77. BESSENYEI GYÖRGY, a nemesi testőr és a felvilágosult „irodalmár”

Bessenyei György 1747-ben született, a Szabolcs megyei Bercelen, egy tiszántúli nemesi család sarjaként. 1755-től 1760-ig Sárospatakon tanult. Alig sajátította el a bibliai-vallási tudnivalókat s kevéssé a klasszikus latin szerzőket, amikor apja máris hazavitte gazdálkodni.

Pontosan nem tudni, hogy milyen „kapcsolatok” révén, de tizennyolc évesen, 1765-ben Bécsbe került, Mária Terézia magyar királynő (uralkodott: 1740-1780) magyar nemesi testőrségébe. Sok magyar írónak van látványosabb, izgalmasabb, eseményekben gazdagabb élete, ilyen nagy fordulat azonban csak kevésnek az életében adódott. A vagyonos, de a birtokot evésben-ivásban felélő Bessenyeiek vidéki életéből Európa egyik legelső királyi udvarába lépett át.

Bessenyei nyolc éven keresztül élte a testőrök fényes, terhesnek éppen nem mondható életét. A szolgálat mellett bőven jutott idő a testőrséggel járó kötelező tanulásra, az ismeretszerzésre. Személyesen ismerte Mária Terézia királynőt, az udvarhölgyeket, a ragyogó udvari életet. Ezeken kívül megismerhette a bécsi és az európai szellemi áramlatokat, köztük az abszolút monarchia államés társadalomtanát, amely később a töprengéseinek tárgya lett. Nagyarányú és szívós önműveléséről, tudása hiányainak rohamos pótlásáról ő maga írta: „Bécsbe jövén, csak eszembe ötlik, hogy tanulni kellene, mert jó holmit tudni – tanulni kezdek és egyhuzomba tizenegy esztendeig szüntelen ölöm magam.”

Bessenyei György tanúja volt az 1764-1765. évi magyar országgyűlésnek és az azt követő nemesi elégedetlenségnek, s az udvarban sem térhetett ki a felismerés elől: a jobbágyterhek csökkentésének vitájában (melyik félnek kárára történjék?) a magyar nemesi érdek szembekerült a bécsi politika érdekeivel, s a gazdasági-politikai ellentétek, nyelvi okokból is, fokozatosan nemzeti irányban kezdtek kiszélesedni. Felnyitotta Bessenyei szemét az a nagy változás is, amely az udvarban s a fővárosban ment végbe körülötte: a bécsi udvari kultúra leveti olaszos-franciás jellegét, németté válik – magában Bécsben nyomul előre a német nemzeti gondolat. A bécsi polgárság erélyesen kezdte hirdetni a németség feltámadó erejét, egyenrangúságát az idegennel és jogát a franciás műveltség bírálatához. E törekvések segítőre találtak II. Józsefben, akinek német-római császári udvara 1765 óta állt fenn Bécsben Mária Teréziáé mellett.

E kettős hatás tette magyar íróvá Bessenyeit. Döntő jelentőségű, hogy a világfias életet élő magyar középnemes éppen most, a magyar nemesség s az udvar szembefordulását követő években lesz tanúja a német nemzeti mozgalom kulturális sikereinek. A dramaturgiai vitáktól hangos társaságok hamarosan diadalmaskodni látták a színpadon a német nyelvet és a drámában már a nemzeti hőst követelték. E példa nyomán tudatosult Bessenyeiben – főként ahogy a francia felvilágosodással is megismerkedett – a magyar kultúra és irodalom felvilágosodott szellemű megújhodásának szükségessége. Az 1760-as évek végétől írt, előbb német, majd magyar nyelven. Pályakezdő irodalmi próbálgatásaival nem csak a maga, hanem az új magyar irodalom hangját is kereste. Célkitűzéseit először francia klasszikus ízlésre törekvő drámáival szolgálta (Hunyadi László tragédiája – 1772; Ágis tragédiája – 1772; Buda tragédiája – 1773), amelyekben felvilágosult szemlélettel ábrázolta a zsarnoksággal való összeütközést, voltaire-i eposzában (Hunyadi – 1772) a magyar történelmi hagyományok egyik legdicsőbbikét, a nagy nemzeti király, Mátyás alakját keltette életre.

Filozófiai kérdésekkel vívódott verses és prózai művekben (Az embernek próbája, A holmi), először alkotva magyar nyelven nemcsak világi, hanem materialista filozófiát is. Rendkívül gyorsan írt és alkotott, ennek következtében korai művei sem gondolatilag, sem művészetileg nem kiérleltek, de nem is művészi becsvágy, hanem egy fejlődésben elmaradt nemzet fiának lázas igyekezete jelentkezett bennük.

1773 legvégén Bessenyei Györgyöt saját kérésére elbocsátották a testőrség kötelékéből s polgári hivatalt vállalt: a magyar református egyház ágense, ügyvivője lett a királynői udvarnál. Mária Terézia, akinek kedvéért lefordított egy Prágában elhangzott szentbeszédet (A Szent Apostol Tamás... bizonysága – 1773), s aki kedvelt belső komornájától, Grass Frigyesné bárónőtől is csak jót hallhatott Bessenyeiről, támogatta új hivatalában. Bessenyei a polgári életre rendezkedett be. Protestáns megbízóitól, Beleznai Miklós generális egyházi egyetemes főgondnok hivatalfőnöksége alatt, évi kétezer forint – meglehetősen magas – kezdő fizetést kapott.

Korábban hivatalból az udvart szolgálta, most egyeztetnie kellett a magyarság és az udvar között. Nem az udvarból tekintett le a magyar helyzetre, hanem fordítva: a magyar társadalom szemszögéből tekintette át a bécsi udvari életet. Hivatali tennivalói miatt gyakran járt Beleznai Pest megyei kastélyaiban. Ilyenkor Pest-Budán is megfordult. 1777-ben ide került át a nagyszombati egyetem, itt volt az irodalomkedvelő pálosok kolostora, s itt működött vagy találkozott össze néhány író is, akikből az első felvilágosult írócsoportot hozta létre 1779-ben, Hazafiúi Magyar Társaság néven.

1777-ben a Ratio Educationis bevezetésével állami alapokra helyezték a közoktatást. A protestánsok mind az új tantervben, mind a tankerületi főigazgatóságokban autonómiájuk erős sérelmét látták. Elkeseredetten védték intézményeiket. Bessenyei egyetértett és támogatta, hogy megtörjék az egyházak kulturális monopóliumát. Ezért, mivel a kormány politikája mellé állt, és csak enyhíteni igyekezett az okozott sérelmeket, hitfelei, a reformátusok, kivetették maguk közül. A tárgyalásokból kizárták, s megvonták évdíját. Magára maradt, de az éveken át folyó küzdelem tudatosította benne a közvetlen teendőket. Felismerte, hogy haladni kell a tanítás és tanulás, tehát a művelődés révén, hogy szembe kell szállni az elavult, feudális szellemmel, a klerikális világnézettel és a latinnyelvűséggel, s a nemzetté alakulás fontos előfeltételeként követelni kell a magyar nyelv uralomra juttatását. Bár maga Bessenyei nem is gondolt a feudális rendszer, s a Habsburg-uralom megdöntésére, bár törekvései mindig belül maradtak a nemesi alkotmányosságon, a nemzeti nyelv egységéért és akadálytalan fejlődéséért elindított harca később, a reformkorban hoz eredményt.

Bessenyei legnagyobb hatású művei azok, amelyekben közvetlenül szólt koráról és korához. „A filozófus” (1777) című vígjátéka, amelyet az első magyar színtársulat a maradi nemességet képviselő komikus alakjáról „Pontyi” címmel mutatott be, tükrözi írója nézeteit. A szerelem és a házasság körül forgó bonyodalma ennek is francia klasszicista mintákat követ, jól egyénített típusával azonban a magyar művelődési állapotokat kritizálja: a divathóbortként jelentkező, szenvelgéssé vált új-franciás műveltséget éppúgy, mint a parlagiast, a maradit.

Még fontosabbak tulajdonképpeni programadó művei, művelődéspolitikai röpiratai: Magyarság – 1778; A magyar néző – 1779. Alapelveit az „Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék” (1781) című röpiratában így foglalta össze: „Az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány. Ez mentői közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb. A tudományok kulcsa a nyelv, mégpedig a számosabb részre nézve, amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden országnak született nyelve. Ennek tekéletességre való vitele tehát legelső dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja.”

Ezeknek az alapelveknek nem egy, az említett röpiratokban kifejtett következménye merészen mutat előre a polgári nemzetállam felé. Ilyen például az, hogy a nyelv a nemzet legfőbb ismérve, vagy hogy a nemzetbe a jobbágyok is beletartoznak. Az irodalom feladata ebben a koncepcióban az, hogy a nyelv tökéletességre vitelét, a szüntelenül változó élettel, fejlődő tudományokkal való összhangját biztosítsa. Következik ebből az a követelés, hogy a magyar irodalom a modem külföldihez csatlakozzék, azt kövesse, azt fordítsa; legyen nyelvében magyar, tartalmában világi, célzatában mindenekelőtt hasznos. E nyelvi, irodalmi program az erők összefogását kívánja: ennek érdekében írta a Magyar Tudományos Akadémia első tervezetét.

Bessenyei alig harmincöt éves korában, 1782 őszén tért haza Szabolcsba, Bercelre, a szülői házba. Három év múlva bihari birtokaira vonult vissza. Előbb Feketetótin lakott, a Fekete-Körös partján, majd 1787 tavaszán átköltözött Kovácsi-pusztára, a Berettyó partjára. Több száz hold szántója és legelője volt itt, gazdálkodni kezdett, élte a „bihari remete” életét a Sárrét világában.

1787 és 1795 között részt vett a megyei életben. Találkozott Kazinczy Ferenccel, Szentjóbi Szabó Lászlóval, de a jakobinus mozgalomban nem vett részt.

1795 után teljessé vált a magánya, de alkotott. A cenzúra miatt kéziratban maradt filozófiai műveket írt (A természet világa, Bihari remete, Az értelemnek keresése e világnak testében). Ezek fő problémája a jó és a rossz eredete, a test és a lélek, az anyag és a tudat viszonya.

A „Tariménes utazása” című szatirikus államregénye sem került életében kiadásra, mivel ebben kora társadalma ellen támadt, fellépett az egyház és a háborúk ellen, s egy felvilágosodott alkotmányos monarchia utópiáját írta le.

1804 után már nem írt semmit. A magányos gazdálkodást és olvasgatást néha-néha rokoni látogatások elevenítették meg. Derűs maradt mindhalálig. Néhány évvel halála előtt hozzáköltözött húsz évvel fiatalabb unokahúga, Anna. Ebben a művelt, írogató nőben kedves társra talált élete végéig.

1811 februárjában halt meg. Meghagyta környezetének, hogy egyházi szertartás nélkül kertjében temessék el, a kedves almafája alá. Halálával a magyar felvilágosodott irodalom első nagy vezető egyénisége távozott az élők sorából.