99. KÁDÁR JÁNOS és a „legvidámabb barakk”

Kádár János (1945-ig Csermanek) 1912. május 26-án született Fiuméban (ma: Rijeka). Apja nem ismert, anyja Csermanek Borbála. 1927-ben elvégezte a 4 polgári iskolát, majd írógépműszerész lett. 1930-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba, a Kommunista Ifjúmunkás Szövetség (KIMSZ) tagja, 1932-től a KIMSZ Titkárság és az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) tagja. Letartóztatták, majd 1933-ban két év fegyházbüntetésre ítélték, büntetése egy részét a szegedi Csillagbörtönben töltötte, 1934-ben itt találkozott először Rákosi Mátyással. 1940-től a KMP Központi Bizottságának tagja, 1941-től a párt budapesti területi titkárságának vezetője, 1942-től a KB titkára, 1943. februártól vezető titkára. A KMP feloszlatása (1943) után az általa létrehozott Békepárt vezetője. Az 1944. március 19-i német megszállást követően megalakította a Békepárt háromtagú katonai bizottságát. A II. világháború alatt illegalitásban élt, felváltva a Lupták és a Kádár nevet használta. Tekintettel arra, hogy sokan az álnevein ismerték, ezért 1945-től a Kádár nevet vette fel belügyminiszteri engedéllyel.

1943-44-ben jelentős szerepe volt a háborúellenes kommunista propaganda szervezésében, kísérletet tett a fegyveres csoportok szervezésére.

1944 késő őszén a hatóságok elfogták, de Lupták álneve miatt csak a katonaszökevénységért vonták felelősségre, de Németországba szállítása közben sikerült megszöknie, és Budapesten folytatta az illegális munkát.

1945 elején, a harcok továbbvonulása után, a főváros rendőrfőkapitány-helyettese és az új nevet felvett párt, a Magyar Kommunista Párt (MKP) nagy-budapesti területi bizottságának titkára. Az MKP 1945. május 20-21-i első országos értekezletén a Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség Titkárságának tagjává, a párt káderosztálya vezetőjévé választották, illetve nevezték ki. 1946-tól az MKP főtitkárhelyettese, majd az 1948 nyarán az MKP és az MSZDP egyesülésével létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkárhelyettese. 1948. augusztus 5-től a kormány belügyminiszteri posztját kapta (Rajk Lászlót váltotta fel). Belügyminisztersége alatt rendezték meg a Mindszenty-, a Rajk-, a szociáldemokrata és az ún. tábornokpereket, valamint több halálos ítélettel is végződő gazdasági pert. Közreműködött 1949-ben a Rajk László elleni koncepciós per előkészítésében. Emiatt élete végéig lelkiismeret-furdalás kínozta, a témát kerülte, és utolsó éveiben tett interjúiban is kisebbítette a szerepét. Pedig nyilvánvaló, hogy a Sztálin- és a Rákosi-rendszer működési mechanizmusát ismerve, belügyminiszterként Kádár is tevőleges közreműködője (pártkatonaként a végrehajtója) volt a pereknek, a törvénytelenségeknek. Ezt a „gyengeségét” szégyellhette később.

Kádár 1950. június 23-án a belügyminiszteri tisztségről lemondott (vagy esetleg Rákosi menesztette őt a „tétovasága” miatt, de az is lehet, hogy már ekkor ő volt Rákosi egyik következő kiszemeltje, mint „pártellenség”). Mindenesetre 1950-ben maradt az MDP Politikai Bizottság tagja, s mint a Központi Vezetőség titkára a párt- és tömegszervezetek osztály munkáját felügyelte.

Kádár Jánost 1951-ben érte el az a Rákosi-jelszó, hogy az ellenséget elsősorban a pártban kell keresni: májusban koholt vádak alapján letartóztatták, eljárást indítottak ellene, és életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. Az elterjedt szóbeszéddel ellentétben – mint azt egy interjúban közölte – letartóztatásakor, illetve később sem bántalmazták, nem kínozták meg.

Az 1953-55 közötti, Nagy Imre miniszterelnök által megkísérelt reformidőszakban megkezdték a törvénytelenségek felszámolását. Így 1954-ben Kádárt rehabilitálták, s kiengedték a börtönből. Újra felelős beosztásokat kapott: 1954-ben az MDP Budapest XIII. kerületi, 1955-ben a Pest megyei Bizottságának titkára, majd első titkára. 1956. áprilisban ismét az MDP Központi Vezetőségének tagja, 1956. júliustól (ekkor váltották le Rákosi Mátyást első titkári funkciójából) a Politikai Bizottság tagja, s egyben a Központi Vezetőség titkára lett. Részt vett 1956 októberében a Jugoszláviában baráti látogatást tett párt- és állami delegációban. Külföldről a forradalom előestéjén érkeztek haza.

Az 1956. október 23-án kezdődött forradalomban Kádár János ellentmondásos szerepet játszott, többször is véleményt és nézetet változtatott (mondhatni, hogy oda-vissza járt a „damaszkuszi úton”), illetve ténykedését a szovjet állásponthoz igazította. Október 23-24-én a felkelést „ellenforradalmi, fasiszta elemek” művének minősítette. Aztán október 25-én Kádár János lett Gerő Ernő helyett – a szovjet pártvezetés és Nagy Imre egyetértésével – az MDP Központi Vezetőségének első titkára. Október 27-én éjszaka az MDP Politikai Bizottsága megtárgyalta a Kádár János által beterjesztett tervezetet, amelynek a lényege az „ellenforradalom” radikális átértékelése (tűzszünet, a szovjet csapatok kivonása, az AVH feloszlatása) volt, s ezt a PB elfogadta. Sőt a Szabad Nép jóváhagyott vezércikke írta: „Látnunk kell végre, hogy egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nagy nemzeti demokratikus mozgalom fejlődött ki hazánkban...” Október 28-án az MDP vezető szervei feloszlottak, a párt élére elnökség került, az elnök Kádár lett.

Október 31-én Kádár János javaslatára az MDP Elnöksége kimondta a párt feloszlatását, s helyette új párt megalakítását határozta el. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) még ezen a napon Kádár vezetésével megtartotta első gyűlését és Intéző Bizottságot választott, ebben ott volt Kádár és Nagy Imre miniszterelnök is. Kádár a következőt nyilatkozta: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép, az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét...” Az október 31-én átalakult Nagy Imre-kormányban Kádár János államminiszteri posztot kapott. Eddig úgy tűnt, hogy a forradalmi események mellett áll. A szovjetek azonban a forradalom fegyveres leverése mellett döntöttek. És Kádár János november 1-jén eltűnt Budapestről, Münnich Ferenccel együtt Moszkvába vitték, ahol a szovjet pártvezetőség őt jelölte ki Magyarország új vezetőjének. A november 4-i szovjet támadással egyidejűleg visszahozták, és a szolnoki rádióban bejelentette a minden alkotmányos felhatalmazás nélküli „magyar forradalmi munkás-paraszt kormány” megalakulását a saját vezetésével. Szovjet tankokon vonult be kormánya tagjaival Budapestre, ahol november 7-én tette le az esküt az Országházban Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének.

Kádár János személyi hatalma ezután 32 esztendőn keresztül kikezdhetetlen és megkérdőjelezhetetlen volt. Azok a szovjet vezetők, akik kiválasztották, a maguk szempontjából jól döntöttek. Hűséges, megbízható pártmunkást és fegyelmezett kommunistát, igazi pártkatonát választottak, akiben nem voltak erkölcsi és politikai kételyek; végrehajtotta, amit kértek tőle. Kádárnak csak egy feltétele volt: Rákosiék ne kerülhessenek többé vissza a hatalomba. Ezt a szovjet vezetés megígérte, s ígéretét be is tartotta. Kádár János vezetésével restaurálták a diktatórikus szocializmust Magyarországon.

1956. novembertől Kádár az MSZMP KB első titkára, egyidejűleg 1958-ig miniszterelnök is volt. 1956 novemberében ígérete ellenére a jugoszláv követségről eltávozó Nagy Imrét és társait kiszolgáltatta a szovjet hatóságoknak. 1957-ben moszkvai tárgyalásai során döntöttek a Nagy Imre és társai elleni per megrendezéséről. A forradalom leverése után az eseményeket „ellenforradalomnak” minősítették, és Kádárék megindították az 1956-os forradalom résztvevői elleni megtorlást. Ennek során 1961-ig kb. 450 embert végeztek ki, és kb. 22 ezer embert zártak börtönbe. 1958-ban koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték Nagy Imrét és három társát. Kádárt súlyos felelősség terheli az 1956 utáni terrorért, amely személyét kül- és belföldön egyaránt hosszú időre gyűlöltté tette. 1958-61-ben államminiszter, 1961-65-ben újra miniszterelnök volt. Ugyanebben az időben harcot indított a Rákosi-féle „keményvonalas” irányzat ellen, mely fölött 1962-ben aratott végleges győzelmet. Egyben megkezdte a rendszer szalonképesebbé tételét; ennek jeleként eltűnt a nyílt terror, és 1963-ig az 1956-os elítéltek többsége is kiszabadult a börtönből. Kádár kiadta az új jelszót: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”

Az 1960-as évek közepétől a politikai konszolidációt a gazdasági növekedés megindulása kísérte, 1968-ban bevezették az új gazdaságirányítási rendszert. Magyarországon az ún. „puha diktatúra” jött létre, s az ország a „szocialista láger legvidámabb barakkjává” vált. A többi szocialista országhoz képest itt szabadabb volt a politikai légkör, pezsgőbb a szellemi élet, és a különböző reálpolitikai megoldásokért már eredményesebben lehetett kezdeményezni, kül- és belföldön támogatókat keresni. A reform az 1970-es évek elején ugyan megtorpant, de Kádárnak a Nyugattal is sikerült rendszerét elfogadtatnia, sőt a sikerei révén a szocialista táborban is megbecsülést vívott ki magának. Rendszerét a magyar társadalom is többségében elfogadta; a jellegzetes kádári kacsintás azt sugallta a lakosságnak: elmegyek addig a határig, amíg Moszkva engedi. Az elért eredmények megtartása érdekében Kádár az 1970-80-as években hozzájárult nagyarányú kölcsönök felvételéhez és ezzel az ország eladósodásához. 1985-ben az MSZMP főtitkárának választották.

Az 1980-as évekre kiderült, hogy az óvatos reformok már nem elegendőek. Magyarország végzetesen elmaradt a világ élvonalától. Gorbacsov hatalomra kerülése után már Moszkva ellenállására is mind kevésbé lehetett hivatkozni. A Kádár-rendszer túlélte önmagát, válságba jutott; de az idős főtitkár mereven ragaszkodott addigi politikájához és hatalmához.

1988 májusában az országos pártértekezlet leváltotta Kádár Jánost a főtitkári tisztségéből, és a párt elnökének tették meg. Gyakorlatilag az egyre inkább elhatalmasodó betegsége miatt a párt vezetésében már nem vett részt. 1989. májusban a pártelnöki tisztségéről is leváltották, ő maga pedig a KB-tagságról mondott le. Minden befolyását elveszítve, a kivégzettek árnyaitól kísértve, a felelősségre vonástól rettegve 1989. július 6-án halt meg.

Kádár Jánost emberöltőnyi uralma alatt sokan előbb árulónak, hóhérnak, szovjet helytartónak, később bölcs, megfontolt, rugalmas politikusnak tartották, aki kimagaslik a kommunista pártvezetők közül. Az 1970-80-as évekbeli népszerűségét jelzi, hogy a más korokban adott hangzatos elnevezések (pl. „a haza bölcse”, „a nép bölcs vezére” stb.) helyett őt egyszerűen „az Öreg” névvel emlegették.

Kádár Jánost 1989. július 14-én temették Budapesten, vele együtt temetve azt a korszakot is, amely 32 évig az ő nevével fonódott össze.