a féltékeny Mystra is tisztel? És talán nem a Cyrinishad a legfőbb mű, amely az istenek hitét is megváltoztatja? Minden jel arra mutatott, hogy a Cyrinishad előbb vagy utóbb felbukkan Gyertyavárban. És én várni fogom. Magabiztosan cseréltem le drága selyemruhámat egy koldus rongyaira, hogy így álcázzam magam. Biztos voltam benne, hogy sikerrel járok, és akkor viszonozhatom a herceg kedvességét. A hajamat bemocskoltam, az arcomat bekentem sárral, és a város előtti síkságon vertem tanyát. Éveken át kuporogtam a városkapu környékén. Koldultam, magamban beszéltem, mint egy őrült, és közben kihallgattam a városkaput őrző szerzetesek minden egyes szavát.

Nem kértem a sötét úr segítségét. A szerzetesek Oghma tiszteletére emeltek templomot a városban, és féltem, hogy esetleg meghallanák az imámat. Így hát ezekben az években kirekesztettem magamból az istenemet, és magányosan éltem. Nem könyörögtem ételért, amikor éheztem, nem kiáltottam bosszúért, ha valaki kővel dobott meg. Meghúztam magam egy beugróban, és figyeltem. Elfogadtam mindent, amit felajánlottak nekem, és sosem foglalkoztam azokkal, akik úgy vélték, különbek nálam, és ezért megvethetnek.

Egyik esős éjjel, amikor az esőcseppek lágy kopogásától már majd megőrültem, két vándor érkezett. Egy nő és egy harcos. Fura, barbár akcentussal beszéltek. Egy málhás lovat is hoztak magukkal, melynek egy vasládát szíjaztak a hátára. Odaléptem eléjük, hogy kikönyörögjek egy kis pénzt vacsorára. A páncélos férfi adott egy rézérmét, hogy vigyázzak a lovakra. Mindegyre azt magyarázta az őröknek, hogy kisebb harcba keveredtek, de mindenkit levágtak és maguk mögött hagytak. A nő arról mesélt, hogy milyen hosszú ideje úton van már, s hogy eddig mindenhol szívélyesen fogadták Oghma szentélyeiben. Hogy alátámassza a szavait, szétnyitotta a köpenyét, és megvillantotta Oghma tekercsének képére mintázott gyémántamulettjét.

Azonnal tudtam! Nem is kellett a szentségtelen amulettre néznem. Éreztem a vasládában felgyülemlett sötétséget, hallottam a sötét igazság szent oldalakra rótt szavait, melyek a ládából szűrődtek ki. Éreztem az emberbőrből főzött pergamen szagát. A Cyrinishad felém nyúlt. Bekúszott a fülembe, megérintette az elmémet. Sosem tapasztalt láz öntötte el a testem!

Percekig csak a könyvre tudtam gondolni. Oghma tolvajai ott álltak előttem, sőt a kezembe nyomták lovuk kantárszárát, melynek a hátára láncolták a Cyrinishadot! Önkívületben cselekedtem. Felmásztam a nyeregbe, és megrántottam a kantárszárat.

Ha apám annak idején több mindent megtanított volna nekem a lovakról, akkor a történetem itt véget is ért volna. Cyrictől elnyertem volna méltó jutalmamat, amelyből leróhattam volna a tartozásomat a hercegnek.

De nem így történt.

A harci ló nem reagált a mozdulataimra. Minél jobban rángattam a kantárt, annál inkább ellenállt. Keményen rácsaptam a fejére, hogy így bírjam engedelmességre, de ehelyett felnyerített, hogy majd megsüketültem. A következő pillanatban a harcos a torkomnak szegezte a kardját. Nem tehettem mást, leszálltam a nyeregből, majd térdre vetettem magam a sárban, és könyörögni kezdtem. Az egyik szerzetes a segítségemre sietett, és meggyőzte a harcost, hogy becstelen dolog lenne megölni egy félkegyelmű koldust.

A férfi eltette a kardját, és belém rúgott, a társa pedig rikácsoló hangon az értésemre adta, hogy nem szép dolog ellopni mások tulajdonát. (Mondja a tolvaj, akit Oghma bérelt fel!)

A két idegen végre megunta a dolgot, és beléptek a városba. Én magam is azonnal felszívódtam. Elmentem Beregosthoz, és kértem, hogy azonnal üzenjen a kalifának. Gyorsan híre ment csodás felfedezésemnek. Nem kellett soká várni, hogy Cyric hívei felsorakozzanak a városkapu előtt, és visszaszerezzék jogos tulajdonukat.

Kém életem véget ért! A kalifa minden bizonnyal hazarendel, megjutalmaz, és mindenki tudni fogja Calimshanban, hogy ki is a könyv megtalálója! Mindenki ismerni fogja a nevem, és végre leróhatom a hercegnek a tartozásomat, amiért ilyen kedves volt hozzám, és vigyázott az üzletemre, és persze a feleségemre!

De nem így történt.