15. BELUS BÁN, II. Géza hadvezére
Belus (Belos) 1110 körül született Szerbiában, apja I. Uros szerb nagyzsupán. Testvére, Ilona 1129-ben lett Vak Béla Árpád-házi herceg felesége. 1131-ben Bélát koronázták meg II. (Vak) Béla néven magyar királlyá. Valamikor e tájban érkezhetett Magyarországra Belus, tekintettel arra, hogy Szerbiában a másik testvére, II. Uros lépett a nagyzsupáni székbe.
A fiatal Belus a magyar királyi udvarban, Ilona mellett vélte megtalálni a szerencséjét. És reményében nem csalatkozott, mert röviddel azután, hogy II. Béla szolgálatába állt, már horvát-dalmát bán lett, s a királynéval együtt a királyság politikájának egyik alakítójává vált. Minden bizonnyal Ilona királyné mellett Belus is nagy szerepet játszott az ellenlábas Kálmán-párt elleni véres fellépésekben. Így például 1131. nyár elején az Aradra összehívott országos gyűlésen 68 velük valamilyen módon szemben álló főurat mészároltak le. 1132-ben Kálmán állítólagos fiának, Borisznak a lengyel segélyhaddal történt támadásakor a felvonuló királyi seregben ott volt Belus is. Még a fegyveres összecsapás előtt a megbízhatatlannak vélt főurakat a királyi tanácsban felkoncolták, nehogy átálljanak a trónkövetelő Borisz oldalára. Ezt követően a Sajó mellett vívott csatában Boriszt és a lengyeleket legyőzték. Belus a következő években jelentős befolyásra tett szert.
II. (Vak) Béla király halála után annak legidősebb fia, az alig 11 éves gyermek, II. Géza (1141-1162) gyámjaként Belus bán politikai szerepe megnövekedett. 1146-1157 között ő töltötte be a nádori tisztséget, így a király után a második méltóság az övé volt, az oklevelek felváltva nevezik bánnak és nádornak. Belus ezekben az években a király minden döntésében részt vett.
Belus hadvezérként is jelentős alakja volt a XII. századi magyar történelemnek. 1144-ben Belus bán volt annak a magyar seregnek a parancsnoka, amely azért vonult orosz földre, hogy a kijevi nagyfejedelemmel szemben segítséget vigyen a magyar királyság régi szövetségesének, Vlagyimirko halicsi fejedelemnek. A támogatás hathatósnak bizonyult, Vlagyimirko Belus segítségével sikerrel hárította el a támadást.
A következő években II. Géza több hadjáratot is indított az orosz fejedelemségekben, ezekből kettőt személyesen maga vezetett. Bár a krónikák név szerint nem említik, de minden valószínűséggel Belus bán is részt vett több orosz hadjáratban.
1146 elején Borisz trónkövetelő közel másfél évtizedes nyugalom után III. Konrád német uralkodó és II. Henrik osztrák őrgróf és bajor herceg támogatását megszerezve a saját pénzén zsoldos sereget toborzott német földön. Azt is megengedték neki, hogy országukból támadhasson II. Géza ellen. 1146 áprilisának elején Borisz zsoldosai váratlan akcióval elfoglalták a magyar határszélen levő Pozsony várát. II. Géza és Belus bán azonnal cselekedtek, és a krónikás szerint a király „a magyarok nagy sokaságával siet a vár megszabadítására, ...a várost ostromzár alá vette, miután azt a különböző hadi gépek, ostromszerek és az íjászok egészen körülözönlötték.” Az ostrom során Belusék alkudozni kezdtek a Pozsonyt megszállva tartó zsoldosokkal, akik mivel nem kaptak külső támogatást, pénzért átadták Gézának és Belusnak a várat. Borisznak sikerült azonban elmenekülnie. 1146 szeptemberében a magyar sereg II. Géza és Belus bán vezetésével Borisz támogatása miatt megtámadta II. Henrik osztrák őrgróf tartományát. Természetesen a királyi had valódi vezetője és irányítója a tapasztalt Belus volt (hiszen a király még csak 16 éves volt!).
1146. szeptember 11-én a Lajta menti Fisha folyónál ütközött meg egymással a magyar és a német had. A magyar sereget a német krónikás – nyilvánvalóan túlzással – 70 ezer főre becsülte. Henrik is nagy haderővel rendelkezett. A magyar krónikás szerint Németország csaknem egész ereje, Szászország és Bajorország minden harcosa összegyűlt Henrik seregében. A krónikás írta, hogy „gőgös óriásokként álltak szembe a magyarokkal, magas és igen jó lovaikon.” Valószínűleg sok lehetett a németek között a nehéz fegyverzetű lovag. II. Géza előhadát egy-egy ispán vezetése alatt besenyő és székely lovas íjászok alkották. A fősereg Belus bán megyei dandárjaiból állt, fegyverzetük és védőfelszerelésük jobb volt, mint a besenyőké, sok volt a lovag is. Egy nyugati kútfő szerint a magyar tartalék 12 ezer udvari lovagból állt. A Fisha menti csatát Henrik kezdte. A nehéz fegyverzetű németek legázolták a besenyő és székely előhadat, amelyek nem tértek ki a németek rohama elől. Az egyenlőtlen harcban az előhad mindkét ispánja elesett. A németek csak ezután jutottak el a főseregig. Belus bán csapatai megállították a támadást. A kemény küzdelemben a bánnak sikerült csapatai egy részével a németek hátába kerülnie. Ekkor indult támadásra II. Géza a 12 ezres lovagi tartalékkal. Ez a roham eldöntötte a csata sorsát. A Belus által szorongatott németek futásban kerestek menedéket. A magyarok a Fisháig üldözték a megvert ellenséget. A Képes Krónika így tudósít a csatáról: „...a király úr anyai nagybátyja, Belus, akit bánnak neveztek, övéi ezre fölött állván dicsőségében, a német csapatokra rontott, keményen rajtuk ütött szemtől szembe, és nagy vérontást vitt véghez közöttük. A király válogatott vitézei is megtámadták az ellenséget. Nehéz lőn a csata a németeknek, erejük semmivé foszlott, hétezernél több harcos veszett kard élén, a megmaradottak pedig elfutottak.”
Ez az ütközet volt az első, melyben a magyar sereg nyílt csatában győzött le nagy lovagi sereget.
Közben 1146-ban megromlott a kapcsolat III. Konrád német uralkodóval, mivel Németországban méltatlanul bántak II. Géza húgával, Zsófiával, aki Konrád fiának, Henriknek volt a jegyese. Zsófia levélben panaszolta el bátyjának megaláztatásait és a beleegyezését kérte, hogy apácakolostorba vonulhasson. II. Géza és a királyi család az eseten felháborodott, követeket küldtek Zsófiáért, hogy hazahozzák őt. A királylány nemet mondott a hazatérésre. II. Géza fegyveres erővel – azaz háború útján – kívánta húgát kiszabadítani német földről. Belus bán és a főemberek óvták Gézát a háborútól, ezért rábeszélésükre Belus bánt illő kísérettel Németországba küldték, hogy győződjön meg Zsófia valós akaratáról. Egy német forrás írja: „Elküld egy herceget, egy bátor férfiút, rokonát, aki dicsőségre vágyott, (ő volt Belus), s vele együtt egy nagyobb csapatot is.” Belus és a küldöttség meggyőződött arról, hogy Zsófia önszántából vonult az apácák közé, így hazatértek és beszámolójuk nyomán a királyi család is belenyugodott Zsófia döntésébe.
Az orosz beavatkozások mellett II. Géza 1149 és 1155 között többször összecsapott a bizánci birodalom hadaival. E hadjáratokban Belus bán is részt vett, igaz, hogy néhány esetben csak a seregek fenyegető felvonulására került sor. 1155-ben végül is békekötés vetett véget a hadakozásoknak.
1157-ben II. Gézával szemben fellépett a királyi trón megszerzéséért II. Géza testvére, István herceg. A pártütő a király uralmával elégedetlen főurak bevonásával összeesküvést szervezett, amelynek az volt a célja, hogy II. Gézát meggyilkolják, és helyére Istvánt ültessék a trónra. Az összeesküvés legfőbb támogatója István nagybátyja, Belus bán volt. Belus ilyen fellépésében talán szerepet játszhatott, hogy a nádori tisztséget vagy esetleg a bánit is elveszítette. Nem tudni, hogy milyen okból, de nyilván II. Géza bizalma megingott Belus iránt, aki így István herceg mellé állt, hogy korábbi hatalmát visszanyerje. Nos, a szervezkedés lelepleződött, így István és vele Belus is német földre menekültek, Barbarossa Frigyes udvarába. Itt nem kaptak támogatást II. Géza ellen, ezért 1158-ban Bizáncba mentek.
Belust a bizánci császár, Mánuel, 1162-ben szerb nagyzsupánná tette meg. Belus azonban nem sokáig töltötte be ezt a tisztséget. 1162-ben meghalt II. Géza, és utóda a fia, III. István lett. Vele szemben bizánci támogatással ellenkirályokként a nagybátyjai (II. Géza testvérei) léptek fel: 1162. július és 1163. január között II. László, majd a halála után IV. István lett a magkoronázott magyar király. Ekkor – 1163 elején – Belus elhagyta magas méltóságát és Szerbiát, s újra Magyarországra jött. IV. István alatt (vele tartott 1157-ben is) visszanyerte egykori báni funkcióját, de hogy e tisztségéből adódó hatáskörénél fontosabb szerepet tölthetett be IV. István udvarában, az abból gyanítható, hogy István egyetlen megmaradt oklevelének tanúnévsorában a világi előkelők élén szerepel Belus, megelőzve Tamás nádort.
A trónért folytatott küzdelemben IV. István serege 1163. június 19-én Székesfehérvár mellett vereséget szenvedett III. Istvántól. Valószínűleg ebben a csatában esett el Belus bán.
Belus tehetséges államférfi és hadvezér volt, s nagyban neki köszönhető, hogy a XII. században egy vak és egy gyermekként trónra kerülő király – II. Géza – alatt Magyarország erős, tekintélyes állam maradt.