Az ember mindig döbbenten veszi tudomásul, hogy apa lesz. Ez különösen igaz akkor, ha évekig nem is látta a feleségét. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, mikor szaporodtak meg a hegycsúcsok körülöttem, és azt sem érzékeltem, hogy az út jobbra kanyarodik a Nemesszarv-hágó előtt. Csakis a feleségem lehetetlen időzítésére tudtam gondolni. Legszívesebben azonnal hazalovagoltam volna, hogy számon kérjem rajta ostoba tettét!

Az sem érdekelt, ha egyenesen a Hárfás boszorkány karjába lovagolok, feladom szent zarándoklatom, sosem jutok el Zhentilvárba, és sosem gyógyítom ki az Egy istent őrületéből. Az sem érdekelt, ha örök életemre Kelemvor kemencéjében sülök; még az sem lehet olyan elviselhetetlen, mint a szégyen, amelyet a feleségem hozott a fejemre. Csakis a Sötét Úr iránti elhivatottságom tartott vissza attól, hogy megfordítsam pokoli táltosomat, és az ellenkező irányba lovagoljak. No meg persze a tény, hogy az ismerőseim biztosan összesúgnának a hátam mögött, és gúnyosan mutogatnának.

Fel sem tűnt, hogy Halah egy mély szakadék szélén egyensúlyoz, és természetesen az árnyat sem vettem észre, amely rám vetette magát a levegőből. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor éles karmok vájtak a vállamba, kitéptek a nyeregből, és egy szikla fölé vittek.

Több száz méter magasan lebegtem egy erdő felett. Azonnal tudtam, hogy ki tehette ezt velem.

– Boszorkány! – kiáltottam gyűlölettől telve.

– Szólíts a nevemen, Malik, vagy azon nyomban visszarepítelek Gyertyavárba!

Azonnal átláttam, hogyan vághatott elém. Miközben mi a Magas út mentén kanyarogtunk, hogy eljussunk a Nemesszarv-hágóhoz, addig ő egyenesen átrepült a hegy fölött. Erre nem számítottam. Oldalra fordítottam a fejem, és ekkor megpillantottam a hippogriff ezüstös szárnyát, amellyel mind magasabbra kapaszkodott a levegőben. Ruhha kihajolt a teste mögül, és rám szegezte hollófekete szemét.

Mivel nem tudtam, hogy Mystra megvonta tőle a Szövevény erejét, azt hittem, hogy valamiféle varázslatra készül. A ruhám fodrai alá nyúltam, és a tőröm markolatát kerestem.

– Malik, jól nézd meg, milyen magasan vagyunk! – fenyegetett.

Természetesen nem néztem le, mert akkor nem maradt volna bátorságom cselekedni. Kihúztam a tőrömet, és Ezüstfelhő szegyének szegeztem.

– Ne! Mindkettőnket megölsz!

– Csak téged! – mondtam, majd Mystra varázslata kikényszerítette belőlem az igazságot, és hozzátettem. – Engem megvéd Tyr mágiája!

Ez épp elég volt ahhoz, hogy rám uszítsa a hatalmas lényt.

– Harapj!

Azonnal döftem, de ekkor Ezüstfelhő is támadásba lendült. A penge lecsúszott a csőréről, és egyenesen a szemébe fúródott.

Ezüstfelhő felsikoltott, és elengedett. A gyomrom a torkomba ugrott, és a hippogriff pillanatok alatt apró fekete ponttá vált az égbolton. Elzúgtam a hágó mellet, és láttam, hogy Halah engedelmesen visszafordul, és lefelé vágtat. A következő pillanatban áttörtem egy ősi tölgy lombkoronáján. Ráestem egy deréknyi vastagságú ágra, amely azonnal letört. Végül földet értem.

Átkozott Hárfások! Mindig mindenbe beleütik az orrukat!