Még az árnyéktenger sem menthetett meg Mystra mágiájának erejétől. Bár Rinda naplóját elrejtettem a mocsokban, ahol amúgy sem láttam semmit. A szám megállás nélkül formálta a szavakat. A szavak mondatokká, a mondatok fejezetekké álltak össze. De egyik sem érhetett fel azzal az istenkáromlással, amelyet a Pavilonban követtem el. Cyric pillanatok alatt rám talál, és ezer különböző módon kínoz majd meg érte. Már láttam is magam előtt, hogy meghalok, és a lelkem a Fúga síkra kerül, ahonnan egyetlen isten sem vesz magához. Kivéve a holtak urát, aki örök szenvedésre kárhoztat majd.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor a fekete köd oszlani kezdett, és egy torony körvonalait láttam magam előtt Lathander hajnali fényének előterében. Cyric visszaküldött Gyertyavárba, az Őrző tornyához.

Úgy döntöttem, a gyors halált választom, és levetettem magam a mélybe. Rinda könyve azonnal kinyílt a kezemben, és olvasnom kellett: „Az apám, Bevis, a miniátor bőréből…”

Éles sziklákkal szegélyezett part bontakozott ki alattam a kénes ködben. Hamarosan elér a végzetem. Tompa puffanással csapódtam a talajnak, de hála Tyr védelmének, csupán a fejem zsongott egy kissé.

Megpihentem egy fenyő tövében, és befejeztem a mondatot: „…készítették el a 398. változathoz a pergament, és tisztában voltam vele, hogy az én bőrömből készül majd el a 399., ha Cyric elégedetlen lesz a teljesítményemmel.”

Még mindig a kezemben van az az átkozott napló!

A hajnal teljes egészében ráköszöntött Gyertyavár városára. A nap a rakpart fölé kúszott, és arannyal vonta be a citadellát, amely hosszú árnyékot vetett az utcákra. A távolból láttam, hogy az őrség új utasítást kap, de ezt leszámítva az Őrző tornyának környéke feltűnően nyugodtnak, sőt elhagyatottnak tűnt. Egyetlen szerzetest vagy harcost sem láttam.

A Cyrinishad bűze megtöltötte a levegőt, és ugyanazt a hányingert éreztem, mint akkor, amikor megérintettem. A pergamenlapok hívogató surrogása ismét utat talált a fülembe, de ezúttal nem Rinda ablakából. A torony vastag falai mögül érzékeltem, méghozzá egyre mélyebbről.

Épp most helyezik át a könyvet!

Bár továbbra is a könyv megszerzését tekintettem életem küldetésének, esélyem sem lehetett rá, hogy visszaszerezzem a tolvajoktól. Még ha hatalmas harcos lettem volna, aki képes akár egy tucat ellenséget is levágni, akkor sem tehettem volna, mert Mystra mágiája arra kárhoztatott, hogy folyamatosan olvassak: „Cyric azért vitt el a pergamenfőző műhelybe, mert ott született. Ott akarta elkezdeni élete történetét. Kár, hogy az anyja nem vetette bele a csatornába, és nem felejtette el azon nyomban, hogy a világra hozta; csakis előny származhatott volna belőle!”

Épphogy elhagyták a számat ezek az istenkáromló szavak, valami zajt hallottam a torony távolabbi végéből. Harcosok rohantak át a hídon, és a Cyrinishad lüktetése hirtelen fülsiketítő robajjá erősödött. Láttam, hogy az a Hárfás mond valamit a harcosoknak. Páran kiváltak a sorból, és az őrség felé indultak. A zúgás halkulni kezdett a fülemben, ami csak egyet jelenthetett: náluk van a könyv.

Gyorsan összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy megkerülöm a dombot, és akkor a nyomukba eredhetek. Elkaptam a szemem Rinda naplójáról, hogy felmérjem a terepviszonyokat. Egy láthatatlan erő azonban arra kényszerített, hogy folytassam az olvasást. Így tépelődtem, és mindössze néhány métert tudtam megtenni, amikor feltűnt a bajkeverő boszorkány egy tucat harcossal az oldalán, és módszeresen átkutatták a vizesárkot, hátha megtalálják a testemet. Megriadtam. Térdre vágtam magam, és az egyik kezemmel próbáltam befogni a számat, nehogy eláruljam magam, de olvasnom kellett tovább: „Cyric egész éjjel mesélt, de most nem fárasztanám az olvasót a sok hazugsággal, amellyel traktált. Legyen elég annyi, hogy kimerülten és betegen tértem haza. Otthon egy másik isten várt, Chembryl nagyúr társaságában, és arra kért, hogy írjam meg Cyric igaz történetét. Így történt, hogy egyazon napon kezdtem el írni a két könyvet.”

Bár a tenyerem tompította a hangomat, valósággal megsüketültem az istenkáromló szavaktól, és biztosra vettem, hogy az ellenség is hallja. Letettem a könyvet a földre, és kúszni kezdtem. Időnként felpillantottam a sorokról, nehogy egy laza sziklára lépjek, és lebukfencezzek a domboldalon.

A boszorkány Rinda ablaka alá vezényelte a harcosokat, akik döfködni kezdték a vizet a lándzsáikkal. Természetesen semmit sem találtak.

– Lodar, hozz hálót és horgokat! Átfésüljük a meder alját – mondta Ruhha. A Cyrinishad időközben elég messzire került tőlem ahhoz, hogy a fülemben duruzsoló moraj alatt is halljam a szavait. – Balas, szólj Zalénak, hogy engedje ki a hippogriffeket! Ha az átkozott féreg nem fulladt meg, akkor elrepült valamin!

A két harcos azonnal elindult. Lodar visszatért a hídhoz, míg Balas az én irányomba jött. Gyorsan befészkeltem magam egy repedésbe, ahonnan egy fenyő is eredt. Épphogy elfértem benne, hosszában is és keresztben is. Ideális búvóhely, amíg végzek a könyvvel, hogy aztán a Cyrinishad felkutatására indulhassak.

Miután Balas elhaladt mellettem, kidugtam a fejem, hogy szemmel tarthassam az ellenséget. Természetesen olvastam tovább, ami egyre elviselhetetlenebbé vált számomra. Nem elég, hogy majd kiégett a nyelvem az istenkáromló szavaktól, rá kellett döbbennem, hogy értelmes egészet alkotnak, sőt, hihetően hangzanak. Ezek után már arra is koncentrálnom kellett, hogy kiszűrjem a szövegből a nyilvánvaló hazugságokat, ami igen nehéznek bizonyult, hisz valószínűleg Rinda az egyik legnagyszerűbb hazudozó egész Faerűnön.

Az első nap után, amikor is Cyrickel, majd a másik, gyáva istennel találkozott, aki még az arcát sem fedte fel előtte, Rinda párhuzamosan írta a két könyvet. Cyric a legváratlanabb időpontokban hívatta, hogy tollba mondja élete történetét, de ez nem gátolta meg Rindát abban, hogy mindig papírra vesse az álnok isten szavait is. És ezalatt Mystra, Oghma és a többi gyáva áruló összefogott Cyric ellen, és az árulás és álnok harcok városává tették Zhentilvárat, Rinda otthonát. Ennek az lett az eredménye, hogy az utolsó barátja is meghalt. Ekkor Rinda, végső kétségbeesésében elhatározta, hogy megsemmisíti Cyric igaz történetét, mert félt a holtak urának haragjától. Mielőtt még megtehette volna, a bölcs Oghma felfedte a kilétét előtte, és megígérte neki, hogy megoltalmazza az Egy istentől.

Rinda olyan meggyőzően vetette pergamenre a szavakat, hogy hinni kezdtem neki. Kivéve persze egy nyilvánvaló ellentmondást: csakis egy bolond hiheti azt, hogy Oghma elég hatalmas ahhoz, hogy szembeszálljon Cyrickel, márpedig Rinda nem bolond.

Miközben egyre előrébb haladtam a könyvben, a Cyrinishad hívó szava egyre halkabbá és élesebbé vált, de nem felelhettem a hívására. Ruhha és a harcosok még mindig a vizesárok partján kutattak, és azonnal észrevettek volna, ha megmoccanok.

Időközben a hippogriffek is kiröppentek a fészkeikből, és elszálltak a szélrózsa minden irányába. Lodar is visszatért három társával, majd a hálóval kezdték átfésülni a medret. Rinda ablaka alatt kezdték, és az egész tornyot megkerülték, de csak rég kifehéredett csontokat találtak. A testem nem volt sehol. Örömmel láttam, hogy a boszorkány makacsul ragaszkodik hozzá, hogy az összes régi tetemet vizsgálják meg. Ezzel el lesz egy ideig, így biztosan nem zavar meg az olvasásban.

Végül eljött a nagy nap, amikor Rinda végzett a művel. Cyric elment Rinda házába, és végigolvasta a Cyrinishadot, az elejétől a végéig. Nagyon elégedett volt vele, és megparancsolta Fzoul Chembrylnek, egy hírhedt hitetlennek, hogy olvassa el. Fzoul azonnal rádöbbent, micsoda erő lakozik a Sötét Napban. Ezután Cyric megparancsolta neki, hogy büntesse meg Rindát, amiért szövetkezett Oghmával, és elárulta őt. Fzoul gyomron szúrta, hogy lassú, kegyetlen halált haljon. Ez annyira elnyerte Cyric tetszését, hogy abban a kegyben részesítette a papot, hogy ő olvashatta fel a Cyrinishadot Zhentilvár népének. Ezzel együtt azt is meghagyta neki, hogy pusztítsa el a másik könyvet.

Miközben ezt olvastam, egy hippogriff suhant el a fejem fölött. A szívverésem egy pillanatra kihagyott, de a lény szerencsére nem fordult vissza, hogy kihalásszon a búvóhelyemről.

Ehelyett kiterjesztette a szárnyát, és méltóságteljesen leszállt a domb tetejére. Ruhha azonnal odasietett, és beszélt a lovassal. Annyira közel hajolt hozzá, mintha szerelmesek lennének, és túl halkan suttogott a fülébe ahhoz, hogy hallhassam a szavait. A férfi tagadólag megrázta a fejét, és az égboltra mutatott. A Hárfás ekkor visszanézett a vizesárokra, amelyet már kétszer is átkotortak az emberei, majd a domboldalt kezdte pásztázni. Minden porcikám azt kívánta, hogy ugorjak talpra, és fussak el, de tudtam, hogy olvasás közben nem menekülhetek.

A szemem visszasiklott a könyvre, ahol éppen arról volt szó, hogy Cyric ellenségei hogyan esküdtek össze ellene. Miután Cyric elhagyta Rinda házát, Mask előbújt Fzoul testéből. Az isten jelenléte természetesen megvédte a papot a Cyrinishad hatásától, ráadásul még Rindát is meggyógyította. Oghma is megjelent, és a papnak adta Cyric igaz történetét, hogy azt olvassa fel a reggeli ima alkalmával a Cyrinishad helyett. Ezután az álnok és tolvaj Oghma Rinda nyakába akasztotta a szent szimbólumot, majd a gondjaira bízta a szent könyvet.

Felnéztem, és láttam, amint Ruhha int az embereinek, hogy hagyják el a vizesárkot.

– Nincs benne, különben már megtaláltuk volna. Fésüljük át a dombot inkább!

A harcosok letették a hálót és a lándzsáikat. Visszanéztem Rinda naplójára, és nem tudtam ellenállni. Olvasnom kellett tovább.

Fzoul a másnap hajnali imakor felolvasta Cyric igaz történetét. Az emberek annyira megvadultak tőle, hogy azonnal fellázadtak. Amikor Cyric Zhentilvár felé fordította a figyelmét, Mystra lázadást szított a Holtak városában, és Cyric nem tudta megvédeni magát.

Már kezdtem elhinni a történetet, mert hihető magyarázatot adott arra, hogy az Egy isten miként vesztette el a hatalmát. Szerencsére Rinda hibázott a szövegben. Hogy írhat le olyan hazugságot, hogy Cyric nem tudta megvédeni magát?

Ruhha és a harcosai időközben elkezdték átfésülni a domboldalt. Benéztek minden bokor alá, és beszúrtak minden lyukba és nyílásba. Elkezdtem lefelé kúszni, de közben végig a könyvön tartottam a szemem.

Rinda persze bevallotta, hogy nem látta a saját szemével a történteket, csak később hallotta, hogy Cyric legyőzte Maskot, aki bevallotta az árulását. Ettől az Egy isten akkora haragra gerjedt, hogy azon nyomban el akarta pusztítani őt, de eközben véletlenül kiszabadította Kelemvor lelkét. Ezt a hazugságot már kommentálnom sem kell: Cyric sosem követ el véletlen hibákat. Ráköptem a pergamenlapra, és megpróbáltam elkenni a nyálamat.

Ekkor meghallottam a Cyrinishad sziszegését. Ismét rám tört a hányinger, amelyet Gwydion szobájában éreztem, és az orromat megtöltötte a kén- és dögszag. Azonnal tudtam, hogy a szerzetesek bele akarják dobni a szent könyvet az alagsorban lévő pöcegödrök egyikébe, ahová egyetlen halandó sem képes alámerülni, és egyetlen halhatatlan sem vetemedne rá. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a könyv megmentésére siessek, bár féltem tőle, hogy megismerjem kegyetlen és sötét igazságait.

Már éppen felálltam volna, amikor megláttam a boszorkányt. A hasadék ellenkező végében állt, és egy magas fenyő lombkoronáját vizslatta. Féltem, hogy a legcsekélyebb mozgás is felkeltheti a figyelmét, ezért mozdulatlanná dermedtem, és kényszerítettem magam, hogy ne nézzek Rinda naplójára.

Nem tudtam ellenállni. Az ujjaim nesztelenül lapoztak egyet, a szemem a sorokra tévedt, és olvasni kezdtem: „Cyric magányosan üldögél új kastélyában, és abba a hiszembe ringatja magát, hogy legyőzhetetlen hatalomra tett szert, miközben Faerűn-szerte hanyatlanak a templomai. Néhányan azt mondják, ez azért van, mert amikor elveszítette a Holtak városát, megőrült, de én tudom, hogy mi a valódi oka. Cyric olvasta el elsőként a Cyrinishadot: a saját könyvétől őrült meg.”

Ez már nekem is túl sok volt, különösen annak fényében, hogy magam is megízlelhettem a Cyrinishad hatalmát, láthattam, mennyire őrülten viselkedik az Egy isten, és mert Rinda annyira hihetően és hitelesen írta le a történetet. Vörös köd ereszkedett az agyamra. Feltérdeltem, nem törődve szorult helyzetemmel, és elhajítottam a könyvet.

– Átkozott! – kiáltottam.

A kiáltásom fehér villanássá alakult. Fülsüketítő robajt hallottam, mintha kettéhasadt volna az ég, majd egy villám sújtott le rám, és kiröpített a búvóhelyemről. Nekicsapódtam egy fenyőfa törzsének, minek következtében tucatnyi toboz hullott a fejemre. Természetesen a legcsekélyebb fájdalmat sem éreztem. Felálltam, és pont abba az irányba kerültem, amerre menekülni akartam.

A lábam azonban megremegett, amikor futni próbáltam. A gondolataim visszatértek Rinda könyvéhez, különösen ahhoz a részhez, amikor megmagyarázza Cyric őrületének okát. Biztos, hogy hazugság! Az ellenség felfedezett időközben, és harsány kiáltásokat hallottam a hátam mögül, ennek ellenére egy helyben toporogtam. Valami láthatatlan erő visszahúzott Rinda naplójához. Nem tudtam eldönteni, hogy Rinda mágiája teszi-e, vagy én magam akarom kideríteni az igazságot, illetve a hazugságot.

Felfegyverzett harcosok bukkantak fel előttem. Minden ízemben remegtem, mégis felkaptam egy követ, és elindultam, hogy szembeszálljak velük.

Legendákba illő történet lenne, ha egy szál kővel sikerült volna áttörnöm rajtuk, és megszerezni a könyvet, de nem ez történt. Páran felemelték az íjaikat, és ekkor összecsaptunk. Elhajítottam a követ, amely eltalált egy harcost. Ettől elszabadult a pokol. Mindenki ütni kezdett, ahol és amivel csak ért, de mindhiába. Tekintve, hogy még mindig élveztem Tyr védelmét, nem tehettek kárt bennem. Akkor is életben maradtam volna, ha egy sárkány tiport volna rám.

Az ellenség úgy vélhette, hogy egy kivételes harcossal állnak szemben. Megkétszerezték az erőfeszítéseiket, és csépeltek, ahogy csak bírtak. A fegyvereik éle azonban mindig lesiklott rólam, és egymást találták el. Pár perc leforgása alatt a fél banda véresen feküdt a földön. Amint az első menekülési út megnyílt előttem, kilőttem, mint egy nyulat kergető vadászkutya, abban a hiszemben, hogy sebezhetetlen vagyok.

Hallottam a boszorkány hangját, miközben varázsol. Hátranéztem, és láttam, hogy sárdarabokat dob utánam, de mért kéne aggódnom miatta?

– Spórolj az erőddel, boszorkány! – kiáltottam oda neki, miközben átugrottam a korábban menedéket nyújtó hasadékot, és Rinda könyve felé igyekeztem. – Senki sem állíthatja meg a hatalmas Malikot!

Egyszerre fejeztük be a mondókánkat. Továbbra sem értettem, hogy tudnék elmenekülni előlük a könyvvel a kezemben, hiszen folyamatosan olvasnom kell majd, de ez mit sem számít egy legyőzhetetlen harcosnak. Lehajoltam, hogy felkapjam a könyvet, de ekkor belecsúszott a lábam egy gödörbe.

Arccal előre elterültem, és a könyv karnyújtásnyira került tőlem. Megpróbáltam előrébb kúszni, de nem sikerült. Hátranéztem, és ekkor láttam csak meg, hogy a lábamat szorosan tarja egy hatalmas bazalttömb!

– Mindenkit meg lehet állítani, Mukhtar – mondta a boszorkány, majd komótosan lehajolt, és felvette Rinda könyvét a földről. – Vagy hívjalak inkább Maliknak?