81. KAZINCZY FERENC, a nyelvújító

Kazinczy Ferenc a Bihar megyei Érsemlyénben született 1759. október 27-én, kelet-magyarországi református nemesi családból, nyolc testvére volt. Apja, Kazinczy József a műveltséget és a nevelést nagyon becsülte, ezért Ferencet taníttatta. 1767-1768-ban az apai háznál, Alsóregmecen tanulta a latint és a németet, meg a bibliát, majd csaknem egy évet töltött német nyelvgyakorlás céljából Késmárkon, végül 1769 őszétől Sárospatakon járt iskolába, itt fejezte be 1779-ben főiskolai tanulmányait. Apja kezdetben katonának szánta, de Ferenc ellenállása, majd más irányú tehetségének bontakozása következtében jóváhagyta, hogy író váljon belőle. Ennek érdekében idegen nyelvekre taníttatta, képzőművészeti és zenei oktatásban részesítette, s hogy a világban forogjon, magával vitte megyegyűlésekre, II. József cár pataki ebédjére.

Kazinczy Ferenc első könyvecskéje, „Magyarország geográfika... lerajzolása”, 1775-ben Kassán jelent meg, ezt az ifjúi művét később „hirtelen összefirkált”-nak értékelte. 1776-ban lefordította magyarra Bessenyei György németül írt „Der Amerikaner” című művét, amelyet Kassán adott ki. Közben végezte a filozófiai, jogi és teológiai tanulmányait.

A tanulmányai befejezése után Kassán és Pesten törvénygyakorlatot folytatott. Megismerkedett és kapcsolatba került a szabadkőműves mozgalommal. Már Miskolcon, 1784 elején tagja lett a titkos társaságnak. Ezt követően megyei szolgálatba lépett: zempléni, majd Abaúj vármegyei aljegyző lett, s ez utóbbi hivatalában szolgált 1784 végétől 1786 végéig. 1786-1790 között a kassai tankerület iskolafelügyelője volt.

Kazinczy az irodalmi élet megszervezését tartotta elsődleges céljának, állandó résztvevője volt a kassai szalonoknak. 1788-ban Baróti Szabó Dávid és Batsányi János közreműködésével megindította a magyar felvilágosodás első folyóiratát, a Magyar Museumot, 1790-ben pedig a szabadkőművesi nevét felhasználva, már egyedül adta ki az Orpheus című folyóiratot. Ebben Helvetius, Holbach, Rousseau, Voltaire, Wieland és a radikális szabadgondolkodók tanait hirdette, verseket, epigrammákat is írt, de a felvilágosodás propagandáját a prózai fordításaival és a szerkesztői munkájával végezte a legeredményesebben. 1789-ben adta ki a „Bácsmegyeinek összveszedett levelei” című, személyes élményeket is tartalmazó munkáját. E műnek nagy sikere volt, felolvasták, verseket írtak róla, jegyzeteket készítettek belőle. Kazinczy már ekkor az irodalmi élet egyik legtekintélyesebb alakja lett.

Felvilágosító programjának megvalósítása mellett Kazinczytól nem volt idegen a nemzeti ellenállás lelkesedése; maga is ott állt őrként 1790-ben a hazahozott korona mellett, melyet megcsodált és részletesen le is írt. Nézetei is közrejátszottak abban, hogy a Helytartótanács 1791 elején elbocsátotta hivatalából.

Kazinczy 1791-től ismerte Hajnóczy Józsefet, barátság is szövődött közöttük; ugyanígy Szentmarjay Ferencért is lelkesedett.

1792-ben Kazinczy Alsóregmecen élt, időnként fel-felsietett a fővárosba, remélve valami újat és jobbat I. Ferenc uralkodásától, talán hivatalt is. Sokat írt, de minden tervével kudarcot vallott. Folyóirata megszűnt, s az egyre nyomasztóbb cenzúra gátolta a könyvek kiadatását.

Az első magyar színtársulat megalakulása drámafordításokra ihlette, többek között Goethétől, Shakespeare-től, Lessingtől fordított, később Moliere-től és Schillertől is.

Kazinczy szeretett volna saját otthonában berendezkedni. 1791 tavaszán elkezdte a kisbányácskai építkezést, de csak 1794 őszén szegezhette ki a majorság határán vezető országútra a táblát: „Abaúj Vármegye. Praedium. Széphalom. 1794.” Elégedetlen volt az állapotokkal, s ennek hangot is adott: a megyegyűlésen ellenezte az egyetem Pestről való elhelyezésének tervét, a gondolat- és a sajtószabadság mellett küzdött. 1794 nyarán Szentmarjay megnyerte a jakobinus mozgalomnak Kazinczyt, s átadta neki a Reformátorok Társaságának kátéját. A nagykárolyi főispáni beiktatás alkalmával Kazinczy, Dienes, Szentmarjay és Szlávy György együtt beszélték meg bekapcsolódásukat a mozgalomba. Kazinczy eleinte tépelődött a másolásra kapott forradalmi iraton, de Szentmarjay eloszlatta aggodalmát. A „vértelen forradalom” eszméje megtetszett Kazinczynak. A kátét terjesztette is, mint vallomásában elismerte. 1794. december 14-én tartóztatták le. A budai várbeli franciskánus kolostorban várta bilincsbe verve ítéletét, melyet a vérbíróság pallos általi halálban és jószágvesztésben állapított meg, s ezt a hétszemélyes tábla is megerősítette. Három hétig a biztos halál árnyékában élt. Aztán a királyi kegyelem bizonytalan ideig tartó börtönre változtatta a büntetését.

Kazinczy több várbörtönnek is foglya volt: Spielberg, Obrovic, Kufstein, Munkács. Hat és fél évig – 2387 napig – tartó fogságát példátlan szívóssággal viselte el, s a rendkívül mostoha körülmények között is dolgozott, írt. Sokszor volt gyertya, írószer, tinta nélkül; ilyenkor tűvel karcolta mondatait és rozsdaoldatot vagy saját vérét használta tinta helyett. Tisztázta irodalmi elveit, készült az előtte álló feladatra. Felvilágosodott nézeteit nem tagadta meg, de az irodalomban mindinkább klasszikus és klasszicista példaképek felé fordult. A felvilágosult műveltség helyébe gondolkodásában a kifinomult ízlés lépett, a tiszta szépirodalom. A Bessenyei György által kezdeményezett programból nála került leghangsúlyosabban a középpontba a nyelv kiművelését célzó törekvés, de számára a nyelv már nem csupán műveltségközvetítő eszköz, hanem az irodalom, a költészet nyelve, s mint ilyen maga is műalkotás.

Kazinczy 1801. június 28-án szabadult ki a börtönből. Magánélete éveken át rendezetten volt: Regmecen és Érsemlyénben lakott, a családjával vitái alakultak ki.

Talán azért is, hogy megszabaduljon családja nyomasztó környezetéből, megkérte egykori tankerületi főigazgatójának, gróf Török Lajos leányának, Sophie-nak kezét. Negyvenöt éves volt, amikor 1804 novemberében oltárhoz vezette a húsz évvel fiatalabb és szegény grófkisasszonyt, aki életének és gondjainak hű társa lett. 1806 júniusában költöztek Széphalomra. Házasságukból hét gyermek született, akiknek neveltetése nagy terhet és gondot jelentett. Legfiatalabb gyermeke volt Lajos, aki az 1848-49-es szabadságharcban tábornoki rangot ért el, s a tizennegyedik aradi vértanúként halt meg.

Kazinczy szívós és áldozatkész munkával el tudta érni, hogy az irodalom újra életre kelt. Széphalmi kúriája irodalmi központtá vált. Az 1803-1804-es években alakult ki nyelvújító koncepciója. A nyelvújítás, az irodalmi nyelv megteremtése mozgalmat indított az országban. Kazinczy a támadó epigrammáival (Tövisek és virágok, 1811), episztoláival, kritikáival, kiterjedt levelezésével elérte, hogy a nyelvújítás a XIX. század második évtizedére a magyar irodalom központi kérdésévé vált. Az egymással szemben álló pártok, az ún. neológusok és ortológusok harcában nemcsak a nyelvi újítás és hagyományőrzés ellentéte jelentkezett, hanem a tágabban értelmezett irodalmi, művészeti elveké, sőt társadalmi nézeteké is. Kazinczy az írói egyéniség jogát, az esztétikum követelményét is hangoztatta, s az újítók a városias civilizáció, a polgári társadalom felé törekedtek, amikor ennek fogalmait kifejező szavakat alkottak, s az egységes irodalmi nyelv érdekében harcoltak. Ez azzal az eredménnyel is járt, hogy az irodalom a közérdeklődés homlokterébe került. Mind a nyelvújító törekvéseket támadó „Mondolat” (1813), mind a maradi ízlést gúnyoló „Felelet a Mondolatra” (1815) a nyelvi paródia eszközeivel élt, egy már ilyen iránt is fogékony, tájékozott közönség érdeklődésére építve. Így – ha a nyelv, az irodalom területére szorítva is – a haladó és maradi ellentéte, a nemzeti függetlenség és a polgárosodás igénye, a nemzetállam megteremtésének feladata a felszínen maradt.

Kazinczy rengeteget írt, legjelentősebben a személyes jellegű írásai: két önéletrajzi műve (Pályám emlékezete – 1828; Fogságom naplója), útirajzai és 23 hatalmas kötetet kitevő levelezése. Ez utóbbiak teszik az irodalomban játszott vezető szerepén túl valóban kiemelkedő íróvá.

Az 1820-as évek közepére Kazinczy ugyan elveszítette az irodalmi vezérséget, de múlhatatlan érdemeiért 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett.

Kazinczy irodalmi programjából a szépirodalmiság, a művészi igény és a megújított magyar nyelv élt tovább. Munkássága előkészítette a reformkort. Megmaradt példája, életének, egyéniségének varázsa. „Fél századig tartá vállán, mint Atlasz az eget, a nemzetiségnek ügyét” – írta róla Petőfi Sándor. De már a kortársak is így látták, így tisztelték áldozatos munkájáért. Irodalmi ellenfeleit a megbecsülés hozzábékítette, az övétől eltérő törekvésekkel induló fiatalok is tisztelegtek nála. Így vált az irodalmi köztudatban a megújult magyar irodalom első vitathatatlan klasszikusává.

1831. augusztus 23-án, a Magyarországon akkor dúló kolera áldozataként hunyt el. Kívánságára a háza előtti kertben temették el. Kazinczy alakját Kölcsey Ferenc így idézte fel 1832. szeptember 9-én, az Akadémia közgyűlésén: „Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen egykorui magasbra hághassanak s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson...”