51. DÓZSA GYÖRGY, a keresztesek vezére
Dózsa György, akit a források székely származása miatt Székely Györgynek is neveznek, valószínűleg 1470 körül született az erdélyi Háromszék Dálnok nevű településén. A XV-XVI. század fordulóján következett be Erdélyben az a folyamat, amelynek során a föld nélküli szabad székelyeket fokozatosan jobbágyi sorba süllyesztették. Ilyen szabad – lófő, tehát katonaként a saját lovával szolgáló, de nemesi rangúnak nem számító – székely lehetett Dózsa György is. A székelyek igyekeztek ellenállni és egy-egy felkeléssel megtartani státuszukat, de az erdélyi vajdák sorra legyőzték mozgalmaikat. Az 1506. évi székely lázadásban részt vehetett Dózsa György is, csapataikat Tomori Pál verte meg. Nem bizonyítható, de meglehet, hogy Székely Dózsa György azonos azzal a lófő székely Dózsa Györggyel, aki ellen szebeni kereskedők kifosztása és rablógyilkosság miatt Barlabási Lénárd székely alispán 1507 júliusában elfogatóparancsot adott ki. A vád a székelyek központi hatalommal való szembenállása miatt nyilvánvalóan túlzott lehet. Lehetséges, hogy az említett körözőlevél mögött olyan akció húzódik meg, amely valamilyen összefüggésben van a székely szabadságmozgalmakkal, mert ezek programjában az adófizetés megtagadása, az adószedők kifosztása, uzsorásaiknak vélt kereskedők (a városok a központi hatalomhoz húztak) bántalmazása sűrűn szerepelt.
Dózsa György a jobbágyi sorba történő lesüllyedés elől menekülve inkább végvári katonának állt. 1514 elején Nándorfehérvárott szolgált lovastisztként (nevezték kapitánynak is). E tényből az is következik, hogy vélhetően a megelőző öt-hat évben is e helyütt ehette a végváriak gyakran „ritka” kenyerét, s ugyancsak ki kellett tűnnie a társai közül mind rátermettségben, mind vitézségben, mire lovastiszt lett.
A végvárak között már ebben az időben szokás volt, hogy a magyar és török vitézek párviadalokban mérték össze erejüket és vezették le a várfalak között töltött téli hónapok során felgyülemlett harci kedvüket. Nándorfehérvártól 45 kilométerre délkeletre, a Duna partján feküdt Szendrő török végvár. A két vár között évek óta egyfajta vetélkedés folyt. 1514. február közepén Ali szendrői bég, lovassági parancsnok párbajra hívta ki a nándorfehérvári magyar tisztikart. Hagyomány volt, hogy a két ellenséges várat képviselő tisztek párbajait ünnepi külsőségek között, nagy nézőközönség jelenlétében vívták meg; ezek a legtöbbször halállal végződő lovagi tornák a hátországbeli élet örömeitől és változatosságától elzárt katonák számára társadalmi eseményt jelentettek.
Ali aga félelmetes bajvívó hírében állt, a nándorfehérváriak nyilván megtanácskozták, hogy ki álljon vele szembe. A választás (saját jelentkezése alapján is) Dózsa Györgyre esett. A párviadalra a kíváncsiskodók tömegének érdeklődésétől kísérve 1514. február 28-án került sor. Dózsa heves összecsapásban előbb Ali jobb karját vágta le, majd a lováról lehanyatló, bő sugárban vérző Alinak megadta a kegyelemdöfést is. Dózsa győzelme mind a magyarok, mind a törökök részéről nagy elismerést váltott ki. Kiemelték a nagy erejű, remekül vívó székely katonatiszt bátorságát, vitézségét.
A fegyvernyugvás idején elért győzelem híre eljutott Budára is, s valóságos szenzációt keltett. II. Ulászló király felkérte Budára Dózsát, hogy jutalomban és kitüntetésben részesítse. Dózsa szabadságot kapott a parancsnokától, s így 1514. március első napjaiban elindult a fővárosba. A király még e hónapban fogadta a vitézt, s ünnepélyes keretek között aranyláncot, díszes kardot, drága ruhát és nemesi oklevelet nyújtott át neki, mely oklevél őt a Temesközben egy negyven jobbágytelekből álló falu urává tette. Dózsa nemesi címerébe bekerült a török aga levágott karja is, emlékeztetve a győzelemre. Az ilyesfajta királyi elismerés szokatlan, vagy mondhatni, hogy egyedi volt (azóta sem lehet egyértelműen tudni, hogy Dózsa miért is részesült ebben a kegyben, amikor a végvárakban sok hasonló hőstettet hajtottak végre; a legvalószínűbb, hogy a király és környezete szinte véletlenül választotta éppen Dózsa győzelmét egy kis ünneplésre, ha már a végvárakra egyre kevesebb pénzt fordított).
Dózsa György éppen Budán tartózkodott, amikor 1514. március 23-án a pápaválasztásról hazaérkezett Bakócz Tamás esztergomi érsek. A következő napon, március 24-én a királyi tanács ülésén beszámolt a pápaválasztás körülményeiről, s arról, hogy X. Leó pápa megbízta őt egy törökellenes keresztes hadjárat megszervezésével. A megbízása nem váltott ki osztatlan támogatást, de elérte, hogy a pápai bullát április 9-én, virágvasárnap kihirdessék. Április végére jelentős paraszti keresztes tömegek gyűltek össze Pestnél, Váradnál, Egernél, Kassánál és Kalocsánál.
Április 24-én (Szent György napján) a Pest alatt gyülekező keresztesek vezérévé Dózsa Györgyöt nevezték ki, aki tizedmagával Bakócz érsektől felvette a keresztet (azaz a köpenyükre keresztet varrtak) és az érsek megáldotta őket. Dózsa kinevezésében szerepet játszhatott, hogy a főnemesség tagjai nem vállaltak szerepet abban, hogy jobbágyi, papi, mindenféle „szedett-vedett népség” vezérei legyenek. Bizonyára a végvári katonai tapasztalatai (ismeri a török harcmodort) és a friss hőstette is hozzájárult ahhoz (és éppen Budán tartózkodott, azaz „kéznél volt”), hogy Dózsa György lett a keresztesek vezére.
Dózsa nagyon komolyan kezdte a megbízatás teljesítését. A fegyveres keresztesekből megpróbált katonákat faragni. Istvánffy Miklós történetíró – a magyar Livius – így tudósít: „Székely György a tábornak katonai formát adott, s az újoncokat, amennyire az idő rövidsége engedte, oktatta, különböző katonai gyakorlatokat végeztetve velük.” Már ekkor vele tevékenykedtek alvezérei, Gergely öccse, Mészáros Lőrinc ceglédi pap, Száleresi Ambrus pesti polgár.
A nemesség nem szívesen vette, hogy jobbágyaik a keresztesek közé álltak, s igyekeztek a hadjáratot elhalasztani és az összegyűlt fegyveres tömeget szétoszlatni. A királyt is aggasztotta a Pestnél táborozó had, ezért 1514. május 10-én Dózsát és seregét elindították a déli határ felé. A török elleni harcra készülő vezér az alföldi mezővárosok környékén gyülekezőket a seregébe olvasztotta. Ekkor a különböző táborokban már mintegy 40 ezer parasztkeresztes gyűlt össze, ennek nagyobbik része Dózsa seregében volt. A parasztokra hatott a pápai bulla azon ígérete, amely a résztvevőknek bűnbocsánatot ígért. Az országban több összecsapás történt a keresztes táborok és a rájuk támadó nemesség között.
1514. május 15-én a király és a nemesség sürgetésére Bakócz Tamás érsek berekesztette a további toborzást, és felszólította az összegyűlt fegyveres kereszteseket, hogy térjenek haza, a hadjáratot később fogják megismételni. A keresztesek viszont úgy vélekedtek, hogy azok a „szentségtörők”, akik akadályozzák a „szent had” működését, hiszen az ilyeneket a pápai bulla is kiközösítéssel fenyegeti. A hadhoz csatlakozott falusi és mezővárosi papok, illetve obszerváns ferencesek megerősítették őket azon hitükben, hogy valóban ők járnak a helyes, a túlvilági üdvözülés felé vezető úton. Gyakorlatilag az egész nemességet a vállalkozás ellenségének minősítették, s megtörését a siker előfeltételének tekintették.
Dózsa a feloszlató parancsnak nem engedelmeskedett, hanem tovább vonult délre (talán még mindig a török elleni céllal). Dózsa Cegléden vagy más források szerint Békésen 1514. május 18-án beszédet tartott, amelyben már előtérbe került a nemesség elleni harc gondolata. Dózsa végleges felkelés melletti elkötelezettsége akkor alakult ki, amikor május 23-án a Maros menti Apátfalvánál Báthory István temesi ispán és Csáky Miklós csanádi püspök a nemesi bandériumokkal megtámadta az előhadát és szétszórta azt. Dózsa bosszút esküdött. Pár nap múlva, május 28-án éjjel a paraszthadak megrohamozták Nagylakot és rágyújtották a várat az apátfalvi győzelmet ünneplő nemesekre. Dózsa azzal vágta el végleg a kiegyezés útját, hogy több környékbeli birtokossal együtt kivégeztette Csáky püspököt, s nem engedelmeskedett az érseki és királyi leveleknek sem, amelyek az önkéntesek hazaküldését parancsolták.
Nagylak után Dózsa három hadtestre osztott seregei – Gyula kivételével – június közepére sorra bevették a Maros menti úri erősségeket. Nyugati és északi szárnyaihoz kapcsolódva sikeres offenzívába kezdtek a szerémségi, a bács-bodrogi és a bihari paraszthadak is. Az előbbiek elfoglaltak egy sor kisebb végvárat, a bihariak pedig Nagyvárad bevételével tették fel a koronát sikereikre. 1514. június közepére ellenőrzésük alatt állt Bihartól Bácsig, Bodrogig és a Szerémségig terjedő terület, ahonnan a felkelés lángja átcsapott a szomszédos megyékbe is.
Mivel a bénultságból éledező kormányzat összevont egységei az északi paraszttáborok felszámolásával kezdtek a felkelés leveréséhez, Dózsa jelentős sereget küldött az öccse, Gergely vezetésével Buda felé. Ez azonban június 21-én Gubacsnál vereséget szenvedett éppúgy, mint a belőle kivált és Heves felé kanyarodott kisebb hadtest. Nem kísérte a felkelők fegyvereit szerencse Erdélyben sem, ahova visszaérkezett a törökellenes támadásból Szapolyai János erdélyi vajda is.
Dózsa az egyesült paraszti fősereggel június 13-án Temesvárt vette ostrom alá, ahova Báthory István zárkózott be előle. A várat körülzárta, és megkezdte kiéheztetését. Ezzel egy időben a várárok vizét tápláló Béga folyó elvezetésének munkálataihoz is hozzáfogtak. A keresztesek gyakorlatilag mintha teljes biztonságban érezték volna magukat, a vár ellen még csak rohamot sem indítottak. Arra számítottak, hogy van idejük a kiéheztetésre vagy egy későbbi rohamra. De az idő volt kevés. Báthory segítséget kért Szapolyai János erdélyi vajdától, aki 1514. július 15-én mintegy 20 ezer főnyi hadával Temesvár megsegítésére érkezett. Szapolyai meglepte Dózsa paraszthadát, amely szinte két tűz közé került. Az ekkori eseményeket többféleképpen írják le a tudósítások. Az egyik változat szerint a harcokba belefáradt parasztok többsége hallgatott a bántatlanságot ígérő felszólításnak, s július 15-én letette a fegyvert, majd a tárgyalások alatt Szapolyai elfogatta Dózsát és alvezéreit. Egy másik változat szerint Dózsa csatát vállalt Szapolyaival szemben, de a csata elején a vajda testőrlovassága Petrovics Péter vezetésével rátámadt a hozzájuk túl közel lovagló Dózsára. Petrovics kopjájával letaszította Dózsát a lováról, és a sebesült vezért foglyul ejtette. Ez eldöntötte a csatát, a parasztsereget szétverték, a parasztok hazatértek.
1514. július 15. és július 24. között történt meg Dózsa György iszonyatos kivégzése. A kivégzésen ugyan nem volt jelen, de nyilván pontosan tájékoztatták az eseményekről II. Ulászló királyt, aki július 24-én ezt írta Miksa német-római császárnak: „Először is tüzes vassal koronázták meg, azután pedig a még élőnek meztelen testét lábainál fogva odakötözvén, saját katonái, akiket közönséges nyelven hajdúnak hívnak... fogaikkal széttépték és felfalták, végre pedig holttestét négyfelé vágván, karóra függesztették fel.” Dózsa György a szabad székelyből, a végvári tisztből így lett alig öt hónap alatt a jogaiért és szabadságáért küzdő jobbágyparasztság mártír vezére. Alakja azóta is szimbólum, tetteit írók és költők, képzőművészek és filmrendezők, zeneszerzők örökítették meg.