Minden istennek megvan a kedvenc halandója. Mystrának ez nem más, mint Adon, a piperkőc. Harminc évvel ezelőtt született egy gazdag sembiai család gyermekeként. Tizenöt éves koráig élte a ficsúrok megszokott életét, akkor azonban belépett Sune rendjébe, annyira vonzódott a gyönyörű nőkhöz. Kitanulta a szerelem diszciplínájának minden ágát: a csábító varázslatokat, a higiénia művészetét, még a kézitusa tudományát is. Cyric és Kelemvor ezért tűrte meg őt annak idején, amikor megismerték Éjfélt – Mystrát így nevezték akkoriban – és a Sors Táblái felkutatására indultak.

Adon már a kaland elején elszenvedte a lehető legsúlyosabb sérülést, amely Sune papját csak érheti: egy őrült megvágta az arcát, iszonyú sebhelyet hagyva hátra. Ezt Adon úgy értelmezte, hogy Sune elfordult tőle, ezért elhagyta a szépség istennőjének templomát. A barátaihoz azonban hűséges maradt, különösen Mystrához, és a kalandjaik során többször is megmentették egymás életét. Ő kötözte be Mystra sebét Vízmélyvárában, miután Cyric álnok módon ledöfte, és ellopta a Sors Tábláit, és ő vallotta magát Mystra első hívének, miután a szuka meggyőzte Aót, hogy őt tegye meg a mágia új istennőjének.

Ezután annak szentelte az életét, hogy híveket toborozzon a rejtélyek templomába. Mystra ezért, több egyéb kiváltság mellett, kinevezte őt a főpapjának. Többször is meglátogatta halandó alakban, amikor a pap mások társaságában tartózkodott éppen, azért, hogy mindenki tudja, a főpap az istenek kegyeltje. Meg is lett ennek az eredménye, hisz Adon a hatalmasok és gazdagok kedvenc papjává vált.

Így volt ez az örömrituálé alkalmával is. Mióta Kelemvor és Mystra közt szerelem bontakozott ki, a halál csodás eseménnyé vált. Ha egy szerelmespár egyik tagja eltávozott az élők sorából, és történetesen jelen volt Mystra egyik papja, akkor mindig valami csodás dolog történt. Mindenkinek teljesült a kívánsága, ha az ésszerűnek és a többiek számára is hasznosnak bizonyult. Akik örömüket lelik az adakozásban, és mások megsegítésében, biztosak lehettek benne, hogy a halottnak boldog élete lesz a mennyekben.

Adon maga is több száz ilyen rituálén vett már részt az elmúlt három év alatt, de a Bhaskar házban valami nyugtalanította. Talán azért, mert Pandara Bhaskar nem a férje halálos ágyánál virrasztott, mint minden rendes asszony, hanem illusztris vendégeit mutatta be sorra a papnak. Márpedig voltak elegen: ott volt például Yanseldara úrnő és legjobb barátja, Vaerana Hawklyn, Tang herceg, Thunsroon Frostbryn és még sokan mások, akik mind nagylelkűen adományoztak Mystra új templomának felépítésére.

A szerencsétlen, haldokló Nadisu betegágyát lecipelték a hatalmas hallba, ott egy emelvényre helyezték, hogy mindenki szemtanúja lehessen a halál bekövetkeztének, és az azt követő csodás eseményeknek. Pandara zenészeket is hívott, nehogy a vendégek unatkozzanak, és annyi ételt készíttetett, amelyből Elversult szegénynegyede egy hétig elélne, de persze egyetlen nincstelent sem hívott meg a nagy eseményre. „Szegény uram annyi jót tett életében, hogy megérdemli, hogy méltóságteljes halála legyen. A maradékot úgyis szétosztjuk a szegények között” – magyarázta Adonnak.

Talán pont az ünnepség volt az, ami nyugtalanította. Nem érezte az ilyenkor szokásos melankóliát, amely még a legvidámabb halálvárást is áthatotta. De lehet, hogy azért érezte mindezt, mert az ujja váratlanul viszketni kezdett egyetlen aranygyűrűje alatt. Mystra adományozta neki a gyémánttal ékesített karikát, amely mindig figyelmeztette, ha Cyric orgyilkosai a közelébe merészkedtek. Ilyen esetekben a gyémánt kéken felizzott, a gyűrű pedig felhevült. De viszketést még sosem érzett: nem tudta eldönteni, hogy ezt most figyelmeztető jelnek vegye, vagy csak egyszerűen viszket a bőre.

Pandara elcibálta a táncosok előtt, és egy fátyolszövet köntösbe burkolt, érzéki idomú, gyönyörű arcú nőhöz vezette, aki kéjesen rámosolygott. Adon bőre egyre jobban viszketett.

– Adon, hadd mutassam be Usreena Jueperát. Ha jól tudom, ő az istennőd egy… imádója.

– Egy növendék, helyesebben szólva – mondta Usreena, majd kinyújtotta a kezét, hogy Adon csókolja meg. – Ami nem jelenti azt, hogy az istennő kegyeltje lennék.

– Örömömre szolgál, hogy megismerhetlek – hajolt meg Adon, de nem fogta meg a kinyújtott kezet. – Hamarosan a templomot is megnézheted. Már majdnem befejeztük. Most pedig, ha megbocsátotok, meg kell néznem Nadisut. Végtére is őmiatta gyűltünk ma itt össze.

Ezzel Adon elindult az emelvény felé. Pandara belekapaszkodott a karjába, úgy sietett utána.

– Na de Adon! Tudod te, hogy ki volt ez?

– Tudom, hogy micsoda! – hirtelen szembefordult a nővel, és egészen közel hajolt hozzá. – És engem most csak a férjed érdekel. Túl sok Usreenához hasonló embert hívtál meg.

– Ezt hogy érted?

Metsző hangja rájuk irányította a figyelmet. A legtöbb vendég igen nagy összeggel támogatta az új templom megépülését, Adon mégsem bújhatott ki a válasz elől.

– Valami rosszat érzek itt, Pandara – mondta, és a gyűrűjét tekergette az ujja körül. – Nem biztos, hogy az örömrituálé kifejti itt a hatását.

– Hogy merészeled! Tisztában vagyok vele, hogy Nadisu milyen sokkal támogatta a templom megépülését!

– Én is. Ezért akarok őszinte lenni veled. – Néma csend borult a teremre. Minden szem Adonra és Pandarára irányult. Kivéve természetesen Nadisut. – Kelemvor és Mystra részesíti örömrituáléban azokat, akiket érdemesnek találnak rá. Nekem nincs ráhatásom.

Pandara körbejáratta a tekintetét a termen, majd haragos pillantást vetett a főpapra.

– Miről beszélsz? Még több pénzt akarsz a templomodra?

Adon tagadólag megrázta a fejét.

– Egyáltalán nem. Az semmin sem változtatna – felelte, majd megfogta Pandara kezét, és a lehető leggyengédebb hangján folytatta. – Csak azt akarom mondani, hogy valami nincs itt rendjén. Rossz előérzetem támadt. Lehet, hogy a szertartás megsértette Kelemvort, vagy Mystra nem akar csodát tenni. De az is lehet, hogy még nem érkezett el Nadisu ideje. Talán ugyanolyan gyorsan rendbe is jön, ahogy lebetegedett.

Pandara visszahúzta a kezét.

– Ne légy nevetséges! Nadisu meg fog halni! A bőre teljesen elzöldült, és mély ráncok gyűltek a szeme alá.

– Mintha egyenesen várnád a halálát.

– Miért is ne?

A szeretet legcsekélyebb jelét sem fedezte föl Pandara hangjában. Különös módon megkönnyebbült tőle, bár meg is lepődött egy kissé. Talán a nő önzésébe betegedett bele. Nem ez lenne az első eset, hogy egy jó férfi egy gonosz nőt vesz el feleségül.

– Nadisu boldogabb lesz a túlvilágon, nem igaz? Nem ez a rituálé lényege?

– A rituáléknak ehhez semmi közük. Azok csak jelek…

Szaggatott hörgés hallatszott az emelvény felől. Nadisu felült a betegágyán, és zavartan körbenézett. Az arca felpuffadt, és olyan zöld lett, mint egy dinnye, a szeme azonban sötéten csillogott.

– Pan… da… ra! – hörögte vérző szájjal. – Gye… re ide!

Ezzel visszahanyatlott az ágyba.

Adon megfogta a nő kezét, és az emelvény felé indult, Pandara azonban ellenállt.

– Nem. Csak te menj! – Félelem csillogott a szemében. Az első érzelemnyilvánítás, amelyet Adon felfedezett rajta.

– Téged hívott. Legalább…

– Nem akarok odamenni! – mondta, majd a tenyerébe temette az arcát, és elfordult.

Ekkor Yanseldara lépett Adon mellé.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy Nadisuhoz menj.

Adon alig hallotta a szavakat. Teljesen megdöbbentette Pandara viselkedése. A látszatot akkor is fenn kellett volna tartania, ha valójában nem szereti a férjét.

– Mi a baj, Pandara? – kérdezte Adon. – Félsz a férjedtől?

Pandara összeszedte maradék bátorságát, és megfordult. Most már sírt.

– Természetesen nem. Csak nem akarom, hogy… – félbehagyta a mondatot, és körbenézett a vendégeken – csak nem akarom, hogy így lásson, és így emlékezzen rám.

Adon nem felelt, pedig érezte, hogy a nő hazudik. Bármit titkoljon is előle, attól viszket az ujja, most már biztos volt benne. Újabb keserves hörgés hallatszott az emelvény felől.

– Elkezdődött! – jelentette be egy mosolygós szolga.

Yanseldara megfogta Adon karját.

– Nem kellene odamenned hozzá?

– Nem hiszem, hogy meghal. Pandara titkol előlünk valamit.

Yanseldara egészen közel hajolt Adon füléhez, miközben finoman az emelvény felé húzta.

– Pandara félőrült. A Hold tornyában lakik, csak Nadisu sosem panaszkodott emiatt. Nadisu többet adakozott a szegényeknek, mint bárki más a városban. Nagyon sokat jelentene neki, ha mellette lennél az utolsó perceiben.

– Ahogy akarod – hagyta rá Adon. – Abból nem lesz baj, ha mellette vagyok, csak ne feledd, senki sem veheti meg…

– Köszönöm, Adon.

Tekintve, hogy a nő szava szent a városban, és hogy ő adományozta azt a földterületet, amelyen a templomot építik, csak remélhette, hogy nem fordul ellene, ha Kelemvor és Mystra valamilyen oknál fogva mégsem tesznek csodát. Lassan fellépdelt az emelvényre vezető lépcsőn. Tudta, hogy minden szempár rá szegeződik. Kellemetlen szag lengte körül az ágyat. Nadisu teste folyamatosan váladékozott, és a takaró már teljesen átnedvesedett. A férfi ujjpercei megfeketedtek, és leestek. Adon fel sem foghatta, miféle betegség keríthette hatalmába az egyébként egészséges férfit.

Nadisu szeme kinyílt, de csak két fekete pont látszott a helyén. Lassan fölemelte puffadt kezét.

– Pandara?

Adon leült az ágy szélére, és megfogta a férfi kezét. A bőre pikkelyszerűnek tűnt, de érezni lehetett, hogy a húsa felpuffadt alatta.

– Nem, Nadisu, Adon vagyok.

– Adon? – A haldokló férfi megszorította a főpap kezét, ülő helyzetbe húzta magát, majd a mennyezetre nézett. – Bocsáss meg, uram! Bocsáss meg hűtlen lelkemnek!

Döbbent moraj futott végig a termen. Pandara felsikoltott, és leült a legközelebbi székre, de senki sem figyelt oda rá. Mindenki abbahagyta, amivel éppen foglalkozott, és az emelvényre nézett.

Adon gyűrűje felizzott. Megpróbálta visszahúznia a kezét, de Nadisu úgy szorította, mint egy ogre. A gyémánt fellángolt, és kék fénnyel vonta be a mennyezetet.

– Nézzétek! A rituálé! – kiáltott fel valaki.

Halk moraj töltötte be a termet, amint a vendégek mind elrebegték a kívánságaikat. Csak Adon tudta, hogy komoly bajba került. A gyűrű annyira felhevült, hogy már égette a bőrét. Szabad kezével arcon csapta Nadisut.

– Hé! Ez is része a rituálénak? – kérdezte valaki.

Nadisu szorítása erősebbé vált, és Adonra nézett.

– Cyric, Egy igaz isten! Vigyél vissza!

Bár Nadisu ezer hangon szólalt meg, mégis csak Adon értette a szavait. A főpap a köpenye alá nyúlt, és a buzogányát kereste.

– Mit művel? – kérdezte valaki a vendégek közül.

Nadisu fekete szeme kidülledt. A szemgolyója oly sötét volt, mint a sír, és ezerszer olyan mély. Amint Adon belenézett, érezte, hogy magába szippantja a mélység.

– Állítsátok meg! – kiáltotta valaki.

Adon lecsapott a buzogánnyal. Érezte, hogy a fegyver mélyen belemar Nadisu fejébe. Ekkor a gyűrűje annyira felhevült, hogy beleégette magát az ujjába.

– Mystra! – kiáltott fel, hátha az istennő meghallja a hangját.

Mystra? – Adon a fejében hallotta a metsző, sziszegő hangot, amelyet jó egy évtizede hallott utoljára. – Ahogy akarod, barátom, de figyelmeztetlek, hogy megváltozott. De még mennyire, hogy megváltozott.

Cyric hangja volt, természetesen. A következő pillanatban feltűnt Mystra, és Adon felé futott. Egykoron gyönyörű fekete haja most cafatokban lógott a koponyájáról. Vékony, fekete selyemköpenyt viselt, amely rátapadt csúf testére. Az álla élesen kidudorodott vékony bőre alól. Az ajkai leestek útközben, és kivillantak hatalmas agyarai. A szeméből csak úgy sütött a gyűlölet, amint karmos kezével a főpap felé nyúlt.

Adon felsikoltott, és a szeme elé kapta a kezét. Gyilkos, vérengző szajhának látta az istennőjét. Meg akarta ölni őt, mint mindenki mást, aki rájött a titkára. Még az emlékét is ki akarta törölni Faerűn történelméből.

Hátratántorodott, és leesett az emelvényről. A feje hangosan koppant a padlón. Sűrű, nehéz csend ereszkedett a vendégekre.

Most ugyanúgy látod őt, ahogy én. Szép látvány?

Adon nem hallotta Cyric szavait. Összekuporodott a márványpadlón, és véres buzogányát szorongatta. A gyűrű időközben leégette az ujját a kézfejéről. Adon a terem oldalfalát bámulta, de a tekintete messze járt.

– Miért gyűlöl engem? Miért? – Nem vette észre, hogy eltört a karja, mint ahogy azt sem látta, hogy Vaerana Hawklyn átverekszi magát a vendégseregen.

– Torm szent nevére! Elvesztette az eszét!