21. II. ANDRÁS, a „tékozló király”

András 1177 körül született III. Béla magyar király (uralkodott: 1172-1196) és Chatillon Ágnes (Anna) királyné második gyermekeként. Történeti szerephez először 1188-ban jutott, amikor apja elfoglalta Halicsot és annak fejedelmévé az akkor 11 éves András herceget tette. Uralkodása kérészéletűnek bizonyult, mivel 1190-ben az orosz fejedelem visszatért és elűzte a magyarokat.

II. Béla 1196-ban bekövetkezett halálakor az országát az idősebb fiára, Imrére hagyta. András herceg pedig várakat, birtokokat, valamint sok pénzt örökölt, hogy apja fogadalmát beváltva, keresztes hadjáratot vezessen a Szentföldre. András azonban hamarosan felemésztette az apai örökséget anélkül, hogy a pénzből a keresztes had szervezésére valamennyit is fordított volna. Ez előrevetítette a később oly világosan kidomborodó jellemvonásait: pazarló, tékozló, költekező ember volt. Tekintettel arra, hogy pénzhez csak hatalom birtokában juthatott, ezért már 1197-ben fegyverrel támadt bátyjára, akit le is győzött. Kikényszerítette, hogy megkapja a dalmát-horvát hercegséget és címet. Itt András uralkodói felségjogokat gyakorolt, pénzt veretett, adókat szedett be, egyházi ügyekben járt el.

1199-ben ismét fellázadt Imre király ellen, de az legyőzte őt, mire pápai közvetítéssel kibékültek egymással. András 1200 táján feleségül vette Isztria és Krajna őrgrófjának leányát, Gertrúdot, akit a szülőhazája másik nevéről meráni hercegnőnek is neveztek.

András 1203-ban újra fellépett Imre ellen, de az elfogatta öccsét és bebörtönöztette. Amikor azonban Imre a halálát érezte, szabadon bocsátotta Andrást, s megbízta László kisfia kiskorúsága idejére az ország kormányzásával, vagyis Andrást fia gyámjává tette.

Imre halála után annak fia, III. László lett a király, de a hatalmat az alig hároméves gyermek helyett András herceg gyakorolta. András a gyermeket és az özvegy anyakirálynét mindenéből kiforgatta, mire ők rokonukhoz, az osztrák herceghez menekültek. 1205. május elején III. László meghalt, így megnyílt András számára az út a trónhoz: II. Andrásként 1205. május 29-én koronázták meg magyar királlyá.

II. András és Gertrúd házasságából öt gyermek született: Mária, Béla, Erzsébet, Kálmán és István. A király igen bőkezű volt az udvarába érkező idegenekkel, főképpen a Gertrúd kíséretébe tartozó németekkel. A legjobb példa erre a királyné Bertold nevű öccse, aki annak ellenére lett kalocsai érsek, hogy a tisztség betöltéséhez szükséges életkort még nem töltötte be, hogy az egyházjogi ismeretei hiányosak voltak. András Bertoldot nemcsak érsekké, hanem rövidesen horvát-dalmát bánná és erdélyi vajdává tette, Gertrúd más testvéreinek pedig hatalmas birtokokat adományozott.

András az uralkodása elején szakított az elődei gazdaságpolitikájával. A merániak és András király más hívei lettek az új politika haszonélvezői. A király nagyvonalúan, de a részletek kellő elemzése nélkül úgy döntött, hogy az elődei és az addig az ő jövedelmei alapjául szolgáló királyi birtokok legnagyobb részét eladományozza, s helyettük adókból, illetékekből – azaz királyi jogon szerzett jövedelmekből, regálékból – biztosítja majd bevételeit. Az új rendelkezések keresztülvitelében igen nagy szerephez jutottak az izmaeliták (mohamedánok) és a zsidók.

A merániak térhódítása és az új gazdaságpolitika miatt háborgott a magyar hatalmi elit jó része, a királyi birtokok eladományozása miatt aggódtak a tisztségviselők, a nagybirtokos szomszédaik túlságosan nagyra nőtt hatalma miatt nyugtalankodtak a kisebb birtokos szerviensek, s az egyháziak is egyre hangosabban elégedetlenkedtek a királyi politikával szemben.

Az 1210-es években fokozódott a magyar főurak elégedetlensége. Ők mind kevésbé érezték otthon magukat a királyi udvarban, amelynek pompája, etikettje, a király által rendezett lovagi tornák és a harci játékokhoz közelítő vadászatok a külföldiek kedvét szolgálták. Mindezek szellemükben is idegenek voltak a magyar főuraktól. András belső intézkedéseivel növelte a társadalom különféle csoportjai közti ellentéteket, s már-már belháborús viszonyokat teremtett, ugyanakkor végső soron önmaga és a királyi hatalom ellen fordította e rétegeket. Népszerűtlenségét tetézte kapkodó, átgondolatlan és sikertelen külpolitikájával is. Az ellene irányuló lázadások és politikai mozgalmak mindig a sikertelen, ám rengeteg pénzt felemésztő külpolitikai akciókat kísérték.

II. András uralkodásának első évtizedét a nagy véráldozatokkal járó halicsi hadjáratok jellemezték. 1205-ben felvette a Halics és Lodoméria királya címet, de területén soha nem tudta érvényesíteni a zavartalan magyar uralmat. Éppen az egyik halicsi hadjáratára indult, amikor az országos elégedetlenség 1213 őszén a királyné elleni összeesküvésbe torkollott. A főúri összeesküvők Péter ispán, Bánk bán és annak veje, Simon ispán vezetésével rátörtek az udvarában a pilisi erdők mentén vadászó királynéra és 1213. szeptember 28-án megölték őt, több más idegennel együtt. András király visszafordult a hadjáratából, de a feszült országos légkörben csupán Péter ispánt végeztette ki, a többi összeesküvő még a tisztségeit is megtarthatta.

1214-ben a főurak elégedetlen csoportja elérte, hogy András ifjabb királlyá koronáztassa a nyolcéves Béla herceget. Az urak egy ellensúly, egy második hatalmi központ kialakulását akarták elérni.

András 1215-ben újra nősült, a francia-latin (bizánci) hercegnőt, Jolántát vette feleségül, titkos célja az volt, hogy az 1204-ben megdöntött Bizánci Birodalom helyén alakult Latin Császárság uralkodója legyen. Ez a terve nem sikerült, de 1217-ben a többször is elhalasztott szentföldi keresztes hadjáratra indult. Hadaival csatákat nem vívott, de a rá jellemző rengeteg pénzköltéssel járta meg a Szentföldet.

1219-ben András egy igen leromlott országba tért vissza. A főurak, de a királyi szerviensek is elégedetlenkedtek. A főurak kikényszerítették, hogy Béla fiának területet adjon a királyi címhez: 1220-tól mint ifjabb király uralkodott Dalmáciában és Horvátországban.

A királyi szerviensek mozgalma 1222. április 24-én II. Andrást az Aranybulla kiadására kényszerítette. Ez az aranypecséttel hitelesített oklevél elsősorban a köznemesség elődeinek, a szervienseknek a követeléseit, illetve ennek nyomán a jogaikat tartalmazza. A király megfogadta, hogy felhagy a birtokadományozással, egy főembernek csak egy tisztséget juttat, megvédi a szervienseket a főurak önkényétől, nem követel tőlük adókat, csak a király vagy a nádor ítélkezhet felettük, az országhatáron kívül nem kötelezhetők hadba vonulni. A leggazdagabbak ekkor kezdik magukat báróknak nevezni, hogy elkülönüljenek a hozzájuk hasonló jogállású „királyi szolgáktól”, akik később a nemesek, majd a köznemesek lesznek. A királyi kötelezettségvállalásoknak nyomatékot adott, hogy az Aranybulla utolsó, 31. pontja (ellenállási záradék) törvényesnek ismerte el a király elleni fegyveres fellépést, ha az megszegné ígéreteit. II. András nem tartotta be az Aranybulla előírásait, ezért 1231-ben sor került az oklevél megújítására, amely az egyházi érdekeket is figyelembe vette. S amikor András ismét megszegte ígéreteit, Róbert esztergomi érsek egyházi átokkal sújtotta. 1233-ban pápai legátus közreműködésével rákényszerítették a királyt a beregi egyezmény aláírására, amely mindenben az egyháznak kedvezett. A regálék többségének bérletét egyháziak kapták. Ezekből az egyezkedésekből a nemesek már teljesen kimaradtak. Ezért a nemesek ismét szervezkedésbe fogtak, s először 1232-ben a zalai nemesek hozták létre saját érdekvédelmi szervezetüket. Az ügyintézésre tisztségviselőket választottak – a szolgabírót és az alispánt -, és igazgatási, sőt katonai feladatokat is kaptak. A királyi vármegye felbomlása után így fokozatosan – néhány évtized alatt – kialakult a nemesi vármegye.

Az átalakulások miatt forrongó társadalom és Béla fiával nem szűnő nézeteltérései miatt II. András az uralkodása vége felé óvatosabb külpolitikát folytatott. 1233-ban végleg lemondott Halicsról, a déli és keleti határok mentén csupán védelemre rendezkedett be. A pápával igyekezett jó kapcsolatot tartani, talán ezért is vett a másodjára is megözvegyült 55 éves uralkodó Itáliából feleséget, mégpedig a ferrarai őrgróf Beatrix nevű lányát. A házasságot András fiai és menyei nem nézték jó szemmel, elterjedt a pletyka, hogy az ifjú Beatrix Dénes nádorral megcsalja a királyt.

II. András 1235. szeptember 25-én meghalt. Beatrix ezekben a napokban hozta nyilvánosságra, hogy gyermeket vár. A leendő IV. Béla elfogatta Beatrixot, de az II. András temetése után a német császári küldöttséggel kiszökött az országból. Külföldön szülte meg István fiát, akinek gyermeke, III. András lett később az utolsó Árpád-házi király.

II. Andrást valószínűleg második felesége – Jolánta – mellé temették el, a Maros menti Egresen.

András mélyreható gazdasági és társadalmi változások idején volt király. Könnyelmű egyénisége, cselekedetei gyorsították a változásokat, s ez az átmeneti zűrzavar után az ország javára vált a későbbi évtizedekben. A fejlődés irányát mutatja, hogy az András idejében történt változásokat indulatosan felszámolni akaró utód, IV. Béla valósította meg végül a „tékozló király” elképzeléseit.