Gwydion áttört a tömegen, átvágott az üres termen, majd letérdelt Kelemvor elé. Vörös heg éktelenkedett a torkán, de az semmiség volt a szemében megbúvó szégyenhez képest.

– Rinda halott. Hagytam, hogy Cyric orgyilkosa alvás közben végezzen vele – mondta, és lesütötte a szemét.

– De ezelőtt több száz alkalommal megvédted az életét. Nincs okod szégyenkezni. Nézz rám, Gwydion!

Gwydion fölemelte a fejét, de a szeméből továbbra is csak mérhetetlen szégyen sütött.

– Az az átkozott koldus tette! Meg kellett volna ölnöm, amikor lehetőségem volt rá!

– Honnan tudhattad volna? Ha mindenkit megöltél volna, aki akár Cyric bérence is lehetett volna, akkor több százan bűnhődtek volna néhányak bűnéért. Talán azt hiszed, hogy ezért küldtelek vissza Faerűnre?

– Természetesen nem.

– Helyes – mondta Kelemvor, és haloványan elmosolyodott. – Így legalább kétségek nélkül hozhatom meg a döntésemet. Hűen és igazan szolgáltad az ügyünket, Gwydion, ezért nem nekem kell döntenem a sorsodról. De mielőtt még elküldenélek Tormhoz, kérnék tőled egy szívességet.

– Bármit, uram.

– Rinda lelke valahol a városon kívül bolyong, odakint, a tömegben. Oghma addig nem lelhet rá, amíg a nyakában van az amulett, de ha leveszi, akkor Cyric azonnal felfedezi, hogy hol a Cyrinishad.

– Azt akarod, hogy megkeressem?

– És kísérd el Oghma palotájába. Oghma persze nem veszi észre a jelenlétét, de Rinda lelke talán békére lel a Tudás Házában.

Gwydion elmosolyodott, és a büszkesége elmosta korábbi szégyenét.

– Megteszem! – mondta ünnepélyesen.

Kelemvor csettintett, mire Jergal jelent meg Gwydion mellett.

– Az udvarmester majd megmutatja az utat Oghma palotájába, majd vissza a Fúga síkra. Torm azonnal érted jön, ha meghallja a hívásodat. Békés túlvilági életet kívánok neked, Gwydion, a Fürge!

– Köszönöm, Halálúr – hajolt meg Gwydion, majd Jergal kíséretében elhagyta a termet.

Gwydion árnyéka ott maradt a kristálytrón előtt a padlón. Kelemvor szólni akart neki, de meggondolta magát. Hátradőlt, és dobolni kezdett a trón karfáján. Kis idő elteltével egy fehér szempár jelent meg az árnyékban, majd fölemelkedett, és lába nőtt.

– Örülök, hogy jó kedvedben talállak, Kelemvor. – Az árnyék egy sötét csuklyába öltözött elfnek tűnt. – Talán engem is olyan nyájasan fogadsz, mint Gwydiont.

– Ezt kétlem. Semmi dolgom tolvajokkal – mondta barátságtalanul Kelemvor. Mask könnyedén feltört minden zárat, bármit el tudott lopni még a legjobban őrzött teremből is, ezért egyetlen isten sem látta szívesen a palotájában.

– Jergal!

Egy pár fehér kesztyű kulcsolta át Mask csuklóját. Két árnyék jelent meg az Árnyékúr két oldalán, és Jergal két hangon szólalt meg egyszerre.

– Szolgálatodra uram, mint mindig.

Mask egy fogságba esett, reményvesztett nő alakját vette fel, de egyébként ügyet sem vetett az udvarmesterre.

– Szóval nem szereted a tolvajokat? Te magad loptál meg engem! Vagy talán csak hibáztál?

– Hogy hibáztam-e? – Kelemvor jelentőségteljesen előrehajolt, de nem állt fel. Egy isten számára nincs nagyobb sértés annál, mint ha a szemére vetik, hogy hibázott. Mask bizonyára csak fel akarja hergelni, de nem megy bele a játékba. – Mondd el, amiért jöttél, és tűnj el innen! Megígérem, hogy nem uszítom rád Kezefet.

Mask alakja megremegett, de gyorsan összeszedte magát.

– Ítéletet mondtál egy bizonyos Avner felett, igaz?

Bár több ezer lélek jelent már meg Kelemvor előtt Avner óta, de az istenek mindent megjegyeztek végtelen memóriájuknak hála. Jól emlékezett a férfira, aki árvaként nőtt fel Hartwick utcáin. Főleg gazdag kereskedőktől lopott, de bárkinek kimetszette a zsebét, aki elég közel került hozzá. Egy napon maga mellé vette egy Tavis Burdun nevű alak, aki megtanította a tisztességes életre. Avner hátat fordított a tolvajlásnak, és Hartsvale királyságának legkiválóbb felderítője lett.

– Avner az életét áldozta a királynő gyermekéért. A lelkét elküldtem Tormhoz.

– És ezzel megfosztottál a jussomtól! – csattant fel Mask, és a karjai hirtelen megduzzadtak a hatalmas izomkötegektől.

– A jussodtól? Ha egy lélek belép a Holtak városába, attól kezdve én rendelkezem fölötte.

Mask megnyúlt, mint egy hegyi óriás, és próbált kiszabadulni Jergal szorításából, de Kelemvor csak mosolygott az erőfeszítésén.

– Avner elárult engem! Amíg lopott, addig hozzám imádkozott, de amint felhagyott a tolvajlással, felém se nézett. Egyetlen árva rezet sem áldozott nekem az utolsó évben!

– A halandók nyugodtan változtathatnak az életükön és a hitükön. Különösen, ha az az előnyükre válik – jegyezte meg Kelemvor.

Mask felhagyott a rángatózással, és egy aszott öregember alakját vette fel.

– Avner megváltoztatta az életvitelét, ez igaz, de vajon az istenétől is elfordult?

– Kitől?

– Imádkozott akár egyszer is Tormhoz? Áldozott valaha Torm oltárán?

Ekkor Jergal egyik alakja megjelent az ajtóban.

– Torm engedélyt kér a belépésre, ahogy megbeszéltétek.

– Ahogy megbeszéltük? – Kelemvor semmit sem értett az egészből.

Mask felvette Kelemvor alakját, és az ő hangján szólalt meg.

– Remélem nem bánod, de vettem magamnak a bátorságot. Gondoltam, tisztázni akarod ezt a dolgot.

Kelemvor felállt, de ekkor megjelent Torm, a kezében egy szőke hajú, szürke szemű férfival: Avnerrel.

Torm végigmérte a két Kelemvort, végül úgy döntött, hogy az az imposztor, aki Jergal fogságában álldogál. Elfordult, és fejet hajtott a valódi halálisten előtt.

– Elhoztam a kérdéses ifjút.

– Sajnálom, hogy idefárasztottalak Torm, de nem én hívtalak.

– Én voltam – ismerte el Mask, és ezúttal egy drow alakját öltötte magára. – Csak tudni akartam, hogy Avner imádkozott-e hozzád.

Az ifjú lélek elsápadt, és Torm felelt helyette.

– Nem. A kötelességéért áldozta fel az életét.

– De ez nem egyenlő az istenhittel, igaz? Áldozott neked valaha is?

Torm Kelemvorra nézett, majd tagadólag megrázta a fejét.

Hófehér mosoly szelte ketté Mask arcát. Egy hatkarú, pusztító isten alakját vette fel. Egyik karjával a köpenye alá nyúlt, majd csillogó tárgyakat vett elő, és a halandónak nyújtotta.

– Emlékszel ezekre, Avner?

A halandó megnézte a csillogó tárgyakat, és döbbenten felnyögött.

– Ezeket Diancastrának adtam! – mondta.

– De ő az óriások egyik istene, te pedig ember vagy, ha nem tévedek.

Bár az alakját megőrizte, Mask felöltötte az óriások istennőjének arcát.

– Nekem áldoztad fel ezeket. Sok arcom van, ahogy láthatod – mondta elégedetten.

A halandó tátott szájjal bámulta a jelenést, és egyetlen hang sem jött ki a torkán.

– Nézzük csak: hetente egy érmét kellett volna feláldoznod nekem. Mennyi ez itt? Hétszáztíz – mondta Mask, és játszadozni kezdett a rézérmékkel. – És ne feledjük a különleges áldozatokat: egy ezüst dió, egy rézfésű, egy vászondarab… – Az Árnyékúr az összes említett tárgyat a tenyerébe fektette. – És ezt az achátot. Ha jól emlékszem, ez volt az első ajándékod…

– Elég ebből! – szakította félbe Kelemvor. – Az álnok lelkek felett én rendelkezem. Ezeknek az áldozatoknak semmi jelentősége.

– Ettől ezek még nem az enyémek – szólalt meg Torm is, majd a halandóhoz fordult. – Hartsvalei Avner, a kötelességed teljesítése közben haltál meg. Ha akár csak egyszer is a szádra vetted a nevem, szívesen látlak Igazszív várában az idők végezetéig.

– De az életem… – A halandó elharapta a mondat végét, és mélyen meghajolt az isten előtt. – Bocsáss meg, igazságos! Tudnom kellett volna, hogy ha valaki, akkor te nem engedhetsz a kötelességedből.

Torm, az Igazságos ezzel Mask felé fordult, és átnyújtotta neki a lelket, Kelemvor azonban közéjük állt.

– Az álnokok engem illetnek, és jó hasznát veszem az olyan lelkeknek, mint Avner.

Ezzel elvette Tormtól a lelket, és visszalépett a trónjához. Hirtelen szárnyak nőttek ki Avner vállából.

– Avner lesz az első Halálszeráf.

– Halálszeráf?! – horkant fel az Árnyékúr. – És mégis mi lesz a dolga? A rothadás gyönyöreiről énekel majd a mennyekben?

– Talán. De lehet, hogy rajtad tartja majd a szemét. És füttyent a Káoszkutyának, ha valami rosszban sántikálsz.

Mask szemei haragos vörösbe váltottak.

– Örömmel látom, hogy van humorérzéked, Halálúr.

Az Árnyékúr teste beleolvadt a padló réseibe, és Jergal csak az üres levegőt markolászta.

– Szükséged lesz még rá – hallatszott a padló alól.