32. DEBRECENI DÓZSA nádor, az „újnemes”

Debreceni Dózsa születési helyét és pontos időpontját nem ismerjük, de későbbi élete alapján nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az 1270-1280 közötti években születhetett Kelet-Magyarországon, nemesi családból. Gyermek- és ifjúkora idején épült ki az országban a tartományúri, „kiskirályi” hatalom, amelynek az utolsó Árpád-házi királyok, IV. (Kun) László és III. András nem tudtak gátat szabni.

Dózsa családja a Borsák (talán Borsa Kopasz) familiárisa lett, de az is lehet, hogy birtokaikat a nagyhatalmú oligarcha egyszerűen elragadta. Tény, hogy a XIII-XIV. század fordulóján Debreceni Dózsát a Borsák szolgálatában találjuk, ebből ítélve ekkor már felnőttkorban lehetett. A kor nemesi ifjaihoz hasonlóan Dózsa kiválóan megtanulta a fegyverforgatás és a hadászat, valamint az életmóddal járó vadászat minden csínját-bínját.

Amikor 1301. január 14-én meghalt III. András király, és vele kihalt az Árpád-ház, a feudális anarchiától sújtott országban megjelentek a különböző főurak által támogatott trónkövetelők. Közülük elsőként a nápolyi Anjou-házból származó Károly Róbertet koronázták Magyarország királyává, mégpedig 1301 első hónapjaiban. Vele szemben hamarosan a cseh Vencel is király lett, majd 1305-ben a bajor Ottó herceg is elnyerte az uralkodói címet. Károly Róbertnek először az ellenkirályokkal, s velük párhuzamosan, majd őket követően a tartományurakkal kellett leszámolnia.

Károly Róbert 1300-ban mindössze 1200 zsoldost hozott magával Nápolyból, s csupán néhány délvidéki nagyúr csatlakozott hozzá. Tábora lassan növekedett csak olyan nemzetségek és családok tagjaival, akik a tartományuraktól sérelmet szenvedtek. Már a kezdeteknél, 1301-ben Károly Róbert mellé állt Debreceni Dózsa, aki jó katona volt és tehetséges hadvezérré vált.

Ettől kezdve Debreceni Dózsa részt vett a hatalomért küzdő Károly Róbert szinte valamennyi háborújában. Ott volt 1302-ben Buda sikertelen ostrománál, majd Károly Róbert 1304. évi cseh hadjáratában, kitüntette magát az 1306-1307. évi magyarországi harcokban, amikor a király elfoglalta a Hont megyei Palajtát és a zólyomi erdőispánság várait (Zólyom, Dobronya, Lipcse), ezt követően Szepesvárat is.

Debreceni Dózsa már seregvezérként vívta meg 1307-ben Esztergomot, s részt vett a még ez év nyarán bekövetkezett Buda elfoglalásában is.

Vencel, majd Ottó távozásával Károly Róbert egyedüli királyként maradt az országban 1307-ben, de még másfél évtizedig kellett küzdenie a tartományurakkal, mire megtörte őket és helyreállította az ország egységét. E hosszú és sokszor véres harcban Debreceni Dózsa hűségesen szolgálta uralkodóját.

1307 októberében, azt követően 1308 novemberében Károlyt magyar királlyá választották, 1309-ben, majd végül 1310. augusztus 20-án véglegesen, a Szent Koronával is megkoronázták. Ez utolsó aktus már minden jogi formulának megfelelt. A hatalom azonban még csak névleges volt, vezéreivel – Debreceni Dózsával és másokkal a tartományurak ellen készült, hogy a királyi hatalmát elismertesse.

A XIV. század második évtizedében a magyar társadalom széles körei számára vált világossá, hogy a tartományurakkal szemben a királyi hatalmat képviselő Károly oldalán kell felsorakozniuk. Végső fokon széles egységfront alakult ki a társadalom különböző vagyoni helyzetű és jogállású elemei részvételével, akik egyformán a tartományúri hatalom bukását kívánták. Alapvetően ez a bázis biztosította annak a sok színtéren folyó harcnak a sikerét, amelynek során 1311-1323 között Károly Róbert katonailag legyőzte az oligarchákat.

Károly a „kiskirályokkal” szemben új nemességet teremtett meg maga mellett. Többnyire nem a kialakult tisztségek, intézmények változatlanul való fenntartását tekintette elsődleges feladatának, hanem inkább egyénekben gondolkodott, a számára és az adott munkakör végzésére alkalmas személyeket helyezte kulcspozíciókba. Így több tisztségviselője – köztük a későbbi nádor, Debreceni Dózsa – került az ország vezető posztjaira anélkül, hogy előzőleg fontos szerepet játszott volna az államkormányzatban. Károly megbecsülte azokat a híveit, akik már 1301-ben a táborába álltak és az összes háborúját végigküzdötték. Egy merőben új összetételű bárói rend született, amelynek tagjait önként vállalt hűség fűzte a királyhoz, neki köszönhették felemelkedésüket, pozíciójukat és vagyonukat, sőt mindennek megtartása is végeredményben a király személyéhez volt kötve.

Károly Róbert 1311-ben először Csák Máté ellen fordult. Az 1311. szeptember 26-án kelt oklevele arról tudósít, hogy az uralkodó megadományozta Debreceni Dózsát, mérlegelve szolgálatait és hűségét, kiváltképpen azt, hogy amikor a király a hozzá hű bárók társaságában erős haddal Trencsényi Csák Máté ellen indult, Dózsa az uralkodó seregének vezetőjeként érdemeket szerzett. A hadjáratról bővebb ismeretünk nincsen, de valószínűleg komolyabb foglalást, térnyerést nem sikerült elérni. Talán ez is hozzájárult, hogy 1312 tavaszán Károly Róbert más irányban próbálkozott: a Kassa városával összetűzésbe került Aba Amadé-fiak ellen vonult. Egyértelműen a város oldalára állt, és megtámadta az Amadékat. A mintegy 2000 fős seregével az északkeleti megyékbe nyomult, s április 10-én ostrom alá vette Sáros várát.

Az Amadék Csák Mátéhoz fordultak segítségért, aki 1700 cseh zsoldosból és több familiárisának kontingenseiből álló sereget küldött, így az Amadék haderejével együtt a királlyal szemben erőfölénybe kerültek. Károly Róbert először Kassa irányában visszavonult előlük, majd 1312. június 15-én a Rozgony melletti völgyben szembefordult az oligarchák túlerejű seregével. Bár a források nem említik, de az előző évi hadjárathoz hasonlóan elképzelhető, hogy az uralkodó mellett a királyi hadat Debreceni Dózsa vezényelte. A völgyben felsorakozó sereg imádkozott, s a győzelemre vagy a halálra készült. A környező dombokról lezúduló ellenség megroppantotta a királyi dandárt. A rozgonyi csatát a krónikások tipikus lovagharcnak írták le. Az ellenfelek a centrumban keresték a döntést: a leghevesebb küzdelem a királyi zászló körül alakult ki. A zászlótartó elesett, a zászló az ellenség kezére került, de Károly Róbert – akinek az élete is közvetlen veszélybe került, ám a vitézei megmentették – a johannita lovagok zászlaja alatt folytatta a harcot. A források nem tudósítanak sem a szárnyakon vívott harcról, sem a nehézlovasság mellett más fegyvernem – kivéve a szepesi és kassai gyalogosok – jelenlétéről. A királyi had már nagy veszteségeket szenvedett, amikor a szepesi johannita lovagok nehézlovassága és gyalogsága, valamint a kassai gyalogosok két oldalról szinte egyidejűleg megtámadták a már-már győztesnek látszó Amadé-sereget. Ennek vezérei, Balassa családbeli Miklós fia Demeter és Aba nembeli Szép Aba, valamint Amadé Miklós és Dávid is holtan maradt a csatatéren. A vezérek eleste megzavarta az oligarchák hadát, s noha még mindig túlerőben voltak, megfutottak a harctérről. A krónikás az ütközet keménységét az 1241. évi tatárjárás eseményeihez hasonlította, ami mutatja a csata véres jellegét.

A rozgonyi csata még nem döntötte el a hatalom kérdését, de a „kiskirályok” elleni küzdelem fordulatának tekinthető: a király győzött, a királyság kiállta a próbát, a harcot folytatni lehetett. 1315-ben a cseh királlyal szövetségben Károly Róbert ismét Csák Máté ellen indított hadat, de a támadást az oligarcha visszaverte.

1317-ben Borsa Kopasz volt nádor vezetésével a keleti oligarchák fellázadtak. A szövetségben a Borsák mellett részt vettek az Amadék, Ákos nembeli István nádor fia, a zempléni Petenye fia Péter, Kán László fiai és mások is. A lázadást különösen veszélyessé tette, hogy IV. Béla szépunokája (IV. Béla Konstancia nevű lányának az unokája), András halicsi fejedelem személyében trónkövetelőt is állítottak Károly Róberttel szemben. A lázadók ellen vonuló királyi sereget ismét Debreceni Dózsa vezette. A több ezer fős Borsa-sereg nem tudta megállni a helyét a királyi had nehéz fegyverzetű lovasaival és kunjaival szemben. Az 1317 júliusában lezajlott debreceni csatában Debreceni Dózsa döntő győzelmet aratott. A lázadók vezetője, Borsa Kopasz a csata után először Adorján, majd Sólyomkő várába menekült, de a királyi csapatok ostrommal elfoglalták az erősségeket. A győzelem után Károly Borsa Kopaszt lefejeztette, a többi vezető vagyonát elkobozta. Debreceni Dózsa még 1317 nyarán Déva váránál legyőzte Kán László fiait és Ákos nembeli István fiát.

1317 őszén a keleti győzelem után Károly Róbert ismét Csák Máté ellen vonult. Oklevelek dátumaiból tudjuk, hogy az uralkodó serege 1317. szeptember 5-től november 3-ig, azaz csaknem két teljes hónapon keresztül ostromolta Csák Máté tartományának déli határán levő Komárom várát, s végül november 3-án el is foglalta a Duna menti erősséget. A királlyal együtt vettek részt az ostromban régi egyházi és világi hívei: Tamás esztergomi érsek, János nyitrai püspök, más főpapok, Debreceni Dózsa, a Rátótok, a Széchyek.

1318-ban Károly Róbert kinevezte Debreceni Dózsát erdélyi vajdává, aki még abban az évben a Kolozsvár környéki Topánál győzelmet aratott a király erdélyi ellenfeleivel szemben.

Ezek a sikerek útját állták annak, hogy a nagyhatalmú oligarchák halála után (Aba Amadé, Kán László, Borsa Kopasz) a fiaik megtarthassák a tartományuraságot.

Debreceni Dózsa erdélyi vajda 1320. augusztus 11-én Sirok vára alatt állíttatott ki oklevelet, vagyis ekkor folyt a Heves megyei erősség ostroma. A későbbi oklevelek együtt emlegetik a siroki és a füleki ostromot, így Fülek is 1320 nyarán került Debreceni Dózsa, illetve Károly Róbert kezére.

Kipróbált és hű szolgálataiért a király 1321-ben Debreceni Dózsát nádorrá tette meg, azaz ő lett a király utáni második ember az országban. 1321-ben meghalt Csák Máté, s a birodalma felbomlott, majd meghódolt Károlynak.

Lassan a két évtizedes harc után helyreállt az ország egysége. A sors fintora, hogy a mindvégig Károly Róbert mellett harcoló Debreceni Dózsa nádor éppen a nagy győzelem napjaiban 1322-ben örökre lehunyta a szemét. A király egyik legjobb hadvezére távozott az élők sorából, de harca nem volt hiábavaló, a királyság megerősödött.