A pokoltáltos nyomai egyenesen az Éles Fogak erdejébe vezettek. Ruhha tisztán látta a csapást, amelyet a nem evilági állat vájt az aljnövényzetbe. Nyílegyenesen keleti irányba tartott, és legfeljebb egy-két lépésnyi kitérőre volt hajlandó.

Ruhha elfordult az erdőtől, és visszatért társához, a magas és jóképű hippogrifflovashoz, Zaléhoz. A férfi egy vörös folt mellett térdelt, nem messze az erdő szélétől. A pokoltáltos legutóbbi áldozatának maradékait vizsgálta: tíz hosszú karomdarabot és egy pár hegyes szemfogat.

– Mikor történt? – kérdezte Ruhha. Nem lépett a foltra.

– Legalább hat órája – felelte Zale, és elmorzsolt egy tenyérnyi vörös földet az ujjai közt. – Ez nem a mi emberünk. Mi egy hippogriffel repülünk. Senki sem lehet ilyen gyors!

– Ő az!

Ruhha megérintette a Hárfások jelvényét, amely most az ujjatlan köpenyét díszítette. Egy járőr jelzőfénye csalta az istállóhoz. A mocsokban talált rá a szent szimbólumra. Megesküdött, hogy bosszút áll, amiért így meggyalázták a holdat és hárfát ábrázoló ezüstmedált, és amiért kegyetlenül levágták az ártatlan gazdát. Azonnal a pokoltáltos után iramodtak, de az állat annyira gyors volt, hogy még csak meg sem pillantották. Egyszer sem.

Elnyújtott, hátborzongató üvöltés jutott el hozzájuk az erdő mélyéről. Ruhha visszanézett a rémisztő ösvényre, majd a hippogriffre pillantott. A lény büszkén ült a tisztáson. Roppant szárnyait erős lóteste köré burkolta, sasfejét büszkén felszegte.

– Ezüstfelhő át tud repülni az erdőn? – kérdezte Ruhha. – Nekem egy kicsit sűrűnek tűnik.

– Fölé kell szállnunk, és majd időnként leereszkedünk, hogy ellenőrizzük a csapást – mondta Zale, majd nyugtalanul a nyugat felől közelítő sötét viharfellegekre pillantott, amelyek egész álló nap követték őket. – De nem ma éjjel. Ezüstfelhő elfáradt, és ha az a vihar az erdő fölött ér utol bennünket, akkor komoly bajba kerülünk.

Ruhha elnyomott egy szitkot az orra alatt, bár ezt Zale nem láthatta, hisz fátyol fedte az arcát.

– Ha várunk, sosem kapjuk el azt a gyilkost. Már így is túl nagy az előnye.

– Tudom, és én is el akarom fogni, de nem kockáztatom Ezüstfelhő életét. Rinda és Gwydion akkor sem térhetnek vissza az élők sorába, ha elkapjuk azt a gyilkost. És a szerencsétlen gazdán sem segíthetsz már.

Ekkor hatalmas, fényes villám csapódott ki a viharfelhőből, és megrengette a talajt a talpuk alatt. Ezüstfelhő felvisított, majd a talajra lapult. Kétségbeesett pillantást vetett Zaléra, aki jól tudta, mennyire félnek a hippogriffek a viharoktól.

Újabb hátborzongató üvöltés harsant az erdő mélyén, de a vihartól most valahogy jobban tartottak.

– Zale, mindenben igazad van, de Malik nem közönséges tolvaj. Amikor Pelias Gyertyavárba hozta, úgy nézett ki, mintha egy oroszlán tépázta volna meg, mégis átúszott a vizesárkon, és felmászott az Őrző tornyán. Majd megölte Rindát is, és Gwydiont is, pedig ez Cyric több száz orgyilkosa közül senkinek sem sikerült korábban.

– Tudom – felelte Zale, majd a hippogriffhez ment, és megfogta a kantárszárat, hogy egy kicsit megnyugtassa. A dübörgés folyamatossá vált körülöttük. – Ráadásul még a tömlöcből is megszökött.

Ruhha a kisujja hegyéig elvörösödött. Az ő népe még az arcát sem mutatta meg soha az idegeneknek, nem is beszélve a testéről, márpedig őt teljesen lemeztelenítették abban a tömlöcben. Legfőképpen emiatt akart bosszút állni Malikon, de természetesen a hippogrifflovasnak nem ezt mondta.

– Zale, ezt a gyilkost maga Cyric segíti. Csakis ez lehet a magyarázat mindenre, ami eddig történt. Márpedig ha Cyric segíti, akkor annak jó oka van.

– Mégis micsoda?

Ruhha tanácstalanul megrázta a fejét.

– Nem tudom, de jó oka kell, hogy legyen, ha hátat fordított a Cyrinishadnak. Minél előbb ki kell találnunk, hogy mi vezérli, különben nagy bajba kerülünk.

Természetesen a látomásáról sem beszélt, amelyben én jelentem meg. Már régen megtanulta, hogy az emberek átoknak tekintik a képességét. Vagy őt magát okolták a bajokért, amelyeket előre látott, vagy megharagudtak rá, ha nem figyelmeztette őket előre egy-egy veszélyre.

Ismét felharsant az iszonyatos üvöltés, de ezúttal közelebbről. Ezüstfelhő fölemelte a fejét, majd az erdőre sziszegett. Zale megmarkolta a kantárt, és lehúzta a lény fejét a földre.

– Lehet, hogy igazad van, de mit változtat ez? Még ha meg is kockáztatjuk a repülést, akkor sem tudjuk követni a nyomokat a sötétben.

Ruhha újult érdeklődéssel nézett a férfira.

– És vállalkoznál rá, ha látnád a nyomot?

– Igen, de minél előbb induljunk – adta be a derekát a hippogrifflovas, és aggódó pillantást vetett a viharfelhőre.

– Bátor ember vagy – ismerte el Ruhha, és a férfihoz lépett. – Kölcsönkérhetem a tűzkövedet?

Zale kibányászta a nyeregtáskából, majd a nőnek adta, aki az erdő szélére ment, és a pokoltáltos nyomai fölé állt. Becsukta a szemét, összeütötte a köveket, és ezzel egy időben elmondott egy varázslatot.

Ekkor ezüstbe borult körülöttük minden, és egy hatalmas villám ledöntötte őt a lábáról.

Ruhha a földre huppant. A feje sajgott, a füle zúgott, és megpörkölődött növények szaga kúszott be az orrába. A szemhéja alatt fényes csillagok kergették egymást. A levegő felmelegedett körülötte, és mindent beborított a füst.

– Ruhha! – csak távolról érzékelte Zale hangját. – Jól vagy?

A hippogrifflovas belekarolt, és arrébb húzta. A látása fokozatosan kitisztult, a hallása is visszatért, és a remegése is megszűnt. Kinyitotta a szemét, és ekkor látta csak, hogy mi történt: a varázslat hatására lángcsóva gyúlt a pokoltáltos nyomában.

Helyesebben két lángfal a csapás két oldalán. Az égbolt egyszeriben megtelt riadt madarakkal, a levegőt az erdőből kimenekülni igyekvő állatok hangja töltötte be. Újabb hátborzongató üvöltés harsant. Ezúttal még közelebbről.

– Mi történt, Zale? – kérdezte Ruhha.

– Egy villám csapott be ide, amint elmondtad a varázslatot.

– Én csináltam? – hüledezett Ruhha. Belekapaszkodott a férfiba, felhúzta magát, majd a hippogriff felé irányította a lovast. – Hozz gyorsan vizet!

Amint a férfi elindult, hogy teljesítse a nő parancsát, egy női hang szólalt meg az erdő széléről.

– Ne fáradj, Zale! – megnyugtató, de parancsoló szavak voltak, tele erővel és gyengédséggel. – A tűz önálló életet él.

Egy sötét hajú, páratlan szépségű nő lépett ki a tisztásra. Bőre fehéren csillogott, a szemével megigézett mindent és mindenkit, akire csak ránézett. Csupán egy fekete selyemköpenyt viselt, melyet Mystra szent szövete kötött össze az elején. Ruhha és Zale azonnal térdre rogytak előtte. Elakadt a lélegzetük.

Mielőtt bármit is mondhattak volna, a nő ismét megszólalt.

– Ne mondjátok ki a nevem! Nem akarjuk, hogy az ellenség észrevegyen bennünket, igaz?

Ruhha és Zale összenézett, de egyikük sem szólalt meg.

Újabb iszonyatos üvöltés harsant az erdőből. A nő aggódva nézett a sűrűbe. Mindegy, milyen alakot öltsön is Mask, a Káoszkutyától nem szabadulhat. Kezef örökké ott lohol a nyomában.

Mask a két térdelő alak elé lépett, és intett Ruhhának, hogy álljon fel.

– Az ellenség rám uszította az egyik fenevadját – magyarázta az Árnyékúr még mindig Mystra hangján. – Nem maradhatok sokáig, de jól jegyezzetek meg valamit: amit ma neked adtam, annak jó oka van. Bár egy egész királyságot elpusztíthatsz vele, ne habozz, ha használnod kell! Az egyensúly erős. Bármit pusztíts is el, arra gondolj, amit megmentesz ezáltal! Érted?

– Igen, My…

Mask Ruhha szájára tapasztotta a mutatóujját. Nem akarta, hogy kimondja Mystra nevét, és magára vonja a figyelmét.

– Nincsenek nevek.

– Értem, úrnő.

– Helyes.

Dühös morgást hallottak a közvetlen közelükből. Ágak reccsenését hallották. Egy árnyszerű alak ugrott ki a füstből. Mask megfogta a két halandó vállát, és a hátasuk felé lökte őket.

– Induljatok!

A két ember a hippogriff hátára pattant. Ezüstfelhő szó nélkül felszállt, meg sem kellet várnia gazdája parancsát. Ruhha elővett egy kavicsot, és egy homokvarázslat szavait idézte fel, de amikor lenézett, már sehol sem látta Mystrát. Mintha ott sem lett volna.

Egy hatalmas masztiff forgolódott a tisztáson. Akkora volt, mint egy harci ló. Még fentről is látszott, hogy rühes a bundája, és mintha önálló életet élne. A szeméből halandó ésszel fel sem fogható gyűlölet sütött, és zöld, mindent elemésztő méreg csöpögött a fogairól.

– Az istennőnek igaza volt. Az ellenség valóban iszonyatos.

– És ez csak egy kutya. Remélem nem haragszik meg az istennő, de örülök, hogy őt üldözi, és nem minket – jegyezte meg Ruhha.